Az autó kellemesen dorombolt alattunk ahogy végigsiklottunk az autópálya szürke csíkján. Már majdnem beértünk a városba és egy ilyen hosszadalmas repülőút után semmi másra nem vágytam minthogy végre kapjak egy jó teát és kinyújtóztathassam a lábam. Sonja mellettem látszólag élvezte a kilátást, ő még nem látta milliószor, hiszen csak néhányszor hoztam el magammal New Yorkba. Teddy imádta a lányt, mintha a sajátja lenne, így most ragaszkodott is hozzá hogy hozzam magammal. Felpillantva az újságomból néztem ki az ablakon ahogy a városba vezető óriási alagúthoz értünk. Nem szerettem. Nem voltam klausztrofóbiás de nem kedveltem a szűk helyeket. Szerettem látni az eget magam felett. - Írtál Skynak hogy leszálltunk? - kérdeztem Sonjára pillantva és összehajtogatva az újságomat az ölemben ránéztem. Behajtottunk az alagútba és körülöttünk sötét lett. Előrepillantottam a sofőr melletti GPS kijelzőre. Alig fél óra volt vissza Teddy irodájáig, ha kiértünk az alagútból írok neki egy smst... Ekkor hallottam meg a morajlást. A hideg végigfutott tőle a hátamon, valami ősi ösztön azt üvöltötte bennem hogy meneküljek. Mintha egy óriási, ébredező szörny hangja lett volna és a kocsi oldalra fordult a hirtelen földmozgástól. Már nem mi irányítottuk az autót, a kocsi orra az alagút falának csapódott, nekünk pedig egy másik autó ütközött balról. Ösztönösen Sonja karja után kaptam és felkiáltva utasítottam a sofőrt hogy azonnal álljon meg. Egy óriási darab beton tört le a mennyezetről és a következő pillanatban már a kocsi elejének helyén volt. Olyan hirtelen álltunk meg hogy éreztem hogy megreccsen néhány bordám ahogy megránt a biztonságiöv. Nem kellett a sofőr pulzusa után tapogatnom hogy tudjam... már nem él.
Magamat ismerve később rohadtul szégyellni fogom magam, amiért ennyire összecsináltam magam. Az a helyzet, hogy az ilyen természeti katasztrófák egészen máshogy működnek, mint az alvilág. Az utóbbi csak egyszerűen emberekről szól. Ők pedig kontrollálhatók, különösen akkor, ha pontosan tudjuk, hogy mi jár a fejükben. A természetet viszont nem tudjuk irányítani és az ilyen helyzetekben jövünk rá igazán, hogy bármennyire is próbálkozunk, a Föld a főnök és nem mi. Ez az, amitől ennyire kiver a víz. Hogy semmiféle ráhatásom nincs arra, ami történik. Rohadtul tehetetlennek érzem magam. Elijah-nak viszont hálás vagyok, amiért magához veszi a telefont, mert ő legalább valahogy megőrizte a hidegvérét. Csoda, hogy ennyire odavagyok érte? Nekem ez ennyire nem megy, bármennyire is szeretném. Bólintok egy aprót, amikor hozzám fordul. Másra sem vágyom, minthogy eltűnjünk innen. A cipőimet a kezemre akasztom, mert bár az út sem esik jól a meztelen talpamnak, mégiscsak könnyebb a magassarkú nélkül. Elmosolyodom, ahogy emlegeti, hogy majd felkap. Nem tagadom, jól esne, ha elvinne odáig, de a saját lábamon is tudok menni. Egyébként is túl fárasztó lenne úgy az út, így egyszerűen csak megfogom a kezét, majd bebújok a karja alá, hogy így, átkarolva folytassuk az utat. A közelsége már önmagában is segít a rongyokban lógó idegeimnek. Mellette mindig biztonságban érzem magam. -Az jó lesz. – bólintok egy aprót, aztán hagyom, hogy befejezze a telefonálást. Még így is némán lépkedek egy darabig, eltelik vagy 10 perc, mire megszólalok. -Szóval… mit gondolsz arról a fura fazonról a partin? Sosem láttam még, ez egészen biztos. – Noha tényleg érdekel, hogy mit gondol, leginkább csak azért akarok beszélgetni, mert addig sem kell gondolkodnom.
Kezdőlap 
írta: 
Az autó kellemesen dorombolt alattunk ahogy végigsiklottunk az autópálya szürke csíkján. Már majdnem beértünk a városba és egy ilyen hosszadalmas repülőút után semmi másra nem vágytam minthogy végre kapjak egy jó teát és kinyújtóztathassam a lábam.
