Arcon is vágtak ezzel a kirúgás dologgal. Azóta sokat lógok abban a képtárban, el se hiszem, hogy leélveztem a falat. Anyám rögtön két infarktussal lenne gazdagabb ha ezt valaha megtudná. Tele van a fejem Olival azóta, még a neten is rákerestem, pedig ez igazság szerint sosem jutott az eszembe. Nem bolondultam meg akkor sem annyira, hogy magamat szivassam azzal, hogy őt bámulom videókban, lapokban. Nincs sok cuccom amit össze kell szedni, a főnök szigorú tekintete végig a hátamat nyilazza. Nehezen fog még egy fiatal hülyét találni, aki mellé nem kell még három ember, mert annyit van helyben, hogy egyébként is műszakot visz, akkor is ha épp nem. "Mondtam Chris, nem fogadok el több hibát." - Értem, Mr. Clark, megértem a döntését. - amúgy kurvára nem, mert most pár kóbor cigi, meg egy kis fű és bor még nem ártott senkinek. Nem okádtam le a képeit, nem engedtem be illetéktelent és fel sem gyújtottam. Mégis, munkaidő és többször egymás után. Hogy bassza meg a kurva élet!  
Becipzározom az utazót, átveszem a borítékot és elhúzom a belem. Technikailag céltalanul, ebben a fos időben. Láttam az öreg arcán, hogy amúgy sajnálja. Ő bírt, csak a többi seggfej nem. Hiába, a világ nem fogad el hibákat. Veszek egy doboz cigit, szétáztatom az esőben és a belváros felé megyek. Még a zsebemben van két spangli is, úgyhogy legalább aludni fogok tudni egy jót, már csak a holt kellene behatárolni valamilyen vonalzóval. Elhaladok bárok, nevető emberek, párok között akik mind újsággal a fejükön vagy ernyő alatt szaladnak be valahová. Még egy bár, egy étterem, pénzváltó, szálloda. Kitörlöm a homlokomból a vizet. Csak egy este, egyetlen egy amikor kényelmes helyre tehetem a seggem, tisztességes hely van a kádban, illatos a törölköző és van szobaszerviz. Nem mondom, hogy a régi életemből nem hiányzik egy rakás dolog, de én hoztam meg a döntést.
Besétálok, már az nem tetszik amúgy, ahogy a recepciós rám néz. Éppen valami ultrafontos dologban zavarom meg őket, amit nem kellene hallanom sem, hisz "Mr. Hudson lakosztályát hozzátok rendbe, a heti második takarítás következik." Mr. Hudson. Mr. miféle Hudson? Némán hallgatózom tovább, mennyire szánalmas vagyok már. "Ilyen arccal elnöknek is indulhatna." Annak. "Még a neve is, Oliver, milyen szép". Akkorát dobban a szívem, hogy félre kell néznem. Oli? Olinak van itt lakosztálya? Beletörlöm a kezem a farmeromba, keresek valami logót, nevet, akármit. Hamilton, Hamilton, Hamilton. Honnan..? Baszki, fejcsóválva rázom ki a gondolatot. Hamilton, itt volt foglalás amikor úgy volt, hogy eljövök karácsonyra. Ebbe a kurva hotelbe jöttünk volna, ha nem baszom el a bizonyítványt. Apám nem egyezett bele az útba, nem jöhettem. Ő sem jött utána, még csak fel sem hívott. Anyám akkora notórius kamugép ha a családról van szó, hogy el se tudom képzelni vajon most mit adott elő mindenkinek, hová tűntem két éve. Végre rám emeli a csaj a tekintetét, meg vagyok tisztelve. "Segíthetünk esetleg?" - Segíthetnek. Szobát szeretnék két főre, két éjszakára, minél magasabban. Lehetőleg kádast és nem zuhanyzóst. Megoldható? - pötyög, utánanéz. Megoldható. Megmosolyogtatjuk egymást, én a kápéval, ő meg a jatt reményével. Kilapátolom a borítékból a pénzt, hát ezt verhetném el értelmesebb dolgokra is. "Milyen nevet írhatok?" Picsába. - Jenson. Christopher. - rám mosolyog, nyomtat én meg nem kérek számlát sem, mert ilyen rendes vagyok. Londindert sem, semmit. Rákacsintok egy mosoly kíséretében. Az extrás emelet alá, ahogy kértem. A dohányzást elfelejtettem, de sebaj. Mindenhol van ablak. A szobám helyett viszont a legfelsőre megyek, a magánokhoz. Ha kell, mindet végignézem egyesével. Fogalmam sincs mit csinálok, miért akarok ide bejutni. Először csak kopogok az ajtókon, kettőből ki is néznek. Nem nyerek. Suite meg nincs olyan sok, marad kettő. Oli nem szeret középen lenni sehol, tuti a szélső az. A régi bankkártyámat dugom az ajtóhoz, hátha megcseszi annyira a kilincs nyelvét, hogy bemehessek. A vállamra nehezedő kéztől kis híján kapok agyrákot. "A betörés bűncselekmény fiam." Ennyi marad meg az egészből, meg az, hogy ketten elvezetnek. - Nézze nem akartam betörni, esküszöm. Csak eltévesztettem az emeletet. - magyarázom, rohadtul nem hiszi el. Nem is illek ide, mennyire igaza van. Egyáltalán nem tűnök a Hudson lakosztályba valónak, se a szállodába, semmilyen szinten. - De ismerem Mr. Hudsont. Hívja fel. Komolyan, hívja fel Oliver Hudsont és kérdezze meg tőle. - befékezek, felajánlhatnám, hogy én hívom fel, de fogalmam sincs hol érem el. Aztán azt mondanák nem is vele beszélnek. - Hívják fel! - jönnek a zsarukkal, na de egy név, egy ilyen név mindig súlyt jelent. Felhívják, a szívem üt kétezret percenként. Mi a gecit mondok neki? "Mit mondjunk, ki a vendége?" - Chris, a galériából. Tudni fogja. - bízom benne, hogy nem felejtette el a múltkorit. Nem tehette, nekem nem ment. Noha nem mondtam neki nevet. "Chris a galériából, Mr. Hudson. Azt állítja véletlen és a szobája az öné alatt van. Ismeri?" Intek, hogy adja ide. - Hogyne ismernél, nem igaz? Elmondod a két baromnak, hogy nem betörő vagyok? - kérdezem közvetlenül, minél erősebb kapcsolódás kell. Visszaadom a telefont, nem akarok vele beszélni. Megkattantam, megőrültem miatta. Azóta nem bírok másra gondolni, vagy normálisan viselkedni. Kihasználom ezt a fél percet és a lépcsőkhöz iramodok. Annyira kár, hogy meghallom a balfaszságom maradékát. "A bankkártyán nem ez a név szerepel, hanem Leigh. Hayden Leigh. Rohadt kis tolvaj." - a többit meg nem akarom hallani, remélem már letették. Remélem lehetek elég gyors hozzájuk képest. Átrohanok az előcsarnokon a végtelen lépcsősor után és kivágom magam előtt az ajtót. A szar esőben semmit sem látok. Meg kellene őt várnom. Mégsem kellene, lopással meg betörés gyanújával fogják hívni a zsarukat. Ha elszedik az irataimat vége. Hát futni kezdek az utcán, törölgetem a szemem, semmit nem látok. Csak két sarokkal odébb állok meg, befordulva valami étterem mellett. Felröhögök kínomban, hát ilyen nincs. Nincs! Azt fogják hinni, hogy magamat is kiraboltam. Nem futok tovább, majd az utca másik végén másfelé megyek. Így kell pénzt kidobni, mi?

Belesóhajtok a telefonba, nem akarok senkivel sem beszélni, nem akarom, hogy kirobbantson bármilyen információ, hiszen a megbeszélés kellős közepén vagyok. Odakint zordon esőfelhők futnak az égen, viszik a jó kedvem a szíve melegségét, mindent, ami kicsit is adna hozzá, hogy a vele szemben ülő férfit ne nézzem egy elbaszott, elkínzott nyomoréknak, akinek eddig két értelmes szava volt, az egyik, hogy nem, neki nem elég az összeg, a másik, hogy nem tetszenek a terveim, de ezek csak amolyan próbálkozások. Végül az lesz, amit szeretnék, mert Mr. Kurvapecért a neje elhagyta két hónapja és mivel szépen szerkesztett videója volt a kolás félrelépésól, így nem a vagyona felét vitte, hanem a 80%-át. Gyakorlatilag koldust csinált belőle. Amint ezt hírül vettem, felajánlottam neki, hogy megveszem az egyik félben hagyott beruházását és most azt hiszi nyeregben van. Unottan pattogtatom a tol tetejét, mindenfelé jár a gondolatom, köztük  a mögöttem és TÚL KÖZEL álló Eddy felé, akiből ömlik ez a szag… ez, amitől felbolydulok, mint egy rakás hangya a nagyító üvegén keresztülszúró nap sugarára. Milyen jó lenne egy kis nap. Kitartóan rezeg a telefonom. – Pillanat türelmét kérem Mr. Till. – nem magyarázok meg semmit, felállok és arrébb sétálok, a kibaszott elf úgyis mindent hall, amit én mondok. – Igen? – a sóhajom is fáradt, mint jó magam, ma van csütörtök és nekem holnap estére repülőjegyem van New York csodás városába…. – Ki? - elakad a levegő bennem, mert a galéria nagyon is eszembe jut, elég sokszor, elkapom Eddy gúnyos mosolyát, ne hallgatózzon a szívemen, takarodjon a dolgára. Olyan kedves nyilak csapódnak neki az enyémből, hogy inkább Mr. Kokszolót lesi. Nincs időm válaszolni, mert közben beleröffen egy másik hang a telefonba, olyan gyorsan váltakoznak a beszélgető partnereim, hogy kicsit leragadok. – Mr. Hudson, mi legyen a kölyökkel? – lenne egynéhány ötletem, ami azt illeti, fú de melegem lett hirtelen. Ki kéne a nyakkendőm oldani, ideje… megint nem jut időm válaszolni, mert hangos kiabálás kezdőik, csatazaj, cipők topogása. Döbbenten hallgatózom és intek Eddynek, hogy készüljön, megyünk. Még várok kicsit, tartom a vonalat, közben visszasétálok az asztalhoz és elfogyott türelmem maradékával Mr. Szétkúromavilágot elé tolom a szerződést és a szétpattogatott tollat. – Döntse el Mr. Till mit szeretne, hajlandó vagyok 5%- ot emelni, tudván, hogy Priscilla milyen helyzetben hagyta hátra a romokat. – Lehajolok, beleskiccelem az 5% pluszt, aláírom azt is. – Mr. Hudson? – a telefon a fülemhez ragadt, el is felejtettem.- Itt. – hol máshol. – A kölyök bánkártyája a kezünkben maradt, sajnos a fiú gyorsabban futott,  mint az őreink, ezúton szeretném a bocsánatát kérni. – hallgatnám hajnalig….- Felolvassa a nevet is? – pofátlanul beleszakítok, aztán belém a levegő. Hayden… Hayden a városban van. Tudtam. Mégis mélységesen meglep egyszersmind a félelemtől összerándul az alhasam.    Köszönés nélkül nyomom ki a telefont. A galériából, tudtam, hogy ő az, éreztem belül. A szívem felcsavarja a verőidegeket. Fulladok. Mr. Döntésképtelentől is köszönés nélkül távozom, alig bírom ki, hogy ne fussak a kocsiig. Valamit elmorgok Litának, hogy a férfi kapjon egy kávét, kis időt, aztán húzzon el az irodámból, vagy aláír vagy nem.
Elfutott… megint. Előlem mindig fut.
Mit keres Hayden itt? Minek jött? Miért nem gyűlöl? Miért engedett magára? Miért nem várt meg? Mitől izzad a tenyerem?
