Elnéztem, ahogy a Nap utolsó sugarai lebuktak a fák mögé. Közeledett az éjszaka, családom tagjai pedig lassan ébredeztek, vagy éppen le sem feküdtek aludni. Nekem még olyan új volt mindez. Olyan nagy és félelmetes volt az éjszaka, amely férfikorom küszöbén ölelt magához, akár egy sötétlő vízű, végtelennek tűnő tó, amin képtelenség áthajózni. Tudatom tudta, hogy nem véghetetlen az az idő, ami nekem adatott, de lelkem még nem látta a túlpartot. Pedig már nagyon látni vágyta. Ott akart állin, újra a szeretett lény karjai között, akit elválasztott tőlem a kegyetlen halál. Akit én öltem meg.
Vámpírlétem iszonyatos szépség azonban még elnyomott bennem minden gyászt. Még nem volt ideje a felszínre törve fortyogni, még nem rántottak magukkal a démonok a fekete mélységbe. Még szárnyalt a lelkem, szellemem pedig éhezte a tudást. Néha le sem feküdtem, csak bújtam a hatalmas könyvtár ódon könyveit. Vagy épp a nagyapámmal gyakoroltam, hogy hogyan tudom elsajátítani a legjobban vámpír képességeimet.
Ma azonban nem rajta volt a sor. Orion bácsikám volt a legjobb a levitációban, így ma ő vett a szárnyai alá, hogy megmutassa, hogyan is kell művelni ezt az egyszerűnek tűnő feladatot. Idegesen toporogtam a fa mellett, amit Nagytata kijelölt számunka, ami három másik társával együtt egy hálót tartott, hogy ha esetleg lezuhannék a levegőből, ne a puszta földre essek. Olyan furcsa volt, hogy mindent tanulnom kell. A testvéreim már vámpírként látták meg a napvilágot, első lépéseiktől volt idejük elsajátítani ezeket a fortélyokat. Csak én születtem gyenge embernek, és most, vámpírként sem éreztem magam túl erősnek. Úgy éreztem, fiatalon történt ez velem, pedig Nagyapa szerint akkor változik mindenki át, amikor eljön az ideje. Mégsem éreztem méltónak magam.
Bugyuta mosoly szaladt szét az arcomon, ahogy megláttam bácsikámat. Elegáns volt, mint mindig, és egyértelműen felém tartott. Nem feledkezett meg a mai alkalmunkról, aminek örültem. Elnéztem egy pillanatra lélegzetelállító alakját, ő is olyan tökéletes vámpír volt, mint az idősebb generációnk minden tagja. Szerencsére már az ostoba gyerekszerelemből, amit iránta éreztem kigyógyultam, de mindig is különleges helye marad majd a szívemben. Ő az, aki apám helyett apám volt. Nem is bírtam magammal, mikor közel ért, kitárt karokkal felé szaladtam, hogy a nyakába ugorjak. El is felejtettem Dariust, hogy néhány hete még a friss sírhant felett térdeltem, és nem tudtam, mit tegyek. Még nem éreztem gyászt, első áldozatomként tekintettem a dzsinnre.
- Orion bácsi! -nevettem rá, teljes szívből, ahogy megálltam két lábon előtte. – Úgy örülök, hogy eljöttél…annyira szeretnék legalább fele olyan jól levitálni, mint te! – hangomban kisfiús lelkesedés csengett. Olyan izgatott voltam, mint talán még soha.

A papírosra vetett napirendemmel szemeztem. Azzal az egyetlen találkozóval, amit fekete tintával írt gyöngybetűk jegyeztek le. A mutatóujjam újra meg újra végigsiklott a papír finom szélén,  aztán a gyertyafény elé emelve néztem át a lapon. Félreértés ne essék, nem kerestem titkos üzeneteket és nem éreztem magam nyomózónak sem, akik meg akar oldani valamilyen különös rejtélyt.
Csak egy lapot tartottam a kezemben valamelyik munkás finom kézírásával. A meleg gyertyafénytől a szobám bal oldala felé vándorolt először csak a tekintetem, majd rövidebb mocorgás után már a testem is. Tizenöt centis jegyzőkönyvek sorakoztak katonás rendben egymás után, barna-zöld-sötétkék marhabőrbe csomagolva, aranyszínű hímzéssel az gerincükön. Évszámok és országok sora várt arra, hogy újabb emléket halásszak elő az elmém mélyéről és vessem papírra őket.
