Ma hajnalban ismét feltámadt a szél Las Vegas felett. Olyan erősen fújt, hogy majdnem kitépte a pálmafákat, leszaggatta a vezetékeket, lesodorta a cserepet a tetőkről. Hajnalodott éppen csak a város felett, mikor beszökött ez a furfangos szél. Izzadtan ültem fel az ágyamban, az órámra pislantottam. Alig múlt el hajnali négy óra. Ami azt jelentette, hogy nagyjából másfél órát ha aludtam. De képtelen voltam ismét lehunyni a szememet. A szél befújt a nyitott erkélyajtón, eljátszott a könnyű függönyökkel. Belekapott a hajamba, ami leengedve, kócosan fedte a vállaimat, és a fülembe suttogott. Egyetlen egy nevet súgott: „Ruben” Megráztam a fejemet, nem akartam ezt a nevet hallani. Soha többé, de a szél csak suttogott tovább. Végül felkaptam a köntösömet, és kiviharzottam a nappaliba, ahova nem érhetett el.
Aznap morcosabb voltam az átlagosnál, mivel nem sikerült eleget aludnom. Volt egy tonna elintézni valóm, Elijahval kellett volna ebédelnem, a Vagabond pedig este nyolckor nyitott, hogy kiszolgálja a korán bulizni vágyókat. Legkésőbb kilenckor ott kellett lennem az irodámban, ha nem akartam, hogy Daphne tűsarkúval rúgjon seggbe. És bár mindent sikerült tartani, de közben megittam egy hektoliter kávét, miközben a szél egyre csak fújt, és nem akart csitulni. Újra és újra ugyanazt a nevet sugdosta a fülembe. A nevet, amit én soha nem mondok ki, mert túl sok keserűség társul hozzá. Mert túlságosan fáj, hogy még mindig szeretem.
Mikor Dee elém tette a sokadik papírt is, közöltem vele, hogy tegye be az egészet az aláíró-gépbe, mert én ma erre alkalmatlan vagyok. Nem forgott az agyam, és nem akartam mást, mint felmenni a VIP részlegen fenntartott kis zugomba, és leinni magam. Mert úgy talán sikerül majd elaludnom. Átöltöztem, egy sokkal inkább partira illő szerelésbe, amit Dee egyértelműen soknak talált, de most nem érdekelt. A rikító mintás Versace ing tökéletesen kifejezte azt az állapotot, ami épp a fejemben uralkodott. Kiballagtam az irodámból, és felvágva a kivilágított lépcsősoron, a páholyban találtam magam. Itt nem szól olyan hangosan a zene, nem villognak annyira a fények, apró kis sziget ez a hatalmas Vegasi éjszakában. Intettem a pultban álló lánynak, aki nem is kérdezett, tudta, mit szeretnék. Nincs mese, azért nehéz manapság jó személyzetet találni, mert mind nekem dolgozik.
Ahogy helyet foglaltam, magas alakra lettem figyelmes a bejáratnál, aki éppen a biztonsági őrrel beszélt. Sokkal inkább úgy nézett ki, hogy próbálja meggyőzni, hogy engedje be. Erick hátra nézett, találkozott a tekintetünk. Biccentettem felé, hogy engedje csak be a jóképű idegent, mert érdekel, hogy mi volt az oka, ennek a kis intermezzonak. Ki ő, hogy csak így idesétál, a város legelitebb klubjában a VIP részleghez.
Kivételesen nem maradtam ülve, hanem feltápászkodva elindultam felé. A korlátnál találkoztunk össze, amire én hanyagul letámaszkodtam fél karral. A férfi majd’ másfél fejjel magasabb volt nálam, szépen metszett arcú, erős vállakkal. A szemében pedig volt valami…valami furcsán ismerős.