Hevesen ver a szívem, amikor magamra csukom a kocsi ajtaját, ha lehetne sürgetően a sofőr vállára csapkodnék; hajts kocsis! Mégis türelmet erőltetek magamra, el fogom veszíteni, ki tudj ahol jár a szakadó esőben, a hideg, nyirkos utcán és Beth miért nem mondta, hogy a városban van? Mikor jött? Dolgozott a galériában egy ideje biztos, akkor régóta. Keresett engem, én meg… jó ég. Az arcomba vér szökik, ha csak arra gondolok, ahogy a falnak feszült a gyönyörű teste és én végig rá gondoltam.
14 évesen egyszer már elfutott előlem, dacból féltékenységből, sértettségből, akkor  egy erdőt rohantam át érte, a szívem pont ilyen sebesen vert, mert ugyanúgy attól rettegtem, hogy nem találom meg. Akkor kicsókoltam belőle a félelemét, a fájdalmát, a haragját, dallamos vallomással mondtam el a kölyöknek, hogy szeretem, annak aki, pedig ami köztünk volt az vegytiszta szerelem volt, a részemről. Tőle meg több, féltő ragaszkodás, imádás, rajongás. Később órákig simogattam… minden kis porcikáját összecsókoltam, hogy tudja mennyire fontos nekem, most is érzem a fiú ízét a galériából a nyelvem alatt, az alhasamba megugrik a vágy és az eső ömlik végig az ablakon mellettem, úgy bámulok kifelé, mintha az lehiggasztana és kiűzné belőlem ezt a gusztustalan démonát a vágynak, ezt a felsebzett múlt földes ízét. Hayden a városban van, Hayden elcsábított engem és én…. kioldom a nyakkendőm, hagyom a nyakamban lógni, meghív a gondolat, hogy igyak valamit. Ezernyi emlék robog az elmémre, csókokról, szeretkezésekről, beszélgetésekről, összebújva tengerben a stég alatt, csókolózva, simogatva egymást az éjszaka leple alatt, miközben felettünk emberek beszélgettek, és csak mi láttuk őket a deszkák repedezett rései között Hayden fiús hasát látom magam előtt az ágyában, amikor egész vacsora alatt durcáskodott az apja miatt, aki lemondta az utazásunkat , mondván, hogy  a tavaszi szünetben együtt mennek valahova és ő nem jöhet velem. A könyörgése, ahogy végig fekszem rajta és titkos csókokat váltunk, a zárt ajtója mögött, csodálom, hogy senki nem kérdezte meg miért zárja be mindig, talán azt hitték maszturbál… nos igen, a kezemmel, számmal, testemmel tette. Dühösen letúrom magamról a zakót, méregzöld ingem harsogja a hangulatom, pont ilyen kurva mérges vagyok. A csókja a falnál a galériában, édes jó istenem…. Feltúrom a hajam, hol találom meg? Ebben a baszott nagy városban. Mellé meg akarom találni? Mit mondok majd neki, megölelni akarom, a szám az övére szorítani belesúgni, hogy mennyire hiányzott, hogy bocsássa meg, nem mertem szembe menni a családok akaratával, hogy az apja zsarolása célt ért, hogy őrzöm az emlékeinket, az utolsó nekem írt levelét, amit a saját házukban a szobám ajtaja alatt csúsztatott be és hívott obszcén randevúra… édes jó istenem.
Messze lehet már… túl messze. Úgy kapom a fejem oldalra, hogy a nyakam megroppan, menet közben nyitom az ajtót, még jó, hogy araszolunk a piros lámpa miatt. Eddy reagál gyorsabban, ő fékezi a sofőrt, alig lassulunk le már lépek is ki a szakadó esőbe, nem hiszem el… A szívem hatezret ver, mi van ha nem is ő az? Ha tévedek, megcsalnak az érzékeim. Azonnal elázok. – Héy. – a levegő forrón áramlik a testembe, az idegtől felégetek mindent magamban, az arcomon dühös esőcseppek kopogtatnak. – Hayden! – nem ő az, tévedek, nem lehet. Kizárt, mégis úgy futok után, pedig ő már sétál. de rettegek, hogy elriasztom. Ott leszek, megint az erdőben, látom a hátának körvonalait a ráolvadt ruhák alatt, akkor is esett, akkor miatta, most is miatta sírnak a felhők. Fulladásig csókoltam akkor az ölelésbe, órákig kerestem idegbetegen az erdőben, most sokkal gyorsabb volt.
Nem merek hozzáérni, az ing a testemre olvad, mögöttem Eddy morcog, ázott kutya. Mégis tisztes távolságba megáll és én is ezt teszem, akarom,  hogy felém forduljon, hogy megbizonykodjak róla, ő az és nem … csak akarjon váltani velem pár szót. – Szia. – a szívverésem átsejlik a vizes anyagon, a hajam az arcomba lóg, csatakos tincseket simogatok hátra és nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék neki. Zsibbadok a vágytól, hogy megöleljem. Frappáns vagyok... de olyan ideges, hogy majd megőrülök, mennyire hiányzott.

Vissza kellene tekernem az időt és egyszerűen mást mondani azoknak az idiótáknak. Egyáltalán minek kell járőrözni egy szar emeleten, hát nulla magánélet meg minden. Ez gyenge hárítás, az az igazság, hogy ha beszélni akartam volna Olival, hagyok neki egy üzenetet. Találkozzon csak Chrissel, hiszen a múltkor kifejezetten élvezetes volt a találkozásunk. Nem hittem benne az elején, hogy fel fog erre figyelni, azt még kevésbé, hogy reagálni is fog rám. Heves volt, letaglózó és gyönyörű, bassza meg, az volt erre nem tudok mást mondani.
Most azt kellene mondanom nekik, hogy félreértés és azt hittem Mr. Hudson bent van, ez az infó, félinfó meg tájékoztatás. Persze mindig tudják úgy csűrni és csavarni a kérdéseket, hogy a végén akkor is hibásnak érezd magad ha egyszer nem vagy az. Azt meg mégsem jelenthettem be, hogy hát emlékezni jöttem, ő meg azt hiszi tartozik egy szopással és azt hajtja be rajta egy idegen, tehát vélhetően nem fog kibaszni a suite-ból. Aztán meg lehet mégis meglepődtem volna. Mert talán más kategóriát képvisel valaki egy képtárban, meg mást amikor már be kell engedni a nyilvános felségterületre. Faszomat az egészbe! Hagynom kellett volna egy üzenetet. Akármit, nem megpróbálni bemenni. Ilyenkor szeretném érteni, hogy mi jár a fejemben egy-egy ilyen döntés alkalmával, mert nem kerekek az biztos. Csak jó ötletnek tűnt ott és akkor. Újra itt vagyok az utcán, a nyakamban meg ott lóg valami rendőrség és büntetés leheletű szörnyeteg. Súrolós hullámokban önt el a kétségbeesés, nem tudom mit csináljak. Lehet, hogy ő már ott van. Lehet, hogy egyáltalán nem jött volna el, hisz igazából nem hívtuk, csak igazolnia kellett volna. Lehet mégis eljött volna ha mondom, talán anélkül is. Jó, a kurva eget meg fogok bolondulni. A pénzem már vissza nem kapom, a szobakártya is a zsebemben van még. Megkísérlem megtörölni a kezemet. Nem mehetek vissza a Hamiltonba, nem akarok rendőröket. Még kevésbé azt, hogy átvilágítsák az irataimat.
Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig megtalálna. Akkor is ha eltévedve bolyonganék valahol, ő rám tudna találni. Bizonyosan költői túlzás volt, most meg nem tudom mit szeretnék. Oli, most is megtalálnál mint akkor? Pedig nem vesztem el, azóta tudom, hogy nem, hogy besétált abba a galériába a puccos japánjaival. Hiszen rám talált, csak nem keresett. Hosszú évek óta nem keresett már. Talán nem is gondolt rám többet. Némi keserű nyál gyűlik össze a számban, muszáj kiköpnöm mert belülről mar. Mindig ez van ha megpróbálok belegondolni, vagy valami megértést hozzátenni. Nincsenek válaszaim. Már nem tudok az ajtaja alá csúsztatni semmilyen levelet amire megfelelne egy halk kopogással később. Pedig meglehet, hogy valami ilyesmi járt a fejemben amikor megpróbáltam bejutni hozzá. Mindent elrontok, komolyan. Kikerülök egy csövest és nehézkesen rágyújtok. Barangolok a hülye járdák végtelenében. Futok, ha úgy érzem nem bírom tovább. Pedig nem bírom tovább. Teljesen elborít az aggodalom és félek. Rendőrség, a családom. Nem akarok hazamenni. Semmit se akarok, csak eltűnni.
Megmerevedek a nevemtől, de annyira hangos az eső, a sok dudálás, hogy betudom a paranoiának. Lefordulok inkább az egyik sarkon. Saját magam elől úgysem tudok elfutni. A futás viszont nem csendes. Úgy fordulok meg, annyira ijedten és hirtelen, mintha a mumust várnám, hogy majd most nyúl ki utánam, leszaggatja a húst a vállamról és elvonszol valami sötét tárna mélyére, hogy ott rohadjak meg egyedül, valahol élet meg halál között.
Őszintén, komolyan őszintén lepődöm meg. Majdnem gyermekien nyílnak tágra a szemeim a jelenéstől. Mint amikor megjelent egyszer karácsony előtt. Csak úgy, váratlanul reggel. Beállított a mi, pálmafákkal és rövidnadrágjainkkal keretezett ünnepünkbe, a saját havat hozó washingtoni hűsével. Meggyőzte apámat, hogy had lássak rendes karácsonyfát meg telet és csak megcsináltuk végül. Nem mentünk túl messzire, tényleg nem. És csupán két napról volt szó, amikor leléphettem otthonról vele. Akkor néztem rá ekkora szemekkel, amikor bejelentette az utat. A meglepetés ereje, mögötte pedig mindig valami másé. A családom előtt eleinte rá sem tudtam nézni, aztán nem mertem, aztán már rá akartam nézni. Most is rá akarok nézni a vízfátyolon át. Megtörlöm az arcom, a cigim is elázik. Tiszta nedves rajta az ing, a haja is vízpatakokkal keretezi az arcát. Istenem, milyen butítóan szép most.
- Oli, te mit.. - mit keresel itt? Lenyelem a kérdést, tudom mit keres itt. Hallotta a telefont, tehát nem halucináltam a nevét az előbb. Hát mégis eljött utánam? Mégis elindult. Összepréselődnek a hasizmaim a fájdalomtól, az izgatottságtól. Nem tudok mit mondani, béna magyarázatok ezrei jönnének elő. - Nem akartam bajt csinálni. - elejtem a cigim, hozzá kell lépnem, muszáj vagyok. Mintha most látnám tényleg először az arcát, a múltkor sötét volt. - Ne haragudj. - lehet mégis lecsuknak a betörés vádjával, meg a lopással? Nem, nem ezért jött. Akkor nem jött volna, nem szállna ki sem az autójából. Nem teszek semmit, csak nézem. Megérintem az arcát, mintha valóságot próbálnék formázni magamnak belőle. Annyira tétován, szerencsétlenül ölelem meg, megküzdök a bénaságommal a vizes illatában. Nem jelenés, hanem valóság. Nem ment el, hanem itt van. Tudomást vett a létemről valamiért. Szeretném a kérdéseimet neki szegezni rögtön, csak most még képtelen vagyok. A nyakába fúrom az arcom, a saját, hűvösömet. - Nem akartam. - ezernyi dolog lenne, sőt annál is több amit mondanom kellene, vagy neki kellene mondania. Valakinek, bárkinek. - Mit keresel itt? - ez már mormolás, egy egyszerű kérdés csak. Mit keresel itt, miért jöttél ide, miért vagy vizes, miért van ilyen illatod, miért nem voltam elég jó, miért nem kerestél évekig. Nagyon sok. Megmozdulni nem tudok, csak szorítom magamhoz, mert félek ha elengedem, akkor jön a valóság megint és most nem tudom elcsábítani, mert utolért a vége. Csak hinni akarok egy kicsit. Mielőtt jönnek a zsaruk. - Ugye nem azért jöttél mert a zsaruk is jönnek? - ugye nem, Oli? Ezért lépek hátrébb, mert olyan szép, mint egy szenvedélyes lelkű démoni angyal, de a zsaruk kiverik a fejemből. - Ugye nem? - összezavarodott tekintettel nézek rá. Nem értem, jöjjön közelebb. Menjek én közelebb, akkor minden rendben van. Akkor van igazán. - Vizes vagy. - jellemző, hatalmas baromságot tudok kimondani ha félek, ha ideges vagyok.

