Némán figyelem, ahogy Avery eltűnik az ajtóban, és a helyén megjelenik Wallace. A megjelenése kifogástalan, ahogy a modora is az asszisztensemmel szemben. Talán pont ezért nem bízom benne. Mert első ránézésre ő Mr. Tökéletes. A fényesre suvickolt cipőjétől az utolsó hajszáláig makulátlan, az igazság élharcosa a tárgyalóteremben, és ráadásul van egy rendőr bátyja. Utálom az ilyen alakokat, pláne amikor kiderül róluk, hogy az álszentség két lábon járó szobrai. Én legalább csak tisztességes adófizetőnek álcázom magam, nem egy kibaszott szentnek.
Amikor megtudtam, hogy szaglászik utánam, az első dolgom volt, hogy rendes kölyök legyek, és megcsináljam a házi feladatomat. A két legmegbízhatóbb emberemet állítottam rá, hogy záros határidőn belül ássanak elő róla mindent, amit csak lehet. Legálisan, illegálisan, nem izgat. Akarom az utolsó csontvázat is a szekrényéből, az összes mumusát az ágya alól. Még nincs minden a kezemben, de már van néhány dolog, amivel, ha kell, sarokba szoríthatom. Mondanám, hogy még meg is lephe, hiszen ki tudja, milyen céllal jött hozzám, de kétlem, hogy azért jönne, hogy öljek meg valakit a kedvéért. Vagyis nyilván a pénzéért, mert szívességekből ritkán él meg az ember, még ha időnként hasznosak is tudnak lenni.
A rohadt nagy, mahagóni íróasztal mögött ülök a kedvenc székemben, és úgy figyelem minden mozdulatát, ahogy egy párduc lesheti az áldozatát. Mikor azonban beljebb lép, felállok a helyemről, és megigazítom a fekete, jaquard zakómat, bár kétségem sincs afelől, hogy tökéletesen áll. Nem kerülöm meg az asztalt, és még véletlenül sem nyújtok kezet a vendégemnek. Mondtam már, hogy rühellem a sziréneket?
- Mr. Wallace, foglaljon helyet, kérem - intek az asztal túloldalán ácsorgó két üres szék felé, majd visszaülök a helyemre, nem zavartatva magam, hogy elfogadja-e a felajánlást, vagy sem. - Miben lehetek szolgálatára?
Fő az udvariasság, nem igaz? Ha mást nem, ezt jól megtanultam üzletemberként, még ha viszketek is a túlzott udvariaskodástól. Szerencsére elég sokpénzem van, hogy az emberek elnézzék nekem a különcségeimet és a sajátos stílusomat is.
- Zavarja, ha rágyújtok? - pillantok Wallace-re, elővéve a cigarettatárcámat, majd felé nyújtom az asztal felett. - Esetleg csatlakozik?

Az aztán méretes asztal a javából; ez az első gondolatom, ahogy - mint menet közben megtudtam - Avery intését követve belépek az iroda ajtaján. A következő, ami első benyomásként átvillan az agyamon, hogy az én irodámba egy ekkora asztal be sem férne, maximum, ha leszedjük a lábakat és eldöntjük valamerre. Nem mintha lenne annyi személyes holmim, amit rá lehetne pakolni, sőt, egy komplett ping-pong pályát ki lehetne rá építeni, akkora. Vagy minigolfot, bár annak a szabályait kevésbé ismerem. Többet kellett volna figyelnem a családi összejövetelek alatt Ciann nagybácsira. Csak ezután vándorol feljebb a pillantásom és pihen meg az asztal mögül felém kémlelő alakon. Szinte ebből a távolságból is érzem a hűvös aurát és a felém lövellt bizalmatlanságot és ellenségességet. Azt hinnénk, egyszerű halandó elvész a - mi az? mahagóni? - íróasztal termetes méretei mögött, Mr. Gillies azonban már első látásra sem olyasvalakinek tűnik, aki hagyná, hogy bármi is háttérbe szorítsa. Őszintén szólva az asztal nem hogy nem rejti el, inkább még több erőt és hatalmat sugároz neki, mint egy mindenható, félvér istenség, úgy terül el mögötte, nekem meg egy pillanatra le kell ejtenem az állam, hogy aztán legyen mit felszedni a földről.
A titkai felderítését és az igazság győzelemre vitelét fogadtam meg, nem vakságot. Amúgy sem szeretem az elvakult gyűlölködést, bölcsebb megtartani egyfajta objektív távolságot, kizárva a személyes érzelmeket. Ez a legbiztosabb módja a győzelemnek.
Ami a vele kapcsolatos első benyomásomat illeti, már ha az előbbi nem számít annak, az az, hogy neki valószínűleg nem kell órákat töltenie a tükör előtt és a liftben kapkodva szedegetni az öltönyére tapadt szöszöket. A megjelenése kifogástalan, mintha csakis őrá szabták volna az egész márkagyűjteményt, amit magán villogtat. Kár, hogy ilyen rideg mellé, egy kis mosoly csodákat művelne azokkal az angyalkezek faragta vonásaival.
A székek felé pillantva lekapcsolom a fejemben pörgő megfigyelőrendszert és átváltok hivatali üzemmódba. Megvárom, hogy helyet foglaljon, csak aztán lépek a kínált helyek egyike felé.
- Köszönöm. Azt is, hogy ilyen hirtelen időt tudott rám szánni. - Elegánsan magam alá húzom a széket és jobbra-balra végigmérem az asztalt. Egész biztosan nem férne be az irodámba. - Nem tartom fel sokáig, ígérem. - Mégsem várhatja, hogy rögtön a lényegre térjek és ne próbáljak meg kertelni, nem igaz? Kell, hogy legyen annyi üzleti érzéke és rutinja, hogy ismerje már a fajtámat, habár abban teljesen biztos vagyok, hogy hozzám hasonlóval még sosem találkozott. Hogy anyámat idézzem: jogász, titkos ügynök és oknyomozó riporter egyben. Ütősebb, mint a legerősebb instant kávé.
Legyintek, jelezve, gyújtson rá nyugodtan.
- Nem, köszönöm. Nem imponál a dohányszag. - Meg aztán épp eleget hallottam, anya hogyan korholta apámat és később Fionnt, amikor bagótól bűzölögve tették be a lábukat a konyhájába. Sosem éreztem rá ingert, hogy rágyújtsak.
Nem bírom ki, muszáj végigsimítanom a lakkozott borításon magam előtt, balról jobbra, majd lassan vissza.
