Arcon is vágtak ezzel a kirúgás dologgal. Azóta sokat lógok abban a képtárban, el se hiszem, hogy leélveztem a falat. Anyám rögtön két infarktussal lenne gazdagabb ha ezt valaha megtudná. Tele van a fejem Olival azóta, még a neten is rákerestem, pedig ez igazság szerint sosem jutott az eszembe. Nem bolondultam meg akkor sem annyira, hogy magamat szivassam azzal, hogy őt bámulom videókban, lapokban. Nincs sok cuccom amit össze kell szedni, a főnök szigorú tekintete végig a hátamat nyilazza. Nehezen fog még egy fiatal hülyét találni, aki mellé nem kell még három ember, mert annyit van helyben, hogy egyébként is műszakot visz, akkor is ha épp nem. "Mondtam Chris, nem fogadok el több hibát." - Értem, Mr. Clark, megértem a döntését. - amúgy kurvára nem, mert most pár kóbor cigi, meg egy kis fű és bor még nem ártott senkinek. Nem okádtam le a képeit, nem engedtem be illetéktelent és fel sem gyújtottam. Mégis, munkaidő és többször egymás után. Hogy bassza meg a kurva élet!  
Becipzározom az utazót, átveszem a borítékot és elhúzom a belem. Technikailag céltalanul, ebben a fos időben. Láttam az öreg arcán, hogy amúgy sajnálja. Ő bírt, csak a többi seggfej nem. Hiába, a világ nem fogad el hibákat. Veszek egy doboz cigit, szétáztatom az esőben és a belváros felé megyek. Még a zsebemben van két spangli is, úgyhogy legalább aludni fogok tudni egy jót, már csak a holt kellene behatárolni valamilyen vonalzóval. Elhaladok bárok, nevető emberek, párok között akik mind újsággal a fejükön vagy ernyő alatt szaladnak be valahová. Még egy bár, egy étterem, pénzváltó, szálloda. Kitörlöm a homlokomból a vizet. Csak egy este, egyetlen egy amikor kényelmes helyre tehetem a seggem, tisztességes hely van a kádban, illatos a törölköző és van szobaszerviz. Nem mondom, hogy a régi életemből nem hiányzik egy rakás dolog, de én hoztam meg a döntést.
Besétálok, már az nem tetszik amúgy, ahogy a recepciós rám néz. Éppen valami ultrafontos dologban zavarom meg őket, amit nem kellene hallanom sem, hisz "Mr. Hudson lakosztályát hozzátok rendbe, a heti második takarítás következik." Mr. Hudson. Mr. miféle Hudson? Némán hallgatózom tovább, mennyire szánalmas vagyok már. "Ilyen arccal elnöknek is indulhatna." Annak. "Még a neve is, Oliver, milyen szép". Akkorát dobban a szívem, hogy félre kell néznem. Oli? Olinak van itt lakosztálya? Beletörlöm a kezem a farmeromba, keresek valami logót, nevet, akármit. Hamilton, Hamilton, Hamilton. Honnan..? Baszki, fejcsóválva rázom ki a gondolatot. Hamilton, itt volt foglalás amikor úgy volt, hogy eljövök karácsonyra. Ebbe a kurva hotelbe jöttünk volna, ha nem baszom el a bizonyítványt. Apám nem egyezett bele az útba, nem jöhettem. Ő sem jött utána, még csak fel sem hívott. Anyám akkora notórius kamugép ha a családról van szó, hogy el se tudom képzelni vajon most mit adott elő mindenkinek, hová tűntem két éve. Végre rám emeli a csaj a tekintetét, meg vagyok tisztelve. "Segíthetünk esetleg?" - Segíthetnek. Szobát szeretnék két főre, két éjszakára, minél magasabban. Lehetőleg kádast és nem zuhanyzóst. Megoldható? - pötyög, utánanéz. Megoldható. Megmosolyogtatjuk egymást, én a kápéval, ő meg a jatt reményével. Kilapátolom a borítékból a pénzt, hát ezt verhetném el értelmesebb dolgokra is. "Milyen nevet írhatok?" Picsába. - Jenson. Christopher. - rám mosolyog, nyomtat én meg nem kérek számlát sem, mert ilyen rendes vagyok. Londindert sem, semmit. Rákacsintok egy mosoly kíséretében. Az extrás emelet alá, ahogy kértem. A dohányzást elfelejtettem, de sebaj. Mindenhol van ablak. A szobám helyett viszont a legfelsőre megyek, a magánokhoz. Ha kell, mindet végignézem egyesével. Fogalmam sincs mit csinálok, miért akarok ide bejutni. Először csak kopogok az ajtókon, kettőből ki is néznek. Nem nyerek. Suite meg nincs olyan sok, marad kettő. Oli nem szeret középen lenni sehol, tuti a szélső az. A régi bankkártyámat dugom az ajtóhoz, hátha megcseszi annyira a kilincs nyelvét, hogy bemehessek. A vállamra nehezedő kéztől kis híján kapok agyrákot. "A betörés bűncselekmény fiam." Ennyi marad meg az egészből, meg az, hogy ketten elvezetnek. - Nézze nem akartam betörni, esküszöm. Csak eltévesztettem az emeletet. - magyarázom, rohadtul nem hiszi el. Nem is illek ide, mennyire igaza van. Egyáltalán nem tűnök a Hudson lakosztályba valónak, se a szállodába, semmilyen szinten. - De ismerem Mr. Hudsont. Hívja fel. Komolyan, hívja fel Oliver Hudsont és kérdezze meg tőle. - befékezek, felajánlhatnám, hogy én hívom fel, de fogalmam sincs hol érem el. Aztán azt mondanák nem is vele beszélnek. - Hívják fel! - jönnek a zsarukkal, na de egy név, egy ilyen név mindig súlyt jelent. Felhívják, a szívem üt kétezret percenként. Mi a gecit mondok neki? "Mit mondjunk, ki a vendége?" - Chris, a galériából. Tudni fogja. - bízom benne, hogy nem felejtette el a múltkorit. Nem tehette, nekem nem ment. Noha nem mondtam neki nevet. "Chris a galériából, Mr. Hudson. Azt állítja véletlen és a szobája az öné alatt van. Ismeri?" Intek, hogy adja ide. - Hogyne ismernél, nem igaz? Elmondod a két baromnak, hogy nem betörő vagyok? - kérdezem közvetlenül, minél erősebb kapcsolódás kell. Visszaadom a telefont, nem akarok vele beszélni. Megkattantam, megőrültem miatta. Azóta nem bírok másra gondolni, vagy normálisan viselkedni. Kihasználom ezt a fél percet és a lépcsőkhöz iramodok. Annyira kár, hogy meghallom a balfaszságom maradékát. "A bankkártyán nem ez a név szerepel, hanem Leigh. Hayden Leigh. Rohadt kis tolvaj." - a többit meg nem akarom hallani, remélem már letették. Remélem lehetek elég gyors hozzájuk képest. Átrohanok az előcsarnokon a végtelen lépcsősor után és kivágom magam előtt az ajtót. A szar esőben semmit sem látok. Meg kellene őt várnom. Mégsem kellene, lopással meg betörés gyanújával fogják hívni a zsarukat. Ha elszedik az irataimat vége. Hát futni kezdek az utcán, törölgetem a szemem, semmit nem látok. Csak két sarokkal odébb állok meg, befordulva valami étterem mellett. Felröhögök kínomban, hát ilyen nincs. Nincs! Azt fogják hinni, hogy magamat is kiraboltam. Nem futok tovább, majd az utca másik végén másfelé megyek. Így kell pénzt kidobni, mi?

Alig észlelem amit a lapokon olvasni sikerül, mondatfoszlányok és összefüggéstelen szavak csupán. Az izgatottságom nem tudom lenyelni egyszerűen, pedig már nem újkeletű az, amihez visszafelé pörög a számláló. Hisz a múltkor is megtörtént már, akkor is megcsókolt, akkor is járt bennem, erre most meg kukacként mocorog az egész bensőm és a gyomrom összehúzza az izgalom. Szégyellős nem vagyok előtte, sőt, akarom is, hogy lásson lámpafénynél, lássa mindenemet. A várakozásaimat mesterien felül is írja a belépte, pedig nem csinál semmi különöset, csak megérkezik jó nagy adag váratós büntetés közepette. Örülök annak is, hogy még tudok értelmesen beszélni a közelében és nem csak hebegek-habogok mint ahogy az az első időkben párszor elő is fordult. Inkább maradtam néma, mert nem tudtam magam kifejezni neki, nem is lehetett. Hányszor basztattak otthon! „Legyél kedvesebb Oliverrel, Hayden!” na meg „Ő a vendégünk Hayden, nem teheted meg, hogy nem szólsz hozzá! Modortalanság!” Azért legyintett mindig elnézően és kedvesen, mert pontosan tudta miért vagyok képtelen hozzászólni. Ha rám mosolygott a kedvességétől kerülgetett az infarktus, ha pedig nem, akkor az aggodalom, hogy csak túlképzeltem az egészet és ami történt inkább lázálom volt, nem pedig a valóság.