Őszinte döbbenet úszik a  szemeiben, alig látom a sok esőtől, de a ledöbbenése nekem fekszik a levegőben és megtaszít hátra, mintha nem szívesen látott vendég lennék a saját vese transzplantációmon. Pedig amikor megláttam, már tudtam, hogy meg kell állítanom, hogy nem tűnhet el az életemből úgy főleg nem, hogy tudom itt van a városban. Szemben állni vele egész alakos kihívás nekem, mert egyrészt ne lépjek oda és öleljem át azonnal, ne csókoljak a szájára azzal a mohó elkeseredéssel, amivel akkor régen, hogy megvagy, mintha az elmúlt 5 évben folyamatosan kerestem volna, ami egy hülyeség, mert már egyre kevesebbet gondolok rá, sőt. De a galéria félreeső kis terme felhívta a fegyelmem Rá és ezer, millió emléket lobbantott az elmémre, nem véletlen, hiszen 3 éven keresztül volt valamilyen kapcsolatunk, amiben jószerivel minden megtörtént, ami tilos.
Idegesen söpröm a hajam hátra, pedig jól esik, hogy a víz lehűt, hogy elmossa a kételyeimet és egyre biztosabban érzem, hogy itt a helyem, hogy neki is itt van. Az  Ő döbbenetének tükre az én várakozásom, meg kell tennie az első lépést, a legtöbb esetben kivártam. Csak mézesmadzagokat húzogattam előtte, hogy tudja mi minden is lehetséges, ha vigyázunk egymása, mennyi öröm lehet a szexben, egy összebújós szeretkezésben, egy sima összebújásban, egy álomittas reggelben, amikor odakint szakad a hó, de bent meleg van, az egész tájra nyílik az üvegfal, vakító fehérség lappang a ködös hóesésé mögött, a forró testek egymást melengeti, azt hiszem aznap ki sem keltünk nagyon az ágyból, kölyökkarja szorosan ölelt, a nyakamba bújva kuncsorgott még öt percekért és én adtam neki sokszor, míg végül visszaszundítottam én is magamhoz ölelve őt, egészen délig lebzseltünk, az éhség kergetett minket ki az agyból és ugyanaz vissza is. Egészen mohó lett addigra. Kielégíthetetlen vágyakkal, folyton kemény farokkal, mindig éhesen, midig incselkedően, a közelében lennem is kihívás volt, ha nem voltunk csak kettesben.
Végre megszólal, ezer év telik el addigra, mert a türelem sosem volt fő erényem, az izgalomtól a vízcseppek felforrósodnak a testemen. Mit? Mit? Hát őt. Egyértelmű a válasz, de nem tudom megadni, mert nem nyílik ki a szám. Halványan remeg a testem és nem fázom, egyszerűn olyan mérhetetlen izgatott vagyok. – Nem csináltál bajt. – azonnal csitítom, ne beszéljen hülyeségeket.
Képtelen vagyok felé lépni, pedig minden vágyam zsigerből meghúz felé, de félek, hogy elriasztom, félek, hogy magammal teszem. Szellem ő a múltból, képe annak, hogy mit vesztettem és mit adott ő nekem pár nappal ezelőtt. Hayden… hogyan?
A tenyere vizes s hideg az arcomon, megállom, hogy felordítsak a kíntól, ami belülről szaggat, mintha lakna bennem egy szörny, ami most készül kitörni és talán lakik is. – Hogy haragudnék? – nem bírok a mimikámmal, az arcommal, képtelen vagyok elmosolyodni. Annyi emlék fut a háttréében, hogy lefagy a rendszer. Az ölelésbe lépek, beleomlok, végre! Még át sem ölel én már teszem vele. Kétségebeesetten szorítom magamhoz, mint egy elbaszott romantikus filmben, a reptéren, amikor mégsem száll el az ihlet és vele a hősi múzsa. Muszáj megszorítanom, és tudnom, hogy valóságos, a vizes pulcsijából kicsavarok egy kis vizet, az ő arca a nyakamba az én orom a csatakos hajába és csak ölelem magamhoz, kapkodó légvételekkel, ziháló tüdővel, zavaros gondolatokkal, mert nem hiszem el, hogy itt van. – Csiss. – nem akarta, persze, hogy nem. Ostoba kölyök, még egy gyerek, hiába húsz éves, még egy gyermek a karjaimban, valaki, akit meg kell védenem, meg kell vigasztalnom, mert boldognak akarom látni, a vidáman nevető 12 éves fiúnak, aki az apja dolgozószobájában bocsánatkérő levelet rajzolt a titkos tollal és akit az ölembe húztam félig, akinek a teste elárulta őt, aztán a matracon… ó édes istenem. Meg sem mozdulok az ölelésbe, csak alá veszek, magamhoz húzom, egymagas velem… hogy lehet ez? – Hogy, hogy mit? – milyen ostoba kérdés ez. Valóban hiszek a sorsban, mert ha nem így lenne, akkor ő és én nem futunk össze az utcán, ha nincs a másik útvonalon valami baleset és Eddy nem irányít minket erre, akkor nem rohanok belé. Bénán, sután ölelkezve ázunk az esőben, mindketten ugyanattól félve, ha megbontjuk az ölelést, a másik köddé válik, vagy meggondolja magát. – Dehogy. – fogcsikorgatva kiengedem a karjaimból, de a kezem a testén hagyom, ha el akar illanni rámarkolhassak a ruhájára. – Nincs baj, nem jönnek. – ez eszembe se jutott, édesem, hogy félhetsz ettől? – Talán mert esik az eső. – elmosolyodom. – Gyere! – képtelen vagyok itt állni, itt szenvedni, belekapaszkodom a felsője ujjába és magammal húzom, remélem nem kell küzdenünk. A kocsi a utca bejáratáénál áll, Eddy az anyósülés mellett várakozik, elázva, morcosan, de kedélyesen ajtót nyit nekünk, hogy beszállhassunk, csak takarodjunk már az esőről. Ránkbassza az ajtót, a bőr ülésen elönt a hideg, csak itt engedem el a felsőjét, már nyomom is fel az elválasztót, csepegünk. – Hihetetlen, hogy itt vagy. – hogy találkoztuk a galériában. Próbálok én illedelmes lenni és tagadom a rágalmat is, nem én vagyok, aki a keze után nyúl és a tenyerébe zárja, hogy a testem hőjéből pumpálja az övébe is egy keveset. Mint a kutyák, kirázom a hajamból az esőt, a sofőrnek lesz dolga a kocsival. – Mit csináltál a szállodában Hayden és miért… nem mondtad… ott? Nem értem. – Mit keresel itt? És én most hogy a frászba utazok el holnap? Úgy szorongatom a kezét, mint egy ötéves, fürkészem az arcát, a szemeit, ismerkedem az idősebb változatával, a fejébe akarok látni, tudni mi riasztja majd meg. Egyenesen a hátam, magabiztos délcegség ömlik rólam, hogy azt akarom, hogy erősnek lásson, határozottnak, olyan, aki még mindig nem tűri el a nemet, mert nem is teszem, csak még nem vagyok túl a döbbenetet, azon sem, hogy mérhetetlenül meg akarom csókolni, jó ég.. nem lehet, hogy még mindig ennyire gyorsan ver a szívem tőle.

Azt hittem, hogy talán a rendőrség jön utánam, vagy egy csöves, a mumus, a sátán vagy akárki, de Olira nem számítottam. Miért császkál az esőben? Boldog buborékok könnyítik a véremet, felüti a fejét az ártatlanság kis nyomdája. Vajon engem keres és a szállodába indult? Chrissel akart találkozni csak, vagy hallotta a nevem is? Hasonlóan hülyén érzem magam mint akkor, mikor először hívtam fel telefonon és valami nő vette fel, aki sajnos nem tudta kapcsolni. Utána sem tudta és azután sem tudta. És jött a Hálaadás, vele együtt Oli, na meg anyám rendelt pulykája ahogy azt a helyzet megkívánja. Mind ki voltunk öltözve, néztem ahogy beszélgetett apámmal, válaszolt anyám kérdéseire, vagy a húgom baromságaira. Sokat álmodtam annak a nőnek a hangjával. Mindig Oli felé nyúlt a kezem és a fejemben ez a hang szólt "Nem tudom sajnos kapcsolni." Láttam őket álmomban mindenféle pozíciókban szeretkezni, rajtam mosolyogni. Mire eljött a Hálaadás annyira dühös voltam Olira, a nőre és a saját nem értett érzéseimre, hogy legszívesebben apró darabokra hasogattam volna a vacsoraasztalt. Nem bírtam enni, gondolkodni, csak képzelegtem arról a nőről és Oliról. Mire végre az apám kegyesen megadta az engedélyt, hogy elhúzzak az asztaltól, fel tudtam volna robbanni. Még a nagyanyámhoz is átmentünk aznap mindannyian. Képtelen voltam hozzászólni a kocsiban, Csak a rádiót nyomkodtam, bámultam kifelé. Közben meg annyira vágytam rá, hogy az agyamért aggódtam. Valahol ott jöttem rá, hogy menthetetlenül bele vagyok zuhanva. Szerelmes lettem és ez meghülyített. Kimondani sem mertem a szót, a jelentésével sem akartam tisztában lenni. Hazafelé pedig, valahol a város felett a dombokon megunta a duzzogós baromságaimat, megállította a motort. Áthúzott az ülésen, hiába mondtam, hogy hagyjon békén és haza akarok menni. Ráérzett, egyszerűen tudta, hogy nem így van és hazudok. Elsősorban magamnak. Kötöttem az ebet, nem akartam kimondani mi bajom van. Hátratolta az ülést amennyire lehetett és csókolt belőlem sóhajt, vágyást, kicsókolt a ruhából is. Mire átmásztunk a hátsó ülésre, már nem láttam az akarástól. Mindenemből ő ömlött. Az illata, a szájának íze és puhasága. Kiterítve feküdtem előtte, bennem járt az ujja, rajtam a szája és a szerelemtől bolondultam meg. Megállítottam, nem kaptam levegőt sem, de megállítottam. Sosem voltam jó benne, hogy kifejezzem magam. Nálunk nem szokás, és a " Szeretlek és utálom a nőt aki felveszi a telefonod." jellegű vallomásom mosolyt csalt az arcára. Szerintem értette. Az agyamig húztam fel a lábam, annyira nagynak éreztem magamban mégis annyira jónak, hogy leragadtunk. Még a farkán ültem, mikor apámmal telefonált, hogy túlettem magam és meg kellett állnunk egy kicsit. Rosszullét, gyenge gyerek. Kiadtam magamból a féltékenységet, neki pedig az érzéseimet. Végre jól voltam. Együtt voltunk.