- Egészen elképesztő. Hogyan fért be az ajtón? Szét lehet szerelni? - Enyhén megdöntöm a törzsem, mintha be akarnék lesni csavarok és illesztékek után kutatva az asztal alá - és még csak nem is az időt húzom, tényleg érdekel. Elbűvölt az íróasztala.

Nem ő lenne az első, ha azzal jönne, hogy nyilván [b]valamit]/b] kompenzálni akarok az íróasztalom méretével, de nem igazán szoktak álmatlan éjszakákat okozni a hasonló irigykedő kommentek. Bár nincs zsúfolásig tömve az asztal lapja, elég sok stócban tornyosulnak rajta mappák és dokumentumkötegek. Így legalább nem kell két percenként ugrálnom, ha szükségem van valamire ahhoz, hogy a munkámat végezzem. Mármint ezt a munkát.
Sokkal kevesebben képesek objektív távolságot tartani bármitől, mint ahányan ezt gondolják magukról. Szomorú tény, de időnként én is beleesek ebbe a hibába, és már a fiatalság bolondságára sem foghatom. Megvannak a berögzült előítéleteim, ami eddig ritkán jelentett hátrányt bármiben.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne állnék neki alaposan kiismerni és feltérképezni mindent és mindenkit, aki bármilyen okból közelebb akar férkőzni hozzám. Nem véletlen, hogy már van egy csinos kis felcímkézett aktám Mr. Wallace-ről is.
Természetesen pontosan ugyanúgy rám szabták az öltönyömet, ahogy az íróasztalomat méretre készítették a megrendelésemre. Ha már megengedhetem magamnak, miért pont ezen spóroljak? Sokan mondják, hogy nem minden a látszat, de hát azért nézzen magába mindenki. Na ugye!
Amikor visszaülök a székembe, a jelentések még mindig kiterítve hevernek előttem, és nem úgy tűnök, mint aki bármit óhajtana tenni ez ellen. Csupán egy finom jelzés, hogy valóban rövid látogatásra számítok Wallace részéről.
- Ugyan, ez a legkevesebb - igen, még egy udvarias mosolyt is képes vagyok kipréselni magamból, miközben a cigarettatárcámért nyúlok.
Gondolatban ez a mosoly cápavigyorrá szélesedik a visszautasítást hallva. Miért érzem úgy, hogy ritka jól fog esni ez a szál cigaretta, amit épp az ajkaim közé biggyesztek…?
Nem tudom, találkoztam-e már hozzá hasonlóval, de abban biztos vagyok, hogy az én fajtámból sem rohangál túl sok a földön, és nem a tűzdzsinnre értem, mert hát… ebben a tekintetben nem vagyok épp ritka madárnak mondható. Laza mozdulattal dörzsölöm össze a mutató- és középső ujjamat a hüvelykujjammal, hogy apró lángot csiholva meggyújtsam a cigarettámat. Az első slukkot jóleső nyugalommal tartom lent, mielőtt a plafon felé fújnám a füstöt. Szerencsére a berendezés nem bűzlik a dohányszagtól, mert az  iroda elszívórendszerére legalább annyit költöttem, mint az íróasztalomra.
Arra az íróasztalra, amit Wallace olyan odaadással áll neki símogatni, mintha a combomat adtam volna a keze alá. Ritkán szoktak meglepni bármivel, de most komolyan? Egy íróasztal? Lehet, hogy hobbiasztalos a kedves jogász úr, de az biztos, hogy ilyen szép ívű időhúzást még senki nem produkált nálam.
- Nem az ajtón jött - jegyzem meg egy újabb slukk után, és ha hajlandó ismét rám pillantani, a mellettünk elnyújtózó majd’ emelet-magas kétszárnyú ablak felé intek. - Mindent meg lehet oldani, Mr. Wallace.
Van valami kísértetiesen dorombolás-szerű abban, ahogy kiejtem a nevét, mégsem jutna eszébe valószínűleg senkinek, hogy nekiálljon a fülem tövét vakargatni miatta. Annál sokkal kellemetlenebb az a borzongás, amit kiválthatok vele. Nincs szükségem szirén-hangra ahhoz, hogy képes legyek elérni azt a hatást, amit akarok. Hogy ez kinél válik be és kinél nem, az csupán a befogadó félen és a szándékain múlik. Még akár hajszálfinom jelzésnek is vehetők a szavaim, ha esetleg tényleg valami olyan abszurd helyzet állna elő, amire nem is számítanék. Egyre kíváncsibb vagyok, mi ette az irodámba ezt a kotnyeles jogtudort.

Nem jó! Az udvarias műmosoly nem számít! Amikor elkönyveltem magamban, mennyire feldobná az arcát a mosolygás, valami szívből jövő, őszinte gesztusra gondoltam, nem annak a finom és burkolt üzenetnek a kifejezésére, hogy ha tizenkét percen belül lezavarom a mondandómat, talán nem fogja megspóroltatni velem a liftezést és nem hajít ki az irodája ablakán. "Talán." Szóval, az udvarias grimasz nem ér, de ha érne, tényleg jól állna neki, amit kissé csalódottan könyvelek el. Az emberek - és minden más faj, magamat is beleértve - keveset mosolyognak manapság. Én személy szerint Fionnt okolom emiatt.
A tűzgyújtó mutatványa újabb elismerést vált ki belőlem. A víz elem büszke képviselőjeként mindig is ódzkodtam a tűztől, túl szeszélyesnek és kezelhetetlennek tartottam, a dzsinekkel együtt, természetesen, habár valódi rettegést eddig még nem tudtak kiváltani belőlem. Szirén vagyok, ha bárki ezen a világon felveheti a versenyt a mindent felemésztő lángokkal, az pont én vagyok. Heves vérmérsékletű testvéreimen eleget gyakoroltam, hogyan lehet kioltani a marcangoló tüzet.
Leplezetlen kíváncsisággal pillantok az asztalról őrá, majd az ablak felé. Az arcomon egyből átsuhan a felismerés, amit aztán halvány, szabadkozó mosoly követ.
