Arcon is vágtak ezzel a kirúgás dologgal. Azóta sokat lógok abban a képtárban, el se hiszem, hogy leélveztem a falat. Anyám rögtön két infarktussal lenne gazdagabb ha ezt valaha megtudná. Tele van a fejem Olival azóta, még a neten is rákerestem, pedig ez igazság szerint sosem jutott az eszembe. Nem bolondultam meg akkor sem annyira, hogy magamat szivassam azzal, hogy őt bámulom videókban, lapokban. Nincs sok cuccom amit össze kell szedni, a főnök szigorú tekintete végig a hátamat nyilazza. Nehezen fog még egy fiatal hülyét találni, aki mellé nem kell még három ember, mert annyit van helyben, hogy egyébként is műszakot visz, akkor is ha épp nem. "Mondtam Chris, nem fogadok el több hibát." - Értem, Mr. Clark, megértem a döntését. - amúgy kurvára nem, mert most pár kóbor cigi, meg egy kis fű és bor még nem ártott senkinek. Nem okádtam le a képeit, nem engedtem be illetéktelent és fel sem gyújtottam. Mégis, munkaidő és többször egymás után. Hogy bassza meg a kurva élet!  
Becipzározom az utazót, átveszem a borítékot és elhúzom a belem. Technikailag céltalanul, ebben a fos időben. Láttam az öreg arcán, hogy amúgy sajnálja. Ő bírt, csak a többi seggfej nem. Hiába, a világ nem fogad el hibákat. Veszek egy doboz cigit, szétáztatom az esőben és a belváros felé megyek. Még a zsebemben van két spangli is, úgyhogy legalább aludni fogok tudni egy jót, már csak a holt kellene behatárolni valamilyen vonalzóval. Elhaladok bárok, nevető emberek, párok között akik mind újsággal a fejükön vagy ernyő alatt szaladnak be valahová. Még egy bár, egy étterem, pénzváltó, szálloda. Kitörlöm a homlokomból a vizet. Csak egy este, egyetlen egy amikor kényelmes helyre tehetem a seggem, tisztességes hely van a kádban, illatos a törölköző és van szobaszerviz. Nem mondom, hogy a régi életemből nem hiányzik egy rakás dolog, de én hoztam meg a döntést.
Besétálok, már az nem tetszik amúgy, ahogy a recepciós rám néz. Éppen valami ultrafontos dologban zavarom meg őket, amit nem kellene hallanom sem, hisz "Mr. Hudson lakosztályát hozzátok rendbe, a heti második takarítás következik." Mr. Hudson. Mr. miféle Hudson? Némán hallgatózom tovább, mennyire szánalmas vagyok már. "Ilyen arccal elnöknek is indulhatna." Annak. "Még a neve is, Oliver, milyen szép". Akkorát dobban a szívem, hogy félre kell néznem. Oli? Olinak van itt lakosztálya? Beletörlöm a kezem a farmeromba, keresek valami logót, nevet, akármit. Hamilton, Hamilton, Hamilton. Honnan..? Baszki, fejcsóválva rázom ki a gondolatot. Hamilton, itt volt foglalás amikor úgy volt, hogy eljövök karácsonyra. Ebbe a kurva hotelbe jöttünk volna, ha nem baszom el a bizonyítványt. Apám nem egyezett bele az útba, nem jöhettem. Ő sem jött utána, még csak fel sem hívott. Anyám akkora notórius kamugép ha a családról van szó, hogy el se tudom képzelni vajon most mit adott elő mindenkinek, hová tűntem két éve. Végre rám emeli a csaj a tekintetét, meg vagyok tisztelve. "Segíthetünk esetleg?" - Segíthetnek. Szobát szeretnék két főre, két éjszakára, minél magasabban. Lehetőleg kádast és nem zuhanyzóst. Megoldható? - pötyög, utánanéz. Megoldható. Megmosolyogtatjuk egymást, én a kápéval, ő meg a jatt reményével. Kilapátolom a borítékból a pénzt, hát ezt verhetném el értelmesebb dolgokra is. "Milyen nevet írhatok?" Picsába. - Jenson. Christopher. - rám mosolyog, nyomtat én meg nem kérek számlát sem, mert ilyen rendes vagyok. Londindert sem, semmit. Rákacsintok egy mosoly kíséretében. Az extrás emelet alá, ahogy kértem. A dohányzást elfelejtettem, de sebaj. Mindenhol van ablak. A szobám helyett viszont a legfelsőre megyek, a magánokhoz. Ha kell, mindet végignézem egyesével. Fogalmam sincs mit csinálok, miért akarok ide bejutni. Először csak kopogok az ajtókon, kettőből ki is néznek. Nem nyerek. Suite meg nincs olyan sok, marad kettő. Oli nem szeret középen lenni sehol, tuti a szélső az. A régi bankkártyámat dugom az ajtóhoz, hátha megcseszi