Most legalább ennyire nem tudok hirtelen mit mondani, képtelen vagyok kifejezni magamat neki. Itt állunk az ő városában, az én hazugságommal körülfonva öt év után. Nekem meg ép dolgok sem jutnak az eszembe. Szinte reflexből védekezem, nem akartam rosszat. Basszam, semmi rosszat nem akartam. Csak idekerültem, valami halvány és meg nem értett céllal, ami talán pont ez a hely, ez az utca. - Nem? - összevonom a szemöldököm, talán a két majom biztonsági mást mondana. A most már csak volt főnököm is mást mondana. Oli, én mindig bajt csinálok! Mindig! - Hát nem teszed? - nem haragszik mert hazudtam, mert hülye helyzetet csináltam a szállodában, nem? Ráadásul itt áll és ázik, míg én meg bután bámulok rá a fejemből. Megérintem a szép arcát, tétován simogatom az arccsontját a hüvelykujjammal. Hatalmas, kiszakadó sóhajjal ölelem meg. Még vizesen sem hűvös, nem hideg, nem tud az lenni. Megkönnyebbülten nyögök fel a hirtelen impulzustól, ettől a hiányt pótolgató erős öleléstől, a karjaitól, a pulóverembe kapaszkodó ujjaitól és a hajamon átcsiklandozó meleg leheletétől. Be is fogom hát, a menedékemmé teszem a nyakát, még a szemeim is lehunyom. Csitít is, talán mégsem haragszik, talán nem akkora a baj. Sosem haragudott rám, úgy igazán nem. Akkor miért? Miért hagyott el engem? Nem értem, a hiányát viszont megtanultam kezelni, a nemlétét megszokni. Egy idő után már leszartam ha vendéget jelentettek be. Már tudtam, hogy nem jön többé. - Azt hittem.. - nem jössz, hogy nem érdekel az a múltkori srác sem. Tudom milyen nehéz eljutni hozzád, át titkárokon, titkárnőkön, asszisztenseken és testőrökön. Láttam a neten a videókon, hallottalak beszélni téged. Miért hittem volna, hogy idejössz? Hogy megjelensz előttem. Az agyam hátsó szeglete mégis a rendőrséget súgja. Talán már ki lettek hívva, talán tényleg szarban vagyok és kétszeresen is. Elengedem, a vonásaimat is próbálom elrendezni, a tekintetem viszont az arcán csüng, a szemein, a sokszor csókolt száján. - Nem? Azt hittem.. - mit hittem, nem tudom. Nem tudok én már semmit. Ostobán, bénán sóhajtok fel. - azt hittem ezért lecsuknak. Betörés, tolvajlás. - a nem tudom helyére vállrándítást helyezek. Kizökkenek magamból, felnézek. - Fel se tűnt. - igazából elfelejtettem az időjárást is miatta, képes volt a puszta jelenlétével kilőni a vizességből. - Hova? - hát lépek utána, ha már még mindig fog, vetek egy pillantást az előttünk sétáló pasas felé. A testőr lenne? Biztonsági? Nem tűnik zsarunak. A nagyon is kurva drága autóra pillantok. Na, no várjunk, most hova? Miért? - Hova megyünk? - megbolondulok, vagy már megtörtént ez egészen biztos. Megfeszült izmokkal mászom be végül és rögtön össze is vizezek mindent. Feltűnhetett volna mondjuk ez is, hogy facsarni lehet belőlem a vizet. Nem is látom ki vezet, mert feljön a térválasztó és ketten maradunk a hűs csendben. Vizsgálom az autót, nem mintha érdekelne, csak teszem. A szavaira sikerül ránéznem a benti fényben, majd a kezeinkre. Milyen automatikusan szorítom meg az övét. Jézusom, erről nem olvastam felkészítő könyveket. - Azt hitted sose látsz többé? - kérdezem meg nagy nehezen, biztosan ezt hitte. Öt év végül is beillik egy ilyen végtelen intervallumnak. - Kivettem magamnak egy szobát. - nézek rá egy köcsög kis mosollyal - Aztán jöttem rá, hogy melyik szálloda ez, hallottam a neved a recepción és - megint a kezünkre nézek - gondoltam megnézem fenn vagy-e. - a többit meg el se tudom mondani, hogy ha már nem felel a kopogásra valaki, akkor miért próbálkozom meg egy bankkártyával szóra bírni a zár nyelvét. - Hol ott? - fordulok felé kíváncsian. A telefonban? A galériában? A szabad kezemmel simítom hátra a hajam, már lassan vízfátylon át nézek rá. - Nem tudom, Oli. - mennyivel könnyebb kimondani végre a nevét! - Kirúgtak és csak jöttem. - rádöntöm a fejem az ülés támlájára. - Ha pedig a - nézek rajta végig ültében, megint ez a kisugárzás, annyira körbeöleli - múltkorira gondolsz, az - csak jött, megláttalak, akartalak és te reagáltál rám. Elmosolyodom, az emlék intenzitása költözik ebbe a mosolyba, a bőrömön faló szája, a bennem járó farka és az összemosódott nyögések energiája - egy hirtelen ötlet volt. - annyira szeretnék rágyújtani, cselekvést pótolni, helyette a kezét cirógatom, mintha ez lenne az egyetlen kifejezőeszközöm. - Eddig sem voltam messze innen, csak pár órányira kocsival. - meg elfoglalva New York mélységeiben. Szabad kezemmel nyúlok az inghez, a csurom vizeshez ami a testét öleli. - Már ha érdekel egyáltalán, hogy hol voltam. - lehet nem, biztosan nem, nem tudom, csak hozzáérek és ez is jó, de még mindig ott lebeg közöttünk a miért, az elhagyásának a ténye. - De már elfelejtettél, igaz? - elveszem a kezem. Már nem gondolt rám, valahol biztosan tisztában volt a tényszerűséggel, hogy élek és létezem, de ennyi és nem több. Kihúzom a kezem az ő melegsége alól, meg kell törölnöm a homlokom, az arcomat. Mindenhol víz van. Kifújom a levegőt. - Hova megyünk? - muszáj megkérdeznem tőle, valamiért fontos lesz. Addig sem kell tudomást vennem arról, hogy közelebb csúsztam hozzá. Mintha a sejtjeim is hozzá vágynának. Felemelem a csípőm, kiszedem a meggyalázott cigisdobozt a kezemből, tolok egyet a számba, addig sem az övére gondolok, vagy a lényére. Az elképesztően vonzó lényére.

Nem tudom elhinni, hogy itt van, hogy a vízfüggönyön át áll velem szemben és néztük egymást,mintha most léptünk volna le a világ pereméről és most alá zuhannék dacosan, korszakalkotó felfedezéssel, hogy érzünk valamit, bent a szívünk mélyén, vagy legalábbis én biztosan. Hogy neki mi jár a fejében, azt nem tudom összetenni, mert nem látom pontosan a szemének vízmentes tükrét, amiben egykoron olvastam mint a könnyedén nyíló könyv lapjai között. Aztán én magam csuktam be egy olyan fejezetnél, ami nem hogy nem ért véget, de  a mondat végére  a pont nem került ki, nemhogy lezárhattuk volna. Én tettem, én hagytam, én nem voltam elég bátor, de hogyan is lehettem volna, amikor még kölyök volt, hozzá érnem sem lett volna szabad nemhogy a szívén lovagolni és elbitorolni a szerelmének minden kis szeletét. Mert ellenére annak, hogy mennyi minden van köztünk, ami gát és távolság szerettem őt, olyan mélyen, ahova nem fért be kétség. A vágyak kereszttüzében ami hajtott hozzá, a hiányának kénköves tüze, amit semmi sem csillapított, az űrt semmi betölteni nem volt képes. És én vágyakoztam utánam, kerestem a híreket róla, de aztán nem volt lehetőségem. Végül pedig az idő elkezdte befedni a lehetőségeket, nem hívtam, mert nem volt magyarázat, nem hívtam, mert szégyelltem és nem hívtam, mert már rég nem hívtam. Az évek pedig elfolytak, ide… ebbe a kis utcába közé és közém. Bámulok rá, milliónyi szó jut az eszembe, amit elmondhatnék neki, ezernyi beszéd amivel évekkel ezelőtt készültem a kölyöknek, de most egy felnőttnek tűnő férfi áll előttem, persze, ha jól számolom italt még nem vehet hivatalosan. Megrázom a fejem, a hangjától forró vízcseppek gördülnek le a hátamon, én vagyok, aki párologtat. A tűzre képtelen vagyok nyakörvet vetni és póráz alá vonni, hogy ne támadjon nekem, ne ugráljon a fejemben a sok hang, ami képtelen megszólalni, mert semmi olyan nem jönne ki a számon, aminek van értelme. Beiszom a látványát, magamba engedem, hogy elfogadjam ő az, a fiú, aki nem olyan régen a falnak támasztott tenyérrel élvezet el nekem és a fiú, akivel annyi kalandot megéltünk, mert abban a korban, amiben ő volt a játéknak elég nagy jelentőséget szenteltünk. Újból szóra nyitom a szám, hogy kimondjam soha nem is haragudtam, hogy ő ne tegye rám, hogy kezdjen el megbocsátani, mert hosszú utat tettem meg az elmúlt években, hogy a kínból kimászva most elé állva ugyanazt a zavart érezzem, mint akkor azon a napon, amikor a birtokukon jártam és ő mit sem tudott róla. Most sem tudja, biztos vagyok benne. A kertben ült, a lábait maga alá húzva, az ölében érintetlenül hevert a könyv, amit nem, hogy nem olvasott, de biztos vagyok benne, hogy a címét sem tudta. Az apja irodájának az ablakából láttam rá. Richard éppen feltételeket szabott nekem, miközben a függöny mögül őt lestem, aki mag elé bámulva egy egészen más világban járt, aki a kedvemért azt a pólót vette fel, amit úgy szerettem rajta, azzal a farmerrel, amit együtt vettünk. Akinek a táskája össze volt csomagolva, és tudom, hogy alsónadrágot sem hozott, akinek a mosolyától a tiltás úgy született meg az apja szájából, hogy biztos voltam benne tudja mi jár a fejemben, ahogy azt is, hogy azt nem sejti mindaz már megtörtént. Ó barátom igen, itt a szentélyedben is, miközben a fiad hanyatt feküdt az asztalodon, a lábait körém fonta, mélyen jártam benne és a titkos kis tolladdal a mellkasára írtam szerelmes verset, bosszúsan akart mindent megszentségteleníteni, amihez köze volt az apjának, amit csak be tudtunk szennyezni, azzal meg is tettük, ilyen vagy olyan módon, leginkább a verejtékünkkel és élveztünk nedveivel. megittuk a piája kis részét és Hay gonosz mód teával töltötte fel, hogy a híres ügyfeleit löttyel kínálja meg. Abban az irodában lovagolt a farkamon, térdelt elém és csókolóztunk hosszan a hatalmas bőrszékében, nyaltuk egymást félhullára. Ott született meg a tiltás rá... nem szó szerint rá, de a látogatásokra, a jelentkezésekre. Hiszen Hayden nagyon rosszul teljesített az iskolában, mondjuk az élet osztályait jól járta. És ott írtam alá a végítéletem, hogy rábólintottam a házassági ajánlatra., Richard biztosra tudta, hogy nekem a fia kell, ezért nekem adta a lányát.
Akkor láttam őt utoljára, ott… a fa árnyékában a széken szomorkodva, az órájára pillantgatva, hiszen aznap hivatalosan is várt engem és én ott voltam… Órákkal később szinte kiszöktem a birtokról a törött szívem hátra hagyva.
Egyenes tartással állom az érintést, ami alá berökönyödik a térdem, meg sem moccanok, ha megteszem összeesek. Feszes a szám a kíntól, hogy ne kapjak érte, nem tehetem, elriasztom tudom. Az ujja végig horzsolja a bőröm, mégis akkor veszek levegőt csak, amikor a karjaimba omlik. Talán percek óta nem is lélegeztem, tele van minden az illatával a szavaival, a hangjával, a jelenlétével, a múlt lesajnáló ködfoltjaival.
