Arcon is vágtak ezzel a kirúgás dologgal. Azóta sokat lógok abban a képtárban, el se hiszem, hogy leélveztem a falat. Anyám rögtön két infarktussal lenne gazdagabb ha ezt valaha megtudná. Tele van a fejem Olival azóta, még a neten is rákerestem, pedig ez igazság szerint sosem jutott az eszembe. Nem bolondultam meg akkor sem annyira, hogy magamat szivassam azzal, hogy őt bámulom videókban, lapokban. Nincs sok cuccom amit össze kell szedni, a főnök szigorú tekintete végig a hátamat nyilazza. Nehezen fog még egy fiatal hülyét találni, aki mellé nem kell még három ember, mert annyit van helyben, hogy egyébként is műszakot visz, akkor is ha épp nem. "Mondtam Chris, nem fogadok el több hibát." - Értem, Mr. Clark, megértem a döntését. - amúgy kurvára nem, mert most pár kóbor cigi, meg egy kis fű és bor még nem ártott senkinek. Nem okádtam le a képeit, nem engedtem be illetéktelent és fel sem gyújtottam. Mégis, munkaidő és többször egymás után. Hogy bassza meg a kurva élet!  
Becipzározom az utazót, átveszem a borítékot és elhúzom a belem. Technikailag céltalanul, ebben a fos időben. Láttam az öreg arcán, hogy amúgy sajnálja. Ő bírt, csak a többi seggfej nem. Hiába, a világ nem fogad el hibákat. Veszek egy doboz cigit, szétáztatom az esőben és a belváros felé megyek. Még a zsebemben van két spangli is, úgyhogy legalább aludni fogok tudni egy jót, már csak a holt kellene behatárolni valamilyen vonalzóval. Elhaladok bárok, nevető emberek, párok között akik mind újsággal a fejükön vagy ernyő alatt szaladnak be valahová. Még egy bár, egy étterem, pénzváltó, szálloda. Kitörlöm a homlokomból a vizet. Csak egy este, egyetlen egy amikor kényelmes helyre tehetem a seggem, tisztességes hely van a kádban, illatos a törölköző és van szobaszerviz. Nem mondom, hogy a régi életemből nem hiányzik egy rakás dolog, de én hoztam meg a döntést.
Besétálok, már az nem tetszik amúgy, ahogy a recepciós rám néz. Éppen valami ultrafontos dologban zavarom meg őket, amit nem kellene hallanom sem, hisz "Mr. Hudson lakosztályát hozzátok rendbe, a heti második takarítás következik." Mr. Hudson. Mr. miféle Hudson? Némán hallgatózom tovább, mennyire szánalmas vagyok már. "Ilyen arccal elnöknek is indulhatna." Annak. "Még a neve is, Oliver, milyen szép". Akkorát dobban a szívem, hogy félre kell néznem. Oli? Olinak van itt lakosztálya? Beletörlöm a kezem a farmeromba, keresek valami logót, nevet, akármit. Hamilton, Hamilton, Hamilton. Honnan..? Baszki, fejcsóválva rázom ki a gondolatot. Hamilton, itt volt foglalás amikor úgy volt, hogy eljövök karácsonyra. Ebbe a kurva hotelbe jöttünk volna, ha nem baszom el a bizonyítványt. Apám nem egyezett bele az útba, nem jöhettem. Ő sem jött utána, még csak fel sem hívott. Anyám akkora notórius kamugép ha a családról van szó, hogy el se tudom képzelni vajon most mit adott elő mindenkinek, hová tűntem két éve. Végre rám emeli a csaj a tekintetét, meg vagyok tisztelve. "Segíthetünk esetleg?" - Segíthetnek. Szobát szeretnék két főre, két éjszakára, minél magasabban. Lehetőleg kádast és nem zuhanyzóst. Megoldható? - pötyög, utánanéz. Megoldható. Megmosolyogtatjuk egymást, én a kápéval, ő meg a jatt reményével. Kilapátolom a borítékból a pénzt, hát ezt verhetném el értelmesebb dolgokra is. "Milyen nevet írhatok?" Picsába. - Jenson. Christopher. - rám mosolyog, nyomtat én meg nem kérek számlát sem, mert ilyen rendes vagyok. Londindert sem, semmit. Rákacsintok egy mosoly kíséretében. Az extrás emelet alá, ahogy kértem. A dohányzást elfelejtettem, de sebaj. Mindenhol van ablak. A szobám helyett viszont a legfelsőre megyek, a magánokhoz. Ha kell, mindet végignézem egyesével. Fogalmam sincs mit csinálok, miért akarok ide bejutni. Először csak kopogok az ajtókon, kettőből ki is néznek. Nem nyerek. Suite meg nincs olyan sok, marad kettő. Oli nem szeret középen lenni sehol, tuti a szélső az. A régi bankkártyámat dugom az ajtóhoz, hátha megcseszi annyira a kilincs nyelvét, hogy bemehessek. A vállamra nehezedő kéztől kis híján kapok agyrákot. "A betörés bűncselekmény fiam." Ennyi marad meg az egészből, meg az, hogy ketten elvezetnek. - Nézze nem akartam betörni, esküszöm. Csak eltévesztettem az emeletet. - magyarázom, rohadtul nem hiszi el. Nem is illek ide, mennyire igaza van. Egyáltalán nem tűnök a Hudson lakosztályba valónak, se a szállodába, semmilyen szinten. - De ismerem Mr. Hudsont. Hívja fel. Komolyan, hívja fel Oliver Hudsont és kérdezze meg tőle. - befékezek, felajánlhatnám, hogy én hívom fel, de fogalmam sincs hol érem el. Aztán azt mondanák nem is vele beszélnek. - Hívják fel! - jönnek a zsarukkal, na de egy név, egy ilyen név mindig súlyt jelent. Felhívják, a szívem üt kétezret percenként. Mi a gecit mondok neki? "Mit mondjunk, ki a vendége?" - Chris, a galériából. Tudni fogja. - bízom benne, hogy nem felejtette el a múltkorit. Nem tehette, nekem nem ment. Noha nem mondtam neki nevet. "Chris a galériából, Mr. Hudson. Azt állítja véletlen és a szobája az öné alatt van. Ismeri?" Intek, hogy adja ide. - Hogyne ismernél, nem igaz? Elmondod a két baromnak, hogy nem betörő vagyok? - kérdezem közvetlenül, minél erősebb kapcsolódás kell. Visszaadom a telefont, nem akarok vele beszélni. Megkattantam, megőrültem miatta. Azóta nem bírok másra gondolni, vagy normálisan viselkedni. Kihasználom ezt a fél percet és a lépcsőkhöz iramodok. Annyira kár, hogy meghallom a balfaszságom maradékát. "A bankkártyán nem ez a név szerepel, hanem Leigh. Hayden Leigh. Rohadt kis tolvaj." - a többit meg nem akarom hallani, remélem már letették. Remélem lehetek elég gyors hozzájuk képest. Átrohanok az előcsarnokon a végtelen lépcsősor után és kivágom magam előtt az ajtót. A szar esőben semmit sem látok. Meg kellene őt várnom. Mégsem kellene, lopással meg betörés gyanújával fogják hívni a zsarukat. Ha elszedik az irataimat vége. Hát futni kezdek az utcán, törölgetem a szemem, semmit nem látok. Csak két sarokkal odébb állok meg, befordulva valami étterem mellett. Felröhögök kínomban, hát ilyen nincs. Nincs! Azt fogják hinni, hogy magamat is kiraboltam. Nem futok tovább, majd az utca másik végén másfelé megyek. Így kell pénzt kidobni, mi?

Nem mondhatnám, hogy nem lep meg a kéréssel, mert igazán kevésszer fordult elő az, hogy mire megtaláltam a lendületet és kértem a duugást, akkor lassított le. Szóval meglepődöm, visszahümmögve jelzek, a válasza pedig olyan hívogató, hogy a ködös agyammal zokszó nélkül hajtom végre a kérést. Magamra kell találnom az új helyzetben, mert a saját súlyom nyom rá teljesen és a megváltozott mélységtől még azt is újra kell táncolnom, hogy sikerüljön két nyögés között rendesen levegőt venni. Ó, igen meg újra egy igen. Gyorsan siklik tova az egész, mert a bőréhez érni maga a felvillanyozódás. A bőröm életre kel attól, hogy hozzáérhetek, ráadásul szabadon úgy és ahogyan én szeretnék. Nincs bűn az ölelésben, a fantasztikusan finom csókjában amit nem azért nyelek ennyire bőszen mert a vacsoráját akarom kiízlelgetni belőle. Hanem őt magát, csakis őt. Emel, szuszogok nekem még az újabbnál is újabb ez az érzés. Most száz kg-nak érzem magam olyan szinten nyomódok az ölébe, a farkára. Ilyenkor mindig megvan a kimenekülés vágya, hogy kicsit szabadulhassak a feszítéstől, de végig menni nem tud a folyamat, mert a finom bőrű forró tenyerei visszairányítanak. Pislogok rá, szia? Lihegve nevetek fel. – Szia! – varázslatosan közel van hozzám az arca, eltökélt a csókom hiszen ma éppen elégszer kerültük el ahhoz, hogy gondoljak rá és felüsse a fejét a gonosz hiányérzet. Betegesen jó, hogy két helyen is bennem van, mintha ezzel összeköthetné magát bennem. Kicsit úgy is érzem, hogy ez éppen most történik meg.