De a jelen és a jövő más volt - kihúztam az 1700 jelzésű naplót, hogy a megfelelő üres oldalhoz érve a saját kacifántos betűimmel jegyezzem be: Florian Draco első levitációs próbálkozása. Lélegzetvételnyi szünet, a penna hegyét a tinta felszínéhez érintettem majd precíz, türelmes csuklómozdulatokkal újabb vonalakat kezdtem rajzolni. :
- A sikerhez vezető út rögös, de ha átlebegsz felette, akkor észre sem veszed. - válaszoltam egy rövid kacajjal - leküzdve a hirtelen rám törő meglepetést, amit a fiú boldogság-kitörése okozott - és átlapoltam a keskeny hátát, néhány könnyed mozdulattal megpaskoltam a vállcsontja alatti részt. - Kicsi Flo - búgtam egész egyszerűen, az összes világnak szánt szeretetemet vagy szerelmemet belesűrítve két szóba, míg a talpai újra a földre toppantak.
Nem akartam letörni a kezdeti izgalmát és azt mondani, hogy ez a legkevésbé értelmes és hasznos képesség, amivel a fajok történelmében találkoztam de ám legyen - összecsaptam a tenyeremet és egy biztató mosollyal az ajkaimon egyetértően bólintottam. - Én kicsit előbbről szeretném kezdeni. - a tekintetem a kifeszített háló felé fordítottam és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy leheveredünk és a karunkat a nyakunk alá téve várjuk, hogy feljöjjenek a csillagok kiélvezve a háló adta biztonságot. Aztán inkább visszanéztem Flo arcába. - Hogy vagy? - az ujjaim a ruharéteg felett megbökték a mellkasomat utalva arra, hogy hogy érzi magát odabent. - Amíg nem érzed a világod stabilitását addig értelmetlen próbálkoznunk. - mármint: teljes stabilitásunk úgysem lesz soha, de próbálkozni azért lehet. A szemöldököm kérdőn emeltem a magasba várva, hogy Flo belekezdjen a tapasztalatainak elmesélésébe - mert sajnos ezekről még semmit nem hallottam.

Ahogy megláttam a bácsikámat, valami mélyről jövő bizonytalanság kerített hatalmába. Itt álltam, szemben egy olyan vámpírral, aki már több száz évet megélt, mindössze tizenkilenc évesen, és az érzés, ami eddig hatalmában tartott, hirtelen elpárolgott. Hirtelen már nem éreztem legyőzhetetlennek magam, és hatalmas kőként szakadt rám a valóság. Annak valósága, hogy többé nem járhatok szabadon a napfényben, hogy nem lesz értelme elfogyasztani kedvenc ételeimet, hogy mindenki, akit ismerek és szeretek, a barátiam lassan megöregszenek majd, és elsorvadnak, ahogyan telnek az évek. Hogy mindenki, akit valaha szerettem, elmarad majd az évek tengerén, és nem marad senki más, csak a családom. Akiket szeretek, de néha sok tud lenni belőlük. Ezért is mentem el Dariussal, amikor tehettem, nem tudva, hogy életem legrosszabb évei következnek. Az éjszaka hirtelen már nem volt élettel teli, és csillogó, én pedig csak át akartam ölelni bácsikámat, és minden hirtelen jött bánatot kisírni a vállán. De tudtam, hogy nem szereti, ezért lenyeltem a könnyeket.
- Most, hogy mondod…-sóhajtottam halkan, lenéztem a kezeimre, mintha lila foltot, vagy sebet keresnék rajtuk, holott tudtam, hogy a vámpírméreg begyógyította minden fizikai sebemet. A lelkem már más kérdés volt, az talán már soha nem lesz egész. – Hirtelen…olyan üresnek érzem magam. Eddig izgatott voltam…eddig úgy éreztem, hogy egyike lettem a legtökéletesebb lényeknek a világon.
Soha nem voltam stabil érzelmileg. Nem segített, hogy apám után én voltam az egyetlen ember a családban, hogy a bátyám olyan izzó gyűlölettel utált, és hogy kirekesztettem a nővéremet az életemből. De mikor haza tértem, megalázott voltam. Gyenge kis ember, akivel egy erősebb azt tehetett, amit csak akart. Nem akartam, hogy Dahlia így lásson, nem akartam, hogy akárki lásson. Csak el akartam bújni, meg akartam szűnni. Az éj egy rövid időre kiűzte belőlem a szégyent és a fájdalmat, amik akár az apró kígyók, lassan visszakúsztak a bőröm alá. Gyűlöltem ezeket az érzéseket.