Erősen ölelem magamhoz, olyan szorosan, hogy a csontjai szinte ropognak a karjaim alatt, de ha elengedem, ha lazítok elfut, akkor elbomlik az esőben, akkor nem érzem a teste melegét megint. Csak a fejem rázom, a fülére súgom, hogy ne féljen, nem lesz baj, sőt nincs baj. - Dehogy, dehogy. - nincsenek szavak, lefagyok, kiüresedek, lebomlok csak az érzékeimre, nem tudom megnyugtatni, hogy nem jönnek a rendőrök, hogy ne féljen, mert nincs mitől, nem tudom, mert a gondolatgócok kibogozhatatlanok, mert a szavak nem állnak össze a fejembe, mert nincsen értelme semminek, csak neki.
Kibontakozik az ölelésemből, valamit még mindig beszél, de süket vagyok, vak, és hülye: Belekapaszkodom a pulóvere ujjába és húzom magammal, Eddy nyomdokaiban járva. Kissé akadozik csak, mégis beül a kocsiba velem, kezembe veszem a kezeit, gyűrögetem őket, az ujjaimmal simogatom, és keresem a mondanivalóm.  
A szívem hangosan ver, emelgeti a rám tapad egy szál inget.- Biztos voltam benne, hogy elfelejtettél. - és így nem látlak többet. Kapar a torkomban a szívem erős fájdalma, a gondolattól is felégeti a tarkóm a tűz melege, az agyam kicsi a fejemben, ide-oda csapódik, az arcomba pír szökken a zavartól. Mert láttalak nemrég Hayden a farkamon cuppogva és… jó ég. - Igen? - felnevetek még mindig reszelős hangon, de mér sokkal magabiztosabb elmével. - Ha van szobád mit ért az esőben futkározol? - mert szereted az esőt, sőt imádod, mennyit ázattál, mennyiszer feküdtünk a meleg kövön, míg a langyos eső szakad ránk, hányszor kerekedtél fölém és csókoltál a zuhogó esőben, kacagva, nevetve, feltöltődve. - Remek döntés volt, máskor várj meg a szobában, kérlek. - mert szarrá aggódtam magam. Rászorítok megint a kezére, megsimogatom az ujjaimmal, nem hiszem el, hogy itt van. - A galériában pár nappal ezelőtt… akkor. - amikor szeplőidről érdeklődtem mélyen  a testében járva, akkor vagy előtte, vagy utána. Gyakorlatilag bármikor. Komor tekintettel hallgatom őt, még nem tudok gondolkodni, de mindjárt összeszedem magam… Oli… megugrik a szívem, senki nem hív így, csak ő. A pillantása új tüzeket éleszt bennem, a keze a kezemben egy gócpont. - Nem mondom remek ötlet volt, legalább amiatt rúgtak ki? Pedig jól állt az egyenruha. - könnyedén elmosolyodom, mert valóban így volt. Dörzsöljük egymás kezén a bőrt, erősen simogatom, mert megveszek úgy a bőre alá akarok bújni. - Hogyne érdekelt volna, Beth mesélt rólad bár az hiszem nem a teljes igazságot. - gyanús, hogy nem az egyetemen van és lehet akkor nincs menyasszonya sem, lehet a családi vállalkozást sem veszi át… lehet minden csak nekem volt elterelés. Akkor a szülei tudták…. érezték. Feldörömből a szívem az érintésre, pedig épp az ingem érinti csak. Megőrültem, jól van.
Éppen tervezek a keze alá dörgölődzni, amikor a kérdése belém ragasztja a mozdulatot. Mit mondjak, ami nem fellengzős? Ami igaz is és nem is hazugság? Ami nem bántja meg és ami nem tűnik túl nyálasnak? - Te elfelejtetté lengem? - mert ha ő igen engem, akkor én is őt.. megtehettem volna, de az utóbbi időben valóban nem fájt a hiánya fizikailag. Az idő nem dinoszauruszos sebtapaszt használ. Felsóhajtok, visszaadom a kezét, majd elorzom később.  
A közelsége megbolondít. - Vissza a szállodába, tisztázzuk a helyzeted és addig már ne  is gyújts rá, menten kiszállunk. - a mélygarázsban nem szeretik, ha dohányzik és a lift sem annyira bagó barát. Végig cirógatok a combján, fellüktet a vérem.
Nem jutott messze a szállodától, kocsival már fordulunk is be a mélybe, hogy aztán vizesen döcögjünk elő a hátsó ülésről. Eddyt elküldöm mára, pedig gyanúsan méregeti a fiút, a sofőr meg már meg is a kocsit rendbe hozatni, ő is elég rég dolgozik velem, végül liftbe szállunk immár megint édes kettesen. Ó liftben is volt kalandunk khm. Nekidőlök a falának, és a lábaim elé pislogva vigyorgok, mert hajaj, de sokáig guggoltam a hatodik és hetedik emelet között a kis fülékében még Aspenben. Talán ott buktunk le egyetlen egyszer és az egyetlen mákunk az volt, hogy a lift csendes ajtónyitásakor a belépő muki fehér pálcáján órákig nevettünk. Emlékszik vajon, hogy akkor élvezet a számba, amikor a férfi megszólalt, észre sem vettük? Bárki és BÁRKI lehetett volna a helyében.
Az emeletre érve előre haladok, a biztonsági a szobám ajtaja előtt vár, a fiúra vet egy pillantást, majd rám. Egyetlen biccentéssel kapom meg a bakkártyáját és el is sikáltuk. - Felhoznák a csomagjait? - valahol vannak, ha másik szobában, akkor onnan. Sebesen biccent az őrök réme és már ott sincs.
Előre engedem Haydent a lakosztályba és azonnal ki is lépek a vizes cipőmből, zoknimból. - Zuhany? Tea? Száraz ruha? Cigi? - nekem az kéne elsőnek, így nem várom meg mit dönt, az erkélyhez lépek és a függönyt el sem húzva nyitom ki, paranoid vagyok, ó engem senki ne lőjön fejbe. Megkínálom a száraz dobozból és most elszór úgy igazán végig mérem, míg ez első slukkal elnyugtatom magam. Centiről centire haladok, a vizes ruha felsimul a testére, bár levenné a pulóvert. - Soha nem felejtettelek el igazán.

Élénk nekem ez a jelenet, talán a képzeletemben megjelentünk egy alkalommal, amikor teljes döbbenettel meredtem rá ugyanígy, mint most. Igaz nem ennyi idős voltam és nem esett az eső és őt sem láttam csak szellemként. Amikor az apám elmondta, jobban mondva bejelentette az egyik villásreggelin, hogy az ő drága kislánya el lett jegyezve Oliver Hudsonnal. Fűrészpor íze lett a számban a rántottának. Ott ültem az asztalnál, körülöttem az úgynevezett barátaink gyerekeivel és emésztettem a hallottakat. A tapsot és a gratulációkat amik ugyanúgy röpködtek felém, mint feléjük. Mikor felnéztem őt láttam a terem közepén, csak egy vízió volt, de láttam! Ott állt és engem nézett. Ugyanazt a fekete, fényes szövetű nadrágot viselte a sötétkék inggel, mint mikor odahívott magához apám asztalánál ülve azon a délutánon. Megkövültem, lebénultam és egyszerre csavart meg a hányinger meg az összetörő lelkem éles szilánkjainak befúródása. A jelenés arcán ugyanaz a mosoly játszott, mint amivel engem is köszöntött fél évvel azelőttig. Elfordította a tekintetét és a húgomra nézett ugyanazzal a mosollyal. Zúgott a fejem és vodkát loptam a narancslébe. Apám szavait sokszor hallottam újra, valahányszor erről beszélgettek. "Már régen el van ez döntve, hiszen keresve sem találna jobbat Helinél! Tökéletesek lesznek együtt, no de majd csak pár év múlva!" Tökéletesek, meg a mindig is ezt akarta. Annyira nem voltam magamnál, hogy a wc felett térdelve már csak a hányás maradt nekem. Anyám meg elképedt, beteg a gyerek, mi történik, hívjanak orvost. Apám megérezte az italt, el is rendezte annyival, hogy "Ideje felnőni, te kölyök." Azt hittem pusztán egy vicc, valami nem komoly, apámnak csak valami vágyálma. Sajnos mégis igaz volt és nekem kussolnom kellett. Úgy tenni, mintha kurvára örülnék neki, hiszen "Te is kedveled Olivert, nemde fiam?" jellegű anyámnak nehezen tudtam volna kimagyarázni, hogy mi bajom van. Egyszerűen csak nem akartam otthon lenni, a világon lenni. Nem akartam Hayden lenni. Nem akartam belegondolni, hogy a húgom és Ő, hogy hozzáér, rámosolyog, megcsókolja. Egyszerűen nem akartam, képtelen voltam túllépni rajta. Vártam hát, hónapokat vártam, hogy Oli megjelenjen nálunk és elmondja nekem. Hogy hallgathatta el? Hogyan? Miért volt velem ha közben meg végig..
A jelenés most valós, hisz Oli tényleg itt áll előttem. Nem mosolyog, nincs itt a húgom, sem a szüleim csak az öt év ami eltelt azóta, hogy vártam rá és nem jött el. Apám meg hagyta, hogy ott üljek indulásra készen és csak utána hozta elő a bizonyítványt. Mégis azt hittem, hogy Oli ettől még eljön. Hiszen mindig tette. Talált módot rá, keresett időt a kevésből, hogy nekünk adja. Kettőnknek. Nem jött el. A cafatosra reszelt szívem egy év után adta fel, pedig a házunk majdnem minden sarkáról ő jutott eszembe. Most pedig eljött a jelenésem. Eljött és úgy ölelem magamhoz, mintha az agyamat akarnám meggyőzni a valódiságáról. Bennakad a levegőm az erejétől, a körém fonódó karjaitól amikről elhittem, hogy mindig ott lesznek, mindig megvédenek és mindig szeretgetni fognak majd. Csak az illata marad, a forró szuszogása a hajamban. A félelmem, hogy rossz helyzetbe hoztam és rám vár a rendőrség valahol, akik elkezdik keresni a kártya tulajdonosát, akkor meg aztán beborul minden. Ostoba arccal lépek utána, mintha zsinóron lennénk összefűzve. Ugyanezt éreztem a galériában is. Pontosan ugyanezt. Csak akkor én voltam az, aki invitálta. Annyira megkívántam, hogy se nem láttam, se nem hallottam semmit. Egyedül ő járt a fejemben. Akartam is, hogy bennem is tegye.
A kocsiban különös csend telepszik ránk. A bőrülés huzata rosszízűen sóhajt a vizes súlyunk alatt. Oli döbbent, vagy csak újfent meglepem. Talán duplán is így, hogy már össze tud kapcsolni a múltkori szerepkörrel is. Nem állom meg a horkantást, súlyt adok a pillantásomnak. Kétkedőt. Hogy hihetted, hogy elfelejtettelek? - Ez nem rám jellemző. - hisz elhagytál, nem jöttél, sosem jöttél többé Oli. Soha többé. Fel sem hívtál, nem is láttalak már. Egy dobbanásnyit kihagy a szívem, csak mert megfogja a kezem. Mintha fontos lennék, valaki, akit dédelgetni kell az apró érintésekkel, hogy tudja is magáról, hogy az. Száz meg ezer ilyen apró érintéssel tudatta mindig. Nyíltan is és titokban, zárt ajtók mögött, távol másoktól, ahol szabad volt. Anyám születésnapi estélyén, amikor segített felvenni a szmokingot, hogy össze ne gyűrjem. A nadrág a végére maradt csak, az ingem pedig makulátlan. Elég volt a nyakamba csókolnia, a fülemre súgnia és fájóan remegtem meg. A mondat végére sem ért, már állt és kértem, sóhajtozva kértem, hogy úgy menjen le, hogy a szájában van az ízem. Csúszott a kezem a csempén, kapaszkodni sem bírtam de ígértem neki még aznapra. Akkor a nadrággal kezdtünk, a párnám mélységébe nyögtem a gyönyörűségem, tökéletes volt. A nevetése a vizes pólóm alá kúszik.