annyira a kilincs nyelvét, hogy bemehessek. A vállamra nehezedő kéztől kis híján kapok agyrákot. "A betörés bűncselekmény fiam." Ennyi marad meg az egészből, meg az, hogy ketten elvezetnek. - Nézze nem akartam betörni, esküszöm. Csak eltévesztettem az emeletet. - magyarázom, rohadtul nem hiszi el. Nem is illek ide, mennyire igaza van. Egyáltalán nem tűnök a Hudson lakosztályba valónak, se a szállodába, semmilyen szinten. - De ismerem Mr. Hudsont. Hívja fel. Komolyan, hívja fel Oliver Hudsont és kérdezze meg tőle. - befékezek, felajánlhatnám, hogy én hívom fel, de fogalmam sincs hol érem el. Aztán azt mondanák nem is vele beszélnek. - Hívják fel! - jönnek a zsarukkal, na de egy név, egy ilyen név mindig súlyt jelent. Felhívják, a szívem üt kétezret percenként. Mi a gecit mondok neki? "Mit mondjunk, ki a vendége?" - Chris, a galériából. Tudni fogja. - bízom benne, hogy nem felejtette el a múltkorit. Nem tehette, nekem nem ment. Noha nem mondtam neki nevet. "Chris a galériából, Mr. Hudson. Azt állítja véletlen és a szobája az öné alatt van. Ismeri?" Intek, hogy adja ide. - Hogyne ismernél, nem igaz? Elmondod a két baromnak, hogy nem betörő vagyok? - kérdezem közvetlenül, minél erősebb kapcsolódás kell. Visszaadom a telefont, nem akarok vele beszélni. Megkattantam, megőrültem miatta. Azóta nem bírok másra gondolni, vagy normálisan viselkedni. Kihasználom ezt a fél percet és a lépcsőkhöz iramodok. Annyira kár, hogy meghallom a balfaszságom maradékát. "A bankkártyán nem ez a név szerepel, hanem Leigh. Hayden Leigh. Rohadt kis tolvaj." - a többit meg nem akarom hallani, remélem már letették. Remélem lehetek elég gyors hozzájuk képest. Átrohanok az előcsarnokon a végtelen lépcsősor után és kivágom magam előtt az ajtót. A szar esőben semmit sem látok. Meg kellene őt várnom. Mégsem kellene, lopással meg betörés gyanújával fogják hívni a zsarukat. Ha elszedik az irataimat vége. Hát futni kezdek az utcán, törölgetem a szemem, semmit nem látok. Csak két sarokkal odébb állok meg, befordulva valami étterem mellett. Felröhögök kínomban, hát ilyen nincs. Nincs! Azt fogják hinni, hogy magamat is kiraboltam. Nem futok tovább, majd az utca másik végén másfelé megyek. Így kell pénzt kidobni, mi?

Bár megállhatott volna az idő azon az ágyon ott benn, jobb lett volna ha nem jövök ki, ha esetleg még többet iszunk, hogy végig zsongjon az agyunk. Nem, nekem ki kellett jönnöm inni, meg rágyújtani mintha muszáj lett volna. Nyugodtan kiszáradhattam volna ehelyett a beszélgetés helyett. Sokkal jobban lenne simogatni, hülyeségekről beszélgetni vagy éppen semmiségekről. Azonban pontosan tudom, hogy úgyis oda terelődne előbb-utóbb a szó, hogy mi történt öt éve. Indokokat várnék el és nem tetszene ha nem kapnám meg őket, pedig aztán milyen jogon követelek bármit amikor nem vagyunk együtt, házasodni sem fogunk, kár, hogy ezt az agyam nem annyira akarja megérteni. Megakadok a kifújásban mégis, mert amit mond egyáltalán nincs összhangban azzal, amit csinált. Ha valóban így érzett akkor miért? Azt hallom amin magam is átmentem, csak az értés nélkül. Hisz valamiért megtörtént, a döntést pedig nem én hoztam meg. Ha rajtam múlott volna megkérem, hogy vigyen magával, had járjam ki úgy a sulit, hogy ott lakom ahol ő. Amennyire nem érdekeltem apámat sosem, lehet még örült is volna. - De akkor miért, Oli? Miért hagytál el úgy? - halkan kérdezem, ezt nem lehet hangosabban. Azt már kiüvöltöttem magamból, már meghalt a hangossága. A halk, némán vonyító fájdalom maradt meg, amire az eltelt évek hótakarót hintettek. Meg nem szűnt, csak már nem éget, nem tud. Mostanáig azt hittem legalábbis. Miért lehet az egyáltalán, hogy megszakadt a szívem miatta, a testem utána vágyik és a lelkemet is ő képes feltölteni? Nem úgy van minden filmben meg könyvben, hogy ha valaminek vége akkor ha találkoztok ennyi idő után, már csak nosztalgia marad? Kétlem, hogy ez az lenne. Annál erősebb, intenzívebb.