- És tudod…a tudtatom tisztában van vele, hogy néhány ezer év számunkra egy szemvillanás, de a lelkem még fél…olyan hosszú még ez az élet. És félek…hogy magányos lesz. Hogy lehet túlélni, ha egy halandó, akit megszerettél, meghal? – néztem rá kétségbe esetten. Hogyan leszek túl Darius halálán? Azon, hogy az én kezem által halt meg? Hogyan lehet elfelejteni valakit, aki csak fájdalmat okozott, de te mégis szeretted? Túl lehet ezt élni egyáltalán, vagy az elkövetkezendő több ezer év lassú elsorvadásról fog szólni?
- És hát…ami a legfontosabb…hiányzik Darius. Olyan…- nyeltem egy nagyot, nem akartam hazudni bácsikámnak, de nem mertem kinyögni az igazságot sem. Féltem, mit mondana. – Olyan gyorsan ment el. Azt mondta…szörnyeteg lettem, és ő már nem tud így együtt lenni velem. Attól tartok, soha többé nem leszek már újra szerelmes.

Pillanatokon keresztül csak a Florian arcán átsuhanó érzelmeket figyeltem, nem kellett volna kinyitnia a száját ahhoz, hogy pontosan le tudjam írni min megy keresztül…és, hogy min fog keresztülmenni. Magamhoz hasonlítani Floriant badarság lett volna, hiszen annyi minden különbözött és annyi mindenben különböztünk. – A szenvedés közelebb hozza az embereket egymáshoz. - szúrtam közbe, inkább hangosan gondolkodva, mintsem Florian érzéseire reagálva.
Amikor bennem tudatosult az öröklét gondolata…végigsimítottam Florian kézfején, hogy megpróbáljam lecsitítani az önosotorozást, a lelkében dúló,romboló vihart. – Idővel egyszerűbb lesz. - Florian üveges tekintetét, fancsali arcát látva egy irónikus sóhaj tört fel  belőlem. – Jegyezd meg Flo. Ez lesz az évszázadaink bölcsessége: idővel könnyebb lesz. – a mutatóujjam követte Flo korábbi mozdulatait a fiú kézfején. Hófehér bőre tökéletesen csillogott az én sárgás-barnás tónusú ujjaim között. – Megtanulod, hogy a fizikai fájdalom, amihez hozzászoktál… amikről tudsz, amikre visszaemlékeztél akkor, amikor a térdeden futó hegeket nézted a naplementében és. – a gégém elindult lefelé, majd visszaugrott a helyére, ahogy lenyeltem a bennem születő érzelem-kavalkádot. – Meg kell tanulnod, hogy többé nem viseled a testeden az emlékek nyomát. – úgy forgattam a kezeink, hogy ő is lássa az én kézfejeim tökéletességét. Nem volt nyom, ami emlékeztetett volna egy fontos, egy közös vagy egy fájó pillanatra. – Olyanok leszünk, mint a lelkünk. – folytatom aztán tovább. – A rajta megjelenő ráncok, sebek és hegek átmenetiek. Felszínük begyógyul, nem funkcionál többé emlékrajzként,térképként. És te magad is ideig-óráig, esetleg évekig,évtizedekig emlékszel majd csak rájuk. Aztán összemosódnak. Elhasználódnak. – a hangom talán szomorkás, vagy inkább keserédes. De Floriannak ki kell mondania ezeket a dolgokat. Mert hiszek abban, hogy lehet másként.
Nem kell egyedül szenvednie. Nem kell egyedül elviselnie egy szerette halálát. Megköszörülöm a torkom és eldöntöm, hogy mesélni fogok Flonak, hogy egy lépcsőfokkal lejjebb-beljebb engedem.
- Urald a gyűlöleted. Ne hagyd, hogy felemésszen. Kérlek. – lehunyt pilláim mögött felsejlett Ben dühtől sziporkázó tekintete. Azt akartam mondani, hogy ne legyél olyan, mint Ben bácsikád. De soha nem hagynám…
-Tudom, hogy ezt akarod a legkevésbé hallani de lesznek más Dariusok. Sőt… lesznek olyanok, akik pont úgy néznek ki, mint a te Dariusod. Akire egyszerre próbálsz emlékezni és elfelejteni. Aztán egy nap, szembe jön veled valaki a tömegben, aki pont olyan, mint Ő. Az első, a második alkalomnál olyan leszel mint egy megszállott. Megszállottan keresni fogod benne a te Dariusodat. De szépen lassan rájössz, hogy nem ugyanaz. Talán a hangja lesz egy kicsit mélyebb, talán az lesz más, ahogy feléd fordul és mosolyog. És szeretni fogod őket, hiába próbálod majd tagadni, hiába fogsz kétkedni. A lelked egy része vágyakozni fog a hegek emléke után. – abban a pillanatban, amikor befejeztem megingattam a fejem. – Azt hiszem ez túl zavaros volt… - elengedem Flo törékeny kezeit és az orrnyergemhez kapok, hogy finoman átmasszírozzam az emlékeket.
