First step to a (not) wedding

Úgy ülök a kanapén, mint akit baltával vágtak fejbe.
- Megismételnéd? - Nézek apámra. Anyámra csak azért nem nézek, mert tudom, hogy akkor megtörök. Egy fenét, csak dühödtebb leszek. De akkor sem fogok robbanni. Nem a stílusom, de az érzéseimet a pengényire préselt szám jelzi.
- A hallásoddal sosem volt bajod - apám elégedett dől hátra, még a nyamvadt bűzrudat is képes meggyújtani. Mintha azzal, amit kimondott, az úgy is lesz. A nevelésem melyik részénél esett ki a fejéből, hogy ez nálam nem így működik? És ahhoz már elég felnőtt vagyok, ezzel eszébe se jusson előhozakodni. Kicsit késő már hozzá.
- Nem - tömören felelem, ellenérzés nélkül. Döntést mondtam, véleményt, és azon nem másítok.
- Ebben sosem te döntöttél. Hagytam, hogy játszadozz. Itt az ideje, hogy felelősségteljes legyél - keményen koppannak a szavai, de ezekkel éppen, hogy sosem tudott meghatni, még akkor is, ha láttam, mennyire hatásos másokkal szemben.
Unott képet vágok, s felállva, vállamra kanyarítom a zakóm, mintegy jelzést adva arra, hogy pont leszarom a szavait.
- Még van tennivalóm - a szavaim adják, hogy annál sokkal fontosabb, mint amiről éppen beszélt. Anyámhoz hajolok, egy búcsúpusziért, majd kiegyesedve, apámra nézek, majd inkább a bejárat felé megyek.
- Legyen szép az éjjeled, apám - anyám tekintetéből kiolvastam, hogy ne okozzak balhét most, azzal csak rontok mindenen. Jól ismeri apát. Én meg egérutat akarok nyerni, idővel együtt. Mert akármennyire is félvállról vettem most, látszatra, tudom, mire képes. Tapasztaltam a munkájában, és tapasztaltam abban is, mekkora hátszéllel dolgoztam az elején, ahogy minduntalan alámtett. S nem hiszem, hogy azért hagyta abba, mert nyertem. Á, de. Van, amiben nem a legélesebb kés a fiókban. Sajnos pont ebben nem az.
De dolgom valóban van. Fotózásom van, s azt a világ minden kincséért ki nem hagynám. S a legjobb gőzkieresztő is. Kora hajnali órákban érek haza, taxival, mert megint ittam, s persze, megint többet, mint kellene, kis híján megint találkoztam a libafos állagú, fenomenális itallal. Aztán meg állhattam volna rapportra a nagykutyánál, mert hiába lettem főnök, vannak felettem is.
Fáradtan dobom a kulcsot a helyére, s a konyhába lépnék, amikor egy érzés elfog, s megtorpanok. A nappali felé veszem az irányt, felkapcsolom a villanyt.
- Ó, szuper - szusszantok egyet fáradtan. - Helló Joey - apa egyik pincsije, vagyis bulldogja. Kedves vérfarkas, de olyan hűséges apámhoz, hogy vele szemben semmi szavam nem hatásos. Némelyik igen.
- Jó estét, úrfi. Apja küldött, hogy vigyem haza.
Ránézek, józannak sem kell lennem, hogy mit akar ezzel. Ahhhabból nem eszik apám. Nem vagyok az ölebe, hogy most akkor játszam a jókisfiút, és mindent eldobva, készüljek a nagy vacsorapartira. Meg egy nagy lófaszt.
- Most már úrfi vagyok? Valahol elmaradtam ebben a nevelésben. Ne vedd magadra - emelem fel a kezeim. Kedvelem, s nem tehet arról, apám milyen egy... olyan.
- A válaszom annyi a kérésére, hogy szenátorként milyen híre menne, ha akadályozna egy honfitársát kötelezettsége teljesítésében? - Értetlenül néz rám. Gondoltam. - Értsd, holnap dolgozni megyek. Nekem ez a honfitársi kötelezettségem. S gondolom, ezt nem kívánja a holnapi címszalagban visszaolvasni. Jóéjt, Joey - a háló felé veszem az irányt, felismerve a mosolyt arcán. Hűségesnek hűséges, de tudom, hogy azért van esze. Valamennyi. Azt már nem kérdezem meg, honnan van kulcsa a lakásomhoz, s hogy jutott fel a portáson keresztül. Rohadt kiváltságok.
Másnap reggel, ahogy kinyitom az ajtót, az illat előbb ér el hozzám, mint a tudat, hogy Joey itt volt egész éjjel. És reggelit készít. Nekem. Részemről inkább a libafosra szavaztam volna mégis...
- Reggelt Joey! - áttámolygás közben, ásítva mondom neki. Ha tudtam volna, hogy itt éjszakázik, akkor adtam volna neki takarót. S nem akarok azon gondolkodni, hogy őrzött, vagy vigyázott rám. Mindkét változattól hideg futkározi a hátamon. Le is kell engedni egy kis forró zuhannyal.