Főleg ha ilyeneket mond, miért nem hívott, vagy miért nem felelt a hívásaimra? Felnyögök a tehetetlenségben, mert nem értem, egyszerűen nem értem vagy csak nem akarom megérteni. Miért teszed ezt velem, ilyet kimondasz és hagysz főni a szavaid édes súlya alatt, míg bele nem hülyülök? - Csináltál.. - istenem, beszélni sem bírok erről vele - valamit? - bement a régi bunkerembe? Eszébe jutottam a szobám ajtaja előtt elhaladva? A kanapén ahol először bekapta nekem? Bement hozzám és megnézte a dolgaimat? Valamiért örülnék neki ha így lenne, már nem sokat segítene azon az énemen, csak a mostanin. Szeretném elképzelni őt ott, magam nélkül. Fel kellett volna hívnia, írnia kellett volna. Valamit tennie kellett volna. Nem tudom. - Vagy vittél el valamit? - mondd, hogy igen. Magaddal vittél egy tárgyat, egy papírfecnit, egy képet? Akartál belőlem emléket? Micsoda buta gondolatok, minek vitt volna el bármit is úgy mégis, ha egyszer ő nem kért már belőlem többé. Teljesen összezavarodom, a szavai ellentétesek azzal, ami történt, ráadásul teljesen azok. Szenvedek ebben a beszélgetésben viszont szükségem van rá, hogy tudjam és ő is tudja, hogy min mentem keresztül, mi történt velem.
- Iránta. - félek ettől, azt nem bírnám ki ép aggyal ha beleszeretne Helibe, pedig basszam a jegyese. A jövendőbelije! Együtt fognak élni, dugni, éttermekbe járni, csókolózni, fürdeni és aludni is. Mindent vele fog csinálni, miért ne szerethetné meg? Heli szép, kedves, bájos és illik hozzá az ereje is. Ő minden, ami én nem lehetek és ami soha nem lehettem volna. Ő lehet a jövője. Megdörzsölöm a mellkasom, a szívem szét fog porladni, ez biztos. Az arcomra szórja a szavait, mindegyik felsebez, hiszen nem érti ő sem mi ez, akkor mit hiszek nekem miért kellene tudnom? Pont ez az, hogy nem tudom, csak érzem, minden gondolatommal, idegpontommal és végződésemmel érzem ezt az okot. - Istenem.. - akkor tegye meg, öleljen át, hogy megtehessem én is, bár nem tudok mit mondani mert az egyetlen mindent lefedő szót nem szabad kimondani pont ezek miatt amik történtek, az emberek miatt akik jelen vannak közöttünk. - Igen, gondoltam, hogy tudod. - hiszen azt nem mondhatták ugyebár, hogy leléptem, eltűntem mindössze 15 évesen. Egyszerűbb volt az igazság a bentlakásosról, talán azt mondták én akartam, én találtam a sulit ők meg nagylelkűen engedtek. - Talán jobb volt, hogy elmentem. - nem volt, mert sokat gondoltam arra, hogy talán nálunk van és csak azért nem találkozunk, mert be vagyok zárva abba a parkosított, tóval, kis erdővel és sportpályákkal szegélyezett monstrum épületbe. Belehaltam volna ha úgy vagyok otthon viszont, hogy nem szól hozzám, ha kizár és nem néz rám többé. Apám a maga módján nem kitisztította a sebet, csak kivágta és csinált belőle egy sokkal mélyebbet, másmilyet.
- Nem tudhatta. - biztos nem, akkor legalább egy kiakadásánál levéleményezett volna, hogy buzi vagyok vagy ilyesmi, vagy célzott volna. - A részedről biztosan nem. Azt igen, hogy szeretlek. Bejött amikor a nagy bejelentés után hánytam a mosdóban és közölte, hogy nőjek fel. - a rideg geci, inkább alám vágott ezzel is. - Kényszerített, hogy eljegyezd? - meghökkenek, döbbenek, kiakadok. - Kurva száját! - elvette tőlem az egyetlent ami fontos volt, amitől azt éreztem én is az vagyok. Neked meg kellett volna kérdezned engem, el kellett volna mondanod mi történik. - Azért.. - megszédülök szinte annyira felmegy az agyvizem, hogy fel tudnék robbanni. - azért csinálta, hogy nekem szar legyen és ő nyerjen. Ha.. - nem kapok levegőt, rágyújtok megint, azzal sem, legalább valamit csinálok - ha rajtad látott volna valamit, rajtam meg az elutasítást basszam, akkor odapasszol hozzád, elhiszed? Mert ilyen rohadék geci! - szét fogok verni valamit, csak nincs itt az, akinek a fejére képzelem az üveget. Remélem megdöglik a faszfej hamarosan és a létét is elfelejthetem. - Milyen feltétel van még? Három gyerek, 6 év alatt? Pénz? A helyemre léptet az öröklési sorában és beemel mint fiát? Mit akar még elvenni? - a saját apám, akinek szeretnie kellene és neked, neked nem lenne szabad erre felelni. Sosem lett volna szabad. Sosem, soha, nem. - El kellett volna mondanod, jogom lett volna tudni. Akkor, akkor.. - meghúzom azt a kurva üveget, akkor mi? Semmi. Jogilag semmit nem tehettem volna. - De szerettél, nem? Az igazi volt. - nekem most is az, mert nálam nincs múlt idő, jelent csinált belőle azzal, hogy besétált a galériába és bejött velem a képtárba. Jelenné csókoltuk, dugtuk azt a múlt időt. - Tudom, én..tudom, értem. Nem lett volna szabad nekünk. Neked. Tudom. - sosem érhetett volna hozzám, gyerek voltam. Egy kiskölyök aki éppen túl volt az első önkezes magömlésein. Tisztában vagyok vele, hogy így van.