- Jót tesz a testnek és a léleknek. - meg a félelemmel tüzelt menekülési ösztönnek, ami néha jókor néha meg rohadtul rosszkor kapcsol be és késztet bizonyos lépések megtételére - Nem gondoltam rá, hogy biztonságiak lesik azt a kurva ajtót. - sóhajtok fel kelletlenül. Persze, hogy nem gondolok, minek gondolnék ilyenekre, vagy egyáltalán bármi értelmesre ha már itt tartunk. Az ujjai a kezemen olyan idegeket becézgetnek és húznak feszessé, amiken szívből nem kellene meglepődnöm. Pláne a múltkori után nem. - Elvettem volna a spontán szépségét. - mert veled ellentétben én pontosan tudtam ki áll előttem, kitől nyögök úgy, mint egy eszelős. Meg kellett kapjalak, esedezem, sajnálom. Vagyis pont, hogy nem sajnálok belőle egyetlen pillanatot sem. Elmosolyodom, megint a szemébe nézek. Megváltozik az érintése is, a teste szól hozzám. A galériában is tette. - Konkrétan nem, bár ott maradt egy cigim. Igen? Szerintem is. - felnevetek, halk nevetés ez, bókot köszönő. Nem tudom mennyire is figyelte meg azt a ruhát, talán inkább csak a testet amit beburkolt és elfedett előle. Elkomorul az arcom az anyám nevének hallatán. Mesélt rólam? Két esküvői részletecske között lefogadom.
- Két éve nem láttam az anyámat, ezalatt egyszer beszéltem vele. - hiszen hibás amiért hagyta, hogy apám elnyomjon és utáljon, csak mert más vagyok. A státusz meg a pénz nem engedte neki, hogy törődjön velem. Minek mondom el neki? Mert nyilvánvalóan valaki hazudott valamit. Nincs okom a családommal társalogni, viszont már-már egészen felcsigáz, hogy vajon mit találtak ki, merre járok.
- Sosem felejtettelek el, Oli. - mondom komoly hangon. Hogy kérdezhet ekkora hülyeséget? Mindent odaadtam neki, az összes részem, beleértve a szívemmel amivel szerettem mindig. Nem hirtelen elsöprő fajta volt, hanem kialakult. Lassan, fokozatosan nőtte ki magát bennem, túl is csordult. Éppen ezért fájt annyira iszonyatosan, hogy az egész létem újra kellett tanulnom. Semmi voltam mert ő elhagyott, más lettem hát, mert már nem volt. Leértékelődtem a létben.
- Muszáj? - elhúzom a számat, megfagyaszt a keze. Ne gyújtsak rá, pedig ha ilyeneket csinál csak erre van ingerem. Vagy arra, hogy magamra húzzam a kezét és itt maradjunk ebben a vizes súrlódásban. A számban hagyom, kell a pótcselekvés. Úgy nézek a vizes ablakon keresztül a szállodára, mintha a börtönbe vinnének rögtön. Nagyot nyelve szállok ki. Kérdőn pillantok a szintén vizes testőr felé. Nincsenek válaszok. A lift tükrében őt nézem, mintha mosolyogni látnám. Annyira eszelősen közel van, mégis messze. Ráfekszem a kezeimre és a szűrőt rágom. Csendben vagyunk, megmagyarázhatatlanban. Mire kattan a kis csengő, az agyam is kattogni kezd. A biztonságira alig merek ránézni, a komplett FBI-t várom legalábbis, ehhez képest semmi, csak egy könnyed bankkártya átadás és nyílik is a szobaajtó. Meg még azt az egy táska cuccom is felhozzák. Elfelejtettem már ezt. Fejcsóválva lépek be előtte, nehéz a mozgás, mintha vízben gázolnék előre. Körbenézek, atyaisten mennyire nem illek ide. Jól neveltek, leveszem a cipőmet, mint ő is. Meg a zoknimat, mint ő is. Észre sem vettem mennyire szétáztam. - Aha. - felelem szórakozottan, őt figyelem ahogy az ablakhoz sétál, vagy teraszhoz. - A teát kicserélhetnéd valami másra, a többi jól hangzik. - olyan kimértnek érzem magunkat, mintha legalábbis üzleti ügy miatt ácsorognánk most egymás mellett. Elfogadok egy cigit, a sajátomat a zsebembe dugtam mikor felértünk. A gyújtóm még működik. Némán fújom ki a füstöt. Nem nézek rá, de érzem a tekintetét, melegem van tőle. A ruháim meg hidegen simulnak hozzám, tiszta kettős. - Pedig eléggé úgy tűnt. - tudom, hogy milyen a hangom. Száraz, sóhajtó, távoli, de ezt remélem nem valami vigasznak szánja amit becsomagol nekem évek után. Nagyot slukkolok a cigimből. - Még egy elbocsátó szép üzenetet sem kaptam tőled öt év alatt. - semmit, csak a hiányt, az ürességet és a nem értést. Kilököm a cigit, remélem valakinek a fejére esik. - Mit mondott neked az anyám, hol vagyok? - érdekes, vele beszél. Persze, hogy beszél. Ő megérdemli, én nem érdemlem meg. Kibújok a pulóveremből, még a pólóm is vízfoltos rajtam. Kigombolom a farmer gombját is, de a sliccem nem húzom le. - Száraz ruhát mondtál. - nézek rá, a tekintetem simogatja őt lentről felfelé - Ami neked sem ártana. Ingben ilyen időben. - elmosolyodom, könnyítek. Imádkozom egy italért, lelki békéért, az érintéséért. A galériában minden könnyebb volt, tehettem amit akartam, amire vágytam. Rá vágytam akkor is. Becsukom az ablakot, remélem kidobta a cigijét. - Hideg van. - egy súgás vagyok, halk kis semmi. Várakozón nézek rá. - Mindegy mit adsz. - beljebb sétálok, fogalmam nincs hol lehet a fürdő. A szőnyeg csiklandozza a talpam. Hátranézek rá, sajog minden részem miatta.

Valahol mélyen mindketten tudjuk, hogy a dolgok nincsenek így rendjén, hogy nem jó ez… nem is volt soha, ezt is be kéne látni, de ahogy a kocsiban ül velem, ahogy óvatos szavakkal, megfontoltan társalgunk, emlékek ezreit rágom meg, biztos vagyok benne, hogy egész jéghegyeken lovagolunk át akként, mintha felolvadni képesek lennének a lelkünkben.
A szavak el- elakadnak, csak a pillantásom marad, ami végig méri, feltérképezi loppal, az ujjaim közt az övé, a kocsi ringató mozgás, az eső verte beton hangja odakintről Ő és Én. Erre szűkül le a világ, már nincs jelentősége másnak, mint neki és nekem. Annyi dolgot akarok neki mondani, legfőképpen, hogy bocsásson meg, amiért nem volt merszem vállalni a meccset az apjával szemben, de neki ártottam volna a legtöbbet, hiszen 15 éves volt akkor. Richard szavai kétséget nem hagytak afelől, hogy tisztában van vele, hogy mi zajlik köztünk és csak reméli nem évek óta, de eltekint tőle, ha kézjeggyel látom el az alkut, amiben a családja mellé kötelezem el magam és türelemmel kivárom, míg a kisebbik gyermeke eléri azt a kort… balbalbal. Minden szava sértő fenyítés volt és én gyáva voltam nemet mondani. Miatta. Miatta, aki most gyanakodva méreget engem és joggal teszi.
Mélyen szívom be a levegőt, sosem felejtett el… sosem? Igaz lehetne? A szívem kettőt üt egyszerre egy helyett, a dolgok mindig változnak, alakulnak és forognak, hogy minden olyan bonyolult legyen, pedig vele egyszerű volt, könnyed és boldog.
Beengedem a lakosztály békés csendjébe, a pasztell és bordó színek közé, a tágas nappali részbe. Minden feltelik vele, ugyanaz a görcs a gyomromban, mint azon a napon, amikor az ölembe húztam, amikor a bunkerében azt kérdezte ő is tegye meg nekem?
Most mégis privátba vezetem, tudván, hogy nekünk ez sosem hozott eddig sok jó döntést, hiszen amilyen lassan szelídítettem kézhez, olyan kitartóvá vált és nem, nem csak ő súgta a számba egy vadult éjjelen, hogy szeret, hanem én is neki és pont annyira volt őszinte, mint neki. A 15. születésnapja előtt egy egész éjszakáét átbeszélgettünk arról, hogy mekkora bajnak minősül a fiatalsága, vagy ez csak átok ránk nézve? Az ölembe kucorodott, pedig a tagjai már nőttek erősen, már nem fért el a combjaimon egészen és arról sóhajtozott, hogy  mikor kell nem bujkálni, mert ellenben velem ő nem élvezte a bujdoklást. Ő melleverve akarta hirdetni a világban, hogy szeretik és viszont szeret.
Sosem felejtette el... én sem őt.
Megmosolygom szelíden a szavait. Jól van… jól. Kicserélem a teát valamire, de nekem ő még egy kölyök és annak csodás. Annak is. Beszívom a levegőt, letüdőzöm a füstöt és szomorúan tapasztalom, hogy semmi másra nem tudok koncentrálni csak rá. A gondolatok szűken verik a koponyám, annyi mindent mondanék neki, ezer és ezer dolog bukik hirtelen felszínre és én fulladozom bennük, nem tudnak kitörni képtelenség, hogy célba érjenek, olyan dolgok, melyekért igenis felelős vagyok. Közben csak őt látom. - Minden okkal történik. - milyen sokszor mondtam neked ezt igaz? Amikor föléd másztam, az arcodhoz dörgöltem a sajátom, mert a csókkal még nem voltál megbékülve, de  a farkam már a testedbe engedted, de a szád még csukva volt a mámor előtt. Szállóige lett ez köztünk, belemagyaráztunk mindent, a bűnös viszonyt köztünk, amivel te akkoriban nem is voltál tisztában, a szívedbe szerelem burjánzott el, amolyan igazi, nem kókler, hanem velejéig érett és emésztő igaz, hű szerelem. Vitted a szívem, rabul ejtetted és én szerettelek, ahogy nem illett volna és nem lett volna szabad.
Vádló szavaira nincs válaszom, mert igaza van, nem tehettem meg. Képtelen lettem volna lezárni, szavakká gyúrni a kételyeket, a kétségeimet, a fájdalmam. Nem tudtam volna határozottan elé állni és azt mondani csukjuk be az ajtókat, mert beledöglöttem volna.
Elnyomom a csikket, nem is látom az övé röppályáját. A szívem sebesen ver, a fejem telis tele kimondhatatlan szavakkal. - Hogy egyetemre jársz és eljegyeztél egy Melody nevű lányt, hogy abban bíznak karácsonykor bejelentitek az első unokák megérkezését. -  Átbukik a pulóvere a fején, a gyomom meg a torkomon. Kurva nagy bajban leszek, mert a vér bizseregni kezd a szervezetben, ez már nem az a fiú, akit én ismertem, hanem egy felnőtt férfi, aki játszik velem. A gomboló ujjakra zuhan a pillantásom, a galéria jár a fejemben. Emlékszem, amikor ezt a mozdulatot tesztelgette rajtam, pontosan tudja, hogy vérszemet kapok tőle, mert már félút. Akkor a szobájában voltunk, igaz a farmer nem olvadt vizesen a testére, de az ágya szélén ültem és ő ugyanígy gombolta a farmert, a pólóját “véletlen” húzta fel finom bőrű hasán, olyan sebesen röppentem le az ágyról, hogy térdre borultam, négykézláb szorítottam sarokba, ő fojtottan játékosan nyüszített segítségért. Úgy kacagott, már amiatt megérte, végül a falhoz szorítottam, végig haraptam a combját, a hasát, a köldökébe morogtam, mint egy eszelős vad kutya. Ő a hajam tépte és a fejem le magáról, nevetve hajtogatta, hogy nem szabad, hess el, takarodsz! Annál vadabbul haraptam, nyaltam a bőrét, két kezembe vettem a seggét, felnyomtam a falra és végül megadóan, kegyesen ő húzta le a sliccét, de addigra vélhetően nagyon kényelmetlen szűkké vált a nadrág rajta. Sajnos pár eszelős nyalásnál messzebb nem jutottam, mert a húga ránk rontott, áldottuk a szekrény takarását. Hevesen dobogó szívvel hallgattam ki a fürdőből a beszélgetésüket Hayden rövid, elutasító válaszait csak tűnjön már el, de lerázhatatlan volt, végül elrabolta a fiút. Na persze éjszaka pótoltuk, ó de mennyire, hogy igen. A biztonság kedvéért a két kezét a háta mögé kötöztem és a szemére is kendőt. Jó ég… összefut a nyél a számban.