- Nem mentem ki végtére is, hát mi ez ha nem türelem? – lapozok a könyvben, nem mintha az utolsó három bekezdés mondana bármit, még a nevekre sem emlékszem, az agyam gazdagabb lett egy formázással. Amúgy igaza van, nem vagyok türelmes alkat, sosem voltam. Talán azért mert annyira hamar megtiltott apám mindent, hogy gyorsan kellett kiélveznem a dolgokat. Ez igaz volt rá is. Türelem hát, Oli? Öt éve vagyok kibaszott türelmes, atomjaira bomlott szívvel, hogy hallhassak egy magyarázatot ami igazából nem is létezhet. Erre nincs, a szó nélkül eltűnés és a testvérem eljegyzése volt a magyarázat. Nem tudom ezt magammal most megértetni, a fájdalmat legyőzi az újralátás öröme, a haragot felváltja a vágyakozás. Rettenetesen mélyen érint a felismerés, hogy még mindig tart. Nem szűnt meg, csak belepték az évek porai, a felszín alatt maradt türelmesen, eltemetve. Szeretem a füle mögötti egyetlen hullámos tincstől kezdve a lábujjaiig. Még mindig. Sóhajtva emlékszem, persze, hogy emlékszem. Megérintettem, kurvára ijesztő volt. Feküdtünk egymással szemben, nagyon-nagyon közel és küzdött bennem a furcsa jóleső  görcsölés meg a félelem, hogy ez valami nagyon helytelen dolog. Elvesztem az ujjai között és rá sem mertem nézni közben. – Melyikre gondolsz konkrétan, Oli? – hisz sokat látott az a matrac, nyelt el néma nyögéseket, bírt ki kapaszkodó ujjakat. Meghívtam a titkos helyemre, mert egyszerűen akartam, hogy ott legyen. Valamiben ami az enyém. Ő pedig jött, hajlandó volt bemászni az ablakon is és beülni hozzám. – Sosem. – minden hajlata előttem van, hol érzékeny és hol nem, hol világosabb a bőre, hol éktelenkedett horzsolás, lila folt a túrák vagy a nyaralások alatt. Mindenhol megérintettem, simogattam és csókoltam őt. Ez nem kophat meg, nem is akartam hagyni, hogy megtörténjen. A fejemben nagyon is valóságos volt mindig mindene. – Állok elébe. – mutatok végig magamon mosolyogva, még mindig játszunk pedig komolyodik minden kijelentés, a lerövidülő távolság is. Annyira szeretném ha közelebb jönne, pedig az agyam tudja, hogy nem szabad és csak bajt hoz mindkettőnkre. Elárulok vele valakit aki fontos nekem, de képtelen vagyok nem megtenni, nem kívánni. – Sokat változtam neked? – megcsóválom a fejem – Ez így lehet kicsit értelmetlen kérdés. – csak akarom tudni neki milyen. Kimaradt öt évből az életemben, pedig nem kellett volna. Valahogy, nem is tudom megoldottam volna, hajlandó lettem volna akármire, csak ne hagyjon ott mint egy nem kívánatos kölyökkutyát. Csak lehetőséget nem kaptam erre. Sem. – Is? – vonom fel a szemöldököm egy kíváncsi pillantással – Hát hány rejtegetés alatt álló kép van a tárházadban, Oli? – na meg kikről? Valamiért ahogy ez a gondolat befészkel, úgy borít be a féltékenység méregzöld felhője, mert remélem senkiről nincs. Sehol és semmi. A gondolat is égeti az agyam, szavakat formálna amiknek nem lenne szabad soha megszületniük. Nem lehetek féltékeny, nem szabad. Az utasítással ment meg a fuldoklásból, mert még ha van is bármi, most nincs itt. Az arcok sem, senki sem. Csak mi ketten. Engem akar, ahogy én őt. Ezt nekem ne csesszék el fantomok. – A mohóság nem valami főbűn? – a mosolyom viszont mást mond, hát nekem mindegy melyik miatt jutok pokolra vagy nevezzük akárminek a hovát. Mindért kapok két kézzel. – Nem biztos, hogy egyeznek az elképzeléseink. – mégis hanyatt fekszem neki, az ágyba nyomott sarkaimmal nyomom fel magam. Imádom, hogy feláll neki, csak így kurva nehéz koncentrálni bármi egyébre ezen a világon. Hozzá kell érnem, utat is találnak az ujjaim a combjára, pedig egészen belül a tövénél ahol a bőr is lehetetlenül puha, ott érzékeny a leginkább. Kívülről pedig az izmok simulnak az ujjaim alá. – Tanácsok? Teljesítendő vágyak, hogy pontosak legyünk. – tovább simogatom, már a combja hátulján mintázok a forró bőrére, le a térdhajlatára, a vádlijára. – Nem? Pedig annak hangzott. – kapaszkodom, hogy el is érjem. Minden része finom a szám alatt, ez biztos varázslat, soha senkinek nem érdekelt a térde. Az övé más, mindene más. A fogaim alatt is a ruganyos finomság érződik. Belesóhajtok a harapásba. Kérdő pillantással találkozhat ami el is tűnik a szemhéjak mögött. A csókja a csodám, a hajába simogatok válaszul, elnyíló ajkakkal felelek neki. A nyelve felmorzsol, nyögve tolom hozzá az enyémet, rám robban az íze, a finomsága. Alá mozdulok, a tarkóján lel boldogságot a tenyerem, sóhajt küldök az ajkai közé, a fejem a kezeire nehezedik, átadom magam az élménynek. Bejárom a száját, a felső ajkát szívom meg, alá bukik a nyelvem, a testem meg kézzel foghatóan reagálja le az örömöm. Két pecsétet török szét orvul, mert mindkétszer visszakérem még a nyelvét, nem vagyok képes befejezni csak mikor már felnyögök tőle. A fülemben ver visszhangot a csók halk befejező taktusa, annyi levegőt nyelek le utána, amennyit tudok. A szemeimet sem nyitom ki, had ringatózzon még bennem. Ékes bizonyítékát simítja az arcomhoz, hozzám, a makk alá csókolok csak. Mellé a bólintást is megkapja, nem tudok megszólalni sem, így megelőz. Nyitok neki, jöjjön. Csússzon az ő ízű nyelvemre. Még igazgatom is magam hozzá. Nem zárok rá, csak nyomást adok a lassú mozdulatoknak. Centik választanak el minket, orron fújok ki levegőt. Gyakorolni kellett ezt régen is. Halk „hmmmm” kell, meg az ellazulás, meglep a vastagsága ebből a szögből. Leengedem a fejem, hogy felfogjam a tenyerét magamon. Nagyokat nyelek, újra nyitom a számat neki, sőt rá is mozdulok, had jöjjön egészen mélyre. Lazítom magam, a garatreflex a szükséges velejáró, jézusom, megbolondulok tőle. Megfogom a combjait, kap pár erősebb és gyengébb „hmmMmMmm”-t egyetértésből, élvezetből vagy egyet nem értésből a tempójára. Némely ponton úgy érzem, nem is a számat dugja, hanem belém készül mászni. Lenyeletlen nyál hangja bukik ki, cuppog a torkom alján a mélyre lökő mozdulatoktól. Kitolja, a húsa mellett folyik ki, tele vagyok vele. Záródik a torkom, szívom a farkát, kefélje ki magának a helyet újra. Előre lököm a csípőm, annyira élvezem a farkamon járó kezét, hogy két szörcsögés között, ellazul a torkom is megint, vissza is érkezik, a tenyere pedig ezt követi, hogy én az élvezkedésbe haljak bele félúton. Rápaskolok a combjára, várjon ki, ne fulladjak meg, muszáj nyelnem. Így is fürdünk a nyálamban. Sok időm nincs, csak a pár korty levegő a makkjával a számon, hogy újra bent legyen. A szája megéget, csak azért nem vágódom a nyelvének a végére, mert fog. Jön a megadósan kívánó más hangon szólaló „hmmmm”-je, a rezonáló nyögés a farkára, istenem, folytassa, kapjon be. Eltűnik a válaszfal, a torkomban marad, erőszakkal tölti ki az egész számat, a testem kivégzi a lehetetlen forró szájával. Megfeszülök, elkap a fuldoklás keserédessége, az orrom a lágyékába nyomódik, vonaglik a nyelvam a farka alatt. Feltolom a csípőm, szopjon tovább, míg remegéses kísérettel ütögetem a combját, emelkedjen. Kitolom magam alóla, köhögve nyelek könnyes nyálat, prüszkölve kapdosok levegőért, hogy leküzdjem a vacsorám viszontlátását. Hangosan veszek levegőt, ez bolondít meg. A kettősség, amilyen lágyan csókolt meg, olyan hévvel dugta a számat. Visszacsúszom. – Baszd meg.. – nyögöm köhintve, visszakérem a farkát, csak már a saját kényelmemmel kapom be, felszopom magam rá. – Feküdj fel mellém. – csókolom a hihetetlen keménységébe. Jöjjön fel, forduljon nekem oldalra. A szívem ezerrel ver, próbálja érteni, hogy nem meghalni fogunk. Ó, nem.

Könnyedén elnevetem magam pedig a feszültség bennem burjánzik, mint a bomló virág szirmai, megőrjít a tekintetével, ahogy végig pillant rajtam, szinte befal belőlem. Millió darabra hullok szét, saját szilánkjaimon hajózok felé, összevágva vérző szívem, hogy elhagytam ezt a fiút, akinek most a látványával nem bírok betelni. Falom a szemeimmel és vagyok olyan kurva szerencsés, hogy a számmal is fogom mindjárt, csak érjek oda, csak járuljak elé, úgy, hogy ne lássa rajtam ezt az elesett vágyta, ezt a hatalmas akarást, amit alig bírok elnyomni. Egyszerűen túl erős az akarás bennem, túl hatalmas ahhoz, hogy a szívem ne ugorjon neki a bordáknak és verje ezt a bonyolult dallamot, ami nem teli, de dugig van vele, mintha az elnyomásból éltem volna és az elzárt csap most pöffenve beröffenti az energiákat és ömlik, zubog ez a rengeteg minden. Az érzéseim szánalmasan mit sem változtak, pedig legyünk reálisak ezt a fiút nem ismerem. Én egy másikat szerettem meg, egy másikat szelídítettem kézhez, hogy aztán mindent neki adjak magamból olyan gyalázatos módon,m hogy magamnak sem ismertem be eleinte milyen végzetesen beleszerettem. Soha ő előtte senki iránt nem éreztem úgy és ahogy  a mellékel ábra mutatja ez azóta sem változott meg. Szánalmas vén bolond vagyok, akit ez a gyönyörű gyermek elcsábít az ágyamban. Hát a hangjától végigfut a gerincemen a rángás, a vállaim berántom közéjük és kiráz a hideg. A combja vonulatán kalandozik a tekintetem, le a térdéig, le a lábszárára, a lábujjáig, onnan vissza rá, éhesen rányalok a számra. Na pont ez az, ami miatt börtönben lenne a helyem, de egyszerűen csak nyalni akarom… minden kis részét egyesével végig enni, ha nem halna bele, bezabálnám.