- Téged nem láttalak még itt, szépfiú…- hangom már most lágy, és édes, szinte dorombolok, ki akarom énekelni belőle, hogy ki ő, és mit keres itt. – Pedig a VIP vendégeket ismerem…és hát szeretném tudni, miért is vagy itt. No meg persze azt, hogy mit iszol! – mosolyogtam rá, egy apró, édes mosollyal. Olyan ismerős volt. Fájdalmasan ismerős

- A tizennegyedik paragrafus, második cikkelye szerint... - a két ügyvéd a nappalim foteljeiben terpeszkednek, végtelen számú papírhalom veszi őket körbe, ahogy bizonygatni akarják a saját igazukat. Az ügy már jó ideje húzódik, és korántsem az ügy miatt. A két, orbitálisan nagy egoval bíró ügyvéd miatt. Nekem meg elegem lett, hogy mindent egymáshoz dobálnak a tárgyalóteremben, ezért munkamenet megbeszélés címén úgy döntöttem, egymás mellé ültetem őket. Vagy megfojtják egymást a két, eléjük helyezett, finom vörösborban, vagy leesik nekik, hogy (szivatom őket) ebben az ügyben együtt kell dolgozniuk, mert különben a végtelenségig fognak hozzám látogatni, és kíméletlenül, minduntalan új irányt fogok felmutatni nekik, amibe minden, jóérzéssel bíró agy és ego belefárad.
- Én most kimegyek a mosdóba - állok fel, még itt sem vettem le az öltönyömet, s nincs szükségem arra, hogy bemenjek a mosdóba. Az egyiknél látom a megvilágosodást, de ahhoz, hogy eljusson a másikhoz is, kettesben kell lenniük, hogy elmondja a másiknak.
Öt perc múlva elégedett kimerültséggel rogyok a kanapéra. Elmentek, pont került az ügy végére, meg fognak egyezni. Hátradőlök, pár, mély lélegzetvétel után a mobilomat veszem ki a felsőm belsejéből. Az ismert számra nyomom a hívást.
- Szia. Holnap készítheted is elő az anyagokat... igen, Halleluja, rájöttek a megoldásra. Szia - kinyomom a hívást, s éppen abban a pillanatban pittyen egyet. Elolvasom a jelzést, a karórámra nézek. Elfeledkeztem az esti találkozómról Mariettel. Fejébe vette, hogy körbevezet a városban, aminek csak azért örülök, mert nem egyedül vágyom kódorogni a városban. Vagabond, VIP helyre visz be. Nekem megfelel, még ha nem is látok a városból így olyan sokat. Egy kis lazítás nekem is jól jön.

A címre odaérve, a taxit magam mögött hagyva, körbenézek, a mobilomat veszem elő megint. Meleg van, ez New Yorkban nem szokott olyan sokáig tartani, itt viszont nehezen viselem el.
Mariett sehol. Írok neki, inkább megvárom bent. Sem a tömeget, sem a meleget nem viselem, addig egy koktél jól fog jönni. S elkövetem a kezdők megszokott hibáját. Ide nem lehet csak úgy belépni, hiába mondom be Mariett nevét. Még arra is rákérdezek, egyáltalán megérkezett-e, mert ha bent vár, akkor tudok neki írni ismét, hogy már bent vagyok, legalább idáig jöjjön elém, hogy beljebb is jussak.
Látom a nézést, de most inkább csak arra akarok koncentrálni, hogy bejussak, vagy megkapjam a választ, Mariett itt van már. Végre beljebb jutok, egy köszönöm kíséretében el is lépek a biztonsági mellett. Minek legyek vele durva, a munkáját végzi, és még jobban is, mint némelyik teremőr.
Észreveszem a felém közeledő alakot, így megállok, s az egyik kezem a zsebembe téve, várakozom, hogy elém jöjjön. Még egy akadály? Mintha arrafelé figyelt volna a biztonsági őr, ahonnan jött.
A szépfiúért alapban kapna egy fülest, ha nem lennék a hivatal embere, akinek oda kell figyelnie, miként viselkedik. Valami más tart azonban vissza. Az a hang, a tekintete. A felemelt kezem helyett mosolyom jelenik meg az arcomon. A tárgyalótermen kívül simulékony vagyok, könnyen beilleszkedő.
- Ha engem nem is, Mariettet ismerheti, aki meghívott. És még nem érkezett meg - kénytelen vagyok megállni a válasz közben, a szavaimmal is. Túlontúl ismerős. A hang, a tartás. A szemei.