Öltönyben, útra készen ülök le a pulthoz. Nem szoktam itthon reggelizni, de ha már megtette Joey, abban már nem vagyok pofátlan, hogy otthagyom. Apám faszságaiért sosem rajtuk csattant az ostorom, és ezt ők is megtapaszalták. Meg azt is, ha önvédelemből kaptak tőlem. Nem fizikailag, ahhoz túl ropi vagyok. Szavakkal is lehet ütni. Szóval megtanultunk óvatosan balettozni egymással. Mert szívük nekik is van. Apám pechére.
- Csak akkor eszek, ha te is velem eszel - nézek rá. - Ha tudtam volna, hogy itt alszol... van ágynemű a baloldali második ajtó mögött.
Igaz, tök némán fogok reggelizni, mert a maileket fogom közben megválaszolgatni, egy kézzel visszapötyögve a szükséges infókat. Annál kevesebb tennivalóm lesz bent.
- Ez.. most komoly? - Nézek rá a szemüvegemen keresztül, ahogy kiveszi a készüléket a kezemből a felénél. Egészen addig, míg a kávésbögrét elém nem teszi. - Ezért megbocsátok.
A reggelit is megköszönöm neki, azt már nem, hogy a kocsijával követ egészen a munkahelyemig. De szerencsére nem jön be velem, ott dobnék el mindent. Csak ezt apám meg ne tudja, mert megtetetné. Bent el is feledkezem az egészről, s csak akkor döbbenek le, hogy mi van, újfent, ahogy a bejárat előtt ismét Joey áll, ezúttal apám kocsijával. És még két gorillával.
Nincs kedvem előadni a nyúlcipőt kötök játékot. Csak megigazítom a szemüvegem, sóhajtok egyet, majd kezet fogok az egyik beosztottammal, s útjára engedem. Én az eszemmel játszom, velük szemben esélyem sincs, hogy fizikailag ellenálljak. Maximum elrepülök, de a fene, arra is van ötletük, így nem égetem magam.
- Hello Joey, ismét.
Nem szükséges mondania, tudom, miért vannak itt. A holnapi ereszd el a hajam bulit dobhatom, helyette majd lesz másik. Etikettbe, s műmosolyba csomagolva. Úgysem lesz belőle semmi. Hol divat már az ilyen házasság?
Ahogy beülök a kocsiba, immár üres kézzel, az aktatáskám udvariasan a csomagtartóban landol, a kabátommal együtt, a két gorilla kétoldalról mellém ül. Fél percig csendben maradok.
- Ennyire azért nem kell összepréselni. Van elég hely, hogy máshová üljetek - nyújtom szét a kezeim. - Ha el akartam volna futni, már megtettem volna, nem? - Forgatom a szemeimet, majd sóhajjal tolom fel megint a szemüvegem.
- Joey? - pillantok rá, a sofőrülésen ül. Csak a visszapillantóba néz, bólint egyet, s ők végre átülnek.
- Máris jobb, kösz fiúk - szétnyitom a szárnyaim, kicsit besajtolták. Tudom a nevüket, de olyan némák, mintha parancsba adták volna. Apám ismer, bárkit képes vagyok szavakkal az orruknál fogva vezetni, s hát ez párbeszédből áll. Joey meg ismer szinte születésem óta, őt aztán nem tudom átejteni.
Nem szívesen látom újra gyerekkori szobámat. Az egyik némán teszi az aktatáskámat és a kabátomat a székre, s a kinyitott ajtóba áll, a hátam mögé.
- Reggeli kilenckor, úrfi.
- Ó, Joey, hol marad a régi Anry becézés? Arra hallgatok is - nézek rá, vigyorral.
- Nyolckor ébresztő - mire ránézek, eléggé kifejező tekintettel, majd megint a szemeim forgatom.
- A konyhába azért kiosonhatok? Mint egy rossz kisgyerek? - Nem értem, mire kell ez a szigor. Felnőttként pedig kifejezetten ingerel. - Holnapra ez is szalagcím lehet, mint emberrablás, és önkényes fogvatartás címén - jegyzem meg, nem rá neheztelve.
- Le fogom akkor kísérni, ha szükségét érzi.
Miafasz?
Annyira elképedek, hogy már csak a zár kattanására pislogok párat. Ez most komoly? Én bizony megnézem azt az ajtót. S tényleg zárva. Ezt akkor sem csinálta már, amikor elemi suliban voltam. Mi a fene ütött apába? Így akar megtörni? Nem késő már egy kicsit? Főleg úgy, hogy hiába rácsozott ablakok, ki tudok innen jutni. Mégsem fogom tenni, nem vagyok már gyerek, hogy így lázadjak. De mivel gyerekként kezel, a tárgyának, tenni fogok arról, hogy a másik család mondjon nemet. Nem teheti ezt meg, nem vagyok a tulajdona!
A mobil rezgése riaszt fel az állapotomból, s ráébredek, felesleges most ezeken tornázni az agyamat. Előrébb nem jutok benne. Igen, hívhatnák így is segítséget, de bízok magamban, tudom, hogy meg tudom oldani. S mivel apám így oldotta meg, nem leszek kíméletes a nevével kapcsolatban.
A vacsorámat felhozó szobalány munka közben talál, teljes nyugalomban. Kedvesen megköszönöm. S tudom, megy majd a jelentés.