Jogos a felvetés, mi a türelem, ha nem ez? Édesem, tedd le azt a könyvet, mielőtt bajban leszünk. Úgy vetkőzöm, mint, aki rá is ér, valójában a testem fel van ajzva, a lelkem pedig segélykiáltásokkal menekülne, mert ez baszott nagy hiba és én el fogom követni ma este ahányszor csak lehet. - A legelsőre Hayden, arra gondolok. - is, meg az összesre, mindegyikre, jó ég mennyit maszatoltunk azon a matracon. A gondolattól is megrándul így is kőkemény farkam. Sosem… Sosem. Mennyit gondolt vajon rám? Eszébe jutottam vajon, mert én kizártam őt és most, hogy itt van, most olyan elpazarolt az öt év nélküle. - Még nem is állsz! - meghívja a tekintetem, hogy magára söpri a kezét és nekem megugrik a gyomrom, a szívem, az agyam és a farkam. A kurva életbe, hogy mennyire nekem van kitalálva, gyönyörű ez a fiú, azok a combok, a lapos, izmos hasa a mélyen ülő köldöke… a nyál összefut a számba, felpillantok az apró kis mellbimbójára, le az ölébe, megvadulok. Gyengén remegnek az ujjvégeim. Magabiztosat adok elő, pedig ha sejtené, hogy vulkán forr bennem.  Az orromon iszom be a levegőt, ami tele van az illatával. - Nagyon. - elővakkantom a választ, mert a vágy egyszerűen feléget. - Felnőttél és szavakkal nem tudom neked elmondani, milyen csodálatosnak látlak. Minden porcikád külön meg akarom érinteni, hogy elhagyjam az ujjlenyomatom rajta. végig akarom nyalni a hasad.. is. - többek közt. De szerintem mindent elárulnak a mozdulataim, a doboló szívem. - Meg fogom a számmal és a testemmel mutatni neked Hayden, hogy milyennek lát a szemem. - körbe fogom imádni és remélem most nem élvezek el, ahogy a szájába vesz, az lenne aztán nagyon helyénvaló és cseppet sem ciki.
Becserkészem az ágyon fekvő alakját. Biccentek. Is. - Nem rejtegetek semmit, veled tenném egyedül. Nehogy valaki… megkívánjon.- ahogy teszem én, az agyam zúg a fejemben, a bőröm kicsi a testemre, mintha le akarna ugrani a húsról. Vállat vonok, olyképpen vigyorogva, hogy érezze a mohóság ha bűn, bírok vele. Rá vagyok mohó. - Ne legyél naiv Hayden, az elképzeléseink végül mindig egyeznek. - vagy ő vesz, vett rá engem valami orbitális baromságra, vagy én őt. Végül mindig lett közös nevező.
Vigre hanyatt fekszik, a hasa besüllyed, a V vonal jobban kirajzolódik, a vékonyka szőrcsík úgy vezeti a tekintetem, hogy majd beleszédülök, lebillen a feje, felugrik a szívem. Az a torok, ahogy megfeszül… a gégeporc kitüremkedik, a haja lefelé “áll fel”  éljen a gravitáció.
Közelebb lépek, azonnal értem nyúl, a lábam megreszket a térdem aprót berogy a harapása. Meg fog őrjíteni, én már tudom. - Van ellene kifogásod? - semmi ellen se legyen. Elveszem belőle ezt a csókot, akkor is ha olyan mohón adja, hogy felfal benne, mégis én lopom meg őt vele, mert ezt már nagyon nem kéne, olyan tilos, hogy még, de persze egyikünket sem fogja vissza. A kezem a karján simogat fel, miközben a csókba olvadok, belemormolom a vágyam ezerszínű kiadványát. A puha szája, lehunyt szemmel mit sem változott, ezer közül felismerném, azt hiszem Ő volt a leghosszabb “kapcsolatom”, őt csókoltam a legtöbbször, mire hagyta… jó isten, mennyi harcom volt benne. Mennyi könyörgésem. Addig csókolom, nyalok a nyelvére, a szájára, mag a levegő elkezd luxus lenni, de nagyobb bajban ő lesz, mert neki most még több levegő lesz elvonva a tüdejéből.
Felegyenesedem, két kezem hüvelykujjaival simítok végiga torkán, a többi ujjam a tarkója alá siklik, nem nyomom rá az ujjaim, csak marokba veszem a nyakát, érezni akarom a torkában a szívét, mielőtt nyitna nekem és a makkom felcsúszik a nyelvére. Hangos nyögéssel hangoztatom elégedettségem, forró a szája, engedékeny és tüzelő. A nyelve nekem ficánkol, a heréim azonnal összeugranak, felsimulnak, szűkké válnak, pedig a farkam már egy ideje betonkemény. Rátámasztom magam a mellkasára, ezt eddig sosem tettem meg, mert kicsi volt a kezem alatt, most széles bordákon tapintok, hogy ver a szíve….. Vagy lehet ez az enyém.
Hagyom, hogy szokjon engem alámerülök a szájában, nyekegve nyomulok a mélyére, imádom ezt a hangot, ahogy a nyálát felverem, kilököm a szájzugában és ő engedelmesen szopja, magába szívja a húsom. Pár lökés után nyomulok mélyebbre, durván lüktet a farkam a torkában.
Jobbom végig siet a hasán, kézbe veszem az érdeklődését, nagyobb is most a kezemben, egészen kitölti a markom. Szabad kezemmel a combjára markolok, mert stabilabb, mint az ágy. Mélyen nyomulok a torkára és kéjesen végig nyalom a farkát, csak a térdem támaszt és az ő kezei, jól teszi, hogy fékez. Amilyen vehemensen nyomulok a torkára, a jelzésére ki, olyan finoman nyalom el az ő vágyát, olyan mélyen hajolok rá, hogy a kezem elszabadulhasson, az ujjaim felsimogatnak a heréire, felhúzom őket, gyűröm lágyan az ujjaimmal. Minden figyelmem leköti, hogy halljam a hangját és a számmal meghagyjam ezt a lágy ütemet.
Habosra verem a nyálat a szájában, ez a hang, ahogy a gyomra felöklend, a torka megszorít a nyelőcsöve összeprésel, ezt imádom , ez annyira felizgat. Kíméletlenül nyomom le a torkán magam, amint ráver a combomra tudom, hogy vége, de nem emelkedem el róla még, hiszen még kitart a tüdeje egy kicsit, addig én is rábólintok a csodálatosan kemény, selymes vágyára, aztán kibuggyanok a szájából, egy féllitere nyállal egyetemben, azonban én még maradok a farkán a számmal, a golyóin a kezemmel. - Mhhm. - meg fogom baszni, ne aggódjon, meghagyom neki, hogy a saját tempójában szopjon nekem, a hangjára azonnal eltolom magam, a szám a hasára zuhan, fellököm magam az ágyra, belekapaszkodom a seggébe, húzom, hogy forduljon felém, még a számba akarom. A szíve oly ütemesen ver, hogy azzal engem borít meg. Az oldalamra fekszem, feljebb csúszok, húzom magammal. i]- Mennyi sok anyajegy, újra kell őket számolnom.[/i] - a miheztartás véget, mielőtt újra a számba venném. Alsó kezemmel átkarolom az ő alsó combját, belekapaszkodom, feljebb húzom, a felsőt kézjele jelzem, hogy hajlítsa be és támasszon ki vele valamerre, csak vigye innen el, húzza fel... csak ne legyen itt. Átsiklok a kezem a seggére, egészen benyalok a heréire, a számba veszem, megszopkodom az egyiket, mohon falom, a nyálam hagyom rácsorogni, az ujjam már a segge két partja között simogat, nekifeszülve a feszes izomnak. Behajolok a lábai közé és a széthúzott vágatba nyalok, átfut a nyelvem az ostromlott gyűrűn és le is ragadok kicsit, ha már itt járok.

A legelsőre. Erre megvillan a tekintetem, annyira távolinak tűnik az a nap, az a kissrác akinek ajándékot ígértek cserébe ha elfoglalja magát amíg simogatják. Mert ez történt, rajzoltam, a keze rajtam járt, el-elakadt a lélegzete. Oli, pontosan tudtad, hogy nem szabad megtenned. Nem szabadna hozzám sem érned mert ha meglátják abból probléma lehet. Most is probléma lenne belőle, pedig már nem vagyok 12 éves, sőt, maholnap a 21-nek köszönök végre. Többé nem kell a „jogilag az apád megteheti” szarságokkal törődnöm. Nem teheti meg, semmit sem tehet többé. Addig csak védve kell maradnom, nem bekerülni a hírekbe, nem meghalni. Oli, vajon tudod ezt? Hogy nemsoká már nem kell semmi ilyesmire gondolni, hogy mit szólna az apám, az anyám? Biztosan tudod, jegyben jársz Helivel. Jegyben! Rá biztosan nem néz így, azt nem tudom elképzelni. Sosem nézett rá úgy, nem csillant fel a tekintete egyszer sem amikor meglátta. Pedig volt, hogy maga Heli nyitott be rosszkor, Oli mégis csak engem látott a szobában. Nem érdekelheti őt a húgom, egyszerűen nem. Most is ahogy rám néz, ahogyan velem emlékezik, ebben nincs helye senki másnak. Az isteni jelenés az enyém, miattam kemény a farka és ez a pillantás eddig is az én részem volt.