- A szobámban mi? - tíz ujjal kapaszkodom ebbe, miben bízott, mit remélt vagy szeretett volna ha ott vagyok vagy ha épp nem vagyok. Eljegyzésem, hát basszák meg. Mit fognak mondani neki, ha mégsem lesz eljegyzésem? Mert tudtommal nem létezik semmilyen csaj, hacsak nincs egy klónom vagy rejtett ikertestvérem. - Mindig vannak, Leigh-szokás, tudod. Olyan nincs, hogy nincs program. - ömlik a keserűség belőlem, nem akarom, hogy odamenjen. Egyértelműen nem akarom, csak nincs szavam. Nem mondhatok semmit, nem kérhetem meg semmire, nem is létezhetek ebben az egészben. - Heli ki a faszommal nem jön ki? - tikkel a jobb szemem, felrobbanok ha még kétszer kimondjuk a nevét. Ha megemlítjük azt a tiszta, kedves lényt, akit e percben jobban gyűlölök apámnál. Csak pusztán azért mert egyáltalán létezik. - Mikorra van kitűzve a kurva dátum? - had tudjam, tudnom kell róla. Ha én nemsokára 21, akkor Heli is eléri a kort, ami után szabadon elmehetne ahová akar, egyetemre, orgiázni, missziókra, ENSZ nagykövetnek, akárminek. Összetörnek a szavai. El fogja venni. A felesége lesz, köztünk pedig soha többé nem lehet semmi, mert nem tehetjük meg vele. Elveszítettem őt öt éve, most olyan mintha megtörténne még egyszer, csak sokkal rosszabb. A szavaktól minden csak rosszabb lesz. - Akkor menj oda. - alig bírom kinyögni ezt a három szót, de menjen. Miért ne menne? Azért mert itt vagyok? Pf, ilyen illúzióim sincsenek, meg alá is írja amit mondok. Most sem. Akkor sem. Soha nem. Két korty között is csuklok, nem bírom tovább ebben a helyiségben. Közel van és csodálatos, közben akkora szakadék ásódott közénk, hogy már a szélére lépni is veszélyes, átugrani pedig lehetetlen. Lereagálni is képtelen vagyok amit mond, nem megy. Nincsenek rá szavaim. - Ezt ne. - ne mondja ki, ne igazoljon vissza. Ne mondja, hogy akar és engem vágyik! El kell mennem innen, nem maradhatok itt vele. Most sem és máskor sem. Jelenleg meg egyáltalán nem, még nagyon friss annak a forró szexnek az emléke, az azt megelőző játszadozásé. Többet nem. Úgy csukom be a fürdő ajtaját mintha legalábbis várfalat tudnék emelni belőle. Azt se tudom a víz ami a fejemre záporozik inkább meleg vagy inkább hideg. Bőgök. Némán, szétrohadva belülről és gyűlölöm őket. Mindegyiket. Őt is. Ha kalapálok magamba lelkierőt kimegyek és összeszedem a cuccom. Lelépek, mintha nem lettem volna. Pedig voltam. Elfordulok, hogy a fejemre ömöljön a víz, a hátamra, mindenemre. Ordítanék ha lennének hozzá hangok, ha elkezdem viszont félő, hogy abbahagyni nem fogom.
A hangja jelenésé. Miért jött be? Minek jött? Annyira magától értetődően jó, isteni a csókja, a közelsége, hogy attól is tovább tudnék bőgni órákig, hogy csak nézem. Kifordítom a fejem, hát nem. Ne öljön meg vele. Lassan ingatom a fejem, nem lehet. Pedig ölelni akarom, a vigaszát kérném, mindenét. Egy reménysugarat, akármit. A karjai átmelegítenek, éles a kontraszt a vízzel, ami talán mégis hideg. Nem érzem, csak őt érzem. Nyögve, bután csókolom vissza, átölelem ebben a fájó finomságban, a nyelvem az övéhez simul, most utoljára. Lihegve tolom el, nem lehet. Nem szabad, megmondta. Nem lehet velem, eljegyzett vőlegény akinek nemsokára esküvője lesz és a sógorommá válik. A kibaszott sógorom lesz. Annyira felbasz és bánt ennek a gondolata, hogy úgy érzem mintha fortyogó vulkán lakna bennem ami csak arra vár, hogy kitörjön végre. - Nem. - lenyalom a számról a csókja ízét amit már ezek után biztos, hogy nem fogok elfelejteni. - Nem lehet. - győzködöm magam, magunkat. Nem lehet. - Zuhanyoznék. - meg levegőt kapkodok, vágy költözik a tagjaimba, neki pedig mennie kell. - Aztán - ha elmentem innen a pokolba meg a világ végére - lesz időd neked is. - próbálom a víz zajában iszonyatosan semleges hangon kiejteni. Porrá zúzta a szívem, az önbecsülésem az elmúlt 5 percben teljesen. - Meg felkészülni a holnapra. - szemét vagyok, hogy felhozom, de fájjon neki ahogy nekem.