- Szent madarakra, Joey! - Majdnem magas cét, és egy hátast vágok, ahogy tök meztelen jövök ki reggel a fürdő részéből a szobámnak, magam elé kapva aaa... párnát. - Nem tudtál volna kopogni, hogy jössz?
- Kopogtam. Éppen zuhanyzott - még a szemeit sem fordította másik irányba, tök "közönyösen" nézett végig rajtam. A hideg is belémállt.
- Igaz.
- A ruhája egy órán belül megérkezik.
- Mi-milyen ruhám? Ja, ne mondd - legyintek a szabad kezemmel.
- A reggelire várhatjuk? - Erre megvakarom a tarkóm.
- Az lenne egy szép műsor. Elég lesz a kocsiban kibírnunk egymást - felém nyújtja a fekete köntöst. Gondolok egyet, s a párnát az ágyra dobva, felveszem a köpenyt, s megkötöm.
Nem vágyom műsorra. Még. Gyűjtöm az erőmet a színjátékra, ami korántsem arról fog szólni, hogy engedelmes fia vagyok apámnak. Az a fiú mellesleg felnőtt, saját élete van, karrierje.

Ennek megfelelően a kocsiban sem szólok egy szót sem, de nem gyűlölet, vagy ridegség van bennem, de még csak nem is félsz. Közömbösség. Tudom, hogy apámat ezzel lehet a legjobban kinyírni, mert nem talál kapaszkodót egy érzelemben sem, amire építhetne. Mindig ezzel fürdött be nálam.
A ruha viszont veszett jól néz ki, apa szabója érti a dolgát, még ha tudja is a méretemet, senki nem tud olyan klasszis alkalomhoz illő öltönyt, s tökéletes szabást készíteni, mint ő. A szín- és anyagválasztékkal együtt.
Kiszállva a kocsiból, megigazítom a szemüvegem, kifejezetten ragaszkodtam most ehhez. Hozzáad a jellemhez, amit tervezek felvenni. Begombolom az öltönyöm, s a szüleim után megyek. Nem foglalkoztat az, hogyan is fog kinézni a jelölt ara. Egyáltalán nem izgat a vacsora sem, ebből a szempontból. Mert tudom, hogy nem fog megtörténni az az esküvő. Nincs az az erő, aminek engednék ebben.
Felveszem a karót nyelt tartásom, mosolymentesen, fennsőbbségesen. Pedig éppen ők lehetnének azok. Mindenesetre az udvariasságot, és az etikettet követem, amit bizony tegnap este lázasan kotortam elő a fejemben, mert az udvari etikett nem az erősségem. Először nem érdekelt, de úgy döntöttem, máshogy is tudok kiállhatatlan lenni. Az ráadásul sokkal könnyebben megy.
Semmi izgatottság nincs bennem azt illetően, hogyan is nézhet ki a leendő ... "ara". Muszáj leszek mindenki előtt balfasznak lenni vele, de remélem, lesz alkalmam arra, hogy félrevonhassam, ha látom, vevő arra, hogy ebből ne legyen frigy, de legfőképpen, van sütnivalója.
A tartásom flegmáról, s lenézésről árulkodik, ahogy várakozom, bemutassák nekem a bájos "kislányukat".
- Kisasszony? N... örvendek a találkozásunknak - meghajolok, ahogy még régebben tanultam az etikettet. Addig sem kell szerencsétlent megölnöm a nézésemmel. Vagyis inkább megfagyasztanom.
- A megjelenése csodálatos. A ruha gyönyörűen néz ki magán. Tavaszi katalógusból? - Egy döfés? Ó, igen, ezzel jeleztem, hogy tavalyi divat volt. Néha piszok sokat tud segíteni a modell-szakma.