- Álltam mikor beküldtél. – nem is kicsit, majdnem visszafordultam térden könyörögni, hogy ugyan ne utasítson már el ha egyszer tökéletessé tettem a vacsoránkat ezzel. Helyette súlyos percekig megvonta tőlem a társaságát. Nem mintha most lenne akár egy fikarcnyi kétségem is afelől, hogy ez a helyzet meg fog változni rövidesen. Főleg mert ennyire meztelen és ilyen gyönyörű előttem, a szája pedig annyira őszinte szavakat ejt ki, hogy hirtelen nem is tudok mit mondani. Egy ideig azt hittem mestere a szép bókoknak, utána megtaláltam bennük az igazságunkat. Olyannak látott amilyennek mondott, leírt. – Mindenem megismerheted újra. – nyelek egyet, mert ebben sok-sok a túl jó, ha tudná, hogy azóta hiányolom magamról a száját mióta felállítottam táncolni, talán nem is jutottunk volna el a kajáig sem. Sőt, idáig sem. – Szabad a terület. – az összes, a kislábujjamtól a hajszálaimig, mindenhová őt kívánom. Érjen hozzám, fedjen be magával, csússzon belém és töltsön ki. Sosem töltöttünk hónapokat meg éveket intenzíven együtt, így korán megtanultam eldolgozni a hiányát. Mindig kárpótolt, mindig úgy csókolt meg mintha az lett volna az első, vagy be sem fejeztük volna az utolsót. Megtanultam nem hazudni neki, kimondani amit akartam, amire vágytam, amit éreztem. Annyira szerettem. Talán ezért nem vagyok képes máig elfogadni ami és ahogy történt. Nem, amíg így reagálok rá. – A kívánás a képnek szólna csak. Az pedig lehet a művész valósága, nem az igazság. – amilyen ő volt nekem. Végtére is sosem volt szuperhős, tudtommal angol lord sem, csak nekem. - Vagy úgy sem jó? - Az viszont megnyugtató, hogy nem rejteget ilyeneket másokról. Az arctalan, névtelen némákról akiket nem ismerek és sosem fogok. – És ezt kifejezetten szeretem bennünk. – hogy valahogy közben összetalálkoznak a vágyaink, az ötleteink. Hozzáadunk a másikéhoz, levagdossuk a fölöslegeket, ehhez kellett a nagy fokú bizalom, hogy meglehessen a kimondás, az őszinteség varázslata, ami igent csal a másikból is. Mint most. Nem csókoltam meg a fotelben, ő sem az asztalnál, erre ad nekem valami hihetetlen változatút amiben elveszhetek, amiben szerethetem és amivel fel is izgat. Ő is megkapja amit akar, hanyatt fekvésből a nyitott számat. Kint a farkát kértem, minden centijével nyomul a torkomba, hogy ne csak a levegőt tolja ki, hanem minden mást is a fejemből. Cserébe a lassú érzékiséggel öl meg, a számmal kefél a farkammal szeretkezik, tönkre fogok menni tőle és a legszebb, hogy örömmel. Nem érdekel semmi, csak ez az érzés ami felégeti a koponyámat és újraköti a testem pontjait. Tudom mikor érem el a ne továbbat, hol a pont ami sok és amiből hányás lesz ha mértéktelenre vesszük. Elhümmentem a maradását, de ki kell ugornom és letörölni, visszanyelni a nyálamat az ízével együtt. Köhintve nevetem el magam a nyugtázáson, majd felrobbanok a szájában, csak ne hagyja még abba, ne eresszen. – Atyaisten, nagyon forró a szád! – elhebegem, nyögöm, emelem hozzá a sajátom, hisz nem befejezni akarom, csak lélegezni közben. Kiélvezni még. Megáll a pillanat, megfürdöm ezekben a halk neszekben, a szájak hangjában, matracra húzódom fel. Nyögve fordulok az oldalamra, mosolyogva csókolok a combjára. – Igen? Most? – ezzel speciel mindig zavarba hozott. Amit ő szépnek látott, azt nem szerettem magamon soha. Tette helyettem ő. Terpeszt nyitok neki, felemelem a jobb lábam, ne legyen útban. Csak a forró száját érzem, a simogató ujjait és a merev várakozást, az izgatottat. Rácsókolok a farka tövére, muszáj csúsznom egy kicsit, emelni a fejemet, a számat a makkja köré zárni, rányalni és meglepettségtől nyögve rátolni magam. Most nem feszülök meg, de annyira jó, hogy az már majdnem a bűnnel egyenértékű. A nyelve bennem forrón izgató, nem tudok koncentrálni sem, csak kiengedni, aléltan sóhajtozni a vágyás iszonyatos terhe alatt. A derekára csúsztatom a kezem, tartom mintha eltűnhetne egy szempillantás alatt, itt hagyva engem egy vágyakozó lázálomban amit megpróbáltam megismételni, újra megélni és nem sikerült. Mert őt magát nem tudtam előhívni. Az orrom húzom végig a farkán, kísérem mindkét ajkammal, de nézem is, most szabad, még ő sem láthatja. – Olyan gyönyörű vagy. – sóhajtom rá a vastag érre, a lüktetésre ami eleinte igazán nem is izgatott csak kíváncsiságot elégített ki. A combján húzom a kezem, be a térdei között, emelje fel, adjon helyet. Olyan lágyan csúsznak az ujjaim a belső comb puha bőrén amennyire lehet. – Iszonyatosan az. – hajolok be, finom a bőre, lágyan harapom meg és a feszülő golyóira nyalok át. A nyelvétől nyögdécselve feszül közénk a saját vágyam is, nekem viszont az övé kell. – Valószerűtlenül. – a számba tornázom a farkát, ideje befogjam mielőtt egy egész verset összeköltök neki arról, hogy én milyennek látom, milyen bennem és mennyire kívánom. Lassan szopom csak, szeretem benne, nincs tempóm sem úgy igazán. Oldalról veszem be ameddig tudom, a makkra szívok, hogy megint visszanyomultassam. Megbolondulok tőle, jóformán ficánkolok a szája alatt, a testem árulóként nyílik neki, kap utat, istenem bármit kap ha kéri. Kézbe veszem a golyóit, érezni akarom a súlyukat, csak a hüvelykem támasztom a tövéhez, egy mozdulattal cuppan ki a számból, hogy vissza tudjam engedni. Nyálat hagyok rajta, a nyelvem simogatja körbe. Mániákusan jó. Feltolom magam alkarra, a nyelvéhez mozdulok, eszelősen akarom. – Most azért majd hagyj időt. – megszokni, kiélvezni minden centit, nem akarok sietni. Vigyorogva mozdulok tőle és fordulok meg, hogy összesimuljunk. Az arcára simítok, a gyönyörű szájára amire csókot lehelek, kérek, az ízem is kérem, cserébe adom az övét. – Nekem adod magad? – felenged maga fölé végre, vagy még nem. Szándékosan teszem fel így a kérdést, ezt egy nagyon régi filmben hallottam évekkel ezelőtt és a magam ízlése szerint értelmeztem. Kimosolygott érte, mert félreértettem magát a kérdést, de megmaradt közöttünk. Elveszek egy csókot, a számba szívom az alsó ajkát. Nekem adja vagy ő adja nekem. Belerokkanok a várakozásba is.

Alig bírok elmosolyodni, olyan feszült vagyok, nem, nem stresszből, hanem vágyódásból. Minden tagom külön feszesen reagál rá, mert az összessel akarom őt, olyan szélsőséges kivetülésben, hogy félek én fogok elpattanni. Biccentek. Minden szabadon felfedezhető rajta. Kiváló, mert fel is fogom, mert mindent akarok belőlem, apróságokat is, mint a jobb kis lábujja, vagy a bal nagy, a tarkójába akarom az orrom fúrni, hogy az illatát beszívva elteljek vele, ha ez lehetséges egyáltalán, nem hiszem. Képtelen vagyok rá, hogy kiteljek, felépüljek, mert, ha arra gondolok, hogy holnap már nem leszek itt, ebben az ágyban vele, akkor megvadulok. Meg is teszem a torka mélyén, a szájában, míg őt olyan lágyan kóstolom el, hogy már az is teljesen lehetetlenség. Nincs ilyen  lassú ütem arra a durvára válaszul, ahogy a szájába verem fel a nyálat magammal.
Pörögnek a pillanatok, az egyikben a torkát dugom a következőben bámulom a szépségét, neki simulok, az ujjaim a testén siklanak, a nyelvem a farkán a feszessé szopott golyóin. Csókolom, nyalom ahol érem. – Most is. – duruzsolom a forró combjai közé bele a bőrébe, ráharapok, ha már ott járok. Olyan erősen markolom a combját, hogy ujjlenyomatot hagyok a fehér bőrén, ezt is imádom benne. Emlékszem az ízére, a feszülésekre, a domborulásokra és ez a fiú nem az, akivel én annó annyit szeretkeztem és mégis ugyanaz. Az odaadása a sóhajai, az íze is, most érzem, hogy mennyit kerestem ezt másokban, mennyire nem találtam meg őt sehol, pedig ki voltam éhezve rá. Haragszom egy kicsit rá, miközben a nyelvem végig fut a feszes résen, ezt a dühöt használom ki és a nyelvemmel belé nyomulok. Haragszom, mert ennyire nem lenne szabad, hogy birtokba vegye az agyam és minden gondolatom. nem engedhetném meg neki, hogy mindenkibe őt keressem, mert akkor elvesztem. Tudom, hogy szerelmes vagyok belé, az ember ezt az első  10 percben megtudja, érzi a szívén, a keze remegésén, azon, hogy attól borzongok, ahogy őt nyalom, szétfeszítem az ujjaimmal, hogy még mélyebben falhassak belé.
Hallom a gyönyörű bókjait, egészen feldolgozza a szívem velük, hümmenésekkel válaszolok, nyögésekkel, reszkető combokkal és azzal, hogy felfalom a testét, a heréit szívom a számba, a farkán csókolok végig, mohó, gyors, kiéhezett mozdulatokkal, mintha félnék tőle, hogy elveszik tőlem, pedig az enyém, csak az enyém.
Kiemelem a fejem a lábai közül, elfekszem a combján és forró leheletembe fürdetem összenyálazott testét, míg élvezkedek a száján. – Isteni. – büszkeség tölt el, mert szopni én tanítottam és valljuk be, hogy remekül csinálja. Hörögve fújom rá a forró levegőt, aztán újra lecsapok a számmal, a nyelvemmel, a kezemmel. Olyan finoman nyomom belé az ujjam, hogy szerintem észre sem veszi, főleg, mert közben a nyelvem vadul izgatja. Érzem, hogy kimozdul, kétségbe esve kapok az ajkaimmal a farka után, játékosan vinnyogva a számba szívom, mint aki retteg tőle, hogy elveszik előle, rácsúsztatom a szám, végig szopom, kapaszkodom a seggébe a combjaiba. – Jaj ne vedd el! – panaszos a szám, de közben már helyezkedem, hogy ha felém fordul a fejem a párnákon legyen. – Kicsim, a tied a világ minden ideje. – belemarkolok a derekába, a csókjába fojtom a vigyorom, a szájának éníze van, amit én kifejezetten szeretek.