Apró mosoly szalad a szám sarkába a cigi mellett, mintha magam sem tudom mit mondhatnék erre. Maradék 5 ujjammal fésülök a hajamba, halk nagyon a hangom, talán nem akarom, hogy meghallja, de minek hazudnék neki, amikor most itt van? Nekem és velem, engem akar, engem kíván, rám vágyik én meg rá, a titkokról fellebbennek a leplek. Nagyot sóhajtok, felé pillantok, megcsillan a szememben egy kis rakoncátlan tűz, hazudhatnám, hogy nem, nem csináltam semmit, de nem lenne igaz. – Egyikre sem vagyok büszke, de elég… sok dolog megtörtént az üres szobádban. – ezek szerint nem vette észre, hogy a fiókjába túrtam, hogy a üzenetet hagytam az éjjeli szekrénye álló fotója hátulján, igaz csak olyat, amit mi ketten értünk, a hozzá nyúló takarító kezek nem. Haraptam nyüszítve a párnáját a kíntól és a kéjtől. Úgy szenvedtem minden alkalommal, mintha meghalt volna. Helit is kaptam rajta, hogy a szobájában ül, el sem hiszi Hayden, hogy a lány mennyire kötődik hozzá, milyen szörnyen hiányolja, hogy mennyit beszélgetünk és nosztalgiázunk róla közösen, már amikor beszélgetünk. – Arra főleg nem vagyok büszke. – szaros kis rajzokat csentem el, egy füzetet, amibe a gondolatait véste fel, el sem tudom képzelni miért hagyta azt otthon, hiszen van abban minden, gyöngybetűs írással képregénynek rajzolva, de pontosan érthető, titkos kis üzenet, amit együtt találtunk ki és rajzok, alakok, akik kísértetiesen hasonlítanak rám. Kettő ilyen füzet volt, mire én egyet elhoztam a másiknak már ki is hűlt a nyoma, szóval azt hiszem van az apja kezében valami mégis csak.  
Felszalad a szemöldököm, kérdőn pillantok felé. – Szeretem a húgod. – elhallgatok, hagyom, hogy szíven szúrja a kijelentés, mert alapjáraton gonosz vagyok. – pont, mintha a sajátom lenne. Soha nem jelenettett nekem többet és félek nem is fog. – a házasságunk végig kirakat lesz, míg Heli lenyeli a hűtlenkedéseimet, aztán ő valószínűleg tönkremegy és én is. Minden házasságnak ez a tétje, ki mennyire engedi a másiknak, hogy mással boldogabb legyen. Heli nyugtatókon fog élni, de addigra szül nekem pár gyereket… milyen édes és nemes kép.
Szeretnék elé lépni, letérdelni, átölelni, a hasának dönteni a fejem és kérni, hogy bocsásson meg nekem, de nem lehetséges, nem opció immár. Biccentek. Tudtam, persze, hogy tudtam. – Mindenképpen jobb volt neked, hogy nem apád keze alatt élted meg a hiányt. – ahogy tettem én kínlódva, szenvedve, meg megállva és azon töprengve, miért? Hogy lehetséges, hogy egy kölyök miatt romokban minden?
- Akkor mese jól blöfföl Hayden, mert én elhittem neki, hogy valamit tud, talán itt hibáztam. – de beijedtem nem csak magam miatta, miatta is. Neki ugyanolyan gáz lett volna, mint nekem. Pszichológusok hada, gyógyszerek, gyűlölet és a tudat, hogy rácsok mögé dugtak engem. – Kicsikém…-megszakad a szívem, hát valósan rosszul lett, az apja meg ahogy szokta alá rúgott kettőt. – Nem nagyon ellenkeztem, elmondta a feltételeit elmondtam a sajátjaimat és megegyeztünk. – valóban  kényszerített, de nekem számolnom kell azzal, hogy a lány jó party, anyagilag most talán kicsit megdőltek, Richard hozott pár rossz döntést, de a nevük még nagyon jól hangzik a tanácsban és a köreinkben. A családjuk népes és ismert. A lány kitűnő befektetés. Türelmes, okos, gyönyörű.