- Egy bergamot sparkler, köszönöm! - mosolyodom el, aztán a mosolya, amit felém mutat, megáll az ütő bennem. Nagyon ismerős. S valahogy, ok nélkül vidámabbá válok.
Elhajthatnám, még akkor is, ha fogalmam is lenne, kicsoda ő, de néha nagyon jól esnek a felszínes társalgások. Könnyedek, szólnak a semmiről, és teljesen kikapcsolják a fejemet, míg hatni nem kezd az ital.
- Remélem, nem Mariett ügyködik valami meglepetésben. Ezt már elsütötte egyszer. Nem, mintha nem élveztem volna - egyedi showműsort kaptam, egyedi háttérrel, ami annyira klasszisra sikeredett, hogy nem tudtam érte utálni. A pultnál leülök az egyik székre, hogy a mellettem lévő üres legyen alkalmi partnerem számára.

Abban a másodpercben tudni akartam, hogy ki a férfi, ahogy megláttam a VIP ajtajában. Azok, akik ide feljárnak, mind ismerős arcok. Vagy nyitás óta itt vannak, vagy én, Dee vagy Duncan hoztuk fel őket.  A legnagyobb rotációt még mindig utóbbi okozza, azzal, hogy két havonta váltogatja a pasikat. Na de ez nem az én bajom. Akiket én hozok fel ide, azok maradnak. Mert tudják, hogy jó dolog jóban lenni a tulajjal. A legújabb jelentkező a mini Elijah de benne nem vagyok még egészen biztos. Éppen csak piálhat, nehogymár itt randalírozzon.
Ahogy közel érek hozzá, az egész lényében van valami ismerős. Ahogy jár, ahogy megáll, ahogy a szemében megtörik a fény. Mintha ezer éve ismerném, épp csak nem tudnék rájönni, ki is ő valójában. Szívem fájdalmasan dobog a mellkasomban, mert ez az ismerős érzés kellemetleneket húz magával. Remélem tévedek, és csak messziről hasonlít valakire. Valakire a múltból. Abból a múltból, amit el akartam felejteni.
Végül is én vagyok az, aki úgy áll meg, mint aki flörtölni készül. Akár arra is készülhetnék, ez a pasi fájdalmasan jóképű. Egy pillanatra eszembe ötlik a lehengerlő vámpír, akivel a minap találkoztam. Orion. Nem mintha az lenne az illúzióm, hogy én vagyok neki az az Egy, de mégis, vele is éppen csak most találkoztam. Mire készülök? Talán több vasat tartani a tűzbe, mert fájdalmasan jól esik ránézni a magas elfre. A kellemetlen érzések ellenére is, mintha lenne valami otthonos a közelségében.
- Mariett…ismerős, de annyi ember jár ide, hogy nem tud mindenkit számontartani a szirén fia. -mosolygok még mindig rá, töretlenül. Ahogy vissza mosolyog, mintha melegebb lenne a levegő is. Mintha meleg nyári szellő simogatna, és újra gyerek lennék egy kicsit. Ki vagy te? És miért jöttél éppen ide? Miért zavarod fel amúgy ingatag lelki nyugalmam a gyönyörű szemeiddel, és miért nem tudok szabadulni tőled.
- Ha így is van, még nem tűnt fel semmi ilyesmi. – foglalok helyet mellette, a bárszéken, és a pultosra mosolygok. – Cicám, csipkedd magad, mielőtt szomjan hal az úr! A vendégem erre a körre!
Visszanézek rá, aztán a poharam alján kezdem keresni a bátorságomat. Csak leteszem a kiürült kristályt a pultra, a csapos tudja, mit kell tennie. Váratni úgysem mernek, de nem is szoktak.
- Nos amíg itt várunk….-kezet nyújtok a sármos férfi felé, egy széles mosollyal. – Leith vagyok…Leith Conway…és az enyém a hely. Szóval, érdemes jóban lenni velem. – kacsintok rá magabiztosan, ahogy várom, hogy megrázza-e a kezemet.

Megszoktam, hozzászoktam, hogy hatással van a megjelenésem másokra, s ezt ki is használtam. A munkámban. Gondosan ápoltam, fejlesztettem, hogy ne csak gyorsabban lépjek feljebb a ranglétrán, hanem alkalomadtán ki is hagyjak lépcsőfokokat.