- Tudja, a népem elég sok időt tölt azzal, hogy minél mélyebbre ássa magát a víz alatt. Ritkán jut eszünkbe, hogy fölfelé is lehet építkezni. - Hanyagul megrántom a vállam, mintha ez olyan szarvashiba lenne, amit sajnos a belénk kódolt gének miatt lehetetlen kiküszöbölni, aztán hagyom, hogy a figyelmem visszakalandozzon hozzá. Hangja kellemes dallamokat penget meg bennem, kedvem támad tovább simogatni azt az asztalt - ezúttal azonban uralkodom magamon és összekulcsolom az ujjaimat az ölemben, ahogy immár osztatlan figyelemmel fürkészem és elemzem a velem szemben ülőt.
- Mr. Gillies - Egyetlen idegőrlő pillanatra elhallgatok, mintha csak a nevének a csengését szerettem volna próbálgatni, de aztán végre a tárgyra térek. - Az ügyfeleim elég erős panasszal fordultak hozzám önnel szemben. Mondjuk úgy, hogy nehezményezik bizonyos marketingstratégiáját. Biztos ismeri a mondást, hogy "élni és élni hagyni". - Márpedig a konkurencia ellehetetlenítése gyakran kényes jogi terep tud lenni, főleg, ha nem csak ez az egy dolog bűzlik valaki körül. Ha nem bíznak meg azzal, hogy szaglásszak körbe, valószínűleg sosem figyelek fel Masonre és nem is ragadja meg ennyire az érdeklődésemet.
- A hivatalos dokumentumokat el fogom juttatni Avery-hez - Mintha legjobb barátok lennénk, olyan bizalmassággal intek az ajtó felé. - , de gondoltam, személyesen is tiszteletemet teszem. Nem hiszem, hogy minden apró félreértést feltétlenül jogi útra kéne terelni. Egyik fél érdekében sem. - Megértőn ingatom a fejem, mintha neki akarnék jót, és ha közben mégis enyhe éllel és kihívással húznám félmosolyra a számat, ha esetleg ravaszul vibráló szemem olyasmit üzenne, mennyire nem jár jól, ha elkezdjük csontváz után kutatva nyitogatni a szekrényeit... Az csak hallucináció lehet a részéről, semmi több. Nem szokásom idegeneket provokálni, főleg nem olyan nagy halakat, akiktől minden egyes normális ítélőképességű ismerősöm óva int. Ugyan, dehogy.

Valószínűleg nincs olyan a világon, aki bármikor is örülhetett volna a szívből jövő mosolyomnak. Nem azért, mert nem létezik, hanem mert általában olyan szituációhoz köthető, ami a másik félnek - hogy is fogalmazzak - nem kifejezetten előnyös ilyen vagy olyan okból. Vajon Mr. Wallace tényleg örülne, ha igazán rámosolyognék? Az élet nagy kérdései…
Amikor a népét emlegeti, meg a víz alatti szokásaikat, minden gyakorlatomra szükségem van, hogy megőrizzem a pókerarcomat.
- Azt hinné az ember, hogy a fiatalabb generációt nem kötik ennyire a tradíciók - mármint a gondolkodásmódban, nyilván, és még véletlenül sem provokatív céllal ejtem ki a szavakat a számon. Igazából nem tudom elképzelni, hogy Wallace egy víz alatti komplexumban lakjon. Vagy csak az én víztől való irtózásom az oka, hogy nem is akarok elképzelni egy ilyen szituációt.
Ahogy kiejti a nevem, enyhén feljebb vonom a bal szemöldökömet, és alig észrevehetően megdöntöm a fejemet, néma jelzésként, hogy figyelek. Nem zavar a hatásszünet, túl sokkal találkoztam már a fajtájából, akik azt hitték, ilyen egyszerű trükkökkel bármit el lehet érni nálam. Nyugodt mozdulattal emelem újra az ajkaimhoz a fekete papírba tekert dohányrudat, és jólesőn szívom tele a tüdőmet a forró füsttel.
Nem lep meg igazán, amit mond, de érzek magaban valami halvány csalódás-félét. Hát mégsem vehetem a fejét senkinek? Nem mintha szokásom lenne szó szerint ezt csinálni, annál jóval kifinomultabb és kevesebb takarítani valóval járó módszerek híve vagyok.
- A végén a körmükre kell nézzek a marketingeseimnek. Túl jól fizetem őket ahhoz, hogy ne végezzék rendesen a munkájukat - csóválom meg a fejem drámai sóhajjal, mintha valóban aggasztana a rossz marketing. Egyelőre érintetlenül hagyom a kiegészítő megjegyzését.
Viszketnek az ujjaim attól, ahogy Averyt emlegeti. Mintha gyerekkori haverok lennének, akik anno még együtt homokoztak, és most lám, újra összefújta őket a szél.
- Tudja, igazán megtisztel a kitüntető figyelme, Mr. Wallace. A jogászom egészen biztosan örömmel együttműködik Önnel abban, hogy minden esetlegesen felmerülő félreértést anélkül tisztázhassanak, hogy bármiféle komolyabb következménye lenne az említett panaszoknak - újabb hűvös ragadozómosoly, ami hiába görbül az ajkaimra, nem fest ráncokat a szemeim köré.
Az alig karnyújtásnyira levő súlyos, kristály hamutartóba pöccintem a hamut, és utána tér vissza a pillantásom a velem szemben ülőre.
- Mit gondol, Mr. Wallace, mire lenne szüksége ahhoz, hogy sikeresen elsimíthassuk ezt az ügyet? - mindennek és mindenkinek a világon megvan az ára. Ha nem dollárjelekben mérik, akkor más a mértékegység, de nincs olyan, hogy valaki olyan naiv és ostoba legyen, hogy azt higgye, nincsenek kiskapuk. Az élet nem egy tündérmese, nincs olyan, hogy abszolút jó, nincs csak fekete és fehér, és igen, sokszor nem a jó nyeri a játszmát. Hát Önnek magyarázzam, ezt, drága Mr. Wallace? Elvégre biztos forrásból tudom, hogy nem csak az én szekrényem van tele csontvázakkal. Nekiállhatunk kutatni, de jól meggondolta ezt?

Érdeklődőn megcsillan a szemem, ahogy a fiatalabb generációt említi. Azért ez enyhén szólva is jól esik, Quinn születése óta ugyanis erősen középkorúnak érzem magam, már ha az eltelt évek számát derékfájásban mérjük.