Nem túl fényes a jövő.  - Kevesen vagyunk olyan szerencsések, hogy örökké szerethessünk valakit. – az analitikus én könnyedén tér ki a válasz elől, ami valójában csak azt jelenti, hogy nem tudok válaszolni a kérdésre. Az őszinte választ, pedig nem mondhatom ki hangosan.  – Mert a legtökéletesebb lény vagy a világon. – biztató mosollyal az arcomon idéztem fel a korábbi mondatát, ahelyett, hogy magányról, egyedüllétről és szerelemről papolnék tovább. – És saját magad szerint megtanulod kezelni. Én ezért szeretek írni. Nincs benne semmi nagyszerű, semmi különös. Segít emlékezni. Próbáltál már levitálni? – az utolsó mondat kiszakított a szájjártatásból. Abban azonban kételkedtem, hogy Florian is kiszakadt az elmélkedésből. Azon még dolgozunk…

Orion bácsi mindig olyan bölcs volt. A gondolatai nem egyszer űzték már ki az enyémek közül a balsejtelmeket, a fájdalmat vagy a félelmet. Ő volt az, akivel a leginkább „nyíltan” tudtam beszélni arról, hogy mi történik velem. Hogy mi történt az elmúlt négy évben. Nem direkt mondtam el neki sem, csak utalgattam, finoman pedzegettem a dolgot, és mindig befogadó gondolatcsírára talált. De erről még neki sem voltam képes teljesen megnyílni. Nem úgy, mint például, amikor tizennégy évesen, kis iruló-piruló emberfiúként bevallottam neki, hogy nekem bizony nem a cselédlány, hanem a lovászfiú tetszik. Az könnyűnek tűnt ahhoz képest, ami Dariussal történt. Hazugnak éreztem magam, amiért nem mondom el, de féltem, hogy milyen reakciót váltana ki belőle. Akármelyikükből. Szégyenben éltem, amit Ő nevelt belém. De Orion bácsi nyugodt kikötő volt ebben a viharban.
Mégis, ahogyan az én apró, vékony kezemet forgatta nagy, erős tenyerében, ahogy a szavak megállíthatatlan árként folytak belőle, mintha csak becses naplójának egy újabb oldalát írná…úgy éreztem, el kellene mondanom neki. Úgy éreztem, joga van tudni, hogy többet érdemel annál, minthogy titkaim legyenek előtte. De valami megváltozott az este levegőjében körülöttünk. A bácsikám szeretett arca mögött, a távolban lassan manifesztálódott valami. Valami nem evilági…valami gonosz. Az árnyalak lassan kilépett a sötétségből, torkából fakón szivárgott a vér, szemei üvegesen meredtek rám, és Orion bácsi semmit sem vett ebből észre. Darius volt az. Visszatért. De nem jött közelebb, bácsikám lényének nyugodt, bölcs fénye távol tartotta.
Csak hallgattam tovább, és azt kívántam, bár soha ne hallgatna el. Örökké tudtam volna hallgatni, mert a világ lassan a helyére került szavai nyomán, és én is benne. Kezdtem megérteni, hogy mivé váltam.
- Igyekezni fogok..de tizenkilenc emberi év után olyan hosszú, és sötét az éjszaka ami előttem áll. – sóhajtottam. – Hiányzik, hogy nem dobog a szívem…hogy nem vagyok már képes a bőrömön érzékelni a hideget, a meleget…vagy a fájdalmat. – egy pillanatra elhallgattam. Azt kívántam, bár meglennének még a sebhelyeim. Bár viselhetném őket, akár a csatában szerzett sérüléseket, hogy megmutassam a világnak…én voltam az erősebb. – Tudod…ő tanított meg mindenre…hogy hogyan kell szeretni, igazán szeretni, de nem tanított meg, hogy hogyan éljek nélküle. Olyan közeli még…szükségem lesz az időre. El kell temetnem ezt magamban…naiv voltam és reméltem, hogy nekem ő lesz az az egy…
Ha még vert volna a szívem, biztosan elpirultam volna, de így csak zavaromban felnevettem.