Édesem, milyen kis egyszerűen gondolkodik még mindig, úgy szeretem, hogy belehalok. Az arca hófehér és égőpiros közt ugrál, attól függően, hogy felmegy benne a pumpa vagy lefagy a bőre. – Azért csinálta Hayden, mert előtte is többször szóba került, de hárítottam. A családodnak szüksége van a mentő kézre, amit az enyém nyújthat nekik, rég jártál otthon, rég voltak őszinték vele, de a helyzet évek óta nem rózsás. – és lehet erről nem is nekem és nem most kéne beszélnem vele, de az apja sokat kockáztatott és nagyot bukott. Persze nincs nagy vész, de azért én előre vinném a helyzetüket és ez téma volt mindig is köztünk.
Ahogy ő egyre idegesebb én lehiggadok, mert közben megértem, hogy nem látja át, édes kis bogaram, nem érti a politikát, a szerelmet érti nagyon, abban nem lehet vita. – Azt gondolom nem érdekelte, mit érzel. Biztos vagyok benne, hogy gyerekkori hóbortnak hitte volna, ha… rajtam sem azt látja amit. – elnevetem magam keserűen. Nem, nem passzolta volna le nekem.
Mélyen szívom le a füstöt, abszurd ez az egész. Meztelenül dohányzunk, egymás nedvében száradva, szétcsókolt szájjal, még rezgő izmokkal és közben arról fecsegünk, mitől ment gallyra az élete. – Ilyesmik, az öröklésből nem zár ki, erről nem tudok, a családok összekötésével a húgod az én családom része lesz, de az unokáit bevonhatja, igen. – ezt jól gondolja, és szerintem meg is teszi, annyi pénzt sem fog neki adni, amiből éhen halhat. Hayden nem lesz családfő, nem amíg az apja ilyen elutasító vele. – Ha megnősülsz…- az mindent megváltoztat és ezt ő is pontosan tudja, ez nem talán ez tény.
- Akkor sem változott volna semmi, csak szembe mész vele jobban. – és mindketten rámentünk volna, noha így is megtettük. – Persze, hogy szerettelek. – még mindig teszem, nem csak akkor, most is és foglak is, de nem mondhatom ki, hogy terhet ne tegyek többet rá. – Minden pillanata igazi volt Hayden. – most is az. – Nem lett volna szabad, de azt hiszem, hogy te sem és én sem tehettünk volna ellene semmit, hiszen jó volt együtt, most is…. akkor is. – mindig jó együtt. Jó lenne és én akarom. Ha azon a napon nem nyúlok hozzá... most nem fájna egyikünknek sem.
Biccenek, a szobájában. Arra is, hogy mindig szerveznek valamit, olyan erőteljesen ügyelnek rá, hogy ne maradjunk a húgával kettesben, hogy az már komédia. – Anyámmal nem könnyű kijönni. – ahj, miattam ez a reménytelen sok harag a húgával szembe, meg akarom kérdezni, hogy ez az oka annak, hogy őt sem látogatja, de nem vagyok elég tökös hozzá, mert félek így is felrobban nekem és a darabjait szedegethetem a hajamból.
Elnyomom a csikket, mikorra van kitűzve… jesszusom. – 7 hónap múlva. – egy csodás szombat délutánon, anyám már ezerrel szervezi, nem egészen egy év és a húga a feleségem lesz, milyen kibaszott szánalmas ez. – Muszáj odamennem, ne csináld ezt. – nem tudom mit tehetnék, már beígérkeztem, készülnek rám, számítanak a jöttömre, lemondhatom ugyan, ezt most, de örökre nem tehetem. Ezt most megúszhatom, de pótolnom kell, akkor is oda kell mennem, ha megdöglünk mind a ketten.
A szívem hangosan dobol, a vérem ezerrel ömlik az ereimben, mintha szédülnék, a haragja beborít mindent és én szánalmasan magányos vagyok, ilyen egyedül még soha nem volt úgy, hogy ő a közelemben van. Megadom magam. Ne… akkor nem.
Várok, hogy a zuhanyzóban összeszedje kicsit magát, nekem is idő kell, hogy kapjak levegőt, hogy el tudjak indulni, hogy a remegő lábaim megtartsanak.
A csókja könyörgő édes manna a számon, pedig érzem benne, hogy sírt, a könnyeitől sós a nyelve, hiába állt a víz alatt, a sírást nem lehet lemosni, nem lehet elnyomni, kétségbeesetten ölelem át, a víz közénk vág, de összeszorítom magunkat, hogy semmi se férjen be. Csókkal könyörgöm neki, hogy bocsásson meg és azzal vallok is be mindent, hogy mennyire szeretem, mennyire vágyom rá, hogy olyan gyönyörű megvadulok tőle. Belezabálok a csókjába és a nyelvén futnak a vágyaim, most csak vele akarok lenni, hozzá érni.
Nem. A szó nekem csattan, megüt vele, mintha lekeverne egy pofont, még ölelem át, még nem hiszem el, hogy elutasít, még a szám az állán siet, be a nyakába. Nem lehet. Forrón belélegzek a bőréről , én is tudom, hogy nem lehet.