- Ki mondta, hogy szeretem bármiben is megkötni magam? - Tudatosan finoman ívelt mosolyra húzom a szám, nem szeretnék túlságosan fellengzősnek, sem pedig határfeszegetőnek hangzani. Ez csak egy kis baráti évődés, még ha a "baráti" jellegével egyelőre egyikünk sincs tisztában. Talán választhattam volna más igekötőt, lekötni, vagy simán kötni, vagy tényleg csak nekem jut eszembe a kikötözés gondolata? Valószínűleg. Mr. Gillies olyasvalakinek tűnik, akinél egymást váltják az ágyában a modellek (vagy akár meg sem várják, hogy az előző távozzon), nem olyannak, mint én, aki az első és az utolsó Tinder matchének sem írt vissza, mert aztán törölte is az appot. Csak az én fantáziám lehet ennyire kiéhezett.
A dohány illata lassan megtölti az egész szobát és beletekereg az orromba. Habár nem vagyok a híve, édeskés parfümaromát hoz magával, ami viszont egészen elnyeri a tetszésem. Milyen jól keresnek az emberei? Talán munkát kéne váltanom és elszegődni alá; minden gondom megoldódna egy időre. Kár, hogy túl erős az igazságérzetem, meg a hivatástudatom.
Elnézőn biccentek, mintha részvétemet fejezném ki a marketingesei felé. Előfordul az ilyesmi, bár mindketten tudjuk, hogy nem erről van szó. Túlságosan jól csinálták, bármit is bízott rájuk.
- Biztosan - csapok le sietve a túlságosan is kifinomult válaszára, mármint hogy az ördögbe képes összerakni ilyet anélkül, hogy vázlatot írna róla vagy legalább átgondolná? Arra késztet, hogy éberebben monitorozzam a saját gondolataimat és kicsit kihúzzam magam a székben. - De mit gondol, mibe kerülne az Ön együttműködését megnyernem? Jogászoknak egymás közt beszélgetni felettébb unalmas. - Szépen virágnyelviesítettem talán, hogy "próbálj csak meg lerázni, papuskám". Persze, nyilván a jogászát, jogászait is be fogom vonni a dologba, ám sokkal hatékonyabb, ha egyenesen a forrás körül szimatolgatok.
Némán figyelem, hogyan hamuzza le a szálat. Még ez a mozdulat is annyira elegánsra sikeredik tőle, egyszerre vonzó és ellenszenves, mert hát legyünk őszinték, kit ne csábítana egy egészen kicsit ilyen mértékű erő és hatalom? Másrészt, ki ne ábrándozott volna már arról, hogy betöri a fickó orrát?
- Nekem? - Néhány pillanatra elbambultam, ezért is kérdezek vissza olyan meglepetten, hogy aztán rövid dörmögéssel, halkan felnevessek. - Nekem aztán semmire sincs szükségem, Mr. Gillies, én az ügyfeleimet képviselem csupán, és higgye el, tőlük megkérem az árát. Közvetítő vagyok ebben a játékban, semmi több. De ha mindenáron adni szeretne nekem valamit... - Előre dőlök, közelebb hajolok az asztal felett és olyan bizalommal fürkészem, mintha valami nagy titkot készülnék vele megosztani. Ennyire közelről egész könnyű kivenni a pupillája körül futó színeket.
- Mit szólna egy kávéhoz? Lássuk, mennyire ismerem önt jól, Mr. Gillies. - A tekintetem lejjebb vándorol és a telefonján lévő gombok egyikén állapodik meg; egy pillanattal később érte nyúlok. Lelkiismeretfurdalás nélkül megnyomom, hacsak nem akadályoz meg benne, de akkor sem riadok meg túlzottan, hanem egész egyszerűen csak az ajtó felé billentve az állam kikiabálok az asszisztensének.
- Avery? Drága Avery, kérhetnénk egy-egy csésze kávét? Nekem sok tejjel, egy cukorral, a főnökének meg... Várjon, kitalálom, épp a lelkébe nézek - Ez egyszerre szól mindkettejüknek és a férfit fürkészve valóban ráhunyorgok egy kicsit. - Feketén, két cukorral. A lelke mélyén, tudom, édesszájú - Utóbbit a gombot felengedve, vagy ha nem hagyta, akkor immár normál hangerőn, csakis hozzá címezve toldom hozzá, aztán hátradőlök a székemben és várom, hogy kivégezzen.
Meg a tejeskávémat, persze.

Azért valahol vicces, hogy számomra mennyire más jelentése van az “élni és élni hagyni” kifejezésnek. Az, hogy ha valakit én élni hagyok, sokkal nagyobb jelentőségű, mint hogy arrébb kell-e költöztesse a csehóját, vagy sem. Szerencsére elég kevesen voltak, akik addig mentek, hogy tényleg be kellett zárassam őket. Egy kis pénz sok mindent megold, én pedig nem sajnálom a pénzt befektetésekre akkor sem, ha azok hosszú távon térülnek csak meg.
Egy teljes pillanatig leköti a figyelmem, hogy vajon mennyire válogatja meg a szavait a kedves vendégem, de végül arra jutok, hogy valószínűleg már csak megszokásból sem lehet olyan könnyelmű, hogy anélkül ejtsen ki bármit a száján, hogy kétszer átgondolná.
- Még szerencse, hogy itt nekem sem áll szándékomban senkit megkötni - alig hallhatóan helyezem a hangsúlyt az igéről a helyhatározóra, és bár nem feltűnően, de lesem a reakcióját. Nem mondom, hogy ellenemre lenne, ha elszegődne alám...
Igazságérzet meg hivatástudat… olyan nagy szavak ezek, amiket azok az ostobák hangoztatnak folyton, akiket a közvélemény mártírokként ismer. Vagy hősökként. Egy a probléma mindkét embertípussal: korán halnak. Pont mint azok, akik folyton rossz dolgokba ütik a kotnyeles orrukat. Egyelőre próbálom eldönteni, az előttem ülő férfi melyik kategóriába tartozik.
A gyanúmra pedig csak ráerősít, hogy nem hajlandó beadni a derekát, és hagyni, hogy az ügyvédeim intézzék a mocskos részleteket. Nem okozna álmatlan éjszakát leráznom, vagy akár kidobatnom, de őszintén szólva kíváncsi vagyok, mi a francot akar valójában, és ami még fontosabb, hogy milyen mélyre ásott már a szarjaimban, mennyit tud rólam valójában.