Elhelyezkedik a  csípőmön, a kérdésre félre biccen a fejem aprót, tanulmányozom a szépségét, az ujjaim járják be a mellkasát, megcsípem a kis hetyke mellbimbóját. Emlékszem a kérdésre, emlékszem amikor először feltette milyen romantikusnak szánta és mennyire mellé lőtt vele, most viszont nem teszi és végül akkor is jól jött ki. Akkor is az övé voltam és most is az vagyok, ugyanazt a választ adom neki, amit mindannyiszor erre a kérdésre. – Szolgáld ki magad belőlem. – rámosolygok az arcára, a fejem alá igazítok egy párnát, hogy lássam őt, felhúzom a lábam kicsit, a két kezem az oldalán simogat, a hasára sietek át, le az alhasára és két kézzel kendőzetlenül az ölére simogatok, kézbe veszem a farkát. – Most én mondom, amit te; olyan gyönyörű vagy. – átengedem magam a csókba és tudom, hogy átadom az irányítást is neki, felül akar lenni, nem fogok egy lovaglásra nemet mondani, főleg nem, hogy közben nézhetem őt. Balommal a tarkójába simogatok, a haja alá, mozdul a csípőm alatta, nem bírok már magammal, dugni akarok, benne lenni, azt akarom, hogy a forró teste körül öleljen, a hangját akarom hallani, az illatát, ízét érezni. – Hayden…- udvarol a neve a számról, még itt tartom a fejét, az ajkam már az arcán simogat, végig a járomcsonton, fel a halántékára. A jobbammal a farkán igazítok, alá ügyeskedem magam, hogy az én vágyam is a kezemhez érhessen és immár két kezemmel összefogom a kettőnk vastag húsát, Az élménytől halkan felnyögök, újabb csókra akarom a száját megkapni. Neki adom az irányítást, mindent átengedek, csak csinálja, ahogy szeretné. Újból elsúgom a nevét, magamat győzködöm, hogy ez igaz, megtörténik és ez a gyönyörű fiú itt van velem és nekem adja magát. Préselem magunkat össze, a csípőm alá mozdul, ahogy lököm magam fel hozzá, megkattanok. nem bírok betelni velem folyamatosan vándorol a kezem, itt simogatom, ott markolom, csókolom ahol elérem, mert nem tudom hogyan adjam át a sok mindent, hogyan súgjam a bőrébe, hogy úgy kívánom majd elájulok.

Nem tudom feldolgozni az élményt, a sokat amit most megélek. Egyszerre fog le egyik oldalról a múlt, a testének ismerőssége és az illata, az ujjai amik a bőrömbe vájnak, csak mégis más, mert ehhez a szobához, a berendezéshez nem tudok kötni semmit, csak tőle válik valamivé. Fontos részletté, ahogy minden más is az volt. Milyen volt a takaró színe, a nadrágjáé vagy épp az ingjéé. Minden kis semmiség felerősödött amikre egyébként sosem figyeltem fel. Most csinál vele emléket. Azzal, hogy látom a bőrét a takaró mellett. A szemének fénylő zöldje is megváltozik. Nem normális talán az az elemi vágy ami elönti a tagjaimat míg levegőért kapkodok a farkával a torkomban. Megőrjít egyszerűen, mert a szája viszont annyira kínzóan lassú és gyengéd, hogy csak merő fojtott nyögés vagyok ami könyörög a mély levegőkért. Hálásan törlöm le a nyálamat, hogy végre szétcsókoljam a bőrét a combján, a kezem alatt érezzem a forróságát. Egyszerre szeretnék mindenütt jelen lenni a testén, ahogy ő teszi velem. Elhamvaszt egyszerűen, annyira vágyom rá, hogy megfagyjon az idő múlása és így maradjunk, mintha nem lenne holnapunk. Nem beszélünk róla, nem említettünk semmit ami talán szükségesként megfeszül közöttünk. Nem értem mi ez, ha ennyi év után is képes rám így reagálni, akkor miért lépett ki az életemből csak úgy? Oli segíts nekem, segíts! Le kell válnom a farkáról egy kicsit, félig nyitott szájjal nyögök a bőrére, annyira érzi a vágyam, sőt, a szükségem, hogy meg se kell szólalnom. Őt nem kell irányítanom, hogy eltalálja mit szeretnék és hogyan jó. Csak át kell adnom magam, meglovagolni az érzést, a befurakodó forró nyelvét a leheletének melegével kísérve. Nincs agyam és nincs gondolkodás, az érzéseim vannak amik takaróként burkolnak be. Szeretem, menthetetlenül még mindig. Talán meg sem szűnt az egész, csak hátrébb lett tolva a polcon, nem foglalkoztam vele. Most pedig elég volt egy záródó ajtó és a ránk szakadó zártság ahhoz, hogy az, amit a múltkor felpattintott a galériában kiszabaduljon és be is borítson. Ezért a bókok, az igazság, tényleg gyönyörű, egy letaglózó jelenés akitől szét fogom élvezni az agyam, most is teszem. Lenyúlok és a hajába simogatva állok meg levegőért kapkodni. Az ő ütemét nyögöm el, jó isten ha ilyen tempót ad akkor egyszerűen csak kivégez itt idő előtt. Lehet érzi, hogy bukom erre, nem tudom, semmit sem tudok csak azt, hogy a száját akarom még tovább és őt a számba. Élvezetből kapom be és akarásból, imádom ha élvezkedik. – Ezt a szót kerestem. – rá, kettőnkre és az egész helyzetre, arra amit velem művel éppen, a nyelvem alatt lüktető farkára és a bőre ízére. Isteni, csodálatos. Az ujjára tolom magam, a combjába kapaszkodom meg, a homlokom döntöm neki. Nem kérem, hogy álljunk meg és várjon még. Nem kell, ez kell, hogy érezzem magamban és magamon is. Egyfelé tartunk, bár jelenleg órákig is képes lennék elidőzni a teste minden négyzetcentijén keresve változott-e valahol vagy sem. Élvezettel nyögök fel, muszáj bekapnom, a vastag érre csókolni, a torkomig tolni míg a testem ellazul neki a folytatáshoz. Akarom őt, belerohadok annyira. Nem tudok tovább várni, magamba akarom. Elvegyülő sóhajokkal és nyögésekkel. Mélyre, hogy még a gondolataimat is kitolja belőlem. Mozdulok is tőle, hogy nyögve nevethessek fel. Terpeszt nyitok neki és a szájába lököm magamat. – Visszakapod. – mosolyogva fordulok meg és csókolok a szájára. Áttolom belé az ízét, elveszem a sajátom, a mellkasára fektetem a tenyerem, megkattanok ha nem simogathatom. – Húzzam még? Végül is nem jártam minden millimétereden még. – mormolom az állára, az arcára. Lecsúszom a kulcscsontjára és a mellkasára, körbenyalom a mellbimbóját. A hasán harapdálom a bőrt és vigyorogva csókolok a köldökébe. A farkára pillantok és aztán az arcára. Nem hallok ellenkezést, felegyenesedve átvetem rajta a lábam és mint valami olimpiai győztes végignézek rajta. Felsimogatok a csípővonalán, két tenyérrel a mellkasán le és fel, pedig tudnom kellene, hogy nem fog alattam köddé válni. Elmosolyodom a bók hallatán, nézem magamon a kezét, fellüktetek az ujjai között. Előre dőlök kérem a csókom. Gyönyörű, hát látta már magát? Mégis nagyon sokat jelent, hogy ezt mondja, tudom, hogy komolyan gondolja. Tényleg komolyan. Az állára csókolok, szeretnék belefolyni a testébe a száján keresztül, eggyé válni vele. A nevem valami édes imaként duruzsol a fülembe, ha ő mondja nem utálom, nem akarok valaki más lenni. Neki Hayden, mindig Hayden. Örökké. Csókot lehelek a szájára, rányalok az alsó ajkára. A farkam az övének feszül. – Oli.. – szeretlek és szeretném ha felemésztenél ebben az érzésben. Szeretném neki kimondani. Szavak helyett a nyelvem tolom át a szájába. Tudja, tudnia kell, gondolom. Azt hiszem. Karból tartom magam, vele mozdulok és a kezébe. Bele akarok kapaszkodni a pillanatokba, az illatába és az ízébe. Levegőt fújok ki, forrót. Imádom, hogy összesimulunk, nem tudom tovább húzni, mindene hív, ahogy mindig is hívott. Szét fog feszíteni, bennem lesz. Felemelem a fejem, muszáj a gyönyörű szemeibe néznem. Felemelem a csípőm, el kell engednie vagy nem fog menni. – Most. – mert itt van az elég. Előrébb csúszok, hogy a farka a seggemhez simuljon. Belenyalok a tenyerembe, elsimogatom rajta és magamhoz illesztem, csak tartson rá, ránk. Még a levegőt is visszatartom és rátolom magam. Kurvára nem sietek, mert megfeszülök körülötte. Nem akarom kiengedni, hát csak aprók a mozdulatok, majdnem semmisek, mégis remegek, feszülnek az izmaim. Ahogy jön beljebb, úgy egyenesedek, szétfeszít, megbolondulok tőle. Fellihegek pedig nem futottam sehová. Ráengedem magam, kicsit fel és vissza le. Remegve csúszik belém. – Jaj, baszki, istenem.. – elnyígom, szoknom kell. Fellihegek, nem tudok most másra odafigyelni, csak a farkára bennem. Istenem, fájva jó. Lankad a sajátom ellentétben az övével, még a torkom is kiszárad. Mozdulok rajta csak csípőből, mintha a matracba akarnám magunkat belepréselni. Csak ezután vagyok képes emelni magamat és csúszni a farkán, magamba engedni újra meg újra. Nyögve dőlök előre, a feje mellett támasztok tenyérrel és csak tolom rá magamat. A fülébe nyögök, muszáj még nekem mozognom csak, hogy elmúljon a feszítő érzés és könnyebb legyen mindkettőnknek. A testem igazodik hozzá, mélyülnek a mozdulatok, megjáratom magamban. Csak megcsókolni nem vagyok képes, ahhoz nincs levegőm elég. Erőt szedek, hogy felegyenesedhessek és a mellkasán megtámaszkodva ringhassak rajta. Hátra hajtom a fejem, ritmusra találok, ütemesen lovagolom meg, a bőrére ömlesztek mindent, a nevét, hogy milyen jó, akarom és hiányzott, iszonyatosan. Érintsen meg, tartson magán. Az ujjaimat kulcsolom az övéire, ő a támaszom, hogy emelkedni tudjak rajta. A testünk hangja letol az életről, könyörgök neki némán. Megint előre dőlök, megcsókolom, rögtön mélyen mintha a lelkét akarnám kiszippantani belőle. – Hiányoztál. – súgom az ajkaira – Hiányoztál. – megint – Hiányoztál. – be kellene talán fognom, mielőtt még szerelmet is vallok, bár azt éreznie kell. Eltolom magam, megállok egy kicsit, hogy helyezkedhessek. Óvatosan fordítom a lábaimat, hogy a talpam a lepedőn lehessen. Hátul támaszkodom meg a vádlijánál és olyat nyögök a változott érzéstől, hogy a fele mormogásba váltódik. Egyszer nézek rá egy mosollyal, engedem is le a fejem, mert csak a farkára tudok most figyelni amire felnyomom magam újra meg újra, míg már remegni kezd a karom is a saját súlyomtól. Imádom, hogy bizseregnek az izmaim.