Nyögve mozgunk, szinte tényleg egybefolyik a testünk, a tenyerei ráforrnak a seggemre, a szám az övére, az elejtett szavai sarkallnak, tolnak tovább rá mindig újra. El fogok égni tőle, be sem cserélném semmi másra. Átölelem, koccan a homlokunk, lehunyt szemmel nyögök közénk, mintha mindig kicsit mélyebben érezném. Nem mozgok egész testből csak a csípőm mozdul rajta, hozzá inkább, állítsuk meg az időt körülöttünk. Magam sem tudom mi az amit ő mond ki, mit súgok vissza én, mintha szavakkal is tennünk kellene amit megtesz a testünk, a kezünk. Kikapcsol az agyam, rábízom magam az érzéseimre meg az ösztöneimre. Majdnem vallok neki olyat, ami megint mindent megváltoztatna, tudom, hogy meg, a szájával eltörli. Alá is tolom a nyakamat a forró szájának, már látnom sem kell, kárpótol minden mással. Próbálok nem csak nyögdécselni mint valami mániákus, vigaszt keresek a bőrén az ajkamnak, az ízével a nyelvemen már a szájára szívok, játszom vele, ütemessé válnak a mozdulataim, hihetetlen, hogy mindig rátalálunk vegzáló kínlódás nélkül is. A harapásra szisszenek fel, hangzik az „áúh” kihúz a lágy élvezkedésből, nem tudom mi van, mi a váltás csak a belém vágódó farka, a rám szorító kezei maradnak. – Oliih.. – elnyeli a hangos nyögés, a gyorsan felvillanó kéjelgő mosoly. Nem tudom mi juthatott az eszébe, de olyan érzés mintha a szerveim is helyet adnának neki, pedig tudom, hogy ez lehetetlen mert ilyen nincsen meg nem létezik és mégis. Lihegve tartok rá erre a váltásra, vonaglok a karjai között, mit művelünk? Istenem, isteni, istenem. Kapkodok a levegőért, belenyelek a csókba is, megfeszülnek az izmaim, jó isten. Megvadítom? Tényleg? Kivégez, mondtam neki, hogy megedz. Úgy feszülnek az izmaim, hogy berosálok rögtön. – Nem, csak alattad akarok feküdni. – mormolom a szájára, már nem is tudom milyen érzés ha rajtam van és beleprésel a matracba. Ezt nyomatékosítva rálököm magam a farkára, nyögjön csak még egyet-kettőt velem a nagy mosolygásban. Csak ezután mászom le róla. Jó isten, rendesen hiányzik belőlem a lüktetése, pedig épp csak hátrébb mászom és hanyatt fekszem. A lábaimat szétrakom, jöjjön, jöjjön már! Most is késő, hogy megérintsen, nem érzi ezt a sürgetést mint én? Megtámaszkodom a könyökömön, izgatottan nyalok a számra már attól is, hogy csak figyelem a mozdulatait, az izmok mozgását a bőre alatt, hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, nem is értem vagyis inkább fel sem fogom. Teli mosollyal nyögök fel megint, tízezredjére, megrándulnak az izmaim a szája alatt, odadörgölőzöm alá. A farkam fellüktet, leejtem magam az ágytakaróra, hah, ó igen. Emelem a fejem, vigyorogva simogatok az arcára, mozdítom magam, hogy hozzá súrlódjak még jobban. – Semmiképp, ma még megdugom a szád. – ebben biztos lehet, már most is tenném, bele is tolom magam a szájába, nem, cseppet sem vagyok fáradt. Csak vegyen a szájába, jó mélyre még. Ezek az elégedett hangjai szétizgatnak, az ujjamra harapok jobb híján és kérlelem rá, szopjon még hát belehalok olyan jó. – Ó, na! – elégedetlenkedem, ne hagyjon magamra, bár akkor biztos teleélvezem a száját. Megbolondulok. Szétkócolom a haját, köszöntöm a bőrömön a nyelvét, felemelkedek hozzá egy pillanatra, lopok én ízű csókot. Adok helyet, emelem magam, szuszogva fogadom magamba, két „uh” és három „ah” közé beékelve. A mellém támasztó karját csókolom, sürgetőleg harapom meg, máris ölelem magamhoz és meg is tartom, meg ne mozduljon még. Lecsúsztatom a tenyerem a hátán egészen, ahol már a segge kereksége kezdődik, rámarkolok. – Régen nehezebbnek tűntél. – nyögöm a csuklójához, aztán már a szemébe is tudok nézni ilyen közelről. Megcsókolom, hozzá lököm magam, rá pontosabban. Végre szét is simogathatom szabadon, miközben bennem jár. Tökéletesen izgató a teste az enyémhez simulva, helyezkedem egy kicsit, aprókat mozdulok csak, vele akarok. Alatta, végre.

Kapaszkodom belé és tudom, hogy már így lesz ez örökké, mert a jelenléte felkorbácsolja az érzékeim múltba veszendő ködét, már azt hittem, hogy elfelejtettem mennyire szeretem őt, a lelke simul a kezem alá és nem csak a farka. Örömmel nyugtázom, hogy azonnal jön, az ölembe ül, kifejezetten élvezem, hogy a teste sokkal maszkulinabb, erősebb, nagyobb és vastagabb, minden tekintetben. Pedig imádtam annak is aki volt, de… nekem ő kell. Olyan vadul, ahogy alá döfök s panaszosan felsír a nevem a szájából. Tudatlant tetetek, mi lehet a baj ezzel? Megvadulok tőle, annyira kívánom, hogy szinte attól elélvezek, ahogy néz rám. - Kicsikém. - súgom a szájába a csókba és persze, hogy tudom, hogy nem fáradt el, heccelem csak.
Kifarol az ölemből a farkam panaszosan fázni kezd nélküle, de még le sem ér a háta, már csókolom a hasát, beledugom a nyelvem a köldökébe, legszívesebben egyeben bezabálnám.
A gerincem körül facsar a forróság, megvadulok attól., hogy jelen van, hogy nekem van. A nevét súgom, mielőtt a farkára siklik a forró szám és benyelem mélyre. Kicuppantom a számból és felköhögök, de nevetésbe érlelődik. - Igen? - milyen merész, gyere, te kis hülyegyerek és dugd meg a szám, mi tart vissza? Élvezni akarok, nyelni belőle, akár azt is, amit a számba lövell.
Még egyszer végig nyalom, rásiklik az ajkam és szívom erőből, hogy csak nehezen engedje ki a vakum a számból. - Csak semmi na, ma még a számba veszem, becsszó. - csak ne élvezzen el nekem idő előtt.
Felfelé is végig nyalom a hasát, sós izzadság szökik a nyelvemre, átfutok a mellbimbóján, ha már ott vagyok kicsit megrágom és már illesztem is hozzá a farkam, hogy végre vissza lökjem magam a forró és szűk helyere, hiszen oda vágyom.
Letámasztom magam a feje mellette, míg a karom csókolja én a fülére hajolva nyögdécselek elmerülve benne újra. Még pontosan ég a szemeim előtt a látvány, ahogy terpeszt nyit nekem és magára enged, ezért is könyörögtem annó egy keveset, főleg, hogy nem hagyta magát megcsókolni. És most… most meg belefulladok a szájába, a testébe.
Lököm magam fel benne, egészen amíg csak elférek, és még tovább. - Te meg sokkal kisebbnek. - tűnt és az is volt. Lebukom a nyakába, hogy ott is csókoljam, míg alig kapok levegőt nagy szenvedésemben, de a csípőm már nem pihen meg, tolom magam felé, sima, egyszerű bejáratott mozdulat, mégis kipréseli belőlem a lelket is.
Akarom őt, örökre itt alattam és mellettem. Leég a testemről a bőr, bugyog a vérem és muszáj gyorsítanom a tempón, hogy aztán kínlódva pihenek meg benne. Felhúzom a térdeimet, a combommal tolom őt fel, hogy jobban nyíljon meg a számomra és erőteljes lökésekkel, durván vegyem birtokba. Szavakat súgok, amiket nem tudok megállani, arról, hogy csodás és gyönyörű, mennyire tetszik, milyen forró és én milyen kemény vagyok, mennyire kívánom és ne hagyjon elélvezni, ne még semmi esetre sem. Nyögve, hörögve nyomom belé magam újra és újra, a csókjaim kalandoznak a nyakában, az arcán, a száján, aztán ráfulladok a nyelvére.
Így akarok elélvezni benne, de azt akarom tudni ez a teste mennyire hajlékony, mintha valami testbitroló lenne és most egy másikban lakna… olyan ez az utazás nekem vele.