Minden szóval szíven vág, mintha ököllel ütne a mellkasomba, rá a bordákra és a buta, őrjöngő szív nem tudja merre zakatoljon, végül elengedem, ellépek tőle. – Ráérek, zuhanyozz csak. – elutasít, mert el kell neki, bennem is lehetne több tartás, sokkal több. Gondolhatnék Helire, a házasságomra vele, vagy csak arra, hogy önző geci vagyok és megint megsebzem őt, akit óvnom kéne és szeretni, akire vigyázni akarok, mégis felsebzem.
Kilépek a zuhany alól, felkapok egy törölközőt és magára hagyom, kisétálok. Viszem a kőnehéz szívem, a levegő hiányát,  a sajog gyomrom és a hálóba vonulok, tudom, hogy nem jön utánam, at is tudom, hogy reggel nem fogom itt találni. Semmit sem fogok aludni, mert tele vagyok vele…. Végül mégsem szeretkeztünk a szoba minden kis centijén.

Azt hiszem nem kellene megkérdeznem, hallanom, sőt belegondolnom sem, hogy járt a szobámban, megérintette a dolgaimat. Talán ráült az ágyamra is, vagy rá is feküdt míg én valami félig önkéntes száműzetésben távol voltam mindentől, főleg tőle. Sokat jelent amit mond, még ha nem is fejti ki nekem meg hangom sincs, hogy lereagáljam csak szuszogok félnótás módra. Istenem, bementél hozzám tényleg? - Örülök, hogy megtetted. - mert a gondolata is lenyűgöz, fájdítja a szívem is valahol, hogy én miért nem lehettem ott akkor. Miért nem hívtál fel csak röviden, hogy tudjam? - Legyen szó bármiről is. - furcsa mosoly költözik az arcomra, a gondolatok leggyönyörűbbje, hogy magához is nyúlt talán pont azon az ágyon, ahol annyit volt velem is. - Bármit elvihettél. - a legutolsó fényképig, ruhadarabig, remélem pontosan tudja most is, hogy mi hogy van lerakva, elrendezve. - Nálam is van ami a tiéd. - csak nem hagyhattam otthon, elhurcoltam kincsemként a magam gyönyörűségére. Nálam maradt az utazásainkról egy tolla, egy póló vagy éppen egy hajgumi, hirtelen lefirkált üzenet aminek csak számomra van jelentése. Meg persze a gyűrű, amit valami bolond szállodai tombolán nyert és én tartottam meg, most meg hordom, ahogy hordtam előtte nyakláncon is. Pedig nem egy ígéretből fakadó szívbéli ajándék volt, csak magamhoz vettem és megőriztem.
- Mi? - kapom fel a fejem, hát nem szeretheti, nem lehet. Egyszerűen nem lehet. Olyan egyértelműen nyögök fel a választól, hogy már az elárul. Eddig is elárultam magam előtte sokszor, mekkora szemét szar vagyok. A húgom jegyese, mégis én vagyok féltékeny és rühellek mindenkit aki beáll kettőnk közzé. Jelen esetben ezt én magam teszem, pedig már az első cigi végén vissza kellett volna mennünk a hálóba. Meg kellett volna ölelnem, érintenem és csókolnom, nem felhozni ezt a sok szart ami ráért volna holnapig is.
- Biztos azt hitte megjavulok, szerintem nem látott még bentlakásost. - mikor kimásztam abból a férgekkel tarkított gödörből amiben éreztem magam, lettek haverjaim. Alkalmi viszonyaim, ivászataim, megkaptam azokat az emlékeket amik kellenek egy tinédzsernek. Csak éppen érteni nem értette meg senki igazán, hogy miért nem vagyok boldog attól, mert hamarosan létrejön a Hudson-Leigh frigy. Bizonyára szörnyen gáz, de velem kellene az életét összekötnie. Még ha ezt nem is tudom magam elé képzelni, csak így kellene. Kellett volna. Kellene.
- Jobb lenne ha végre már megdöglene! - sose mondtam ezt ki hangosan olyan valaki előtt, aki közel áll hozzám. Megzsarolta velem, képes volt megzsarolni azért, hogy üzleti ügyet csinálhasson a lányából a vagyonért. Fájdalomtól lüktető szemekkel nézek rá, ki fognak szakadni a koponyámból, bárcsak megvakulnék, nem kellene senkit látnom, megőrizném őket magamnak. - Mégis mit tudtál feltételnek szabni egy ilyen esetben? - ezt nem kellene megkérdeznem, már csak Heli miatt sem. Pedig egész életében arra készült, hogy majd apánk eldönti ki lesz neki az alkalmas. Mintha csökött lenne választani. Nem mintha Oliban lenne kivetnivaló. Csak éppen az, hogy nem hozzá tartozik, hanem hozzám. Éreztem odabent is, előtte is. Mindig.