Hallom, hogy beszél, de a szavaknak már nincs jelentősége, a testemben forró a vér, mintha egyenesen tűz nyaldosna és falna fel a szája helyett, pedig a nyála még ki sem hűlt a farkamon. A csókja felrántja a gyomom az egekig, összeugrálnak a belső szerveim, minden érintése újabb lavinát indít meg bennem. Kitágult szembogarakkal figyelem őt, hogy el ne mulasszak valamit belőle, miközben a fejem a párnákra hanyatlik. Átadom magam a kényeztetésnek, a kezeinek, miközben azt sem tudom hol markoljam, simogassam. Csókokat hintek el a mellém támasztó karján, legszívesebben végig nyalnám minden testrészét, hogy kapjak még belőle, míg kettőnk vágyát összepréselve élvezkedem. A szoba egyszeriben túl kicsi lesz mert a levegőt, mintha kiszívták volna. A számról hullanak a bókok az övére, hogy milyen csodás és isteni és, hogy abba ne hagyja, akármit is csinál. Megvonaglok alatta, de mégis elengedem magunkat, hogy lihegve, hörögve kapaszkodjak a csípőjébe míg helyezkedik. A szemem le sem veszem róla, a szám nyitva, hogy kapjak levegőt és ömlenek a sóhajok elő. Már attól megremeg a gyomrom, ahogy maga mögé nyúl, a testem rákényszerítem, hogy ne mozduljon, pedig alá lökném magam, de muszáj, hogy most ő szolgálja ki magát rajtam.
Hangosabban ver a szívem, ahogy a szűk réshez illeszti a duzzadt makkom és nekem feszül a teste, a farkam kőkeményen várja az igazság pillanatát, lepillantok rá, szeretném látni, ahogy összekapcsolódunk. Nem segítem, csak támogatom azzal, hogy alá feszítem a csípőm, magamra várom, a számba harapva fékezem a kitörni kész diadalordítást, ahogy átbukom a feszes gáton és a teste szétnyílik előttem, utat enged, bebocsátás nyerek a paradicsomba. Forrón, feszesen öleli körül a lüktető húsom, érzem a szívverését, vagy érezni vélem, lehet ez a saját bolond dallamom.
Hátranyomom a fejem és nem tudom megállni, hogy az utolsó centikre besegítek neki, fellököm magam az ágyról, hogy tövig belé robbanjak, az ujjaim lenyomatot hagynak a derekán úgy szorítom, mintha elfuthatna.
Lágyan mozdul rajtam, présel össze a levegő kifut belőlem, a tüdőm sajog a többért, míg a gyomromba a görcs felold, ahogy dolgozik rajtam.
Hátrakapom a kezem róla, hogy feltoljam magam és a lihegésben lekérjem a száját egy csókra, belé kapaszkodva a seggébe markolok, az ujjaim a vágatba csúsztatom érezni akarom a kemény tagom belé süllyedni újra és újra. Erővel nyomja rám magát, az ajkai közé lihegem a jót, a forróságom, míg a csípőm lassan mozdul alatta, hogy én is megdolgozzak kettőnk ügyéért. Szavakat hagyok el köztünk, sóhajokat, csókokat a vállán, a mellkasán, harapást a nyakának ívén, hogy aztán megint hanyatt dőljek és felhúzott lábakkal toljam alá magam, pedig nem kéne, mert kiváló tempóban lovagol.
Nézem a csodáját, a szépségét, a mellkasán legördülő izzadságcseppet, a süllyedő, emelkedő hasának lihegését, a szívverését is látom a bőrén, a nyakán a vastag érben. És látom a farkának lemondó sóhaját, de majd meghálálom. Végig futnak az ujjaim a mellkasán, elkenem a bőrén a rajta elhagyott nyálam, az izzadság filmrétegét, míg a farkamból préseli a szívverésem. Feszülnek a heréim, belepusztulok olyan jó. Szoros, forró a testének ölelése pont, ahogy emlékezem rá. Kitörő örömmel fogadom rám zuhanó testét, azonnal magamhoz ölelem, még meg sem szólal már csapok le a csókkal, a kezem a seggére siet, belemarkolok. Zabálom a szájáról a vallomást, talán visszanyögöm,m hogy te jobban, de lehet csak annyit, mhm. Nincs már hatalmam a szavak felett, csak ő létezik felettem és én benne, ebben az otthonos világban, ahol a szája az enyémen landol, a nyelve átsiklik hozzám, a lihegését is ismerem, csak a teste lett tapintásra más, de kigazolhatatlanul ő az. Apró mozdulatokkal dugom, mert képtelen vagyok megállni. A gerincét simítom végig, számolom a csigolyákat, míg elmélyülök a lucskosra nyalt seggében.
A szája után kapok, ahogy elfelé mozdul, ráfogok a csípőjére és durván alá lököm magam, azt akarom, hogy a szeme fennakadjon, hogy kitöltsem, hogy összecsattanjon a testünk, a szívéből akarom a vért kikefélni. Tekereg rajtam, az ujjaim a lábfején simogatnak a vigyorom mondja, hogy ó igen, mert így máshol fogom a testét birtokba venni, így …. más a szög, belekapaszkodom a vádlijába, szemtelenül felhúzom magam rajta, szétterpesztett ujjaimmal simítok a mellkasára, ring az ágy alattam, pedig én alig mozdulok, csak sajogva vágyakozom. Kőkemény húsom kifakadni érződik, felhajtom az egész csomagját a hasára, megtámasztom a kezemmel, míg a másikra hátra dőlök, hogy tudjak mozogni, tökéletes rálátást biztosít, megőrülök. Csodálatosan gyönyörű, minden izma külön feszül, bőségesen összenyálazott kézbe veszem a farkát, addig dédelgetem, cirógatom, míg az ujjam közé keményedik megint, csak nehezen koncentrálok. - Lassíts! - sír a szám, hát bele fogok pusztulni, de maradjon így. Rámarkolok a vágyára, körbe tekerem a csuklóm, abban az ütemben dolgozom rajta, ahogy ó lovagol. Ömlik belőlem a forróság, a reszketés a lábaimból, kérés nélkül gyorsul a csípőm alá… muszáj… muszáj belé vernem magam.

Őrületes, hogy itt lehetek vele egy ágyban, meztelenül imádhatom a testét a homlokától a lábujjáig. Nem mintha nem mondtam volna neki, hogy tisztában vagyok azzal mi fog történni közöttünk még ma éjjel. Kurvára egyértelmű volt, hogy ez lesz. Még a hajszálaim is engedelmesen simultak a keze alá, ráadásul képes lettem volna kiverni neki míg megvacsorázik, sőt le is szoptam volna közben ha nem tiltott volna le. Mintha már azok a pillanatok ezer éve történtek volna, a sértettségem is kipárolgott a forró szája alól, helyette fellobbant az az évekkel ezelőtt élve eltemetett őszinte szerelem amit iránta éreztem és a jelek szerint érzek most is. Pedig a múltkor csak a kis elégtételre hajtottam és a vele járó isteni szexre, hogy igenis képes vagyok magamra vonni a figyelmét, felállítani a farkát és minden mentesen kefélni egyet vele idegenként. Persze, képes csak éppen elfelejteni nem tudtam akkor sem. Ott dolgozott az agyamban, az álmaimban és a vágyaimban is. Újra meg újra le kellett játszanom, hogy legyen belőle egy szeletem. Most nem kell, nincs semmi fal és sietség, nincs körülöttem a festékek meg a képtár enyhén dohos szaga. Az ő illata mászik rám, a nyelve és az ujja belém, az egekre annyira ért hozzám, mintha felolvasnánk egy könyvből. Ráadásul sokadjára is ugyanúgy lihegek tőle csak már nincs meg a kezdeti görcsölés, hogy ez igenis bűnös. Ha az is, legfeljebb megrohadok a pokolban, vagy ott ahová kerülünk ha vége.
A nyelvem alatt fut a bőre, legszívesebben elrágnám, megenném mindenét, most viszont csak a döntése kell. A farkára üljek vagy sem, húzzam-e még amiért mindketten megfeszülünk, vagy sem. A nem válasz is egy válasz, a sóhaja ékesebben szól bárminél. Rajta már a gyönyörködésem marad, a bókjai meg a testünk sürgető kérése. Csókba olvadunk, eszelős mennyire szeretek vele csókolózni. A legnagyobb gyengém, mert jóformán 13 éves korom óta merevedésem van tőle ha a számba dugja a nyelvét. Imádom a látványát is a lábaim között, érezni a meleg testét, kinyomkodni a várakozás utolsó töredékeit. Összeszorítani a szám a furcsa fájdalomtól, erőltetni magamba, átsegíteni mindkettőnket a nyitányon. Megremegnek az ujjaim, megérdemlem. Könnyebb ha már bejárat és már csak a szex marad, de hát mohón vágyom és muszáj. Dugni akarok vele, én akarom irányítani a kezdést. Felszisszenek mikor alám mozdul, nem szabad baszki, baszki! – Ne! – a tiltásba is nyögök, ennyit rólam, pedig most ne, mert akkor kérni fogom, hogy dugjon meg.