Mikor apa rám szól, hogy kezdjek már készülni, a verandán ülök, ölemben egy könyvvel. A faltól-falig üvegen átszüremlő világosság felé fordítom az arcom, igazából már hosszú percek óta nem is próbálok olvasni - eddig is csak erőltettem, nem sikerült koncentrálni. Épp csak a szemem sarkából sandítok apám felé, alig észrevehetően sóhajtok - bár ő minden bizonnyal észreveszi, és minden bizonnyal értelmezni is tudja, nemcsak engem ismer már legalább olyan jól, mint a tenyerét, hanem egyébként is járatos mások viselkedésének értelmezésében, biztos vagyok benne, hogy ennél kisebb gesztusokat is képes olvasni. Nem szól azonban semmit, elmarad minden tudálékos megjegyzés, kioktatás, amiért kimondottan hálás vagyok, nem lenne most kedvem vitatkozni vele. Így végül biccentek egy aprót, igaz ugyan, hogy apám hűlt helye felé, ha jól sejtem, ő már a konyhán van, hogy néhány szót váltson még a személyzettel. Apám egyszerűen imád jó benyomást kelteni.

Még így is, hogy minden mozdulatot olyan hosszúra nyújtok, amennyire csak lehet, jóval a vendégek érkezése előtt elkészülök. Kevés időt töltök a szekrény és a tükör előtt is. Egyszerű, egyszínű ruhát választok - a világoskék jól megy a szememhez -, a hajam csak átfésülöm, nem tűzöm fel. Megmosom az arcom hideg vízzel, nem sminkelek. Ahhoz képest, hogy úgy érzem magam, mint aki önnön kivégzésére készül, még így is sokkal több energiát ölök az öltözködésbe, mint kedvem volna hozzá. Mármint... legszívesebben csak belebújnék egy kényelmes mackónadrágba és egy kinyúlt pólóba és a világ széléig menekülnék ez előle a hülye vacsora elől, mert ha ezt tényleg nyélbe ütjük, az tényleg olyan lesz, mint egy halál.
Míg meg nem hallom a csengőt, a verandán olvasok tovább.

Kínosan ügyelek arra, hogy a mosolyom cseppet se tűnjön erőltetettnek, amikor köszöntöm az érkező vendégeket. Kifejezéstelen arccal és tekintettel mérem végig őket, mindegyiket talptól tetőig, a fiút mégis alaposabban megnézem magamnak. Nem helytelen, sőt. Ha csak úgy összefutunk az egyetem folyosóján, lehet, még meg is akadna a tekintetem rajta. Talán még Flonak is mesélnék róla - így mindenképpen fogok, csak hát ugye teljesen más kontextusban.

