crimson dusk

Vannak szülők, akik édesnek tartják, ha a kislányuk műanyag gyűrűvel az ujján érkezik haza az oviból, és büszkén jelenti be, hogy őt bizony eljegyezte a szerelme; nevetnek rajta. Aztán ott van a családom, az apám, meg a bátyáim, akik nem csak vicceltek azzal, hogy pisztolyt kapnak, ha valaki olyan veti rám a szemét, akinek nem kellene, hanem azt sem engedték, hogy gyerekkoromban fiú barátaim legyenek.
A fiúkat pedig az érdekli, ami tilos.
Engem is az érdekelt, mindig, ami tilos volt, a kihívások, amik megoldhatatlannak tűnnek, mégis van kiskapu. Csak jó könyvet kell elmozdítani az álcázott ajtón.
Randim volt, van, lenne, nem az első, a többedik, mire apa bármit is kiszagolt és Selimre bízott volna, hogy kísérjen el a “barátnőmhöz”, ahová tanulni, és csakis tanulni megyek. Minden egyes csütörtökön.
Terv nélkül ülök a sötétített ablak mögé az anyósra, térdig érő, végig középen gombolt ruhám fehér anyagán apró virágok, alatta semmi; nem először léptem már így ki a házból, de eddig a hátsó ülésen utaztam, a sofőr pedig elöl ült, és nem beszéltünk, most viszont Selim ül be mellém, és vele már több időt töltöttem, és kifejezetten meztelennek érzem magam.
Mintha rám nézne, és láthatná, ami nincs.
Csendben dőlök hátra, keresztezem a lábam, hosszan fújom ki a levegőt és a kinti hőség ellenére libabőr fut végig a karomon, mikor hozzásimul a hűvös bőrüléshez. Napszemüveggel takarom a tekintetem, nézek ki az utcára, csendben vagyok utcákon keresztül, míg nem távolodunk a villától és gyorsul alattunk az autó.
- Korábban készültem el, mint amire várnak - töröm meg a saját csendemet, de nem nézek be, egyik tenyeremet a másik felkaromra simítom, majd lejjebb, alkaromra eresztem.
Ez csak Selim.
- Még nem szeretnék odaérni, kocsikázni szeretnék - idő kell, mert egyáltalán nem oda megyünk, mennénk, és míg az eddigi sofőröknek ez nem eshetett le, Selimről tudom, hogy figyelne. Talán egyből levenné a helyzetet, nem hülye; a gondolataim között felé fordítom az arcom, nézem az övét és megoldást keresek. Addig pedig húzom az időt, aztán majd megfájdul a fejem… igen.
Ez lesz a megoldás.

Selim összeszorított ajkakkal bámulta a kocsit, figyelmesen követte Ece kimért mozdulatait és felismerte azt a mélyről jövő eleganciát, amivel a lány megközelítette a járművet és lányos bájjal becsücsült a kényelmes bőrülésekbe. Olyasmi volt ez, amit az ember első pillantásra felismert: a fej tartása, a gerinc egyenessége, a járás ritmusa, olyasmi volt ez, amit az ember lánya nem nevelőnőktől vagy tankönyvekből tanult meg. Ebbe nem lehetett beilleszkedni, a környezettel szívta magába… De talán nem az elegancia volt a megfelelő szó. Selim egy pillanatra megfeszítette, majd elengedte az izmokat az állkapcsában. Megfelelési kényszer. Színpadra írt darab, főszerepben egy hercegnő, aki látszólag meg akar felelni az apjának, a családjának. És az, hogy a felszín alatt mi forrong? Egy hormonokkal túlfűtött lány. – Minden rendben lesz – Selim hangja elveszett a villa előterében és Sercan is tudta jól, hogy inkább beszélt magához, mint a lány apjához.
A szövetkabátot egy íves mozdulattal terítette a hátára és indult el ő is a kocsi felé. A férfi mozdulataiból hiányzott a lánytól látott finomság, egyenes ütemes lépések voltak. A vállai egy pillanatra mintha megereszkedtek volna, aztán mint akit villámcsapásként ér a felismerés, ismét magasra emelte a tekintetét és ellenállt a koponyáját izgató kérdéseknek. Ugyanis, bizonytalan volt. Sercan semmit nem mondott neki arról, hogy mik a szándékai. Hogy fejmosást kell e tartania, felvilágosítást a saját kultúrájukról, a család szabályairól a férfiúik felfogásáról, ami a nőket illette. Mondja el neki miként éljen? Mondja el neki…az apja helyett? A kilincs után nyúlva a fém hideg érintése elkergette a kérdéseket, a lehetséges szcenáriókat. Először a kabátját dobta be a hátsó ülésre, aztán csupán megszokásból görgette fel az ingujjait… máskor fenyegető éllel, célzásként használta a mozdulatot. Most csak tudatlan időhúzás volt. Hangosan becsapta a hátsó ülés ajtaját és magában konstatálta, hogy azt sem tudja kire mérges igazából. Sercanra, amiért szar apa vagy a lányra, amiért próbál élni. A dzsip bőrülése mint egy szerető érintése simult a hátára. Nem állt szándékában megtörni a csendet, egyenlőre még dühöngött a felszín alatt és a szavak sosem voltak a barátai. Utolsó pillantást vetett a villa fehér falaira, az arany színű csillogásra, ahogy a naplemente melengette az épületet, aztán kitolatott és egy éles ipszilonnal kihajtott a villa elől. – Mi is lesz az anyag? – a kérdés váratlanul csúszott ki a férfi száján, ha meglepődött azt jól leplezte és csak az igazán figyelmesek vennék észre, hogy az ujjai a megszokottnál jobban szorultak rá a kormányra. Azt akarta, hogy ez egy jó este legyen, olyan mint a többi. Kellő szabadságot adott Ecének, mert ahányszor a fiatal arcára nézett a saját húgai jutottak eszébe. Néha hagyni kellett, hogy elhigyjék: valójában nincsenek is bezárva egy aranykalitkába. Aztán tessék, átbasznak… mert hülyének néznek. Mert önző kurvák, akik azt hiszik, hogy minden arról szól, hogy széttehessék a lábaikat és hercegnőt játszanak, akinek megmentő kell…vagy megmentik ők saját magukat. Az ádámcsutkája szabálytalanul mozdult le-fel, ahogy megpróbálta lenyelni a torkában forrongó mondatokat. – Akkor autókázzunk. – csak egy beleegyező bólintás érkezett a férfi részéről, de fejben már a hegyibeszédét…a példázatát próbálta megfogalmazni, ami nem feltétlenül tartalmazta Ece totális megszégyenítését és az esetleges udvarló? kaland? férfiasságának megcsonkítását. – Meddig menne el? – újabb kérdés,  jelentésben homályos. Selim tekintete szigorúan az utat és a többi autóst követte, biztos mozdulatokkal manőverezve, hogy kiérjenek az országútra, hogy felgyorsíthasson, hogy mindketten élvezni tudják a kocsikázás örömeit. Az viszont bizonyos volt, hogy a kérdés a mellette ülő, láthatóan feszengő lánynak szólt. Távolság? Merészség? Hülyeség? A választ Ecére bízta.