Most viszont már azelőtt furcsán érzem magam, mielőtt megszólalna az elém érkező. Nyugodtan várom végig az érkezését, ugyanakkor minden idegszálam tapogatja, ismerkedik vele.
Félmosollyal biccentem oldalra a fejem.
- Valóban? Nem fogom neki megmondani - vonom fel egy pillanatra jobb szemöldököm.
Ajkaim "O" betűt formáznak. Ha meglepetés lenne, akkor sem mondaná el, s ha mégsincs, nekem már kellemesnek tűnik az elkövetkezendő este. A megnevezettre tekintek, köszönő mosoly kíséretében, s íriszeim újfent a mellettem ülőre tévednek. Túlságosan is ismerős ez a profil. Biztosan találkoztunk már, s ha mégsem, most már emlékezni fogok rá ezentúl.
Figyelem, ahogy szedi össze magát, és kezd kellemetlen érzésem lenni. Felé fordulok, ahogy a kezét nyújtja felém, s a szemeibe tekintek. A mosolyom, a mozdulatom, és a tekintetébe fúródó íriszeim ott ragadnak az időben, annál a szónál, mellyel kimondta a nevét. Semmit nem hallok, csak a nevét, amit hirtelen vált fel a szívem leálló dobogása. Az nem lehet.
Íriszeim kutakodón furakodnak továbbra is az övébe, keresik azokat a vonásokat, amiket az idő lassanként elmosott élekkel, életlenné váló kontúrokkal színezett ki.
Ott van. Az az apró ránc a szája sarkában, a finoman megránduló szemsarok.
Az arcomra fagyó pillanatnyi mosolyba belevegyül a szomorúság és a fájdalmas múlt.
- Kyle Thyron - halk a hangom, csendes. Hirtelen vágyok friss levegőre, a többi lélegzet szinte bennreked. Ki akarnám még nyögni, hogy örvendek a találkozásnak, de csak bólintok egyet mosolyogva.
- Jobb, ha most megyek - felállok, s már kívánom, legyek kint. S ettől egyszerre érzek valamit, amit nem tudok beazonosítani.

Szeretem a szép embereket. Szeretem körül venni magam velük, mert így nem érzem olyan magányosnak magam. Olyan üresnek. Egy-egy igazi barátra jut tíz hamis, pár elillanó szerelem mellé jutott már nem egy kínos másnap reggel. Minden világi hívság hiábavaló volt, hiszen nem tudták betölteni azt az űrt, ami a szívem helyén tátongott, amit Ruben tépett ki a mellkasomból, egy örökkévalósággal ezelőtt. Istentelenül hosszú időnek tűnt az elmúlt néhány év, amit ebben a papírmasé világban töltöttem. Lassan azonban már én sem éreztem magam igazinak.
- Helyes, még a végén megsértődik. -kuncogom el magam, ahogy a nőt említi. Ha nem emlékszem rá, akkor nem is érdemes rá emlékezni.
Követem az idegent a bárhoz, vagy inkább ő követ engem, hiszen ez az én terepem, az én világom. Sokszor, sok újságíró kérdezte már, hogy ez volt-e az álmom, hogy egy nightclubot vezessek, és minden ilyen kérdésre elmondtam, hogy hát persze, kisfiú koromtól erre vágytam, és mindez iszonyatos nagy hazugság volt. Ohhh dehogy vágytam én erre. Egy kis karavános kocsit akartam, amiben szépen élünk ketten azzal, akit szeretek, a klánunkkal, a családunkkal, miközben Amerika végtelen útjait rójuk. Az élet máshogyan rendelkezett.
Figyelem, ahogy néha rám téved a tekintete, igyekszem dekódolni, hogy éhség, kíváncsiság, vagy rosszakarat csillog-e a szemeiben. De nem jutok túl a védfalain, mégis olyan fájdalmasan ismerős, ahogy mozdul, ahogy beszél…mintha csak egy árnykép lenne, amit nem látok jól, de tudom, hogy már találkoztunk.
Ahogy kezet nyújtok neki, megfoghatatlan érzés ül ki az arcára, de én csak mosolygok rá töretlenül.