Szerelmes vagyok belé, nem lehet kérdéses, még mindig, vagy csak asok a fű, meg a pia… nem. Feltolom magam és szemérmetlenül az arcába bámulok, miközben a jobbal a lába után nyúlok és a térde alá karolva, felhúzom, hogy más legyen kicsit a szög. A tekintetem az övébe fúrom. Liheg a szám, kapkodom a levegőt, alig is van a szobában belőle. - Most már akarsz elélvezni? - a kezébe adom a lábát, tartsa meg nekem, mert nekem kell a kezem a farkára oda kívánkozik. Durván, erősen nyomom magam a testébe, olyan vadul, hogy a füle csengjen tőle, nem baj, ha a levegőt is kipréselem,az sem ha fáj neki, az sem, ha nekem is.

Az a mozdulat, ahogy szó szerint belém vágja magát szinte visszarepít egy másik idősíkba, amikor ugyanezt éreztem, hogy a szívemig tolta magát, billogot lökött belém ami majd messziről fog látszódni mindenki más számára. Körül fog lengeni mint egy illat, amit mindenki más is meg fog érezni rajtam ezentúl. Nekem mindenki szavai ártatlanok voltak, semmilyen pillantást nem vettem jelnek vagy éppen üzenetnek. Egészen Mr. Davenport fiáig, Christianig. Az első vízdzsinn volt akivel találkoztam és pár évvel lehetett talán idősebb nálam. Kifejezetten sokat lógtam vele, mindig volt nála valami plusz. Nem tudom mit mondott Olinak egyszer, de aznap éjjel ugyanígy éreztem. Csak akkor nem nézett rám ilyen ártatlanul, sőt. - Hmm? - érdeklődő a hangom a száján, mindig ki kell mondani mit akarok, erre tanított. Bele is telt némi időbe, míg sikerült és nem szégyelltem kimondani. Belebizsergek ebbe a becézésbe, ez nekem szól, sose hangzott el mások előtt, sem nyilvánosan. Egyedül közöttünk, ennyire közel a másikhoz. Persze, hogy dobom is magamat hanyatt, mellőzve minden szemérmet. Magamra akarom és magamba, ájulásig, vagy ameddig bírjuk. Apró szamárságokat akarok a fülébe súgni közben, mert tudjuk mindketten, hogy ebből nem lesz holnap meg holnapután. Szeretem, még a lábujjaimban keringő vér is ezt sugallja a fejembe, a szívembe. Mert ez volt a hihetetlen mindig, hogy ez a gyönyörű és szexi lény engem akar, tényleg engem. Egy sóhajtás kell imául annak, hogy felemelkedik és figyelhetem közben. Szerencséjére ruhában kell lenni az utcán, különben a végén elrabolnák azért, hogy a saját kedvükre használják ezt a gyönyörű testet és ezt a forró szájat, ami az én hasamon siklik végig és az én farkamat kapja be. Felnyögök. tőle, dehogy fogok a szájában elmenni. Még nem, így nem. - Igennn. - ezt biztosítva fel is lököm a csípőm, had érkezzek jó mélyre, már ha nem tart rá. Hatalmasat sóhajtva hanyatlok le az ágyra, jó isten, mit művel? Látnom kell, elragadtatással figyelem, túlságosan nagy elragadtatással. - Persze, hogy! - elmosolyodom, vegyen is a szájába, érjen hozzám, hogy én is hozzáérhessek. Hiába mondanék még akármit, belém érkezik és már a levegő is kiszorul belőlem. Elnyögött hanggal ölelem magamhoz, az alkarjára csókolok. Emelem hozzá a csípőm, mintha csak valami olyan entitás lennék ami azért van, hogy kövesse az alakját, igazodjon hozzá, kettőnkért legyen. - Mert az voltam. - sokkal kisebb, egészen kicsi hozzá képest. eleinte tűnt fel igazából, utána leszartam, csak a teste érdekelt meg az, hogy együtt vagyunk. Lopottan, csendben, csak mi. Mint most, bár nem fognak ránk nyitni a családtagjaim. Kurvára senki. Ráfogok a csípőjére, még ha így nagy terpeszt is kell nyissak neki, a mozdulatait akarom érezni, az izmai mozgását a tenyerem alatt. Annyira intenzív bennem, hogy percekig meg sem tudok mozdulni alatta, csak hagyni, hogy jöjjön megint és megint, míg már levegőm is alig marad, csak a perzselő forróság ami rám pereg a bőréről. Alélt örömben ölelem magamhoz, Már elébe tudok menni a mozdulatoknak, hogy megsúroljuk a határokat. Visszasúgok neki, duruzsolok a fülébe, hogy ne hagyja abba, ne merje abbahagyni, csinálja még, ne hagyjon levegőhöz jutni, élvezkedjünk még sokáig.
Nyögve fogadom a szögváltást, lassan fájnak az izmaim a feszüléstől, el se cserélném semmi másra. A szám is eltátom, csak így jut be elég levegő. Belehalok, jobban mondva rá mindjárt. A testem az övé, akarom is, hogy így legyen. Még jobban így. A szemébe nézve olyan, mintha transzba esnék, máshol lennénk, átfolynék belé és ő belém. Nem is tudok neki mit mondani a kérdésére, mert a farka visszaránt a valóságba az érzelmi-lelki mélységekből. A térdem alá fogok, nyelni próbálok, csak nem megy. - Csak azt akarok. - a kezét a farkamra húzom a szabad kezemmel, végem van. Tolom rá magamat, már tudom, hogy vele a tökéletes. Mozdulok hozzá, összecsattan a testünk, minden mozdulatával úgy érzem mélyebbre jut bennem. - És te? - felnyögök két szó között. - Belém? - azt akarom, hogy belém élvezzen. Érezzem megremegni a farkát. Nyögve teszem a lábam a vállára, meg a másikat is, hajoljon rám. Csak dugjon. - Akarom, Oli. - szaggatottan sikerül kimondani - Élvezz belém! - nyögök szerencsétlenül, pedig alig tudok mozogni már, mégis csinálom. Küszködök magammal, a kezébe lököm magam, elfogynak a szavaim. Csak hangok maradnak, akarás, követelőzés és kérlelés. Bénán irányítom magamon a forró kezét, pedig kapaszkodnom kellene, mindjárt letoljuk magunkat az ágyról. A gerincvelőmbe ránt az élvezet, érzem felgyűrűzni, megfeszülve lüktet rajtam végig és kirobban belőlem az orgazmusom, amit tökéletessé tesz a farka, ami még mindig bennem van, szétfeszít és kitölt egyszerre, úgyhogy rajta élvezek el, reszkető nyögésekkel. Lihegve nyögöm el a nevét, az imádatom, rettenetesen jól átmos. Majdnem felakad a szemem is, remegek rajta, vagy vele. - Úristen. - úristen meg úristen meg még inkább egy úristen.

Az agyam hátsó része próbál gondolkodni, az valahogy szeretne logikus lenni és üzenni nekem, hogy ezt mennyire nem szabad, milyen mérhetetlenül tilos, de annál nincs is édesebb, mint, ha valami ízig vérig tilos. Hiszen annál jobban semmi sem esik, mint ami izzón, égőn piros a táblán.
Most, hogy vele vagyok, hogy lököm magam mélyre a testébe, a lábával a kezemben, aztán a farkával, a szavaival a fülembe és a látványával… most értem meg igazán, hogy pár évvel ezelőtt az életem ott maradt náluk, azóta szinte nem is történt semmi olyan, amiről beszámolhatnék, hogy a kölyök elrabolta a szívem és most még mindig az övé. Talán nem is éltem, míg fel nem bukkant, mert azóta érzem, hogy a szívem minden pillanatban félrever. Az egész lényem feléled a hamvaiból.
Nyomom neki a csípőm, egyre mélyebben és gyorsabban dugom a seggét, nekiverődik a lágyékom, felforrok benne. Szavakkal súgom el,  hogy mennyire gyönyörű, hogy megőrjít a szépsége mit sem változott. Szabad kezem felsimogatom a hasára, mellkasára, aztán már csak a bokáiról van tudásom, ahogy a nyakamba fekszenek és én megtartom a talpát, hogy csókoljam, rágjam a csontra feszült bőrt, a kezem csak megpihen a farkán, ami forró és duzzadt, a hasára szorítom le, ahogy lélegzik, mozdul és én benne, úgy gyötörjük a selymes, de feszes húst. - Ümm. - én is azt akarok, végre elélvezni, mert ezt nem bírom már sokáig, hiszen a vérem elégeti a testem, a csontok is remegnek bennem, olyan erősen verem neki magam, belé nyomom minden létező energiámat, a lábát feljebb csúsztatom a nyakamba és végig simogatok a combján, immár két kezem közé veszem a farkát, ütemvesztve simogatom és markolom őt, a csuklómból tekerem köbe.
- Igen. - sietve nyögök fel, mert belé akarok élvezni és fogok is, mert az orgazmus olyan közel van már, a reszkető lábujjaim jelzik, a gyomrom feszülése, a gerincemből pattanó szikra, ami a tarkómból rángat meg. Feszülnek az izmaim, a seggemben, combomban, hátamban, karjaimban. Hevesen dolgozom benne.