- Én is örülök, mr. Lyell - aprót biccentek felé, s bóknak álcázott sértésére meg se moccannak az arcizmaim, mintha csak elszállna a fejem felett a célzása, miszerint idejétmúlt a divatérzékem - legalábbis ilyesfajta ironiát sejtek szavai mögött. S igazából el is száll a célzás a fejem felett, kisebb gondom is nagyobb, mint hogy milyen ruha van rajtam, ámde befészkeli magát a fejembe a kissé sztereotip gondolat, miszerint pont, hogy Flo a tökéletes, akivel beszélni érdemes mr. Lyellről, s talán mr. Lyell is jobb kedvűnek tűnne, ha vonzódása irányultságának megfelelőbb neművel állna szemben.
- Köszönöm - válaszképp mégis rendkívül kedvesen mosolygok. Még ha lennék is annyira felszínes, hogy ügyet csináljak a megjegyzéséből, akkor se volnék hajlandó ebben a helyzetben ilyen kicsinyes játszmákba belefolyni. Van ennél nagyobb bajunk is, nem, mr. Lyell?
- Ön is rendkívül jól fest - mosolygok bájosan. - Remélem, kellemes utuk volt, szép időnk volt ma - kezdek udvarias csevegésbe. Lopva elkapom apám tekintetét. - Kérem, kövessen a szalonba. Míg felszolgálják a vacsorát, megkínálhatom esetleg egy itallal? - érdeklődöm, miközben megindulok az említett helyiség felé.

Ahogy végignézek rajta, próbálom elképzelni, milyen hatást akart kiváltani. Talán, a leszaromot. Igaz, miért is ne? Hol divat ma már az előre elrendelt házasság? Egy kis smink azért nem ártott volna. Azt szeretem a nőkön. Egyedivé teszi őket.
Á, tudhattam volna. Az udvari etikett vastag bőrt képes növeszteni arctájékon, még csak az arcizma sem rezzen. Legyen. Adom a sértettet, azzal is legalább jobban mélyítem a szakadékot a megvalósuló eljegyzés, és közöttünk. Egy elégedetlen "hm" ajakbiggyesztést imitálok, fennsőbbrendűen, a hát nekem így is... elmegy, fogjuk rá arckifejezéssel.
Picsába. Kedves a mosolya. Nem mosolyog vissza Anry, nehogy!
Egy kelletlen fintort vágok rá.
- Apámnak remek szabója van - felelek leereszkedőn. Fú, de utálom a színjátékokat, elég nekem a munkahelyen, tartva attól, hogy bármelyik pillanatban kiderülhet, én mártottam be bizonyos embereket, akik ellen már hivatalosan nyomozást rendeltek el. Főleg, mert egy gyilkosság is történt közben, így kerültem én az emberke helyére. Egyáltalán nem véletlenül, van egy olyan sejtésem.
- Mondhatni - igazítom meg a szemüvegem, mintegy lerázva a felszínes beszélgetés-kezdeményezést. Legyek akkor a sértett herceg, hátha ezzel működik. Bár talán éppen ehhez szoktak. De örülök, hogy nem kötelező eljárni az udvarba.
A flancos engedély kérés. Apámra pillantok, aki egyetértően bólint. Azért annyiban jobb lesz, hogy legalább négyszemközt beszélgethetek vele, remélve, nem egy ostoba liba, egy tündérmáz alatt.
- Kisasszony, szabad a karját? Kérem, mutassa az utat - uuuuutálom az etikettet.
A szülők egy másik szalonba távoznak, az üzleti része az övék, s már most tudom, kapok majd apámtól fejmosást. Felnőtt létemre. Ugyanúgy le fogom pergetni, mint a tegnapelőtti magabiztosságát.
A szalonba érve, megvárom, míg tölt nekem egy italt, addig tartom magam. Majd, egy határozott mozdulattal veszek egy másik poharat, s azt is elé teszem. Rá is rá fér, nálam éppen nincs macskajaj, a tegnapi nap sokkal.... olyanabb volt.
Megvárom, míg a ház népe arrébb kerül, még a folyosókról is. Megváltozik a testtartásom, lehull róla a pöcsfej, karót nyelt magatartás, mint ahogy az arcom is átrendeződik. Hangszínem közvetlenebb, sokkal barátibbá válik.
- A létre nem jövő frigyre - emelem fel a poharam felé, koccintásra, hogy vegye fel a poharat. Ha nem töltött bele, szabadkozik, csak elegánsan fogom az italos üveget, töltök bele, s felé nyújtom a poharát.
- Ennyit megérdemlünk.
S felhajtom a pohár tartalmát. Fenékig.