- Igazán örvendek…- kezdenék bele a mondatba, amikor egyszer csak felpattan, és közli, hogy jobb, ha megy. Nem értem, mi változott meg ilyen hirtelen, azonnal körbe kémlelek, hogy nincs-e veszély, és mikor visszapillantok rá…mintha szellemet látnék.
A döbbenet az arcán, amivel rám néz…éppen csak undor nem keveredik bele, de ez ugyan az az arc, amit tizenhat évesen láttam…amikor bevallottam a gyermekkori legjobb barátomnak, hogy mit is érzek iránta valójában. Ohhh mennyit változott. Magasabb lett, sokkal magasabb, a haja rövid, de most, hogy rájöttem…az arcvonásai még mindig ugyan azok, amiket olyan nagyon szerettem. A szája görbülete, az állkapcsának íve, minden stimmel.
- Te…-suttogom megdöbbenve, és ahelyett, hogy engedném, hadd menjen, alkaron ragadom, ellentmondást nem tűrő, határozott fogással, és megindulok az irodám felé vele.
- Nem mész sehova…-sziszegem, miközben hátra nézek rá. Minimum tartozik egy bocsánatkéréssel. Ez a legkevesebb.

Azt hiszem, Mariettnek nem fogom elmondani az esetet, még a végén nem fog többet idejönni. Pedig eddig egészen kellemes hely. Csak ne lenne valami a gyomromban, s a tarkómban...
S ezek az érzetek sosem csaptak be. Ezt használom a tárgyalásokon is, s követem. Mert tudom, hogy jól jeleznek. Hogy azt jelzik, vagy megvan a válasz, befejezhető egy tárgyalás, vagy nagyon nem jó irányba halad, mert vannak, akik titkolóznak.
Pedig régóta élek abban a világban, amit választottam. S azzal a személyiséggel, akit felépítettem. Magaménak érzem, ezt sokkal jobban, mint amiben felnőttem. A biztonság, a kiszámíthatóság fizikai szintje, amire azután bármit rá tudok építeni, mert azzal már nem kell törődnöm. Kivirágoztam, megismertem azt, aki ott bújkált bennem, akit valóban magamnak éreztem.
S biztos voltam benne, bárhogy is nyúljon utánam a gyerekkorom, már nem fog tudni megfogni. Már nem az vagyok, aki akkor ott volt. Már elmúlt, múlt, s nem a jelenem része többé. S a jövőmé sem.
Ám, aki most itt áll előttem, múltam azon része, amiben összetörtem a lelkem, s a bizalom megingott, majd eltűnt a világ felé. Azóta senkiben nem bízok, mert mindig azt várom, hogy egyszer csak előrukkol valami teljesen mással, mint amit én gondoltam felőle. S éppen ezért gyűlölnek is, mert vannak, akik előfeltételezésekben hisznek, s hogy én is ez alapján működöm. Részben igaz. A nem hiszek nekik és bennük tartozik bele. S éppen ezért, mindegy mit tesznek, nem tudnak sarokba szorítani.
- Én.. - felelem, s addigra már visszanyerem önmagam, hangom határozott, s nyugodt. Figyelnem kell magamra, s ezt nem volt olyan nehéz áthoznom a múltamból. Ott is viselkednem kellett, a vajda fiaként, noha akár mindent megtehettem volna, éppen ez adta azt, hogy viselkedjek.
Ám ahogy megragadja az alkaromat, végigfut rajtam a hideg jegesség. Kihúzom magam, még jobban, s úgy tekintek rá. Karomat feltartva fordítom ki kezéből, nyugodtan, lassan, és határozottan. Nem kívánok jelenetet, de egyértelművé akarom tenni, hogy ne érjen hozzám, s ne mondja meg, mit tegyek.
Közel van hozzám, de olyan messziről nézek rá, mintha egy világ választana el bennünket.
Ez az ő birodalma. Nem semleges terület. S nem vágyom cseppet sem arra, hogy előhozza a múltat. Nem vagyok rá kíváncsi, olyan mélyre temettem el, simítottam rá betonrengeteget, hogy nem most fogom feltörni.
