queen of nothing

Nem hittem sokáig a szépben és a jóban.
Nem hihettem.
Soha nem lehettem a babaházat berendező, szőke hercegre váró kislány, pedig megvolt hozzá a háttér; hatalmas villában nőttem fel, csodaszép szobám volt, teli játékokkal, baldachinos ággyal, rózsaszín ágyneművel.
Átfolyt a falakon a vér, amire épült, a halál, amivel túl korán találkoztam és aminek a lenyomata kátrányba mártotta a lelkemet. Felfedte magát előttem a tápláléklánc, aminek a tetején álltunk, állunk és rájöttem, hogy az aljára soha nem akarok kerülni. Inkább meghalnék.

Erősnek tartottam magam, kellő páncélzatot húztam fel már, megtanultam az embereket tárgynak nézni, haszonállatnak, amire éppen szükségem volt, azt kerestem; talán ennél is hamarabb, egészen idejekorán, megtanultam a nőiség hatalmában ragyogni. Visszaélni a szépséggel, kiismerni a női archetípusokat, meglátni, melyik férfit mi fog vonzani és játszottam ezzel.
Addig, amíg a saját játszmám rabjaként már nem tudtam eldönteni, én kellek-e, vagy a fantázia, amit kivetítettem, hol tudatosan, hol már tudat alatt is.
Mégsem éreztem soha olyannyira jelentéktelennek önmagamat, mint mikor Selim hagyta, hogy elvigyenek.
Jelentéktelennek, naivnak, ostobának.

Apámnak talán igaza volt, talán még egyszer össze kellett törni a kristálypalotámat, hogy törhetetlen legyen a lelkem.
Törhetetlen lett?
Nem mondanám biztosra, talán jobban megtanultam lezárni a tudatomat és elsötétíteni a képernyőt. Egy olyan helyre találni, ahol egyszerre zajlik a minden és a semmi, ahol egy az egész világ és ahol minden én vagyok. Másoknak ártani nem több, mint lekaparni az elszáradt bőrt, elfojtani egy nyugtalanító gondolatot.
Mindegyikünkben dolgozik a sors.
Idegen, megtört majd megkeményedett arcú lányok, számítani, bízni kellett volna talán egymásban, de nem ment. Nem bírtam megtenni, nem nyertem erőt belőlük és nekik sem hagytam. Végig attól féltem, hogy mielőtt kimehetnénk, egymással kell végeznünk, és nem akartam repedést a pajzsomon.
Talán volt, talán lett volna, végig tudtam, hogy melyikükkel végeznék a legnehezebben. Nem az erőviszonyok miatt, a tekintete miatt. Hogyan is néztem volna a szemébe, miközben elveszik belőle az élet szikrája?
Aztán hazamehettem.

Zárkózottabban, keményebben, és elfelejtettem, ami történt, mégis mélyen, a szívem egyik szobájában megmaradt az emlék. Ha hagyják, ha bent maradok, úgy végzem, mint a többiek, akik kibírták.
Akikből ki tudja, mit és miért faragtak.
Tőlem még ezt is elvették, az új célt, és nem értettem meg soha, még most sem értem, miért tette ezt velem apa. A férfiak irracionálisak.
Nem néztem többé Selim szemébe, nem vettem tudomást a létezéséről, pedig ő soha semmit sem ígért nekem. Küzdött bennem akivé váltam, és a lány, a fiatal nő, akinek az összes bizalma elveszett.
Miért tették ezt velem?
Sokkal magányosabb voltam ebben az új valóságban, ahol senkiben sem bízhattam már meg. Kínzott az egyedüllét, csak az pörgött a fejemben, miért tették ezt, de sosem kaptam választ.