‒ Ugyan ‒ legyintek egy elég aprót ahhoz, hogy az illendőség határán belül maradjak még. Semmiképp nem akarom, hogy úgy tűnjön, hiteltelennek tartanám a szavát. A gesztust egy barátságos mosollyal tovább tompítom. Lehet, hogy nem tartom kívánatosnak az ittlétét, ám ez még nem indok arra, hogy udvariatlan legyek vele. Vagy bárkivel. ‒ A ruhát viselni tudni kell, csodákat a szabók sem művelhetnek ‒ folytatom rövid, sóhajtásnyi szünetet követően, s figyelek arra, hogy ezúttal ne szaladjon végig karcsú, délceg alakján a tekintetem. Helyette sötéten villanó szemét fürkészem a szemüveg mögött, épp csak egyenes vonalú orrán csúszik lefelé a tekintetem, befogadva arcának éles, határozott vonásait. Épp csak szívdobbanásnyi időre állapodik meg telt ajkain a pillantásom, talán ez is több az illendőnél, de amennyire tudom mr. Lyell nem nemesi származású, így reményeim szerint ez az aprócska illetlenség tán fel se tűnik neki.
Nem kell kimondania, kurta válaszából érzékelhető, hogy nincs sok hangulata a bájcsevejhez, s habár számomra furcsa az ilyen nyílt visszautasítás, ennél azért körülményesebb játszámázáshoz szoktam hozzá a királyi udvarban, igyekszem nem adni jelét pillanatnyi zavaromnak. Talán csak egy levegővételnyi időre hervad le az udvarias mosoly az arcomról, mielőtt felkínálnám neki a karomat, amelyet egyébként is kért, s szemem sarkából apámra sandítva megindulok a vőlegényjelöltemmel az oldalamon a szalon felé.

Furcsálltam is, hogy apám lehetőséget ad kettesben időt tölteni vele, de végül arra jutottam, hogy szentül hisz benne, mr. Lyell levesz majd a lábamról.
‒ Konyak? Whisky? Vermut? Mi a mérge, mr. Lyell? ‒ érdeklődöm, ahogy a szalonba érünk, kihúzva karom a karjából a bárszekrény felé indulok, s ha választott, az ital jellegének megfelelő poharat leemelve a polcról, töltök.
Felvont szemöldökkel sandítok végig rajta a szemem sarkából: mintha teljesen megváltozott volna. A kinti taszító kisugárzását hirtelen mintha levedlené, a szeme is barátságosabban villan, a tartása könnyeddé válik, nincs benne semmi erőltetett.
Magamnak is töltök, majd aligha leplezett meghökkenéssel fordulok felé, mikor megszólal.

Egyelőre nem adok semmiféle választ, csak megemelem a magam poharát, s egy biccentés kíséretében összekoccantom a poharam száját az övével.
‒ És mi a terve, mr. Lyell? ‒ kérdezem, mintha legalábbis arra volna szükség, hogy háborús taktikusokat megszégyenítő ötletekkel álljunk elé, s nem volna elég annyi, hogy nemet mondunk.