- A vendég előjogával élve, távozni kívánok, megköszönve a házigazda törődését.
A belső zsebembe akarok nyúlni, hogy elővegyem a névjegykártyámat, mikor meglátom a tekintetét. Ő még nem zárta le. Mondhatnám, hogy az már nem az én bajom, de éppen ezekből láttam gyilkosságokká fajulni sok mindent. Pedig csak... meg kellett volna beszélniük, lezárniuk, és örökre elkerülniük egymást.
Mégsem nyúlok a zakóm hajtókája után, hogy a másikkal kivegyem a tárcám. Helyette leengedem mind a két karom.
- Adok öt percet.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Aki ezt az aforizmát puffogtatja, azt kedvem lenne istenesen megagyalni valami nehézzel. Nem gyógyít be az idő semmit sem. A sebek ugyanúgy tátonganak, ahogyan azon a napon, amikor felszakították őket, csupán ráhordjuk a szív hordalékát. Ráhúzunk minden hiábavalóságot, mert akkor kevésbé lesz kicsi, kevésbé lesz sebzett, kevésbé fog fázni. Addig-addig hajszolunk egy árnyéletet, amíg a valóságunkká nem válik. Mindenki a saját szintjén nyomorog, szokták mondani, és ohh milyen igaz is. Hiszen mindenki rejteget fájdalmat. Én azt, hogy húsz éve szív nélkül élek, hogy az az öklömnyi, bíborvörös, furcsa szerkezet két hosszú évtizede annak az embernek a kezében lüktet, aki kiszakította a mellkasomból, és szilánkjaira roppantotta erős ujjai között.
És most valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, ennek a különleges idegennek a társaságában. A félelem, és a ragaszkodás egyvelege ez, a valahova tartozás vágya, és a sehova sem tartozás rideg valósága. Mert igen, én ide tartozom, ebbe a bárba, a gyönyörű emberek felhőjébe, a városba, ami minden titkot elzár, és minden mocsokra fátylat borít. „Ami Vegasban történik, az ott is marad”. Mi pedig, az olyanok, mint én és Elijah, a város néma mecénásai, hűséges fantomjai ugyanúgy itt maradunk, akárcsak azok a kimondhatatlan titkok. Fantomok vagyunk egy városban, ahol mindenki levetkőzi a gátlásait, hétköznapi önmagát, és megmutatja egy másik, vadabb oldalát.
Mindenki megváltozik itt, csak ez a férfi nem. Valami halványan azt súgja, hogy ő bizony mindig ilyen. Ridegségében mégis van valami vonzó, valami nem evilági. Szemei, mint két lámpás, világítanak rám, és elveszek tekintetének tüzében. Bár tudnám ki ő, bár ismerném minden titkát, bár közelebbi lenne a viszonyunk…
És akkor egy ismerős mozdulat, egy apró jel elárulja, hogy ki is ő valójában. Felszínre bukik minden, amit addig olyan gondosan rejtegettem a mélyben, és az egész szokás szerint ki is ül az arcomra. Nem látok már mást, csak őt. Nem tudom eldönteni, hogy gyűlöljem, vagy szeressem, így csak szikrázó szemekkel nézek rá, miközben tőle számomra szokatlan modorossággal közli, hogy menni akar. Rajtam meg még mindig rövid a gyújtózsinór, el is pattan az a bizonyos utolsó idegszálam elég gyorsan.
- Öt perc…ohhh de kegyes – szűröm, szinte sziszegem a fogaim között. – Az irodámba! – mondom ezt olyan ellentmondást nem tűrő hangon, amilyet ő még nem hallhatott tőlem soha. Már nem szepegő kamasz vagyok, akit néhány szóval össze tudott roppantani, és most nem hagyom, hogy ő győzzön. Elmenekült az élet elől, amibe bele születtünk, levette az apja nevét, és teljesen új életet kezdett. Ilyet nem azok tesznek, akik olyan nagyon biztosak magukban.
Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, azonnal előkapok egy doboz cigarettát, hogy rágyújtsak. Vékony, elegáns női cigarettát szívok, eszembe sem jut megkínálni spontán vendégemet, csak visszanézek rá, a hajam velem fordul. Nem vagyok már olyan dühös, mint egy perce, de azért egy tisztességes, csattanós pofont gondolkodás nélkül leakasztok neki.