- Nem vagyok én olyan érdekes, higgye el. Az időm viszont drágább, mint az ügyvédeimé, és bár szívesen hallgatom meg személyesen az efféle panaszokat, és igyekszem, hogy legközelebb kevesebb hasonló félreértés történjen, nem az én feladatom elsimítani a problémát... - hanem a magához hasonló megfizetett jogtudoroké. Függ a levegőben a kimondatlan befejezés. Még mindig nem vagyok hajlandó másképp nevezni az egészet, mint holmi félreértésnek. Biztos vagyok benne, hogy meg fogják tudni oldani nélkülem is. Az azonban nem árthat, ha a kedves jogász úr tarifáját személyesen puhatolom ki. Még akkor is, ha kétségem sem fér hozzá, hogy a jelenlétem majdnem annyira irritálja, mint az övé engem.
Kíváncsi lennék, min sikerült ennyire elkalandoznia, miközben a kezemet bámulta hamuzás közben. A meglepettséget azonban hamar felváltja az az idegesítő magabiztosság, amit legtöbbször mintha leplezni igyekezne, vagy csupán eddig visszafogta magát, és most kezdi tesztelni a határaimat? Bármi megeshet. Azt azonban ne várja, hogy a legkisebb mértékben is meghátrálok.
Már épp elkezdeném kifejteni, hogy ha ő csupán közvetítő, és nem személyes szívügye a dolog, akkor biztosan megvan az a pénz, ami több, mint amit a jelenlegi ügyfelei fizetnek neki, amikor egészen kíváncsivá tesz azzal, hogy mi a fenét akar, amikor közelebb hajol - nem mintha ez igazán közel lenne, hála az asztalom méreteinek. Csendben figyelem minden mozdulatát, mondanám, hogy bizalmatlanul, és igaz is lenne. Egyáltalán nem bízom benne.
Ritka pillanat, de őszintén meglep, amikor megnyomja a telefonom hívógombját és behívja Averyt. Meglep a pofátlansága, meglep a vakmerősége, és igazán, igazán idegesít, hogy úgy beszél a titkárommal, mintha a szeretője lenne. Mégis úgy érzem, hogy a provokáció nekem szól, nem szerencsétlen Averynek, akinek a bizonytalan hangja hallatszik a telefon hangszórójából.
- Mr. Gillies?
Felállok a székemből, és ezúttal én nyomom le a gombot.
- Hozza azt a kávét, Avery - válaszolom határozottan, de beszéd közben sötét tekintetem a vendégemen függ. Felengedem a gombot, majd lassan megkerülöm az asztalt, és nem messze a férfitől hanyag eleganciával nekidőlök a lakkozott fának. Épphogy hátrafordulva megint lepöccintem a hamut a cigarettám végéről, majd visszafordulok Wallace felé.
- Egy - emelem fel a szabad kezem mutatóujját. - Egy cukorral iszom. Nem vagyok édesszájú.
Lassú ragadozómosolyra húzódnak az ajkaim, mielőtt beleszívnék egyet a cigarettámba, de ahelyett, hogy tapintatosan a plafon felé fújnám a füstöt, ahogy eddig tettem, kissé lehajolok, és a férfi arcát célozom meg a puha, vékonyan kavargó füstfelhővel.
- Vigyázzon, Mr. Wallace, még a végén azt fogom gondolni, hogy flörtölni próbál velem - nyitva hagyom a hangsúlyt a mondat végén, vegye aminek szeretné.

Többé már nem tudnám megmondani, a kötni igének pontosan melyik jelentéséről is folyik kettőnk közt a diskurzus, és pont ezért találom annyira szórakoztatónak a válaszát. Nehezemre esik uralkodni az arcizmaimon és nem átadni magam egy könnyed mosolynak. Értékelem a jó humorérzéket, de hát a munka az munka, és egyébként sem vagyok az a mindenen hangosan nevetgélő típus. Főleg nem olyan gyanús alakokkal, mint amilyennek a velem szemben ülő tűnik az ügyletei alapján.
- Akkor ez egy igazán jó munkakörnyezet lehet. Irigylem Avery-t - Vajon lenémítottam a telefonom, mielőtt bejöttem? Fionn szokatlanul csendben van. Nagyon remélem, hogy nem a terrorelhárítós csapatot riasztja épp. Egy pillanatra megint az ablak felé sandítok, mintha azt várnám, hogy hamarosan fekete egyenruhás kommandósok szállingóznak majd be rajta. De az is lehet, hogy valami több oldalas, drámai emailt fogalmaz nekem éppen, amiben kitagad a családból. Megér nekem ennyit ez az egész Mason Gillies ügy? Áthatón méregetem a férfit, mintha erre itt és most választ szeretnék kapni.
- Persze, hogy nem. És a világért sem rabolnám a drága idejét feleslegesen... - Ch, pökhendi alak! Mintha minden egyes lélegzetével aranyport lehelne a levegőbe. Ez a fajta fontoskodás jobban idegesít, mint kéne. Biztos az öltönye teszi. Az öltönyös fontoskodó a legrosszabb típus a világon. - Ám attól félek, az ügyvédei nem elég tájékozottak bizonyos témákban. Jobb szeretném, ha... Hogy is fogalmazzak? Segítene megérteni a problémát. Utána az ügyvédei már elvégezhetik a simítgatásokat. - Valahogy sejtem, miféle módszerekkel, ezért sem akarok csak velük érintkezni. Nyilván nehéz lesz teljesen megkerülnöm őket, de hát épp elég ideje zaklatom Gilliest ahhoz, hogy ne járjak ugyanilyen lelkesedéssel a nyakára még néhány hónapig. A végén önként fog bevallani mindent.
Mondanám, hogy sérti a frissen kialakult barátságomat a titkárával, hogy Avery a főnökétől vár visszaigazolást a kérésemet illetően, de hát józan ésszel belátva teljesen érthető a dolog. És meglepő módon még élek, habár azért ahogy a férfi feláll, ugyanakkor hátradőlök a székemen, hogy megőrizzem kettőnk között a távolságot. Nem kenyerem a fizikai erőszak, de tanultam néhány trükköt Fionntól, amivel meg tudom védeni magam. Érdeklődve figyelem, hogyan kerüli meg az asztalt, próbálok olvasni a mozdulataiból. Erőfitogtatás? Fenyegetés? Érdeklődés?