- Ebben azért vannak némi kétségeim - nézek újfent rajta végig. Ilyenkor örülök, hogy szemüveg van rajtam, részben elrejt. Mert még ezt az egy darab ruhát is tökéletesen hordja. És valahol most éreztem meg apám pillantását. Már nem élnék, ha működne. Így járt. Azt nem ígértem meg, hogy mintagyerek leszek. Főleg, hogy a gyerekkorból kissé már jócskán kinőttem.
Még valami más vizslató tekintete is érzékelek, s utasítom a füleimet, ne váljanak illetlenül vörössé, a képemmel együtt. Ezt meg szoktam érezni. Kapva kapok a következő körön, el is tereli a meg sem születő pirosasságot fejemről.
Small talk. Azt pöccintem, hogy minél "kedvesebb" arcomat mutassam. Apám ugyan jól kinevelt, az illő viselkedésre, a helyes testarttásra, az etikettre is, noha az udvari már végképp nem az én világom, még a politikai elit életbe sem vágytam belépni, apám vágott oda, rendezvényeken való részvétellel.
- Ez így, mind, együtt. Nagy pohárban - direkt a zsebembe vándorol a kezem, aztán, ahogy eltűnnek, még hallótávolságból is, a személyzet is, adom meg a valós választ.
- Brandy - annak van még talán olyan íze, hogy le bírom nyelni. És mert persze, mindig az kell, ami nincs a felsoroltak között. Bár pár pohár után bármit megiszok. De leginkább a vörösbort kedvelem. És az vág a leghamarabb, és a legalaposabban fejbe, elengedve azt a merev gyeplőt, amit magamra húzok ebben a világban.
Mielőtt visszakérdeznék, már tölt magának is, így hagyom elszállni a kérdésemet. Mint ahogy hagyom levedleni azt a mázt, amit felhúztam, remélve, hogy minél hamarabb bedobják a leendő (és soha be nem következő) anyó-após jelöltek a törülközőt, botrányos jellemem miatt.
Koccintok vele, halvány mosollyal arcomon, tekintetemben még mindig ott a komolyság. Fenékig felhajtom az italt, jól esik, pedig sem masszív, sem alkoholista nem vagyok. Nem akartam inni indulás előtt, mert akkor már a köszöntő pohár után beüt a vidámabbik arcom, akkor meg aztán lőttek a faszfej vagyok színjátéknak.
A kérdésre ránézek, majd a pohár mélyére, s leteszem az asztalra a poharat, hogy a kezem megtalálja a zsebemet, félresöpörve az öltönyfelsőt.
- Ezek szerint csak a szülők repesnek az örömtől az eljegyzést illetően - másik kezemmel megigazítom a szemüvegem. Teljesen feleslegesen. - Tegeződjünk - illem ide vagy oda, a magázódást meghagyom azoknak, akiket nem szívlelek. És annyira nem is gáz a lány. Ami azt illeti, külsőben sem...
- Anriad, de az Anryra jobban hallgatok. A "héte", az nem opció - nyújtom felé a kezem.
- Hogy mi a tervem? Hahha, van pár. Melyiket szeretnéd? A hatalmas botrányt, vagy csak a kicsit. A szimpla "nem", szintén nem tartozott az opciók közé. Apám vendégszerető tündér. Alapos - és ha az esküvőig a vendégszeretét kell élveznem, szerintem én leszek az, aki eljátsza a kiskirálylány szökik a toronyból jelenetet. Aztán meg feljelentem tündérrablásért, hozzájárulás nélküli szabad mozgás korlátázásáért. Vakarózhat szenátorként, azon én fogok jót vigyorogni.
- És neked? Mi a terved? Van... akit inkább látnál az oltárnál várakozva? - Bele a mélybe? Most mit udvariaskodjak?

Habár majdhogynem az egész délutánom lefoglalta az azzal kapcsolatos rettegés, hogy esetleg majd kettesben kell maradnom a fiúval, s majd az udvarias csevejen túl további színjátékot is kénytelen leszek előadni, mégis némi megkönnyebbülést érzek, mikor apáékat magunk mögött hagyva átlépjük a szalon küszöbét.
Kezem kisiklik az érintése alól, lopva pillantok felé, megnyugvással tölt el ellazuló vonásainak látványa, s a saját arckifejezésem is őszintébbnek érzem ezúttal, ahogy a bárpult felé félúton rámosolygok barátságosan.
Apró sóhajjal változtatom meg a mozdulat irányát, amint válaszol a feltett kérdésre: jómagam a whisky felé nyúltam volna magamtól, nem tudnám megmondani, miért gondoltam, hogy ez lesz a választott itala. Sok mindent elmond valakiről, hogy milyen innivalót választ magának, amennyiben bármiből lehet, de ez esetben talán inkább rólam árul el valamit, hogy ösztönszerűen mit társítottam mr. Lyell személyéhez. Kissé megbánóan veszek el végül egy brandys poharat, s olyan kétujjnyi italt töltök bele. Magamnak vermutot töltök.