Erősen verem neki magam, belécsapódom, a teste szűk, szoros, forró, a hangja hívogató, a nyögéseit akarok kipréselni belőle, minden feldöféssel birtokba veszem, megjelölöm magamnak, ő az enyém, és ezt kristálytisztán tudom, mintha ezt a tényt mindig is fedte volna egy takaró, ami most felszaggatja magát és egészen látom, hogy ott áll ő mögötte, mint a magán tulajdonom, a birtokom a szívem, mert az én szívem pont úgy az övé, mindig is az volt, emiatt nem tudtam hát senkinek sem neki adni. Mindenre van magyarázat.
Lihegve, izzadva baszom. A lábát csókolom, harapom, a súlyom nyomom rá. Az egész testem reszkető izomgolyó, egy bombának érzem magam, olyannak, ami tele van minden pórusa a robbanás kényszerével. Máskor lehunyt szemmel élvezkednék, de most le sem bírom venni a szemem róla. Feltolom a lábait, mélyen döfök alá, durván, erősen, hogy érezze megvadulok, lepillantok a csatlakozási pontra, aztán kipróbálom mennyire hajlékony, két kézzel nyúlok a térdhajlatába és nyomom fel mellé, hogy a számmal a szájára bukhassak, a nyelvemmel is belé akarok hatolni, ha megakadok a mozdulatban mindkét lábát lesöpröm a vállamról és sűrű, gyors mozdulatokkal robbantom ki magamból az orgazmust, miközben a szájába morgom, hogy enyém vagy.

Nem hazudtam kint, megtörténik mert meg kell történnie, egyszerűen nincs más opció kettőnknek, talán akkor sem lett volna ha a galériában nem dugunk a falnál. Talán sosem volt más opciónk. Ezért törtem össze annyira, mert a létezése az életemben annyira biztos volt, minthogy apám egy seggfej. Egyszer-egyszer játszottam azzal, hogy elmondom nekik az igazat kettőnkről. Ezernyi alkalmam lett volna rá, mégsem tettem meg. Meg persze tegyük hozzá, hogy Oli az én titkom, pont ettől még jobban az enyém, senkinek nincs joga belekontárkodni a dologba. Szar volt nélküle és csak szenvedtem. Megtanította hogyan legyek nyitott, azt is, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni, de arra nem, hogy egy ilyen szintű törést hogyan kell beragasztani. Megpróbáltam minden lehetséges módon. A jelek szerint annyira jól sikerült, hogy öt évvel később is sikerül a nevét nyögve élvezkedni az ágyában, úgy mintha legalábbis felszabadítani igyekeznénk egymást vagy épp magunkat. Minden porcikámba beleszivárog a lénye, a lökései mélyek és durvák és ahelyett, hogy letiltanám csak elveszem amit ad nekem. Pedig tudom, hogy minden valószínűség szerint holnap nem nagyon fogok ücsörögni túl sokat. Új titkot szőttünk magunknak, mert mindketten tudni fogjuk ha egymásra nézünk. Megint.
Letaglóz az intenzív erejével, mintha az egész belső rendszeremet kavarná fel, össze csak azért, hogy semmi más ne maradhasson rajta kívül. A testem tőle forró, neki beengedő, belekapaszkodom, sőt húzom is magamba. Teljesen más most hozzáérnem, nagyobb felületet fogad be a tenyerem mint amire emlékeztem. Gipszből öntetném ki a csípővonalát, mindig is ez volt az egyik kedvenc pontom rajta, bár sose mondtam neki. Nem mintha persze megkérdezte volna. Érthető hát számomra, hogy miért ott fogom. Csókolni vagyok képtelen, borzasztóan melegem van és nincs levegőm sem, nem is csók ez csak egymásba nyomódó ajkak kvartettje. A nyakába rakom a lábam, érzem belém nyomulni, emelnem kell a csípőm, hogy ne kezdjen fájni is. Félhangosan motyogom mennyire jó, akarom még, hát folytassa. Folytassa tovább még! Nehezedik a váltással és végre megint a kezébe vesz, bahholok, azt se tudom mit fogjak meg vagy hogyan tartsam magam, nyöszörgök, biztosan nem lehetne lehetséges, hogy még mindig olyan jó mint volt, sőt sokkal jobb. Felnőttem hozzá és legalább olyan mámoros gyönyörűséggel baszatom meg magam vele, mint öt éve, hat éve. Túl jó, fájóan, zsigerekig nyomódóan az és ha akarnék sem tudnék máshogy érezni közben. Felnézek rá, a lábfejemhez simuló arcára, irányítanom kell a kezét magamon, élvezni akarok mielőtt még ő megtenné, adja meg a tökéletest. Érzem, hogy ki-kiesik a ritmusából, rögtön felélénkülök az aléltra dugott élvezkedésből. Szétnyögöm a rám hajoló mozdulatot, a térdhajlatom kerül a vállára, annyira mélyen jár bennem a farka, el se hiszem. Az élvezet olyan erővel söpör rajtam végig, hogy egészen el kell emelkednem az ágytól, mintha minden izmom ezen dolgozna, hogy belőlem minél nagyobb erővel robbanjon ki az egész, rá a mellkasomra, a hasamra, hogy megfeszüljek a kemény farka körül, mert ez összehúz és zúz is, a nevét nyögöm el olyan elánnal, hogy engem is meglep. Megrándulok párszor, visszahanyatlom az ágyra és hozzá tolom magam, emelje el a seggem az ágytakaróról, hajlítson meg. Mire leér hozzám, átölelem és fogadom a csókját, rászívok a nyelvére egy hümmögő nyögéshullámban, ami beletol a majdnem ordítósba, hát kivégez. Két kézzel tartom meg az arcát, ilyen kurva közelről akarom a pillanatot ami végigráz rajta, mindkettőnkön, amivel a gyönyörű teste megadja magát kettőnknek, a szájára nyalom, hogy élvezzen, csak nekem. Már nem mozdulok, csak kiélvezem az erővel toldott mozdulatokat, a szavai belém égnek, nyögök tőlük annyira forrón jutnak belém. Az értelmük. Nem tudok felelni sem, csak nyögésben csókolni. Az övé, akkor ő is érezte? Nem képzelegtem be azt, hogy pecsét égett a lelkemre? Nem tudom miért mond ilyet, talán érezzük, hogy így van. Még mindig így van, sosem változott meg. Lihegek, de nem eresztem, mintha félnék, hogy elillan, eltűnik az egész szoba, vele együtt. Lehanyatlik a fejem, nyelni próbálok és tele vagyok vele minden szempontból. Egy szomjas csókra húzom le és muszáj leemelnem a lábaimat róla, simogatni az oldalán. Kifejezetten örömmel tölt el, hogy összekentem magammal és még jobban össze is akarom, mintha felírnám rá az illatomat. Ha legördül rólam, mellé mászom panaszos nyögésekkel. A mellkasára csókolok egy lihegős vigyorral. – Vesztettem, kibírtad az ágyig. – lehetne mondani most ezernyi más dolgot, hogy miért mondta közben azt, amit és én miket mondtam neki meg miért, az viszont olyan lenne mintha visszahívnám a viharfelhőket és nem szeretném, még a forró szex mámorában akarok fürdeni. Főleg mert egyetlen szavam, sóhajom vagy mozdulatom sem hazudott. Hiányzott, iszonyatosan. Sóhajtva fekszem hanyatt, csendesednie kell bennem most mindennek, őt nem eresztem el csak, mintha maguktól simogatnák az ujjaim. Ezzel akarom itt tartani a varázslatot, hogy ne kússzon be közénk még semmi más, egy kicsit még szeretném ezt elhinni. Érzem magamból visszafolyni, tehát nem álmodtam. Felhúzom a jobb lábam. – Semmi dugi ásványvíz a hálóban? – mondja a szám, mert a szemem benne gyönyörködik, egyébként meg szednem kéne a cuccom és elhúzni innen. Vőlegény, a húgomé ráadásul, tehát mindenféle szempontból is egy rohadék vagyok amiért képes voltam erre. Másrészről, Heli sehol nem volt, mikor mi már együtt, nincs joga menyasszonyként díszelegni az oldalán. Nem mintha tehetne róla, de mégis. – Oli! – fordítom oldalra a fejem. – Maradjak itt éjszakára vagy lépjek le? – nem tudom hogy vagyok képes ilyen nyugodtan feltenni a kérdést, pedig majd szétkúr az aggodalom belülről. Felejtsük el inkább, hogy feltettem. Nehézkesen ülök fel, magamban elsajnálom az ágytakarót a sanyarú sorsa miatt. Tuti mosoda. Mondtam, hogy nyomot fogok hagyni. – Rágyújtok. – ezt sem kellene, de ültömből hajolok hozzá, megrohadok olyan szép látvány a kielégült arcával, meztelenül ezen az ágyon. – Na ez illene képre. – bókolok kedvesen és felállok nyújtózni. – Nem zuhanyozhatsz le. – szemtelenül elvigyorodok, maradjon csak rajta az ízem, az illatom, az élvezetem. Csodálatos. Hol egy cigi?