- Mhmmm... - Enyhén csücsörítve ingatom a fejem, láthatóan nem győzött meg a válaszával. - Nem hiszem. Tartom magam az állításomhoz, miszerint a lelke mélyén édesszájú. Csak talán még ön sem tud róla - Fogalmam sincs, miért ragaszkodom ehhez annyira, egyszerűen csak feltámadt bennem egy gondolat az ízlésvilágát illetően, amit képtelen vagyok lelőni. A róla alkotott kép aztán rögtön árnyalódik is a fejemben, ahogy rám fújja a füstöt. Egyrészt csípi a szemem, de hülye lennék akár csak egy kicsit is szaporábban pislogni előtte, másrészt borzasztóan irritál az a fölényesség, amivel beszél. Végül halovány fintorral megállapítom magamban, hogy tényleg illik hozzá az egy cukor, pont olyan keserűen issza a kávéját, mint amilyen az egész személyisége.
- Kérem. Nem gondolkodna rajta, flörtölök-e, ha valóban flörtölnék. - Nem igazán tudom hova tenni a humorát, mert hát igen, tettem pár kétértelmű megjegyzést, de végeredményben mindketten férfiak vagyunk. Miből gondolja, hogy flörtölök vele? Ő flörtöl velem? Hiszen csak oda-vissza dobálóztunk, nem? Az egész beszélgetés meglehetősen furcsa ívet vesz, ezért megpróbálom visszaterelni az eredeti témánkhoz: az ügyleteihez.
- Mr. Gillies, ha ennyire biztos az üzletében, miért tartja annyira fontosnak a konkurencia ellehetetlenítését? Nem hisz a szabad versenyben? Kételkedik a saját erejében? Tart másokétól? - A hamutartójáért nyújtózom és a tenyeremre fektetve feltartom neki, a könyökömet a szék karfáján támasztva. Nem mintha ki akarnám szolgálni, keresem csupán a módját, hogyan viszonozhatnám a füstölgését anélkül, hogy nekem is rá kéne gyújtani. Az, hogy a tárgyait fogdosom és igyekszem kizökkenteni, egyelőre jó stratégiának tűnik.

Ha tudná, hogy valójában mennyire gyanús alak vagyok, erősen kétlem, hogy kedve lenne itt mosolyogni rám. Mert látom rajta, hogy értékeli a megjegyzésemet, hiába próbálja megzabolázni az arcizmait.
- Minden oka megvan rá. Kevés titkárt becsülnek meg jobban, mint Averyt - hiába, nem egyszerű megbízható titkárt találni, pláne az én helyzetemben.
Bár nem mutatom egy rezzenéssel sem, meglehetősen idegesít, ahogy alig észrevehetően az ablak felé pillant megint. Mintha várna valamire. A személyes paranoiám - és mondjam, hogy szakmai ártalom? -, hogy hiába van a város meglehetősen forgalmas részén a klubom, az irodámba semmilyen szögből nem lehet más épületből belátni, és az sem véletlen, hogy nem az ablaknak háttal, hanem arra merőlegesen van elrendezve az íróasztalom is. Csupán pénz és ügyes tervezés kérdése az egész.
Miért van az, hogy minden egyes alkalommal, amikor a drága vendégem kinyitja a száját jobban és jobban idegesít, amit mond, és amire célozgat, egyaránt? Egy pillanatig elgondolkodom, hogy nem lenne-e egyszerűbb itt helyben fejbe lőni, de arra jutok, hogy a kézzel csomózott cseszett nagy perzsaszőnyeg a lábunk alatt túl drága mulatság ahhoz, hogy összekoszolja itt nekem a testnedveivel. Bár… tudnék kivételt tenni, persze nem a vérével. Az nem jön ki. Meg hát biztos vagyok benne, hogy valaki tud róla, hogy itt van. Nem tűnik olyan ostobának, hogy miután egy ideje szaglászik körülöttem, mindenféle hátvéd nélkül jöjjön el hozzám faggatózni.
Beleszívok egy mélyet a cigarettámba, és elfojtom a késztetést, hogy zsigerből félbeszakítsam a “nem akarom rabolni az idejét, de” mondatát. Akkor mi a francért teszi? Olyan egy kicsit, mint egy szúnyog, amit hiába legyez el az ember, úgyis tudja, hogy vissza fog jönni a vérét szívni.
- Higgye el, hogy az ügyvédeim a végletekig tájékozottak minden ügyben, ami az üzletpolitikámat érinti - nyugodt a hangom, de elég határozott, hogy érezhesse, nem szándékozom túl sokáig hagyni, hogy kötözködjön. Ha nem lennék kíváncsi arra, miért szaglászik körülöttem, valószínűleg már itt véget vetnék az egész parttalan beszélgetésnek, és tényleg ráhagynám a jogászaimra, hogy intézzék el a dolgokat.
Azért meg kell hagyni, elégedettséggel tölt el az önkéntelen mozdulat, amivel hátrébb dől, amikor felállok a székemből. Szeretem, ha pontosan azt a reakciót váltom ki másokból, amit akarok. Persze képtelen szó nélkül hagyni, hogy kiigazítom. Mintha csak azt hinné, jobban ismer, mint én saját magam. Ugyanmár! Nincs a világon, aki egy kicsit is jobban ismerne, mint amennyire engedem, és ez bizony nem túl sok. Még Avery is csak a töredékét tudja mindennek, pedig neki úgymond munkaköri kötelessége ismerni.
- És nyilván az unikornis a kedvenc állatom, csak még nem tudok róla, hm? - igen, jól érezheti, hogy gúnyolódom, még ha a hangszínem nem is vált tipikusan gúnyolódóba. Elegek a szavak, és az a lesajnáló pillantás, amit a hasonló helyzetekre tartogatok.
Becsületére legyen mondva, hogy nem kezd sem köhécselni, sem szaporábban pislogni, amikor az arcába fújom a füstöt. Persze nem is hajolok olyan közel hozzá, hogy belemásszak a személyes terébe, de így is kellőképpen zavaró lehet. Valószínűleg pont annyira, amennyire a flörtölés témája Wallace számára. Elmosolyodom, és magamban nyugtázom az apró kis változást, amit a feltett kérdésem okozott. Elbizonytalanítottam, még ha csak egy pillanatra is.
- Elnézését kérem, még véletlenül sem akartam olyasmire célozni, hogy esetleg valóban kikezdett volna velem - nem mintha zavarna. Úgy egyáltalán bármikor, bárkitől. Ez is egy eszköz, amit ugyanolyan gyönyörűen fel lehet használni, mint a szavakat, a mágiát, vagy éppen a fizikai erőt.