Képtelen vagyok rendesen megcsókolni, még szokom, élvezkedek és ehhez kell a levegő, jó sok. Szinte bizsergek a sürgető vágyától, felel rá az enyém, felelne jobban mondva ha hagynám. Nem Oli, nem! Ne mozdulj hozzám, nem szabad! Felnyögök, kifordítom a számat tőle, felegyenesedek. Végre tudok mozogni rajta, kezdem őt szokni. Nem bírom kinyitni a szemem sem, csak tolni magam rá apró mozdulatokkal amiket viszonzásul kapok tőle is. Az élvezetem maradéktalan, az időmet akarom ami a múltkor nem adatott meg. Könnyen találok vissza hozzá, a csípőm magától mozdul kiharapok a levegőnkből egy darabot, megfeszülök tőle annyira bennem van most. Nem sietek nagyon emelni magam rajta, nem akarok távolodni, mélyen akarom magamban tudni a kezét meg a testemen. Pedig fogom az övéit, összekulcsolom az ujjainkat és rá is nehezedek. A mosolygás sem megy, semmi sem csak a nyögés, meg a sóhajtás, a kis butaságok és a neve. Az édes neve amit olyan sokáig nem mondtam ki, egyébként is a legnagyobb titkom amiről soha senki nem tudott. Előre dőlök, vallok neki, kurvára hiányzott. Mindenhonnan, az életemből is. Eljátszom a szájával, két ponton kapcsolódunk össze immár, fantasztikus. – Hmhmhmm. – adok neki hangot is. Feljebb emelem a fejem, a nyelvem kinyújtom, átnyalok az övére. Istenem, megőrülök tőle az biztos. – Ahm. – majdnem kibillenek úgy csattan belém, kivégez vele. Visszatolom rá a csípőm, csattanunk megint, megbizsergek tőle. – Ez – lihegek – az – felnyögök – én – nem bírom, feljebb emelem magam, hogy vissza-vissza tudjam tolni rá a testem, nem mintha nem érezném mindenemben. Az én köröm, megígérte és mindjárt, majd mindjárt! Muszáj változtatnom egy kicsit az érzetén, a szögünkön. A mosolyára felelek a mosolyommal. – köröm. – fejezem be a két nyögéssel ezelőtt abbahagyott mondatomat. Megtámaszkodom a vádliján, felnyomom magam, ó nézzen csak, gyönyörködjön bennünk. Azzal meglep, hogy így mozdul és a tenyere már a mellkasomon siklik lefelé, mindig visszaköszön rám a saját ötletem, nyögve nevetek halkan már ha ilyen lehetséges, pedig a hang ami a torkomból jön ennek a kettőnek az egyvelege. Végre gond nélkül csúszik belém, a lábujjaim is megfeszítem annyira mélyen érzem meg. A kezére pillantok, ó igen. Összehangolódunk pillanatok alatt, imádom magamon és magamban nem kevésbé, végem van és muszáj nekem adnom a ritmust, mert megint felhúz. Fellüktetek az ujjai között, atyavilág! Annyira jó, hogy lököm magam a kezébe, hogy vissza-visszacsússzak a farkára. – Nem megy, akkor el kell engedned! – amit nem akarok igazán, egyáltalán nem, főleg így, hogy becsatlakozik hozzám alulról is. Egyetlen élvezkedéssé redukálódom, beszélni se tudok pedig tényleg le kellene lassítanunk egy kicsit. Vagyis nekem, egy kicsit nekem kellene megtennem. Megállok, emelem a csípőm és csak tartok, istenem, dugjon, folytassa, folytassa, folytassa. – Á, kicsinálsz! – hülye a mosoly, hátrahanyatlik a fejem is annyira jó, hogy létezni is alig tudok. Így isteni lenne elmenni, az agyam is bediktálja, hát minden adott, tökéletesen. Visszaszállok, igyekszem lassítani nem csak mert kérte hanem mert muszáj, vagy el fogok menni és még nem akarok. Húzni akarom, szenvedni érte és élvezni még a kezét, a farkát bennem. – Nem akarok még elmenni. – szuszogva kérlelem rá, eresszen el és ne verje ki, majd fogok szólni ha már ott járok, ki akarom őt használni maradéktalanul. Minden cseppjét, minden mosolyát és felnyögését magamba gyömöszölni. Fájnak az izmaim, görcsölök és nincsenek szavaim erre. – Dugni akarok, istenemmm – próbálom tartani a lassú tempót, komolyan, de ő kezdett bele és én nyüszögök a folytatásért. Csináljuk még, élvezzen nekem, velem. Végre az enyém, bennem van és maradjon is még. Adjon még magából, engedje, hogy a jó még jobb legyen mindkettőnknek.

Összefolynak a pillanatok, nem tudok már gondolkodni és nem is akarok, csak az élvezet van, ami a gerincem köré csavarodik, mint a bennem dolgozó tűz. A fiú sebesen fogad magába, felolvadnak a csontjaim olyan forró és szűk, hogy majd beledöglök, a  farkam préselése a számon bukik ki, mintha onnan tolna fel egészen a nyelőcsövemig, pedig én járok benne és nem fordítva.
Muszáj mozdulnom érinteni, simogatni akarom csókolni is jó lenne, de elveszi a száját és legalább az az örömem meglenne, hogy kapok levegőt, de abból is csak őt tudok kiszopni, tele vagyok vele.
Az ujjaimmal térképezem fel a mellkasát, a hasát, a farkát. Hallom a hangját, érzem a fejemben a meleg zúgást, az alhasam görcsös rándulásait és a farkam erős pumpálását a szívem vad ritmusát. Markolom az ágytakarót, az ujjaim rajta akarnak járni, de kell valami támaszték, hogy aprólékosan remegő inaimat megtartsam a csontok körül és ne olvadjak el, mint a vaj a serpenyőben.
Felhümmentek. Vitatkoznék ki csinál ki kicsodát, de nem vagyok beszédes kedvemben, mert csak a nyögéseim vannak, a lihegés a számból, a simogatásom rajta és a figyelmem ezerszázalék. Befogadom a látványát az új testét, ezt a mást, amit nem szoktam meg még, nem éreztem magamon ilyen összetetet, pedig lovagolt már így a farkamon, meg ígyebbűl is, nyüszített már a mélységtől, amit ő vesz el magának, ahogy mondja ez most az ő köre, az ő aktusa, amiben szívesen vagyok segítő példány. Csak a szám veszettül kívánja az övét. Lesimítok a lábszárára, én sem akarom, hogy elmenjen, élvezni akarom még, jószerivel az sem zavar, ha nem kemény  farka közben, de csak izgatóbb látvány, hogy feszesen fekszik fel a hasára és bukik előre, amikor lefelé mozdul rólam, bár engem az is messze felizgat, amikor félig telt állapotban csapódik fel és le… jó ég, mindenhogy izgat.
Cirógatom a vádliját, rámarkolok és belekapaszkodva hevesen lököm magam alá, hogy csattanásig csússzak belé, hogy a durván összeverődő testünk hangja is felizgasson, látni akarom felívelni a mély lökésektől, pár döngetés erejéig használom ki, aztán elpihenek és próbálok levegőhöz jutni, ami nem könnyű. nem bírom a szemem levenni róla, elmondnám milyen gyönyörűnek látom így kipirulva, a lihegő mellkasával, a süllyedő hasával, ahogy reszketeg tagjai miatt a segge is berezonál.
Alá siklik a kezem a lábáról és a segge alá nyúlva tolom fel magamról, azt akarom, hogy teljesen elmozduljon és aztán vissza, muszáj… akarom látni, ahogy magába fogad, érezni a szorítást a gyűrű elején, a makkom préselését és a testét kitágulni, utat engedni magamnak, mert ahogy egyre mélyebbre csúszik rám, úgy lesz élvezetesebb. Lovagoljon még, párszor mozduljon le és vissza.
Azt is tudom, hogy a karja nem bír sokat, a combjai sem, mert a remegésük bennem veri a visszhangot.
Úgy bámulom, mint aki hasonlót sem látott még soha, minden pillantásom simogat és vall, azt, hogy imádom a jelenlétét. – Gyere ide! – üljön az ölembe, át akarom ölelni, csókolni akarom, markolni a seggét, csak mozduljon. Hátrább dőlök, hogy legye neki tere helyezkedni, tudom, hogy jönni fog.
Ölelkezni akarok vele, lassítani. – Csak ül meg kicsit…- mert ezt imádom, igaz most nem a kölyöktestét ölelem magamhoz, nem lesz a szánk egy magasságban a farkamon ülve, de szívesen nézek fel rá. Csak jöjjön, üljön velem szembe.

Elfelejtettem, hogy mennyire szeretek vele lenni és mennyire képes vagyok neki megnyílni közben. A számat is nehéz befogni, hiszen jóformán folyamatosan mondok neki valamit. Lehet, hogy lihegve és két nyögés között pedig nem szoktam egyébként beszélni közben. Kivéve ha kérik, mert olyan is volt már. Sose mondta azt, hogy rajta kívül ne legyen más az életemben, aztán rá is kényszerített, hogy igenis legyen. Lépjek túl rajta, ne gondoljak rá. Próbáltam, csak ezt így tőle kapom meg, másoknál mindig hiányzott valami. Ez és az, mellette a legfőbb. Érzelmileg instabil maradtam Oli után, szerettem volna ha szeretnek, közben mindenkit gyűlöltem aki egy kicsit is kedves akart hozzám lenni. Rá most úgy csúszom mintha el sem telt volna öt hosszú év az utolsó együttlétünk óta, amiről nem tudtam, nem is sejtettem, hogy az utolsó. Emlékszem eleinte mennyire zavarban voltam ha nézett. Apám szemével láttam magamat kicsinek, nyeszlettnek, sehova nem illőnek. Oli szemei mást tükröztek. Mint most amikor gátlástalanul terpesztek előtte úgy, hogy mélyen nyomom magamba és a farkam simogatja közben, meg a hasam, a mellkasom. Szeretem ezt a nézést, több vagyok tőle. Teljesebb, egészebb.