Néha vissza akartam menni, néhány hónap pedig egyenesen összefolyik, míg másikak egészen kihúzódtak, pontok, amikkel nem tudtam mit kezdeni, csak szenvedtem. Nem láttam, merre az előre és a hátra, a múltat eltemettem, de a jövőm ködben maradt. Nem akartam felfedni, mi rejlik benne, talán nem is érdekelt igazán, így apám tette meg helyettem.
Az apám, aki férjhez akart adni végre, ugyanaz a férfi, aki elvitetett szó nélkül és akivel azóta sem beszéltem.
Nem néztem a szemébe azóta, nem, mintha korábban olyan sokszor tettem volna, de ez csak tovább romlott. És most ismét a tárgyává váltam, mindig is az voltam, a férjem pedig ott állt a lépcső alján, az egész az amerikai filmek promba indulós jelenetéhez hasonlított leginkább.
Számomra és számára is meglepő forduló volt, hogy biztonságot éreztem mellette, reményt adott a normális folytatásra, megnyitotta az érzéseim csapját miközben a lelkemhez szólt, és gyengéd volt, mégis intenzív, férfi tudott lenni aki mellett megélhettem a nőiséget, társak lehettünk, egyenrangúak, mégis zsarló volt én meg istennő, szolgája lehettem, felém magasodott…
Soha nem hittem volna, hogy amit átéltem, az valójában létezik.

Nem akartam Selimet az esküvőnkre. Amíg őt nem említették meg, nem féltem attól a naptól; rossz ómennek éreztem, olyasvalakinek, akinek nem szabadna ott lennie.
Azt hiszem, ő is érezte.
Mégis lement, mégis megtörtént, és megnyugodtam, a kő, ami eddig nyomta a mellkasomat, most leesett róla, kaptam levegőt, és kettesben maradtunk. Talán tíz, de az is lehet, hogy csak öt percre, mert már csak ennyi járt.
Ijesztő szembesülni azzal, hogy elveszítettél valakit, valaki fontosat, méghozzá a szemed láttára kapcsolták le a fényét. Szánalmasnak és kicsinek érzed tőle magad, hitványnak szinte. Erőtlennek. Egyszerre szúrt, fájt, élesen és tompán, de röviden.
Röviden, mert nem engedtem kihúzni a szálkát, hanem megengedtem neki, hogy betokosodjon a bőröm alá és folyamatosan okozza a tompa fájást. Nem mindig, csak amikor éppen úgy mozdul az ujjam, amikor valami érinti azt a pontot, akkor tudom, érzékelem, hogy ott van.
Selim ott volt és mégsem, és mégis megtörtént, amitől féltem mélyen.
Elvették az utolsó tiszta dolgot tőlem.

Egy olyan családból, mint az enyém, nem lehet csak úgy kiszakadni; próbát tehetsz rá, elmenekülhetsz, és vagy sikerül, vagy nem. Általában nem.
Én mégis haszontalanná váltam, a legkevésbé kedvesebbé, fontosabbá, hiszen mire ment volna velem? Minden előnyömmel dupla annyi hátulütő jár, több fejfájás, mint amit el akart viselni.
Engedte, hogy kicsússzak a családi kötelékek közül.

Sárkány figyelt.
Ő vagy az intézmény, nem tudom, de néha megtaláltak arcok, és kértek, rendelést adtak le, amiket hol teljesítettem, hogy felszívódtam előlük. Nem tudtam, lehet-e, de eddig megúsztam; ki tudja, talán húzza valaki a strigulákat, és ha összegyűlik a tíz, eljönnek értem.
Nem találtam a hogyan továbbot, nem volt célom, de élni akartam, akarok még, ezért vártam, hogy uszadékfát sodorjon nekem az élet.
Megtette.
Nem tudom, hogyan, nem tudom, miért, de álmomban újból láttam Selimet, láttam az utcát, a címet. Beszélt valakivel, telefonált, egy utcai lámpa fényénél állt két kirakat között és valós volt.
Tudom, hogy nem álmodtam, mert kutattam, találtam, repülőre ültem és ott voltam; megérintettem a lámpaoszlopot, kávét vettem a mellette lévő kávézóban, és éreztem valahol mélyen a jelenlétét.

Mit akarok tenni az információval? Selimmel?
Nem tudom.
Előtte a szemébe kell néznem.