Nagy kegyesen hagyom, hogy továbbterelje a témát, még ha nem is feltétlenül tetszik az ív, amit a beszélgetésünk felvesz. Mi a francért nem maradhatunk a flörtölésnél? Jól mutatna az íróasztalomon ideiglenes dekorációként. Aztán kihajíthatnám végre innen, mehet Averyvel kávézni, én meg nyugton megihatnám a sajátomat. De úgy tűnik, nem ilyen egyszerű a helyzet, fafejűbb annál a pasas, mint hogy hagyja magát elterelni. Pedig nem vagyok biztos benne, hogy nem próbált flörtölni velem, még ha tagadja is.
- Elég súlyos szavakkal dobálózik, Mr. Wallace - szívok egy újabbat a cigarettámba, de ezúttal előzékenyen a plafon felé fújom a füstöt. - A befektetéseim részét képezi, hogy csökkentsem a konkurenciát a klubjaim környékén. Ez azonban nem jelent többet néhány sikeres tárgyalásnál, és a költözés kellemetlenségeinek megfelelő ellensúlyozásánál. Mindennek, és mindenkinek megvan az ára, ezt a legtöbben elég hamar belátják és elfogadják.
Egy pillanatra elhallgatok, de csak egy következő slukk erejéig. Gyorsan és határozottan engedem a füstöt a plafon felé, és szemrebbenés nélkül hamuzok a Wallace kezében tartott hamutartóba. Nem úgy tűnik, mintha zavarna, hogy fogdossa a dolgaimat. A hamutálcámat legalábbis...
- Miből gondolja, hogy én nem kapok fenyegetéseket, névtelen bejelentés alapján történő rögtönzött adóügyi és egészségügyi ellenőrzéseket? Egészen biztos benne, hogy az ügyfelei nem csupán egy újabb fegyvert látnak önben, és a jogban, amit képvisel, hogy nekem keresztbe tegyenek? Biztos benne, hogy én kezdtem a szurkálódást?
Valójában csak költői kérdések, amiket megzavar Avery illedelmes kopogása.
- Jöjjön, Avery! - azzal a titkárom egy csinos ezüst tálcán teszi le a kért kávét az asztalomra, majd rám pillant, mire biccentek felé. - Köszönöm.
Szó nélkül hajt fejet mindkettőnk felé, mielőtt becsukná maga mögött az ajtót. Felveszem a tejes kávés csészét, hogy Wallace felé nyújtsam, majd ha elfogadta, a hamutálcáért nyúlok utána. Nem tudom megállni, hogy ne húzzam egy kicsit én is az idegeit, ha már ő nem rest az enyémeken táncolni, így a szemébe nézve cseppet sem véletlenül ráfogok a kristályra, fogva ejtve így a kezét. Az érintésem meleg, nem hazudtolja meg az elemet, amit dzsinnként képviselek. Persze ha akarja, könnyedén elhúzhatja a kezét, még ha ott is van a kockázat, hogy ha túl hirtelen teszi, esetleg a szőnyegen végzi a hamutartó.
- Ne vegye magára, Mr. Wallace, de nem Ön az első, aki igyekszik a nyakamra lépni - ha eddig nem szabadult magától, most elveszem a kezéből a kristályt, és visszateszem az asztalomra, és leteszem a cigarettát is a szélére, hogy felvehessem a saját csészémet. Mindezt természetesen csak azért, hogy  ő is nyugodtan megihassa a kávéját. - Miből gondolja, hogy megéri a kellemetlenséget szaglászni körülöttem? Mit remél, mit fog találni? Hullákat a szekrényemben? Az üzlet mindenhol mocskos dolog, a versenyszféra pedig nem kegyelmez. De ettől még nem vagyok rosszabb, mint bárki más, aki hasonlóan magasról lógatja a lábát a létránkon.
Nyilván most még nem fogom távoltartási végzéssel fenyegetni, az egy későbbi fázis, és általában csak a fanatikus újságírók ellen használ, de megvannak a módszereim, hogy őt is könnyedén kivonjam a forgalomból. Még ha nem is szó szerint, hiába viszket ösztönösen a tenyerem.

Talán nekem is pontosan erre lenne szükségem: egy megbízható titkárra, aki segít elsimítani a nehezebb ügyeket, néha kedves helyettem az ügyfelekkel és jó kávét főz. Fionnt még alkalmazhatnám is, ha nem lenne ennyire barátságtalan és tekintélyparancsoló másokkal szemben, meg ha nem hinnék benne, hogy egyedül sokkal hatékonyabb dolgozni. A naptáramat teleírni és telefonálni még nekem is megy, még ha az akták rendszerezése időnként gondot is okoz, nem érzem szükségét fizetni valakinek ezért. Avery láttán mondjuk enyhén feltámad bennem az irigység, bár hogy melyikük iránt egész pontosan, azt nehezemre esne megmondani.
- A legnagyobb tisztelettel, kétlem. - Bármennyire ellentmondásosnak hangzik is, igyekszem udvariasan ellenkezni vele. A lehető legjobb modoromban és legóvatosabban megválasztott hangnemben fejezem ki az ügyvédeit illető bizalmatlanságomat, és esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem szerepel a céljaim közt az idegesítése. Egyrészt két testvér mellett megtanultam, hogy mindenre kapásból az ellenkezőjét kell rávágni, másrészt tényleg nagyon nem, egyáltalán nem, a lehető legkevésbé szeretném hagyni, hogy lerázzon. Őt kerülgetve sosem fogok válaszokhoz jutni, csak ha szemből nekimegyek. Most sikerült beharcolnom magam az irodájába, ám jól tudom, hogy legközelebb már óvatosabb lesz, ezért sem szabad engednem a szorításon.
- Az unikornisok bájosak. - Erről eszembe jut az az emberméretű plüss, amit Fionn vett Quinnek. Ugyan csak egy diszkrét mosoly ül ki az arcomra, belül nagyon is virulok az emléken. Igen, a fickó irodájába határozottan nem illik bele semmi, ami rózsaszín, szőrös, varázslatos és csak egy kicsit is boldogságot sugároz. De hogy a lelke mélyén tényleg odalenne az aranyos dolgokért? Sosem lehet tudni! A külső alapján ítélkezni a legnagyobb hiba, amit valaki elkövethet a másik ellen, Mr. Gillies pedig pontosan olyan fazonnak tűnik, akinek a hibátlan megjelenése mögött jóval több van, mint azt első blikkre sejteni lehet.