- Szerintem mind messze vagyunk attól…-nevettem halkan. – De nem baj…senki sem tökéletes, ez teszi őket tökéletessé. Igen, próbáltam…egyszer. Balfék voltam, és ráestem a Nagytatára. Nem örült. – halkan felkuncogtam. Nagyon vicces jelenet volt az. – Azt mondta, hogy a telekinetikus erőmmel is tudnék levitálni…de attól azonnal megfájdul a fejem.

Az ajkaimon elfutó mosolyba próbáltam a szívem összes szeretetét sűríteni, hogy olyan legyen, mint egy szerető lágy, szerelemtől és vágytól sóvárgó, pillekönnyű érintése. Hogy olyan legyen, mint egy apa, sőt inkább egy anya óvó, szívet melengető, álomba szenderítő puha simogatása. És azt akartam, hogy Florian ezeket érezze, nemcsak a testén de a lelkében is. Az ott sűrűsödő, egyre intenzívebb hullámokat verő víz felszínét egyetlen érintéssel, egyetlen,hosszú, álomittas mosollyal elsimítsam, mintha a lélek fodrait, egy nyári reggelen hűvös selyemlepedőt simítanék végig az ujjaimmal.
- Az emlékek azok. – kalandoztam el újra Florian rémült tekintetében. Úgy festett, mint a legtöbb kisfiú a klasszikus festményeken. A nap utolsó sugarai megvilágítják a romantikus hőst, aki saját érzelmeinek tengerén vergődik…vergődik a végtelenségig, mert kiszabadulni nem tud a keretek közé veszített, keményre száradt vászonról. És rab marad örökre, mint Florian és én. – Emlékezz Florian. És ha már nincs mire emlékezni, keress valakit, aki segít emlékezni. – egy heves mozdulattal ismét a keze után kaptam és megnyugvást kerestem a tekintetében. A bőrének koporsóhideg érintésében. – Segítesz nekem emlékezni? – figyeltem az arcát, hogyan változik, hogyan reagál. A meglepődés hullámait, esetleg a lemondás vagy csodálat apró villanásait. Nem hagyhattam, hogy a főhős megelégelje a szabadulás vágyát és a tengerbe vesszen. – Arra kérlek. – folytattam tovább a gondolatot az utolsót nyújtózkodó vöröses, sárgás sugarak felé pislantva. – Hogy segíts fent maradni, segíts levegőhöz jutni, amikor minden összedőlni látszik. – a hirtelen ölembe húzott kezét már-már ernyedten szorítottam-simítottam. – Maradj velem Florian, ne vessz el. – és segíts nekem nem elveszni.
Flo ritka kincs volt számomra. Néha bevallottam magamnak, de hangosan ritkán, sőt soha nem mondtam ki. Igyekeztem éreztetni a fiúval, hogy milyen szerepet játszik az életemben, de azt gondolom ennyire nyíltan még sosem beszéltem vele. – Segítek, hogy megtanuld kezelni. Meghallgatlak és elengedlek ha erre lesz szükséged. De arra kérlek, hogy ne vessz el az éjszakában. Ugyan hosszú, hideg és félelmetes, árnyakkal teli de segítek. Segítek. – a végét talán már magamnak ismételtem. Magamat erősítettem meg. Leszek gyenge, leszek őszinte. Úgy, ahogy bárki mással…soha. Florian lesz a két lábon járó naplóm, ami segít emlékezni, aki tükröt mutat és talán életemben először egy túlságosan ismerős, a sajátomhoz földönkívülien hasonlító arcba, lélekbe nézhetek bele. Leszek gyenge. A gondolat mélyen, fájdalmasan visszhangzott bennem. Annyiféle megfogalmazása volt; gyenge, mint fizikailag nem erős. Gyenge, mint gyengéd és gondoskodó. Gyenge, mint ember. Gyenge, mint férfi, aki hagyja, hogy a férfiasság kemény álarca lehulljon és megmutasson mindent, ami a férfi vagy a vámpír definíciójával ellentétes.  – Segíts életre kelteni azokat, akiket eltemetünk. – a kezdeti mosolyom, most valami szomorúbbá, megfoghatatlanabbá avanzsálódott. – Első szerelem. – sóhajtottam lemondóan a kijelentést, ami akár kérdés is lehetett volna. – Gyere. – ki akartam feküdni a földre és onnan figyelni az esti sötétséget.
- Dehogy voltál balfék, nagyapának nem árt a törődés. – a horkantásom jelezte: előképzeltem ahogy édesapám kikászálódik Florian madárcsontú teste alól. Nem vagyunk egyformán tehetségesek.