Muszáj megállnom, támasztanom neki mert így is nyöszörgök, amikor csattanva találkozunk meg már nyögő hangkavalkáddá változom át. Ilyenkor alakulok át követelőzővé, aki többet akar belőle, erősebben, mélyebben, pedig feszül a karom és húzódik az izom a két belsőcombomban is. El fogok fáradni idő előtt. Abbahagyni viszont képtelen vagyok, tudom azt mondja lassítsak és el is enged, a kezét is elveszi amit sajnálok, a szája is hiányzik az enyémről, csak még várjunk, még muszáj tolnom magam rá, hogy ne is lássak az élvezkedésben. Mire alám emel, már a fejem is hátrahajtom. Kár, hogy nincs tükre a plafonon, biztos izgató lenne látni magunkat felülről. Megbolondulva emelem fel magam majdnem egészen, mormolva nyögök tőle mire újra leérek rajta. Istenem, csináljuk még, készen állunk rá mindketten. Csak adja vissza a száját valahogy, legyen hozzám közben nagyon-nagyon közel és ne húzódjon ki. Minden izmomban remegek, kinyomja belőlem a levegőt is és nem sajnálom, nem kell. Majd később, egyszer és valami másik életben.
Sikerül kinyitnom a szemem és ránéznem, rándul egyet a testem a nézésétől. Istenem, összezavarsz Oli, ha így nézel rám hogy voltál képes elhagyni? Miért? Magyarázd meg nekem, nem értem. Szívesen kinyúlnék, hogy az arcára simogassak, csak ahhoz meg kellene állni, megpihenni, bár a mozdulataimon lassítok. Kendőzetlen kívánalmat mondok ki, csináljuk. Csináljuk amíg bírjuk, már magam sem tudom. Minél többet akarok belőle, sokkal többet mint a múltkor a galériában. - Hmm? - kérdőn nézek rá, oda hozzá? Lihegek, nagy nehezen sikerül mosolyra húznom a számat és bólintanom. Egy nyögéssel egyenesedek fel, hogy a vállaiba tudjak kapaszkodni. Egészen rányomom magam, hogy a lábaimmal mellette támasszak, a dereka mellett. Kapkodom a levegőt és helyezkedem rajta, hozzá és hozzásimulva csókolok le a szájára. - Itt vagyok. - belecsókolom a szavakat, ringok rajta apró, hullámzó mozdulatokkal. Kézbe veszem az arcát, összeérintem a homlokunkat. Nincsenek szavaim, egy lenne csak, egyetlenegy. A hátára simogatok, végigjárom a gerincét és szavak helyett a csókját kérem ma már sokadjára, mégis ennyire kevésnek tűnik, hogy utána kapok megint. Teljesen kitölt, felforrósodom ennyire közel hozzá. Magamhoz ölelem végre, mozgok vele ebben a lágy szépségben, a hajába túrok és tarkójára tartott tenyérrel súgok neki imádást, gyönyört. Annyira hajolok el, hogy az ajkára rajzoljak az ujjammal és mellé nyomjam a könnyű csókot. A csodám, hisz nincs még egy ilyen mint ő ezen a nyomorult bolygón. Erre itt van velem, bennem. Elnyalom ezt a finom csókot, élvezkedek benne, mindenemben ott van végre. - Mindig.. - vagy sosem szűnt meg inkább ez a kavalkád bennem irányába. Sosem. Ívesre húz a hátam, nyitott szájjal emelem a fejem, magamhoz húzom őt. A nyakamhoz. Azt hiszem jobb ha befogom. Még. - Megedzel. - súgok közénk, emelem az állát, hogy megint, megint és megint a forró szájának valljak az enyémmel. Belemosolygok a csókba, határozottabbra váltom a mozgásomat. Olyan jó, hogy itt van alattam, bennem, belehalok annyira. Mennyivel másabb most, régen sokkal kisebb helyet foglaltam el rajta és ugyanilyen mélyen volt bennem, mindig úgy éreztem, hogy egészen a szívemig tolja magát. Annyira könnyedén váltott velem egyik pozitúrából a másikba, mintha súlyom sem lett volna. A teste ugyanilyen forró volt, a sóhajai ugyanígy izgattak mint most. A farkam is közénk simul, most nem érdekel. Nem hajtok felfelé, csak hozzá. Közelebb, még ennél is közelebb. - Érezni akarlak magamon. - a súlyát, hogy szabadon barangolhasson rajta mindkét kezem, hogy ráfonódjak mint egy buta inda a dzsungelből. Mozdulok rajta, ütemre találok így is, mintha én akarnám, hogy jusson a szívemig. Közénk nyögök.

Ömlik a hő belőle, át belém. A vérem olvasztja fel és tesz engem is lelehetetlenül forróvá, ahogy a szűk segge préseli a farkam, minden egyes ütemére. Nincs már más csak a hangok, mozdulatok elegye a szex buja élvezete és ő. Ő, ahogy magát átadva tönkretesz engem.
Muszáj elkérnem, hogy jöjjön ide hozzám, mert a szájára akarok bukni, csókolni, falni, zabálni belőle, hogy az ízétől felrobbanjon minden maradék érzékem és elteljek vele mohó, bohó emlékeket ölelve át, valósan a derekát fogva. A hmm?- re megismétlem, amit kértem a hangom lágy, csalogató, tele szuszogással mélyebb lélegezettekkel, párás kilégzéssel. Félek, hogy spontán felgyújtom a szobát.
Azonnal engedelmeskedik, ezt már szeretem. Én is felülök egészen, felhúzom a lábaim kissé, hogy ki tudjak támasztani, míg ő tövig az ölembe siklik és a helyezkedése nagyobb élvezet, mint azt csendesen el tudnám viselni.
Ülő helyzetbe lököm magam átölelem érkező alakját, azonnal csókra hívom a száját, pedig a levegő luxus jelenleg. A hátán terpeszt a két nyitott tenyerem, ölelem át, simogatom. - Szia. - ha már megjött hozzám megint, a két kezem lesiet a seggére, felhúzom félig törökülésbe a lábaimat és azzal mozgatom őt az ölemben, ahogy gyűröm, a kemény seggét.
Szavakkal sugdolóddzunk, ölelésekkel hízelgünk egymásnak, csókokkal vallunk, a tekintettel mesélünk. Forró arcommal a kezében és sistergő hőmmel, apró mozdultaimmal, amivel mélyen belemerülök a testébe. Édesemnek, drágámnak, kicsimnek becézem elragadtatott hévvel. A bőröm bizsereg minden irányba, a hajtöveimben is zsibbad az akarás, a fű, pia és Hayden mindent megadnak, amitől az agyam elcsúszik messzire és csak a pőre, levetkőzött szex marad, a csupasz idegvégződések bennem, minden felé fókuszálva.
Kibukik a száján egy szó, a számmal a nyakán landolok, végig csókolom, aztán lesiklok róla, a homlokom döntöm neki, simogatom markolom a seggét, és közénk lihegem az élvezet hangjait.
Halk röffenés a válaszom, megedzem… és ő engem vajon?
Lágyan ringatom az ölembe, pihenünk, pedig úgy szorítja a farkam, hogy megzavarodom tőle.
Húzom magamhoz, ringatom az ölemben,  már nem az a kölyök, aki volt, de nekem örökre az marad.  
Húzom, vonom az ölembe, csókokkal borítom, rányalok izzadságtól csúszós, sós bőrére, beleharapok a vállába, morgok, mint egy kutya, mert egyszerűen meg kell jelölnöm. Az enyém. Olyan vadul érzem, hogy ölnék ezért a tényért. A fejemben elmozdul valami és a birtoklás vágy feldübörög, magamhoz rántom erősen, durván markolok a seggébe és olyan erősen lököm fel magam benne, hogy a szeme fennakadjon, azt akarom, hogy a szívét üssem le, hogy a gyomárig nyomuljak, hogy érezze, ha akarom megbaszom úgy, hogy belepusztulunk, mert az enyém és aki hozzányúl azt ketté harapom.
A gondolat megrémiszt, ellazítom a kezem magamhoz láncolnám, a szájára kérem az enyém, belecsókolom a menthetetlen vágyam. Rásúgom, hogy gyönyörű és megvadít teljesen. Mert a fiú lehetetlenül szép. - Hmm? - most én kérdezek vissza, de hallottam jól. Lemállnak az ujjam róla, kifújom a levegőt. - Elfáradtál? - heccelem csak, rágyúrok a combhajlatára, jelzem, hogy szálljon ki az ölemből, szépen feküdjön nekem hanyatt, hogy már másszak is utána. Kőkemény farkam előfutárként érkezik, mert a szám rábukik a hasára, lenyalom az izzadságot róla, két kezemmel a combjai alá kutatok és kissé megemelem a csípőjét, hogy a farkához simogassam a szám. - Nem élvezel a számba, igaz? - fenyegető a hangom, de a mosolyom elveszi az élét, ez a figyelmeztetés, mielőtt végig fut az ajkam a vastagon lüktető éren, visszafelé a nyelvemmel igazítom el az utat és pár ütem erejéig rábólintok a feszes húsára. Jólesően hümmögök rajta, mint, aki nagyon jól lakik éppen. Panaszosan hagyom magára, de lüktet a farkam, muszáj benne lennem.
Csókokkal haladok végig a hasán, a mellkasán, átnyalok a kis hetyke mellbimbón. Nekinyomom a csípőm a seggének, ottfelejtette jobbom célra irányítja a farkam és teketória nélkül nyomulok vissza a testébe, már olyan jól bejárattam, az izmok lazán fogadnak, mégis úgy présel, hogy lehet én fogok szégyenszemre elélvezni. Behelyezkedem a lábai közé, kéz kezemmel a válla és a nyaka mellé támasztom magam, behomorítom a hátam, a hasammal is neki simulok és ráengedem a súlyom, ezt akarta, az övé… minden, mert ő meg az enyém!