Az orgazmus elsöprő ereje tehetetlenné tesz és egyetlen pillanatig sem bánom, hogy megelőzött, jól tette, csak sajnos így nem élvezhettem ki még egy kicsit a duzzadt farkának érintését a szájbelősmmel, kis cseles.
Az agyamon bordó köd fedi be, egészen lelassul a világ, ahogy az utolsó cseppeket is a testébe pumpálom és kitágult orrlyukkal lélegezni próbálok beszívni az illatát, feltelni vele, a csókkal a száján,a  testének őrjítő látványával, a mohó birtoklással és a zavarral,hogy ezt megosztottam vele. A testem az övére nehezedik, a lábaim reszketnek a megerőltető menettől, a gerincem majd kicsavarodik a helyéről, a lihegésem vadul zihál a szoba beálló csendjébe, amit az összeverődő testünk zaja vert fel.
Végül mégis legördülök róla, pedig el sem hiszem, hogy képes vagyok rá, a hátam nekisimul a takaró gyűrt anyagának, a légzésem nem állt még helyre, a farkamról máris hiányzik a forró teste.
Lüktet az alhasamban a vágy, végig szánt a heréimen a kielégülés lassú kis halálban zúg a fülembe.
Meleg szája landol az izzadt bőrömön, utána nyúlok, hogy megsimogassam. Nyitott tenyerem siklik a hátán, le a seggére végig a derekán, felé fordítom a fejem, hogy rácsókoljak a homlokára. - Azt hittem az ágyban kezdünk. - meg főleg, mert ide küldtem. Rákarcolok a hátára, a gerincének ívén, olyan jó vele lenni,pedig alapvetően nem szeretek összebújni senkivel, főleg nem olyannal, aki … nem, nem szeretek. De ha most lelépne agyvérzést kapnék. - Van egy minibár. - és én is fel tudok állni lassan, meg inni is kéne, mert a szám kiszáradt a sok lihegésben, most érzem csak, meg azt is, hogy szédülök, eleget tettünk érte az egészségünk oltárán. A hajába simogatok, örömöm lelem a nézésben, abban, hogy láthatom, végig rajzolom az ujjbegyemmel az állának férfias vonalát. - Hüm? - a mosoly a számon ragad, csak nézek rá, jószerivel iszom be a látványát, a szemének borongós színezetét, a tiszta tekintetet a mélyén, az ajkának ívelését. - Hova mennél? - nem is értem, azt sem, hogy ez miként jutott az eszébe. A szemöldökeim közt összegyűrődik a bőr, ahogy az arcába pillantok, most csak viccel velem?
Akkorát dobban a szívem a mellkasomban, hogy majdnem fellök az ágyról. - Menni szeretnél? - van egy szobája a hotelban, ha menni akar, de miért tenne ilyen ostobaságot? - Maradj. - ha kérnem kell, akkor kérem, de gondolom ez ilyen illendő kérdés, vagy valami sületlenség a szép fejében, valami, amit nem is értek.
A hátán simítok végig, ahogy felül, csodálom az erejét, nekem a légzéshez is tartalékokat kell megmozdítanom. - Én is. - meg sem mozdulok, rágyújtok… menten, csak a tagjaim még bizseregnek, az orgazmus még bennem ólálkodik, a kielégülés azt mondaná pihenjek el. aludjunk. Úgyis csak álmodom a fiút, így kell, hogy legyen. - Fess meg! - rajzol le, vagy rejszolj egyik sem menne veszendőbe. Feltolom magam, hogy a távoldó alakja után pillantok, milyen kerek a segge, a hátán zuhanok végig pillantásilag, a gerince íve hív meg. Nehézkesen lemászok az ágyról és utána lépkedek, hogy vizet kerítsek, míg ő cigit vesz magához. Mellé lépek az ablakhoz és elveszek egy szálat cserébe átadom a megbontott és meghúzott üveget.
Olyan sok kérdésem lenne, helyette rágyújtok egy szálra és csak bámulok rá, a szám sarka tele mosollyal. - Nem hittem, hogy ilyen kellemes lesz a viszontlátás. - pedig valahol mélyen kurvára nem az,mert bűnbe estünk, nekem ezt a húgával kéne rendeznem és mellé azt is elmondani neki, hogy holnap elutazom, miatta. Mert annyira vágytam utána, hogy muszáj tiszteletet tennem a családjánál és közbe tessék, ő meg itt van. - Hiányoztál. - mellékesen vetem oda, miközben leverem a hamut a cigimről, az elhúzott függöny mögött, paranoid vagyok és nem biztos, hogy nem akarnak lelőni a picsába,

Nem is tudom mikor ölel ez az egész ennyire körbe megint. Eleinte nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy egymás mellett fekszünk minden után, sőt azzal sem ha megsimogatott. Nem illett a képbe, a vágyak forróságába, hisz ez nem préselt össze, nem bolondított meg annyira mint mondjuk a megérkezésének pillanatai. Eleinte csak vártam, hogy akkor most kapcsoljuk be a tv-t vagy csináljunk valami mást meg ilyenek. Meg kellett tanulnom, hogy mit lehet ezzel kifejezni. Most azt, hogy hiányzott, hogy fantasztikus volt, hogy jó a közelében lenni és imádom a kielégült arcvonásait nézni, hogy gyönyörűnek látom, sármosnak és hihetetlen mekkora vágyat generált bennem. Hogy szeretem és milyen gyorsan el kell ezt ismernem magamban. A bőre mégis annyira finom az ajkaim alatt, a finom izzadtságot csókolom le róla, besimulok a tenyere alá. - Ha már ide parancsoltál be, gonosz módon. - elmosolyodom, pedig mennyire nem akartam bejönni. Igazat szólt odakint, húzni szeretem, pattanásig, pedig az érzés mikor bennem van, elnyom minden egyebet. Rá figyelek és az övé vagyok olyankor tényleg, nem is tudnék másképp tenni. Mert..mert nem. Muszáj felnevetnem, megint elfelejtettem. Ez egy szálloda, hát mi a faszért ne lenne benn egy minibár, meg tegyük hozzá, hogy Oli sem szorul alamizsnákra így nyilván megvan itt is mindene, lehet sírva fakadt volna egy-két helyen ahol laktam. - Persze, hogy van egy minibár. - ezt már a mellbimbójára mondom, még mindig félig nevetve. - Mindig akartam egyet, kiapaszthatatlan készlettel. - nem bírok leválni róla, pedig még nagyon percekben sem mérhetjük azt, hogy elélvezett bennem és a teste az enyémen volt, hozzám simult. Körberajzolom a köldökét, ha itt lenne minden, el sem mozdulnék erről az ágyról. Játszhatnánk azt, hogy körülöttünk a valóság démonai lesnek, ha lemászunk mindennek vége. Csak ma. Pedig tudom, hogy még nincs éjszaka, mégis félek attól mi lesz reggel, vagy reggelig. A mosolyától egyszerre sajog, egyszerre repes a szívem, Megrántom a vállam, hova, évek óta nem tartok sehova, csak egy valahová meg a másik valahová létezik. - Nem szeretnék menni. - sőt semmi mást nem akarok kevésbé, mint elmenni innen, bezárni magam mögött azt az ajtót. Most nem, nem lennék rá képes. Rámosolygok, mintha letaszigálná a lelkemről azt a sziklát. Nem tudom miért gondoltam, hogy el fog küldeni. Talán mert mindent ennyiben mérek, alkalmakban. Főleg mióta ő már nincs. Pontosabban számomra nincs. Kinyújtom mindkét karom a felüléshez, mondtam, hogy megedz, jelen van még a finom sajgás, az emlékeztetője annak ami történt közöttünk. Muszáj nevetnem, a hajába simogatok. - Mondhatnám, hogy adok a szádba..egy cigit. - a mosolyból vigyor lesz, hát korai még. Marhára korai. - De jobb ha kijössz. - vicceskedek, pedig nekem jut az érzés, hogy mintha még mindig ott lenne bennem. Pedig nyilvánvalóan nem, hát ennyire van végem. Ez viszont nem egy távoli emlék, nem egy elsietett aktus. Most tényleg megvan. Így is, hogy igazából kamaszkorom óta nem is látott, nem éreztem őt. Kicsit ismerős mégis más, most minden más, valahol meg ugyanolyan. Ez megbomlaszt, hogyan hihettem, hogy mindennek csak úgy vége van? – Nem vagyok elég jó hozzá. – a saját szórakoztatásomra csináltam előtte is, megnyerve a leggazdagabban ihlető múzsát. Szerettem volna jó lenni benne, tényleg jó, apám szerint meg a művészet olyanoknak való, akiknek nincs más feladatuk az életben és tudjuk, hogy nekem lenne, a legnagyobb szívfájdalmára persze. Fejcsóválva megyek ki, megkeresem a cigit amit persze nem ott találok mint ahol emlékeztem rá. Pedig nem telt el olyan sok idő, hmm. Esküszöm jól esik rágyújtani, az ablakon beáradó hideg is jót tesz, rám dermed a kicsapódott hőm, ahogy az illata is. Némán veszem el a vizet. Az egyetlen ami soha nem ölne meg, ironikus, hogy mellettem pont az ellentétje áll. Kis kortyokban iszom, úgy nehéz ha közben néz. Kérdőn pillantok rá, majdnem hamuzni is elfelejtek. – Azt én sem. – mert azt hittem, legközelebb csak az esküvőjükről fogok értesítést kapni, hogy várnának mint a családunk tagját. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy egyáltalán képes lennék-e elmenni és úgy tenni, mintha nem rohadnék meg belülről közben. Kifújom a füstöt, a fejemet hátra is döntöm. Ugyanezt mondtam neki szex közben. Hiányzott, hiányoztam, akkor meg? – Annyira mégsem, hogy keress. – nem tettem vele én sem, talán csak közvetlen utána, sosem tudták kapcsolni. Akartam ezt hallani tőle, hogy hiányzom, fontos vagyok, csak valami történt. – Sokáig vártalak akkor. Azt hittem meghaltál, hogy baj van. – hisz csak ez lehetett volna az oka, semmi más. Persze senki nem mondott semmit, majd csak másnap anyám. „Oliver nem jön, Hayden. Vannak ennél fontosabb dolgai is.” Szart sem tudott, én is fontos dolog voltam. Azt hittem az voltam. – Azt nem, hogy eljegyzed a testvéremet. – olyan keserűen jönnek ki a szavak, amik öt éve lappanganak bennem. Senkinek nem beszélhettem erről, mert akinek lehetett volna, az nem volt jelen. Sem akkor, sem utána. A lehetőségem sem volt meg rá, nem kaptam meg. – Életemben nem éreztem magam annyira kisemmizett, értéktelen szarnak mint akkor. – pedig mindketten tudjuk, hogy az utóbbiról apám elég sokszor intézkedett. Nem értem, akkor sem értettem és most sem. – Oli, miért? – nehezen sikerül kinyögnöm ezt a kérdést, ettől a miérttől félek, ezt a miértet gyűlölöm, erre a miértre nem akartam igazán soha nem gondolni. – Találkoztál velük, meglátogattak. – többször, engem meg elpateroltak magánsuliba persze. Legalább az ünnepek és a nyár kivételével nem kellett számolni a jelenlétemmel. – Jártál nálunk is? – már a fejem rázom, azt hiszem mégsem akarom hallani. Megdörzsölöm a szemem, szaggatott módban sikerül sóhajtanom csak. Nem értem az egészet, magamat sem, mert ha ránézek mindez el tud törpülni, felborulnak a sorrendek meg a világ is. – A húgom odáig van érted. – horkantok, megint rágyújtok, pedig épp csak kidobtam az előzőt. Helinek nincs joga, vagy nekem nincs jogom inkább. Mégis úgy érzem, hogy az én fejem felett lépett át mindenki. Vele együtt. – Magyarázd meg nekem mi ez! – mi van velünk, velem, hogy miért szeretem, miért hagyott el, miért szart le évekig, miért, miért, miért. Pedig nem akarom hallani, tényleg nem. Muszáj, szükséges.

Még dermedt vagyok a szextől, a kielégüléstől, még bennem lobog a tüze ennek a sok mindennek egyszerre. Mert szex volt, durva, erős, de mégsem hívnám másnak, mint szeretkezésnek, hiszen közben úgy imádtam, mint senki mást soha és ez nehézzé teszi. Nagyot slukkolok a cigiből, a hideg áramlik ránk és esküszöm jó, kicsit kilazulnak a fejemben a dermedt csavarok. - Pedig milyen mennyei volt a képek között is, ahogy felsimultál a falra és az illatod… az volt rettentően ismerős. - de azt hittem megcsalnak az érzékeim és rá sem tudtam kötni azonnal Haydenre, csak arra, hogy nagyon nagyon ismerős és annál is jobban imádom.
A hangja is más lesz, pedig olyan higgadt, ami az én szívemről nem mondható el. - Hm. - mély slukk, igen, valóban nem kerestem. A mosoly leolvad az arcomról, csak nézem a mozdulatait, kalapál a mellkasom, a csontok feszülnek, ahogy lemállik rólam az orgazmus és átveszi a helyét valami egészen más, valami sokkal elemibb, mert most esélyt kapok, hogy elmondhassam. - Kicsit meg is haltam. - halk a hangom, az ujjaim között felforrósodik a cigaretta vége, majdnem a számra ég. Azóta jószerivel árnyéka vagyok magamnak érzelmileg, mert az összes többi ment tovább, talán még erősebben, durvábban vetettem bele magam az üzleti életbe, az le is kötött, a harc anyámmal eldőlni látszik, megfelel neki a Leigh lány, hellyel közzel. A kis szünetekben nem szólalok meg hagyom őt beszélni, mert amit kimond az fontos és jelentősége van.
Biccentek, tudom, hogy annak tekintette magát, de emlékszem a jelenetre, amikor az apja konkrétan megzsarolt és igen volt benne önzés, igen, rettegtem, hogy véget vet a karrieremnek, az életemnek, hiszen Hayden 16 éves volt, a családjaink között oltári botrány lett volna, már akkor is nagyvezír voltam, akkor is nevem volt. Egy olyan botrány mindent tönkretett volna, nem… a szerelem nem védte volna meg minket. Az ő élete is véget ért volna egy időre, mert a sajtó nem kegyelmez. Börtönbe kerültem volna, ő pedig áldozatként pszichológushoz... és meggyűlölt volna.
Elnyomom a csikket, ahogy bekérdez, hogy miért, hallgatok, pedig kiszakad a szívem, én is új szálat gyújtok, megint őrjítően melegem van, pedig odakint szél fúj, de a tűz felemészt engem, az ideg végig rág az ereimen. - Igen, találkoztam velük. - nem hazudok neki, már nincs értelme, akkor sem tettem, csak kiszálltam az életéből, pedig nem kellett volna… illetve nem volt más választásom, semmi. - Igen, jártam. - és most is megyek, most miattad. Minden ottlétem kínos volt, és úgy hiányoztál belőle, hogy meghaltam minden egyes órában, amit a szobádba settenkedve töltöttem, az ágyadon hason fekve vonyítottam, mint egy óvodás. Majd 70 évesen, kriminális.
Halkan felröffenek,újabb slukkot szívok. - Tudom jól. - Heli.. .az az édes kislány. Rajong értem, már tett néhány ajánlatot, hogy megtesz nekem bármit, ha kicsit szeretem, nem érti, hogy nem így működik, a kezemhez sem mer érni, de tudom, hogy őrzi a szüzességét nekem. Drága kölyök.
Bólogatok, megvárom, hogy befejezze, ráérősen szívom a cigit, nem sietünk sehova, már nem vagyok berúgva, nem vagyok beszívva a fejem kijózanodik, a szívem lesz vak háborús úgy ver, majd összesek. - Melyik része mi? Most mi van, vagy akkor mi volt? - időhúzás, mert nem fogja megérteni, azt fogja mondani beszari voltam és nekem őt kellett volna választanom, de nem tehettem. - Az apád tudott rólunk. - finoman vállat vonok. - vagy csak okosan blöffölt. - slukkolok. Kedvesen elmosolyodom, pedig megszakadok a kíntól, hogy így látom őt szenvedni, mert láthatóan tele van kérdésekkel és én nem tudok neki válaszolni, ennyivel elégítem ki, ha ugyan megtehetném. - Nem várom el, hogy megértsd, de az utolsó vagy, akinek ártani akartam és akarnék most is. - már nem mernék hozzáérni, már nem merném megcsókolni, pedig a vágy tombol bennem, de elég lenne csak megsimogatni, hogy lehiggadjak. - És holnap utazom hozzátok, kettőkor indul a gépem. - kegyelemdöfés, be a szívébe, ha jól sejtem. De kimondtam ezt is, legalább már nem nyomja a lelkem, valójában nem tartozom neki elszámolni valóval, egyszerűen magam miatt is muszáj,de inkább miatt, pedig igazából nem tartozunk egymásnak semmivel, csupán az életünkkel.