- Mit? Igen, persze. - a tekintetétől hullámzik meg a gyomom, a térdem. - Igen. - a hangomban reszelők ezrei turkálnak. Azt sem tudom mi történik. A hamutál odakint marad, ahogy gondoskodóan becsukja az ablakot. - Igen. Látom. - én megfőlök magamba, a testembe zárva, a vérem lávájában, de neki a pólót átdöfi a bizonyítéka annak, hogy fázik, a karja is lúdbőrös.
Olyan közel van, hogy mindent betölt előttem. Magamhoz kell térnem, elsétál. Kapok levegőt, jól van, nem halok meg szívinfarktusban. Magabiztosan lépek el, hol a bár, hol vagyok? Hívogatón pillant hátra, Ne, ne tedd. Viselkedj Hayden!! Vagy ne, ne tedd.
A vizes inget gombolom végig magamon, a nadrágom is cuppog a vízben. Megpusztulok. Az ing alig olvad le rólam, hűen ragaszkodik. Italt töltök, nem keveset, nagyon hideg van.
Lerángatom az inget magamról és az italát a pultra dobbantom, hogy felfigyeljen rá, ha így a közelébe megyek, szinte biztos, hogy elporladok. A saját poharam az övéhez koccintom a pulton, ha már rám figyel. - A találkozásra és a … szép festményekre. - magabiztosságot öltök magamra és ha már ő kínoz én is megteszem vele. Az ital végig marja a torkom, a gyomromban melegen bugyborékol fel. A poharam az övé mell teszem, ha érte jön ihat, és elsétálok, kibújok az ingemből, öltözzünk át. - Fürdő jobbra a második ajtó. - és remélem, hogy nem vonul be, míg nem adok neki ruhát, mert akkor sajnos utána kell mennem, azt meg nem hiszem, hogy kéne, az a zuhanyzó már elvérteztette Eddyt is.
A hálóba sétálok, előkotrok egy törölközőt a gardróbból, a hajam törölgetem, míg lehámozom a vizes nadrágot magamról és melegítőbe bújok, azt adok neki is, meg pólót, az kell… feltétlen.
Atyaég. Kell nekem két perc, kettő… hogy lélegezni is újra tanuljak.

Sokat járt az eszemben a galériás találkozásunk óta. Jobban szerettem volna ha akkor is tudja, hogy velem van együtt. Némi kétség megölt, hogy vajon ha akkor elmondom is ugyanolyan heves és szenvedélyes együttlét lett-e volna, vagy meg sem történt volna egyáltalán. Keresgéltem a választ, valahol pedig azt is hittem, hogy visszajön. Nem jött, már nagyon meg sem lepődtem, hisz egyébként sem jött ahhoz sem, akit ismert és akinek sokszor súgta el mennyire szereti. Minek keresett volna meg egyáltalán egy idegent? Képtelenség. A szőnyegén állva bámulok ki az ablakon. Hol őt nézem lopva, hol a kinti esős semmibe bámulok. A kocsi óta a fejemben van a kíváncsiság, vajon mit mondhatott neki az anyám. És Heli, vele beszélek. Ő az egyetlen akivel tartok kapcsolatot, aki mindig mesél. Még mindig áll az eljegyzés, össze fognak házasodni. Erre mit teszek? Álnéven, egy másik valaki személyébe bújva elcsábítom egy képtárban. Öt év után odaadom magam neki, sőt kérem rá, hogy megtegye. Gondolkodás nélkül hazudtam a húgomnak a telefonba. Minden rendben, még mindig unalmas az életem, dolgozom, hagyjon békén az aggodalmával. Egyébként sem hiszem, hogy érti ennek a szónak a jelentését úgy igazán. Most mi történik? Bejövök ebbe a hotelbe egy emlékkép miatt, egy beteljesületlen emlékkép miatt. Sosem jöttünk el együtt ide. Egyszerre gyűlölöm már most, pedig semmi közöm nincs hozzá, sosem jártam itt. Nem hozott el, nem hívott fel miatta. Még csak annyit sem mondott, hogy sajnálja. Vagy közbe jött valami, meghalt valakije. Azt hittem vele történt valami, baleset, halál. Emésztettem magam napokig és minden hírt elolvastam a neten aminek köze volt Washingtonhoz. Semmi, sehol. Utána megtudtam az eljegyzést azon a reggelin. Nem kellettem neki. Semmilyen formában nem kellettem neki és elmondani sem volt képes. Azt sem, hogy miért csinálta ezt így, miért kellett ennyire kegyetlenül az értésemre adnia, hogy nem számítok? Közben meg el sem akartam hinni, hogy ő, aki ennyi mindent adott nekem egyszerűen csak hazudott és kihasznált. Persze, egy idő után szóba kellett jönnie, hogy az, ami közöttünk történik nem helyes. Sokak szerint nem helyes. Pedig teljes szívemmel szerettem és vele akartam lenni. Elszöktem volna a kedvéért, megtettem volna bármit, akármit. Meggyőztem magam róla, hogy mégiscsak ezt jelentettem. Egy problémát, amit meg kellett szüntetni. Helit nem értettem, az bántott meg igazán. Pedig az arcát nézve könnyedén el tudom ezt felejteni, sőt el tudnék mindent felejteni ami történt. A közelébe vágyom, hozzá és rá. A szám alá akarom illeszteni az övét, belemormolni és nyögni. Ez pedig nagy baj. Nagyon nagy baj.
- Okkal, persze. - megrázom a fejem, nagyon is tudom azt az okot. Eljegyezted a húgomat Oli, hogy voltál erre képes? Szeretném ezt a kérdést neki is szegezni, hogy mégis miért kellett ez? Egyáltalán nem lenne szabad emiatt sem itt lennem. Sőt, egyáltalán nem szabadna. El kellett volna tűnnöm, visszamenni New Yorkba. Elvinni ennek az emlékét is, ahogy az összes többit is magamban őrzöm. - Ez sajnos nem igaz mindenre, Oli. - pedig egy időben azt hittem, hogy de. Rám nem igaz, mert itt vagyok most is és szeretném ha a közelemben lenne. Szerettem St. Bartson is, amikor elmentünk vitorlázni és semmi nem volt körülöttünk csak a kék ég, meg a még kékebb tenger. Megkérdeztem, hogy okkal nem fúj akkor a szél? Azt mondta jöjjek rá magamtól. Az első igazi csókjánál jöttem rá, hogy okkal nem fújt az a szél aznap. Hogy a családom éppen a parton süttette magát, míg mi egymást simogattuk a tűző nap alatt naptejezésnek nevezve. Mikor még a combom belsejét is be kellett kenni, nehogy leégjen. Mindenemet szinte. Van amit szájjal kellett, forró lehelettel, a nyelvével. Újra feltette az emlékeztető kérdést "okkal nem fúj-e a szél, Hayden?" Belém csúsztatta az ujját és fölém hajolt. Eltakarta a napot, egy nyögés kíséretében csókoltam meg. Úgy igazán.
- Sosem jártam egyetemre. - a többit ki sem taglalom, hisz ha ez sem a többi főleg nem igaz. Apámból kinézem, hogy még egy Melodyt is előállít a tiszteletemre, ráadásul terhesen, hogy mutogathassa a világnak. Ha nem tiltanák szabályok, szerintem nélkülem is megoldaná az esküvőmet is. Lelassulnak a mozdulatok a tekintete alatt, de nem nézek rá, csak amikor megszólalok. Forrósodik a bőröm tőle, hasonló intenzitású mosollyal kísérem az alig hallott kérdésem. Igen, nézzél rám! Tudnom kell tetszem-e így is, mi változott meg és mi nem. Mit látsz bennem, Oli? Mondd el nekem mit! Direkt lépek közelebb az ablak meg némi kényelmetlenségi faktorom miatt. Ezzel meg is magyarázom. Igen, nézz Oli, nézz meg engem! Reagálj rám! - Minden rendben, Oli? - nincs rendben, látom és tudom, hogy nincs. Helytelen, hogy itt vagyok és a figyelmét hívom magamra. Az is, hogy így reagál rám. Ezt nekünk nem szabad, több okból sem. Muszáj elsétálnom és a medrében tartani ezt a beszélgetésnek álcázott táncot. Közben szétnézek, vajon hová tette a képet amit megvett a múltkor? Mert tudom, hogy megtette. Nem megyek neki a fotelnek, pedig kevés híja van. Az ujjait figyelem ahogy az inggel babrálnak, az anyag szétnyílását és a bőrének keskeny sávját. Pillanatok alatt lezuhan minden a fejemből ami gondolat, a vérem lefelé tódul és ájulás közelbe kerülök. Rajta is felejtem a szemem, simogatom messziről a keskeny sávot, körbecsókolom vele a köldökét és eljutok a kurva nadrágig. A pohár koccanása kiránt, mint egy rajtakapott kukkolót. Míg hátat fordít megigazítom magamon a saját nadrágom. Nem lesz ez így jó, nagyon nem lesz. Fel viszont nem adom, elfutni nem akarok. Úgyhogy a pulthoz sétálok, hozzá, hogy majdnem megérinthetem. Rögtön elveszem a poharat és biccentek. - Tudom, hogy megvetted a múltkori képet. - ha már a képeknél járunk - A találkozásra. - meg a véletlenekre és az okkal történtekre. Felhajtom az italt, majdnem a szemem is könnybe lábad, míg ő elvonul előttem királyként eldöntöm, hogy ma bizisten leiszom magam mert ezt nem fogom ép aggyal kibírni. Az izmos hátát nézem és a keskeny csípőjét. Meg sem hallom amit mond. Vagyis mégis. Fürdő, az összes gyönyörűségem eszembe jut különböző fürdőszobákból szerte az országban. Elfulladt nyögések, halkabb és hangosabb cuppogások zajai, csendes vallomások és könyörgések csempézett szépségei. Kint állok mint egy bolond és tudom, öltözik odabent. Az imádott testét szabadítja meg a fölösleges ruháktól, pedig nekem kellene. Úgy döntök várakozom. Mondjuk két perc után már kopogás veri fel a csendet. Benyitok, készen arra, hogy az ágyban fogom mondjuk meglátni, meztelenül és hívogatón, a nevemmel a száján. - Ruha nélkül gondoltam már, nem mennék be. - mennyire nyomorék magyarázat. Istenem ez a szett meg, hogy itthoni. Ölelő és ágyban tartandó napokra hívja fel a figyelmet. Szigorú kúra. - Hódító egy nadrág. - mérem végig, bár amúgy nagyon tetszik. Behatolok a szobájába, mintha legalábbis falat kellene áttörnöm hozzá. - Akkor ezt vihetem? - szívet sebzően izgató látvány. Ki nem szarja le a zuhanyt, a protokollt, a családot meg minden mást? Jöjjön ide és öleljen át. Az ágyra siklik a tekintetem. El van rendezve, tökéletes. Persze. Felkapom a pólót meg a nadrágot és kimenekülök. El a melegétől, a hívástól ami annyira izgató, hogy nem látok és nem gondolkodok tőle értelmesen. Kellene még egy ital, miután majd nem leszek atom vizes. Miután már lenyugtatom magam annyira, hogy felvehessek egy másik nadrágot is. Beleszagolok mindkettőbe és a fürdőbe megyek. - Sietek, töltesz még italt? - csak bemegyek a fürdőbe és totál idegenként nézem magam a tükörben. Lerángatom magamról a nadrágom, a farkamra markolok. Muszáj lenyugodnom, muszáj olyan dologra gondolnom amihez nincs köze a szexnek, a csókoknak és az érzelmeknek. Gondolok egy kőre. Felrángatom a nadrágot, póló nélkül mosom le magam hideg vízzel. Nem lesz gond, semmi gond. Kő, kicsi kő. Nagy kő. Hideg kő. Törölközőt dobok a fejemre. Kinyitom az ajtót, felmarkolom a cuccomat a földről. - Ezeket hova tegyem? - most úgy nézhetünk ki, mint akik együtt laknak és készülnek az estére, egy átlagos és meghittre. - Na milyen? - elmosolyodom, pulthoz megyek. Adjon italt, rögtön kettőt. - Kár, hogy nem dohányzó a szentélyed. - lerakom végül a táskám mellé. Meg majd megszáradnak valahogy. A hajam kezdem dörgölni inkább. Legalább csinálok valamit. Álltam én már így előtte. Megilletődötten és vizesen szállodában.