- Ezt megérdemelted! – dacosan nézek fel rá, sokkal magasabb nálam még mindig, és bár ne lenne ilyen átkozottul jóképű! – Egyetlen kérdésem van…mit keresel itt?! Miért éppen Vegas? – az arcát fürkészem, miközben a hangom apránként megváltozik. Ha önszántából nem mondja el, kiénekelem belőle. – Azt, hogy miért ebbe a bárba jöttél, nem kérdezem meg, mert nem lettél volna ilyen kedves velem, ha rögtön az elején megismersz. Bár nem hiszem, hogy annyit változtam…veled ellentétben.

Ha valamit megtanultam ebben az új életben, az az, hogy kontrolláljam az érzéseim. Az sosem vezet jóra, ha az érzelmeimmel reagálok. Vagyis, csak reagálok. A lefagyás is reagálás, s hiába igyekszem úrrá lenni rajta, az emlékek előjönnek. Hagyom, hátha segítenek, de aztán eltolom. Az a múlt, elmúlt. A fájdalom érzete ugyan megmaradt, az elhagyásé, hiszen abban a pillanatban, ahogy kinyilvánította valódi érzelmeimet, a legjobb barátomat szúrta halálra, aki a mindent jelentette számomra akkor.
Már érzékelem a külvilágot, tudok mozogni is, s a fülembe hatoló hirtelen erős zene elnyomja szavait, csak látom, ahogy elindul.
Le kell zárnia, aztán tovább mennie. Adja ki, amit én magamba zártam, s sosem engedtem ki. Vagyis... kiengedtem, mikor egyedül voltam.  
Útközben megigazítom az öltöny és ing ujját.
Az ajtót becsukom magunk mögött, s megállok az ajtó előtt, jelezve, hogy valóban csak öt perc. De van-e jogom arra, hogy én határozzam meg... van. Nyugodt hidegséggel nézek a szemeibe. Azokba, amik tele voltak örömmel, és nevetéssel. Úgy akartam emlékezni rá, nem azokat a tekinteteket, amit utoljára láttam, hogy elfordultam tőle.
Megállíthatnám a pofont. Az imént jeleztem neki, ne érjen hozzám. S nincs joga megtenni. Mégis, hagyom, s nem azért, mert úgy tartom, megérdemlem. Arcom nem rezzen, a tekintetébe fúrom végig. Nem, nem a gyerekkorom tanított erre. A bírói lét. Ha látják, megfélelemlíthető vagyok, ott nyertek. Most csak várakozom.
Fáj az ütés, de korántsem fizikailag, még ha kezének ott is marad a nyoma.
Nem viszonzom az ütését, nem vagyok hajlandó, nem érzek késztetést, hogy megtegyem. Csak figyelem, továbbra sem engedem el a tekintetét, a figyelő szemeimmel.
- A munkám iderendelt - még mindig távolságtartóan nyugodt a hangom. Vagy talán hideg. De nem rideg. - Miért kérdezed, hogy miért éppen Vegas? - érdeklődőm komolyan. - Az én kezem nyoma piroslik a te arcodon? - utalok a kedvességemre. Lejjebb fordítom fejem. - Biztos? - Egy rövid ideig ránézek. Egy szót sem akartam szólni. Mégis beszélek. Összeszűkítem a szemeim. Add, hogy nem te voltál!. - Befejeznéd? Vagy máris letelt az öt perc.
És nem, nem jó irányba megyünk. Kezeim a zsebembe teszem, hüvelykujjam marad csak kint. A helyzetet akarom kicsit kizökkenteni.
- Mért akartál velem beszélni? Ha van valami mondanivalód, mondd ki - Teszem fel a kérdést, továbbra is nyugodtan. Nem akarom számon kérni. Láthatóan nem akarok vele beszélni, de meghallgatom, hiszen megígértem.
Már nem kérdezném meg tőle, miért kellett elmondania. Mégis, hiányzik az együtt eltöltött idő, s ez a szorítás a mellkasomon, egyre csak erősödik, ahogy minél több időt töltök itt el. Vele.