Úgy érzem magam mintha valami furcsa álomban lennék, mármint voltak álmaim amikor beszéltem hozzá, voltak amikben együtt voltunk és megint mosolygott rám, hívott magához és megnyugtatott, hogy az egész egy hülyeség volt, minden rendben lesz. Semmi sem volt rendben, mert a reggelek jöttek olyan kegyetlenül szétverve minden szépet, hogy inkább lefárasztottam magam teljesen nap közben csak mielőbb mehessek aludni, az szebb volt mint a valóság. Már a galériában is szürreális volt megélni a találkozást, hogy nem szólíthattam a nevén, nem mondhattam el neki, sőt nem is akartam, hogy felismerjen. Vallomásokat kellett visszanyelnem, kettőnkre zárni a képtár dohos burkát ahhoz, hogy velem legyen, bennem legyen. Persze szexre nem számoltam, csak akartam valamit. Elcsábítani, a hangját hallani és érezni az ajkait. Megkaptam mindenestől azért, hogy napokig kárhozzak a borba mártott önkezűség mélységeiben. Javíthatatlan vagyok ha róla van szó, úgy tűnik. Félmosoly telik két slukk között, annyira letaglózott az az élmény, hogy szólíthatott volna valaki más nevén is, nem zavart volna. Semmi sem érdekelt rajta kívül akkor sem. Régen sem. - Nehéz volt, hogy ne mondjam ki a neved véletlenül sem. - lehet mondjuk betudta volna az ismertségének, végtére is sokat szerepelt tv-ben, bárki láthatta. Még egy galéria biztonságija is tisztában lehet vele ki Oliver Hudson. Csak mi, dzsinnek gondolkodnak a nevéről még némi plusszal, meg persze én akinek talán többet jelent mint másoknak. Begolyózok, hiányoztam neki. Nagyon kettősen élem meg ezt az egyetlen szót. Mégis mim? A társaságom? A szex? Vagy mi hiányzott ami annyira mégsem hiányzott, hogy méltóztasson legalább megkeresni egyszer. Összezavarodva nézek rá, hogy hogy meg is halt egy kicsit? - Ezt hogy érted? - a beteg szívem rögtön igazolópontot akar érni, hogy talán tényleg történt valami, nem átbaszta a fejemet. Pedig mindent úgy pakoltam be ahogy kért, úgy öltöztem fel ahogy szerette, épp csak masnit nem kötöttem magamra odakint. Vártam rá, nagyon sokáig vártam, talán ma délutánig semmi mást nem csináltam. Beszélek akkor én, mert végig kellett élnem a tudatot a naiv húgom jóvoltából, hogy éppen ide mennek meg odamennek együtt, míg én bentlakásosban állok nevelő-züllesztő tanulmányok alatt. Azt hittem majd oda, majd jön a meghívás, vagy egy üzenet, hogy Oli eljött és látni akar. Senki nem gondolt volna arra, hogy más miatt is jöhetne, mint a jövőbeli rokonságunk. Annyira próbáltam gyűlölni mindenért. Árnyék lettem, reméltem az is maradhatok, úgy számoltam vissza a bűvös 18-ig és az érettségiig, mint senki más. Nem kellett kocsi, pénzt mindig küldtek, semmi másra nem tartottam igényt. Az utolsó évben már a Hálaadásra sem. Karácsonykor meg nem vártak meg, talán együtt voltak akkor is. - Sejtettem, hogy jártál. - vagyis szerettem volna ezt képzelni, hogy ott van nálunk, keres engem, emlékezik és eszébe jutok. Hogy majd akkor megváltozik valami, vagy minden. Erre semmi sem változott meg, minden ugyanolyan maradt. - Eszedbe jutottam legalább? - tudom, ez egy szánalmas kérdés, feltenni is szánalmas. Ennyire senki nem lépne át senkin, tisztában vagyok vele. Csak tudni akarom mit érzett, érezte-e azt a rohasztó, fájó hiányt amit én azok között a falak között, vagy New Yorkban amikor ott ácsorogtam az épület előtt órákig néha.
- És te? Hogyan érzel? - ha már eljegyezte valami előttem ismeretlen oknál fogva. A saját húgomat, aki hússzor legalább belesodort minket a lebukásba a rossz belépőivel, a sírásával amikor nem találta éjjel a babáját és hozzám jött át, hogy adjak neki valamit. Mi meg ketten? Mint két tolvaj, vagy két házasságtörő. Mindig ugyanott tudtuk folytatni. Nem számított semmilyen körülmény. Most sem számít semmi, mert ha ránézek is hozzá akarok lépni, simogatni akarom és azt akarom, hogy viszont megtegye. A csókját akarom, hogy leszopjon, hülyeségeket mondjunk egymásnak. Ez normális? Vagy csak velem vannak tényleg súlyos problémák. - Is-is. Mi történt, Oli? Miért hagytál el így? - annyira szeretném tudni, a 15 éves énemnek meg kell értenie, hallania, hogy mi az oka annak, hogy akit szeretett az egyszerűen eltűnt az életéből egyetlen szó, nélkül. - Meg most, nem tudom. - dehogynem tudom, pontosan tudom, hogy szeretem, azt is, hogy vágyom rá, vele akarok lenni pedig nem tehetem meg. Semmi esetre sem, erre mégis megtörtént, mindkétszer szándékosan a részemről.
- Mi? - megdöbbenek, őszintén. Tényleg megdöbbenek. Kizárt, hogy tudta. Biztos a képembe dörgölte volna azóta is ezerszer. Vagy mégsem, mert az a viszony nem volt helyes, tudom, hogy nem, értettem egy idő után, hogy miért nem. Csak akkor már késő volt. - Sosem mondta, csak elpakoltak bentlakásosba. - ezért? Ó, istenem. Ó, a kurva életbe! - Jézusom. - ha tudta, ha kurvára tudta az a görény.. - Mit mondott neked? - mert valamit mondott valamikor, de mikor? Teljesülhetett volna a vágya, lepasszolhatott volna. Leléptem volna a legnagyobb örömmel tőlük. - Ezért jegyezted el Helit? Vagy mi? - nem akar ártani, persze, nekem senki nem akar soha ártani, csak mégis úgy van. - Összetörtem, Oli. Azt hittem csak időszakos, hogy megkeresel. Mondasz nekem valamit valamikor. - megrázom a fejem, el kellett volna mondania, adnia egy indokot. Amit nem fogadtam volna el, biztosan nem. - Amikor meghallottam, hogy eljegyezted Helit, rosszul lettem. - keserűen felnevetek, milyen szép villásreggeli volt. A részeg Hayden széthányja a wc-t míg az apja a friggyel dicsekszik. Bólintok, nem is vagyok képes mást. Elmegy hozzánk. - Igen? Hát miattam aztán fel ne rúgd a családi programot. - szóval a mai után elmegy az anyámékhoz és leül a húgom mellé, mintha mi sem történt volna. Ott lesz velük, mosolyognak meg tervezgetik a jövőt. Azt, amiben én nem is létezem, vagyis nem számottevő tényezőként. Olyan dühös vagyok, hogy fel tudnék robbanni. Elmegy, holnap megint elmegy. Persze, hiszen az életének van egy olyan része, amiben én meg sem jelenek, nem is jelenhetek. Erősödik a nyomás a gyomromban, muszáj eljönnöm a közeléből valamiért, ami erősebb mint a víz. Az előző üveg legalább ott van, ahol hagytuk. Innom kell, megnyugodnom. Megértenem, felfognom, hogy holnap elmegy a jegyeséhez, a családomhoz. - Mik a nagy tervek? Vacsora? Opera? - hát meséljen már, miből hagynak ki. Mennek fényképezésre is? Persze, hát én éppen nagyon gyereket csináltam valami csajnak, biztos két koleszbuli között. Nem szabad végignéznem rajta, mert minden meztelen felületének tudatában vagyok, mindet meg akarom érinteni már megint, még mindig. Tekergetem a mutatóujjamon a gyűrűmet, próbálok nem ordítani az idegtől és a fájdalomtól, nem kiabálni rá, hogy minek dugott meg ha ezt így képes bejelenteni? Miért mondja, hogy hiányoztam neki? Végem van, le kell ülnöm. Jobban mondva rogynom a kanapéra az üveggel, lejjebb csúszva, hogy ne fájjon a farkának az emlékeztetője. - El fogod őt venni, Oli? - kiszakad a megszakadt szívem, mondja meg. Elveszi a testvérem? - Oda akarsz menni holnap? - istenem, nem bírok itt ülni csak így. Meghúzom az üveget. Felcsuklok. Nem bírom. Felállok, nem tudom mit csináljak, tehetetlen a dühöm ami bennem van. - Most sem engem választanál. - nézek rá végül. Hisz nem fog, pedig ez a valami itt van közöttünk. Elfojtom az ordításom. Fel kell öltöznöm, nem ücsöröghetek itt meztelenül mintha minden oké lenne. Holnap lelép a menyasszonyához, a családomhoz. Mit akarok én? Csuklok, mert mindjárt még a könnyeim is kicsorognak. - Istenem. - végem van, mint a botnak. - Az a kétségbeejtő, hogy most is hozzád vágyom. - sóhajtva temetem az arcom a tenyereimbe. Le kell zuhanyoznom, kitisztítanom a fejem. Kifutni a világból, eladni a lelkem. Semmiség, persze. Úgyhogy meg is indulok.