Összetör a közelsége, annak biztos érzete, hogy a fiú értéke mit sem csökkent a fejemben, hogy még mindig ugyanolyan elszántan vágyom rá. Nem múlik ez a vad forróság a közelében, amire eleinte olyan sokat panaszkodott. Túl melegnek tartva a tüzet bennem, a forró vérem csak hevítette ő maga is, de Hayden a víz…. ő nem érti a forrást, aztán lassan megértette, hogy nem fogom elemészteni, vagy ha igen, akkor azt a testén végig szaldó számmal teszem, a lapos hasán, a kölyök izmokon, a mélyvágású köldökön. Izgatottan vágytam a közelségét, ahogy teszem most is, ez sem múlt el, nem lett más, a transzformálási folyamatból ez kimaradt. Itt áll ő most előttem és szívja a cigit, mint egy élő katalizátora annak, hogy az élet tartogat ködös és kibontatlan meglepetéseket. Mint ő maga. – Valóban? – meglep. Egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy hazudnak vele kapcsolatban , pedig nem egy nagy rejtély, hogy miért történt és, hogy ez volt a jogos lépés. – Érthető. – nem az, járt egyetemre, hanem, hogy nekem ezt a mesét tolták le évről évre. Mert jártam náluk tavaly is, amikor biztosra tudtam, hogy nem lesz otthon, azelőtt meg Heli volt nálam. És bár a lány kísértetiesen hasonlít Haydenre, mégsem ő az, még az illata is hasonló, a rajongása irántam pedig zavarba ejtően kedves és vonzó is lehetne, de olyan szinten érzem bűnnek, hogy csavarog tőle a gyomrom. Pedig el fogom venni, az ágyában fogok kikötni vagy ő az enyémbe és Heli tisztelettudó viselkedése okot sem ad, hogy haragudjak rá. Finom a lány, kellemesen hal szavú és lelkesedő, a szívem megszakad érte, amikor finoman kezdeményez velem és én illedelmes érdeklődéssel utasítom el. Pedig a dolgok rendje ez. Megbolondulok ettől a kettősségtől, mert ha kicsit is vágynék is a lányra, akkor minden tökéletes lenne, de nem teszem, rá teszem. Ha az a sztori igaz, akkor a húga érintetlenül sétál a házasságunkba.
Remélem kezdi érteni, hogy miért is nem kerestem őt.
És itt ez a mozdulat, ez az apró ráhívás magára, bennem pedig a megkívánás születik meg, elé akarok térdelni, én húzni a nadrágot le róla, a vizesen felfeszült farmert a vastagabb combokról, mint, amire emlékeztem. Gúnyos mosolyt engedek meg, nem, cseszed meg, nincs rendben. A számon vigyor helyett vicsor rajzolódik ki, mert erő kell, hogy ne lépjek hozzá és teperjem le, rá akarok ölni a combjaira, harapni a nyakát, a hasát, a mellbimbóját a fogaim közé venni és heves mozdulatokkal hergelni, mintha fel akarnám zabálni. – Természetesen. – de mennyire, hogy rendben van olyan mértékig, hogy majd megfulladok a testének illatától, az arcának látványától, a kivillanó apró hasrészlettől. El kéne futni, elküldeni, aztán elszívni egy doboz cigit.
Ellép… egyetlen másodperccel az előtt, hogy kinyúltam volna érte, de dermedt vagyok a jelenségétől, attól, hogy ez a grandiózus vágy nem múlik el bennem, nem múlik és nem múlt.
Játszik velem, viszonozom a kedvességet, lássuk kinek fogy el előbb a tartalék ellenállása?
A pillantásának folyékony tüze végig nyal a testemen, érzem ahogy a hátam bámulja, a gerincem kicsavarodik a testemből és alig is bírok egyenesen járni, mert a gyomromra mér bitang erejű ütést.
Ki kéne tenni a kezem és azt mondani, tarts távolságot Hayden, sokat, mert baj lesz a közelemben, de persze nem teszem, hagyom, hogy hozzám sétáljon, az összekoccanó poharak hangja még nem ül el a szobában. – Rágalom. – elnevetem magam. Tényleg megvettem a képet, de kis tiltakozás belefér. Iszom az egészségre. – A találkozásokra… - lehajtom az italom, a számba dobok három szem sós mogyorót. -  és azok… tartalmas perceire. – mondatnám, hogy az elmélyült kötésekre, mert elmélyültem a testében, a hangjában, és a falra vertem az élvezetét. Bassza meg, el innen.
Én elmenekülök, pedig a járásomban türelem van, ráérős otthon érzete, csak a gardróbban veszek mély levegőt, menten ezret egymás után, míg a vizes ruhát rángatom le magamról. Jól van, semmi baj. átöltözik, iszunk még és kibeszéljük amit kell… nem lesz itt gond. Ó dehogynem. lesz, sok.
Semmi másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy mutat a zuhany alatt, mert azt tudom, hogy milyen hátulról, mennyire kerek a segge, milyen íves a csípője és a gerincének vonalát is le tudnám aprólékosan rajzolni, ha tudnék rajzolni. A szeplőket akarom megint összeszámolni rajta… Beállt vajon a zuhany alá? Jó isten... A homlokom a falnak döntöm, le kell higgadnom, mert kőkemény farokkal nem állíthatok elé…Fájon markolok az ölemre… mint akkor… azon a csúfos napon, amikor együtt nyaraltam  a családjával, már a családom és az övé. A kölykök a tengerpatron építkeztet, romboltak, fel és lerúgták egymást arra hivatkozva, hogy labdára mentek, de jórészt nem így volt. Hayden kiváltságos a számomra, ez eleső nap kiderült és kicsit célponttá tette, így az anyja a közelében akarta tudni, lévén bajkeverő, az is volt… Odahaza sorban beálltak a kerti zuhany alá, persze ő is, míg mi az asztal körül ültünk, az apja és én felé fordulva, mind a ketten őt néztük. Én a hátán lefolyó vízcseppeket, a haját a fejére tapadni, a fiús alakját, a seggét, amit eddigre túl jól ismertem, de igaz ez minden kis pontjára, az ölembe rángatott törölköző alá bújtattam lángoló lebukásom jelét. Az apja arról beszélt, hogy 14 évesen sportosabbnak kéne lenni, vagy nyurgábbnak, pedig akkoriban sokat nőt, csak ő nem látta, semmit nem látott benne, csak, hogy nem örökölte a tüzet tőle, hogy nem bír el vele, én pedig azon agyaltam ha összekötöm a szeplőket kiad-e valami alakzatot? Később kipróbáltuk, na persze, amivel mi kötöttük össze hamar a testére száradt és sok színe sem maradt, de élvezeti értéke igen.
Vajon ha most beáll a zuhany alá, akkor utána kéne mennem? Felrángatom a nadrágot magamra, a pólót is, a kezem a farkamon, kétségbe esve szorítom, mert minden emlékem, ami hozzá köt, durván szexuális jellegű. Muszáj lehiggadnom. A kopogásra a számba harapok ijedtemben, jesszusom. Jó, hogy nem álltam neki könnyíteni magamon. – Gyere. – hol a hangom, ki lopta el? Félkemény készségem nem olyan feltűnő, na persze ő látni fogja. – Bölcs döntés, de van bent köntös és törölköző is. – ez egy szaros hotel van itt minden, csak levegő nincs, valaki kiszívta az összeset. – Kétség kívül nem ez a célja. – hanem a kényelem, mégis ahogy végig mér megszédülök. Nem vagyok én ehhez szokva. Adom a magabiztosat, a lazát, csak a gyomrom egy gordiuszi csomó.  Csak egy szemvillanással adom át a ruhát neki. Követem a tekintetét. Ohhó, az ágyam kicsike? Komolyan? – Minden rendben, Hay?- kis gonosz visszakérdezés, de közben tudom, hogy nincsen, hiszen ugyanarra vágyik, amire én és ebből lesz egy hatalmas szex abban az ágyban, ne aggódj egy percig sem. Egy pillanatra el sem engedem a pólót, had akadjon meg, nem szégyenlem, hogy felizgatott, de amik a fejemben járnak... – Ne kísérjelek el? – hátha nem talál oda, gonoszkodom csak, eszembe sem jutna, ott bolondulnék meg másodpercek alatt. – Hogyne. – töltök én mindent, csak valaki belém levegőt, jóóóó ég. Meghalok, itt helyben.. idehalok. Végem van, a gyomrom is kényes erre a sok izgalomra.
Míg a zuhanyzóban ügyködik, mert nem nyit nagyon vizet italt töltök, én be is öntök egy adagot a gyomromba, újra töltök, neki  kicsit többet.
Felhúzom magam a bárszékre, türelmesen várok…. türelmesen.
Van képe póló nélkül előbukkanni, megáll az eszem. Hol a poharam? Miért nem töltöttem azonnal tele? – Hagyd a fürdőben, reggelre visszahoztam tisztán. – ha itt leszel még reggel, jó isten. A tekintetem végig fut rajta, már nem is akarom eltitkolni mennyire tetszik.
Mi milyen? Mi? A fekete nadrág rajta? Az milyen? Mert azt elbasztam, magammal basztam ki mondjuk így. Úgy simul rá, hogy megzavarodom és a bőre fehérségét elém rakja, nesze, faszagyerek nézzed! És én nézem. – Milyen? – felsóhajtok, elé tolom a poharat. – vérlázító. – valóban az, emiatt égek el belülről, mintha belső tűz szopogatná a csontjaimat. – Mennyi hiba van még, ez az egyik. – a nem dohányzás, de azonnal ránk borul a benti tűzelhárítás. Míg a hajával babrál zavartul csodálom az izmait, a karjának feszülését. Mély levegő. – éhes nem vagy? – a számba lökök még egy mogyorót. – Gyere ide Hayden! – ezerszer hívtam így magamhoz, ha jön… akkor jók vagyunk, ha nem… nos akkor kicsit jobban körbe kell kerítenem. Felhajtom az italom. Várakozva felteszem a talpam a bárszék lábtartó részére, enyhe terpeszt nyitok ezzel jelzem, hova jöjjön. Most! Nem szeretem, ha ellent mond, és ő nem is tette nekem egy idő után, ha csak nem azt akarta, hogy megbüntessem.