Borzasztóan idegesítő, ahogy az arcomba fújja a füstöt. Szerencsére nem vagyok az az impulzív típus, a forrófejűséget és a hevesvérűséget meghagytam a testvéreimnek, de ez nem azt jelenti, hogy ne irritálna az az arrogancia, amellyel megnyilvánul velem szemben. Igaz, szándékosan hagyom magam előnytelen pózban, nem állok fel a székemből és fel is nézek rá, de hát nem erőfitogtatásra jöttem. Vagyis igen, viszont nem olyan stílusban, amit talán tőlem várna. Sokkal inkább a megfigyelés és a hibakeresés motivál, a türelmes várakozás, hogy egyszer úgyis megvillantja előttem a titkait, mintsem erővel próbáljam kiprovokálni belőle.
Enyhe értetlenséget tükröznek összeszaladó szemöldökeim, ahogy próbálok rájönni, mégis mire céloz. Kikezdeni vele? Én? Miért tenném? Miért tenné bárki? Felnőtt férfiak vagyunk, kinőttünk abból a korból, hogy egymás haját húzogassuk, ráadásul éppen dolgozunk. A viselkedése olyan érzést kelt bennem, hogy lemaradtam valamiről, ráadásul a válasz nem benne, hanem magamban keresendő. Ez a kellemetlen feszültség lassan enyhül, ahogy végre visszatérünk az üzlethez. Rögtön kényelmesebben érzem magam, amiben valószínűleg az is közrejátszik, hogy ezúttal nem kell a csípős füstöt ismételten kipislognom a szememből. Természetesen a szavai most is épp olyan körmönfontak, mint eddig, olyannyira mesterien forgatja őket, évezredekkel ezelőtt nagy sikere lehetett volna Athénban.
- Nem célom felderíteni, ki kezdte ezt az egészet. Az ügyfeleimmel arra törekszünk, hogy pontot tegyünk a végére. Azt hiszi, ujjal mutogatok, pedig be kell látnia, a részletek ismeretében nem minden vád tűnik alaptalannak. És ezek szerint nem aggathat mindenre és mindenkire árcédulát - Utóbbit mellékesen, félvállról fűzöm hozzá, hiszen ha pénzzel elrendezhető lenne minden, nem ücsörögnék az irodája közepén. Talán költői túlzás azt állítani, száz százalékban az ügyfeleimet képviselem, mikor sokkal inkább a saját megérzéseim és kíváncsiságom hajt. Szagot fogtam, innentől akkor is tovább kutatnék, ha senki sem fizetne érte. Mielőtt azonban felnézhetnék az arcára, hogy onnan próbáljam leolvasni a választ, a kopogás az ajtó felé vonzza a tekintetem. Avery láttán halvány, barátságos mosolyra húzom a szám.
- Köszönjük! - viszonzom a biccentést és derűsen figyelem, hogyan hagyja el az irodát. Épp csak visszasüppednék munka módba, mikor Mason felé pillantva szembe találom magam az egyik csészével. - Köszönöm. - átveszem tőle és ahogy két kezembe fognám, akkor jövök rá, hogy szinte beleépült a másikba a hamutartó. Szerencsémre a férfi erről is gondoskodik - fogalmam sincs, hogy lehet valaki ennyire multifunkcionális -, úgyhogy készséggel átadnám neki a kristálytálat, hiába, mert csak fogja, a kezemmel együtt. Értetlenül pillantok a kezünkre, majd fel rá kíváncsian, hátha nyomatékosítani akar valamit, a szavai mégsem tűnnek fenyegetőnek vagy burkolt célzásnak, így aztán még kevésbé áll össze, miért nem veszi el a hamutartóját végre. Tartván tőle, hogy ha elhúzom a kezem, a földre ejtjük, nem mozdulok én sem.
- A nyakára? Távol álljon tőlem az erőszak bármilyen formája, Mr. Gillies. Eszemben sincs kellemetlen helyzetbe hozni. - Csak egy kicsit megszorongatni, de hát most ismerte be, mennyire szokva van hozzá. Bár tudnám, miért ilyen meleg az érintése! Kezd kicsit zavaró lenni az a természetesség, ahogy hosszú ujjai átérik a kézfejem; mintha a bőréből áradó forróság bekúszna lassan az enyém alá, a nyakkendő fojtónak kezd hatni, melegem támad. A csomó a gyomromban csak akkor oldódik fel, mikor végre elveszi a hamutálat. Nem húzom vissza egyből a kezem, előbb kíváncsi pillantást vetek rá, mintha égési nyomokat keresnék rajta, vagy bármiféle jelet, ami megindokolja az imént érzett meleget.
A világon semmi. Érdekes.
- Távol álljon tőlem, hogy jelzőket aggassak önre, Mr. Gillies. Jó vagy rossz, ezt nem én ítélem meg - ejtem végül az ölembe a kezem, a másikkal pedig eljuttatom a csészét a számig. Avery-t határozottan fizetésemelés illeti, akármennyit is keres éppen, a kávé ugyanis tökéletes. - Az én célom egyedül az igazság felderítése. Ha akadnak önnél “rosszabbak”, ahogy fogalmaz, örömmel fogadok javaslatokat, kiket érdemes felkeresnem következőnek. Tudom, hogy a lista végtelenül hosszú, de az igazságszolgáltatás sosem halad semerre, ha nem indul el egyszer rajta valaki, nem igaz? - Ha mindenki hátradől és karba teszi a kezét, mondván, ez a bevett szokás az üzleti szférában, akkor miért várnánk, hogy a helyzet valaha is változni fog? Kicsiben kell kezdeni, elindulni valahol, már ha tényleg komolyan vesszük, amire felesküdtünk a hivatalba lépésünkkor. Mason pedig eleve érdekes fazon, akinek a titkai felfedezése iránt nem csak a hivatástudat, hanem egyfajta személyes kíváncsiság is hajt - így, hogy élőben is megismerhettem, még élénkebben, mint eddig.
- Hmm. Most, hogy belegondolok, egészen hasonlóak vagyunk - A következő korty előtt villan az eszembe valami, ami arra késztet, hogy meghitten a férfira mosolyogjak, mintha a titkárához hasonlóan őt is ezer éve ismerném, és hosszú évtizedek kellettek volna hozzá, hogy ez a személyre szabott gesztus kettőnk közt kialakuljon. - A munkamorálunk szinte már ugyanolyan, nem gondolja? Maga is a tökéletességre törekszik és igyekszik minél eredményesebben végezni a munkáját. Én is. - Ennek örömére, hogy ezt így sikerült megállapítanom, felhörpintek néhány kortyot a kávémból.