Halkan felhümmenek, tudom, hogy nehéz lehetett, noha nekem pedig az volt, hogy összeszedjem a gondolataimat, de az aktusnak volt külön élvezeti értéke, akkor is, ha csak az agyamban motoszkált ez egykori fiú emléke, akit illetlenül és túlságosan is megszerettem. Én is tudom, hogy hiba volt, főleg, hogy azon az első napon csak a kíváncsiság vezért, hogy  milyen lehet apró teste a kezeim között, a fiús illata az orromban, a kis gerezd segge a tenyeremben, egy percig sem hittem, hogy más lesz belőle, minthogy a fiú bevádol egy kis molesztálással. Aztán, ahogy múltak a hetek és a hiánya nem félig, hanem teljesen felemésztett már tudtam, hogy komolyan kéne venni, de persze nem mertem. Hiába tudom belül, hogy igen… ez az, ami, mert a vonzódásom egy idő után nem a testnek szólt, nem a vén kecske pedofil hajlamának, hiszen senki más nem hatott rám úgy, ahogy ő, sőt… - Ahogy mondom Hayden. – mélyet slukkolok, de érzem, hogy minden higgadtságom mellett egyre jobba ver a szívem, pedig nagyon igyekszem mélyen tartani a fájdalom szavait. – Minden nap egy kis halál volt nélküled, míg aztán beállt az apátia és az idő befedte a gennyedző sebeket. – amiket  most  nagyon lelkesen tépkedünk fel és nekem sajog alatta minden porcikám, őt látva meg aztán végkép. Ezer éjszakám telt azzal, hogy arra gondoltam mit érez a kölyök, akinek a szíve túlcsordul a szerelemtől és én egyszerűen cserben hagytam. Hallottam Bellával beszélni, könyörögni, hogy kapcsolja be hozzám, láttam a nő arcán a megvetést, miközben a szívemből ömlött a fekete vér szerte a szervezetembe. Hallottam őt sírva üzenetet hagyni a mobilomon és kaptam jelzéseket, dühöset, keserűt, zsarolót, fenyegetőt, fáradtat és feladót olyat, amitől meghaltam és olyat, amitől eldöntöttem, hogy látnom kell. Repülőre ültem és a bérelt kocsiból figyeltem őt, mint egy kibaszott kukkoló. Láttam focizni a haverokkal és láttam csajozni… annyi mindent láttam és belepusztultam. Aztán leszoktam róla, mert nem bírtam el.
Biccentek, jól sejtette. – Minden egyes alkalommal, minden pillanatban, mindenről és mindenhol. – ékszaka átlopóztam a szobájába, ami azért vicces, mert a folyosón összefutottam Helivel, aki éppen hozzám tartott, végül elküldtem aludni és Hayden szobájában feküdtem az ágyon. Az árulás ezer ízével, mert megtettem, mindenkivel. Richard úgy figyelt, mint egy pitbull, pontosan azt kereste, amit nem talált. A férfit a fiú szobájában, kezemben a teniszlabdával a plafon felé dobálva, ahogy tette ezerszer a jelenlétemben is. – Hogy érted, hogy érzek? – óvatos kérdés, mert nem értem mire akar kilyukadni. Heli iránt? Nem érzek sehogy. Leigh, ennyi az értéke. Aranyos kislány, naivan rajong de nem érzek semmit, csak mérhetetlen ürességet.
A beszélgetés elterel minket, Hayden máris kezd megborulni, látom a tekintetének hiányos színezetén. Nem felelek neki, mi történ, miért hagytam el…. mert nem tehettem mást. – Most? Most a vágyaink vannak Hayden, az a túlbuzgó és érthetetlen vágy, ami feléd húz, ami miatt a lábaid elé térdelnék és csak ölelmém a két combod, hogy hozzád bújhassak. – ennyi… ezt tudom hozzátenni ez történik most. Nem nem leszopni akarom, vagyis de, de most nem arról beszélünk.
Visszakérdez, a döbbenet kikönyököl a szemén, tudom, hogy nem érti, tudom, hogy nem is akarja valójában, mert ha lenne magyarázat sokkal nehezebb lesz, azonban nem vagyok kíméletes. – Tudok róla. – hogy elpaterolta, azt is tudom, hogy miattam jobban gyűlölte, mint valaha, pedig sosem volt a kedvence, az Heli, emiatt lep meg, hogy a lányt elém tálalja tálcán, de tudom, hogy a családjuk nehézségekkel küzd, jelentősekkel.
Összeomlik, állok bénán, egyik slukkot a másik után szívva mélyre. – Hogy tudja mit csinálunk. – megvonom a vállam megint, valójában lehet nem tudta. – Feltételeket szabott Hayden, szerintem sejted őket. – miközben az ablakban állva őt néztem, ölében a Stephen King kötettel, a szaggatott farmerral a lábán és azzal a pólóval, aminek olyan puha anyaga van, a frissen mosott hajával… látom őt magam előtt, ahogy ül… ül és vár én pedig belehalok, hogy nem mondhatom el neki. – Heli eljegyzése az egyik feltétel, nyilván a nevem jót tesz a családodnak, az enyémnek meg egy valós eljegyzés. – amit már lehoztak az újságok, azt taglalva benne, hogy politikus vagyok és nagyvezír és alvilági figura is talán? Hogy a szegény kislány egy kígyóhoz megy hozzá, nos Heli vakszerelmes, tőle lehetnék maga Al Capone is vagy maga a hasfelmetsző. Nagyot nyelek a vérem forrón ugrál az ereimben, a szívem ezret ver másodpercenként, úgy szeretnék hazudni neki, hozzálépni és vigaszul csókolni, de most nem tehetem meg. – Nem akarom mentegetni magam Hayden, mert nincs mentségem, de nem kereshettelek meg. Az én posztomon, az én kasztomban ez alsó hangon is életfogytig büntetés, gyáva voltam. – kimondva is szarul hangzik de tény. Gyáva voltam és mellé nem nyerhettünk volna.
Felsóhajtok. Édesem. Sejtem milyen hír lehetett neki, hogy a húga lesz a leendő feleségem. Tudom, hogy összeomlott, de nem is mertem elmondani neki.
Felvonom a szemöldököm. – Lehet hihetetlen neked, de miattad megyek. A galériában… hazudok, utána annyira a fejemben voltál, felhívtam az anyád, aki közölte, hogy eljegyzésed volt és meghívott magukhoz. Abban bíztam otthon leszel, vagy jártál otthon és megint a szobádban…- elharapom a befejezést, minek mondjam ki? Hogy megint összegörnyedhetek az ágyán? Kiborítom, a szívem ketté törik, nem akarom bántani nem merem megérinteni, nem merek érte nyúlni, kegyetlen szavak kopognak a számról. megint rágyújtok, itt rohadok meg tüdőrákban. – Megyek és jövök, nem hiszem, hogy túl nagy tervek lennének. – ha már kérdez,de nagyon lassan válaszolok. – Heli anyámmal tölt egy kis időt, egészen….jól kijönnek. – szúrás. tudom. De tény és nem akarom, hogy később szembesüljön vele. Minden idegszálam mozdul utána, de nem tehetem meg, lehet már soha többé.
A szerelmeskedés idillje a semmibe hullik, fázni kezdek, pedig ezerrel fűt a testem, a vérem az agyam.  Utána lépnék, de nem merek, nem tehetem meg, Hayden nem az enyém már, nincs jogom megvigasztalni és bántani sincs, azt mégis megteszem.  A kérdésére odakapom a fejem. – El. Elveszem Őt Hayden. – nem is sokára. Mert muszáj, nem tehetek ellne. Heli átköltözik anyámhoz a családjuktól, hogy kinevelje jó feleségnek, úrilánynak, pedig alapjáraton is az. Anyám régimódi nagyon, de elég öreg már, hogy az lehessen, ő egy- két évszázaddal le van maradva. – Muszáj odamennem. .- elhiheti, hogy mennyire sok kedvem van, vele maradnék ágyban, csak beszélgetni akarok vele, simogatni, megbújni.
A haragja kiszívja a szobából a levegőt, a szívem feldübörög, jogosan dühös. Forró lesz a levegő a részecskék átrendeződnek. – Most sem választhatlak téged. – hát nem érti, hogy ez nem rajtam múlik? Nem hozhatom meg ezt a döntést, aláír szerződést őriz az apja a fiókjában, ahol.. nem. Erre most nem gondolhatok. – Bár változtathatnék rajta Hayden, de nem tudok. – elveszíthetek mindent. – Én rád. – ő hozzám, én rá… hagyom elsétálni. Elszívom a cigit, egészen apróz remeg a kezem, a hajtöveimben égnek a felkapcsolt hullámok. Adok neki egy kis időt, mielőtt utána mennék.
Sóhajjal jelzem a jelenlétem, hogy ne ijesszem meg. Megcsodálom őt, a testén patakokban ömlő vizet, a bőrének lágy karamella színét, a fényben tündöklő szeplőket és belépek hozzá a víz alá, tudom, hogy neki jót tesz. Kérdés nélkül állok be a víz alá, holott azt kérte ne zuhanyozzak le, mégis megteszem és ha nem ellenkezik szavak nélkül puhán, könyörgőn csókolok a szájára. Bocsásson meg, hogy bántom, de vannak dolgok, amik felettünk állnak, az élet nem egy romantikus film, aminek minden képen jó lesz a vége, ez egy kibaszott tragédia és én csókolni akarom őt ebben, hogy érezzem a szájának bársonyát, a nyelvét az enyémre simulni. Csókolni akarom és ölelni, ha nem ellenkezik akkor meg is teszem.