A felvetésére biccentek.
‒ Anry ‒ ismétlem utána halkan, de meg nem remegő hangon. ‒ A barátaim Lizzie-nek szólítanak ‒ ajánlom fel a magam becenevét egy féloldalas mosoly kíséretében, habár nem gondolom, hogy mi barátok lennénk. Egyelőre legalábbis semmiképp, a legjobb indulattal is csak kényszerszövetségeseknek vagyunk mondhatók, ami persze bárhová vezethet még.
Kérdésemre adott válaszára ismét csak biccentek, ahogy végighallgatom.
‒ Nem akarok botrányt ‒ szögezem le azonnal, csöndesen, de határozottan. Töltök magunknak egy újabb kört, mielőtt fejemmel a terem közepén lévő dohányzóasztal körüli kényelmes fotelek és kanapék felé intek, majd meg is indulok.
A tekintetem elkapom csinos arcáról, ahogy visszakérdez, s miközben tőle nem messze az egyik fotelra huppanok, az arcom igyekszem elfordítani, hogy ne lásson elpirulni. Akar éppen, akit szívesebben látnék az oltárnál, ámde az majdhogynem annyira lehetetlen, mint amennyire lehetetlennek látom a mostani helyzetünkből történő kitáncolást.
‒ Nem kívánok férjhez menni, Anry ‒ felelem végül halkan sóhajtva. ‒ Se hozzád, se máshoz…egyelőre.
A bal lábam átvetve a jobb felett keresztezem a lábaim, s előrehajolva a könyököm a térdemre támasztom.
‒ A tervem egyelőre csak annyi, hogy befejezem az egyetemet, és azzal foglalkozom, ami igazán érdekel. A családalapítás pedig, jelenleg legalábbis, nem tartozik az érdeklődési körömbe.

Nagyon szívesen mutatnám, hogy azt a két centit igazán megdobhatná még jó párral, csakhogy akkor előjön az az oldalam, amit csak a fotózáshoz tartogatok. Az ide túl felszabadult, és túl.... nem ide való. Így aztán csak lazán állva várakozom.
Vermut. Igen, hozzá ezt gondoltam volna, illik hozzá.
Kissé meglepett arcot vágok, ahogy halkan mondja a nevemet. Kifejezetten tetszik, ahogy kiejti. Egy pillanatra a mosolyon is megakad a tekintetem. A kezem automatikusan megigazítja a szemüvegem, de a halvány félmosoly viszonzásra lel arcomon. Mégsem olyan rossz ez a kezdet. Kebelhaverok ugyan sosem leszünk, de attól nem fogok még boxháborút vívni, ha nem muszáj.
Arra, hogy a barátai Lizzie-nek szólítják, egy oldalpillantást adok felé.
- Ezzel mit szerettél volna mondani? Hooogy én döntsem el, barátok vagyunk-e, vagy te mondtad azt, hogy barátok vagyunk? Vagy egyszerűen csak fogjam be, és szólíthatlak ezentúl Lizzie-nek? - Na, ezért nem komálom az udvartartást. Én biztosan ott vonaglanék az első partijukon, mert ezek a körmönfont dolgok sosem mentek az egyenes koponyámnak.
Az üres poharat a kezemben fogom, mellkasomhoz teszem.
- Kár. Pedig már kezdtem beleélni magam - sóhajtok egyet. - Rendben. Figyelni fogok erre.
Tisztában vagyok azzal, hogy a botrány mit okozna a nevének, személyének. A családja annyira nem foglalkoztat, hiszen a szülők állapodtak meg egy ilyen esztelenségben.
Tartom a poharam, majd mikor elvenné, hogy befejezte a töltést, az üveg alját az ujjammal továbbra is tartom. Az övénél nem, mert nem akarok erőltetni semmit. Nekem pedig a bor üt be, mint ez.
- Ígérem, ez lesz az utolsó. A vacsora előtt. Semmi botrány.
A néma jelzésre biccentek. Úgysem foglalnék helyet, míg le nem ül. Követem, s a másik fotelben helyezkedem el, kezemben a pohárral. Figyelem, ahogy helyet foglal, s a szavaira is.
- Ez jó hír. Mert én sem kívánok férjhez menni. Egyelőre - kortyolok egyet az italból, megkocogtatom a tartó ujjammal, úgy sandítok rá után. - Egyelőre? - Biccentem oldalra a fejem.
- Nem, nem kérdeztem semmit - kortyolok megint, s leteszem az asztalra a poharat. Ezt nem fogom felhajtani egy húzóra, mint az előzőt, éppen alkoholistának nem tartom magam, csak támasz az ital, egy kis bátorító.
- És mi foglalkoztat? - Teszem ölembe egyik kezemet, a másikkal megtámasztom az állammal. Egészen érdekes pózt vesz fel Lizzie. Lizzie. Tetszik.