- Csak nem elkúrta a vagyonát az a szerencsétlen? Téged meg felhasznál banknak? - horkantok, ömlik belőlem a megvetés. Jóformán két éve alig van pénzem, pedig Heli mindig küldözget, csak épp ha hozzányúlok, megvan merre járok és jobbnak látom ezt megtartani magamnak. Néha beszélünk és nekem ez teljesen elég belőlük. Félek évek óta, hogy kirobban belőlem a gyűlölet amit apám iránt érzek és Oli hiánya, rájuk borítom és azzal meg minden csak rosszabb lesz. - S én erre sem lennék jó opció, a nyilvánvaló okok miatt. - Olinak örököst kell produkálni a saját családja miatt, könyörgöm hát miért ennyire tilos az, amiért majd megveszek annyira akarom? Mások egész háremeket tartanak fenn, nekem csak egy valaki kellene és nem lehetséges, egyre több ajtó zárul be.
- Nem akarom, hogy a családod része legyen! - kitör belőlem, nem vagyok képes elviselni a gondolatot sem, hogy másnak, sőt pont Helinek adja azt, amit nekem kellene. Nekem, Oli! - Megnősülök.. - persze, meg gyereket csinálok gyorsan. Talán az megadná nekem a szabadságot? Ha teljesíteném amit elvárnak, akkor senki nem ugathatna mit csinálok egyébként. Sem azért, hogy kivel csinálom. Már megint ez, a mentőövek keresése magunknak. Megint kihagyok embereket a képből, mert éjszakákról akarok fantáziálni amiket szexben fulladozva töltünk el mi ketten. Nem vagyok normális egyszerűen.
- Igen. Most is, akkor is. - értsd meg Oli, úgy szeretlek, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a sok érzéssel csak rád borítani, elhalmozni vele, hogy ezáltal levegőhöz tudjak jutni és ne akarjak megfulladni az elfojtástól örökké. Gyere ide, vegyél el belőle, vegyél el belőle! Viszont az anyja említésén akaratlanul elmosolyodom.
- Csak nincs köztetek valami hasonlóság? - mert vele sem mindig volt egyszerű, nem szereti a nemet, ha valami nem úgy történik ahogyan eltervezi vagy elgondolja. Sajnálom, hogy ebben a helyzetben is képes vagyok erre, annyira szeretném látni az anyját, találkozni vele és kicsit megismerni is. Gyönyörű nőnek kell lennie, ha ilyen fia van, ez biztos.
- Értem, 7 hónap. Meg fogsz hívni? - el is illan a mosolyom, ez az idő túlságosan kevés. 7 hónap szinte semmi, még egy fizetésemelést sem lehet ennyi idő alatt behúzni a munkahelyen. 7 hónap, meg fogok bolondulni aznap. Lehet végig sem bírom nézni majd, hogy előtte csinálok valamit, vagy még aznap. Nem kellene ott lennem, eszembe sem kellene jusson. - Már nincs sok idő. - és ha ennek a 7 hónapnak minden napján velem lenne, az is kevés lenne, hogy a kieső ötöt bepótoljuk. Istenem, nem vagyok normális. Tudtam róla és mégis idejöttem hozzá, abban a vak ostobaságban. Ha a szobámban kusshadtam volna sosem jön rá, hogy jártam a szállodában.
- Nem csinálok semmit. - de, hisztizek rajta, ki akarom sajátítani. Pedig tudom, hogy nem maradhatok itt vele, az élete vissza fog térni a régi kerékvágásba mert megállítani nem lehet az időt, hiába akarnám. Be is kell menekülnöm előle a fürdőbe, hogy ne alázzam meg magam még jobban egy bőgéssel. A jelenléte belém fúródik, megütközök a melegén, a csókján. Kétségbeesett a vágy amivel viszonzom neki. Ennél jobb nem kell, megráz a zokogás ebben a szerelemben, a vágyban és a tilosban. Muszáj nemet mondani, elutasítani, mert mennem kell. Menekülnöm tőle, kettőnktől. Megfulladok a saját baromságomtól, hogy emiatt elmegy. Már a csukott ajtónak suttogok, hogy "maradj itt", ő már nem hallhatja. A csempét ütöm, Picsába, picsába! Csurom vizesen rontok ki utána, ha a hálóig kell futnom akkor odáig. - Oli! - rázom a fejem míg odaérek hozzá, míg magamhoz rántom a vizes ölelésbe, megcsókolom, így nem mehetek el tőle, nem bírnék. Fuldokolva kapkodom a levegőt közben, csak muszáj még több dolgot kinyernem belőle még, mielőtt rohadt lelkű tolvajként mehessek el. Minden tagom reagál rá, de kapkodok a csókban, fizikai korlátokat akarok áttörni közöttünk, pedig nem tudok. Nem vagyok szellem. A tarkóját gyűröm, a csípőjét. Hirtelen válok el, ég a szám tőle, akarom őt, iszonyatosan. - Mindig, Oli. Mindig. - kirohanok, hogy magamra kapjam a farmert meg a pulóvert, hidegek és vizesek, az alsóm meg eltűnt valahol. A cipőmre is épp csak rátaposok. Elrakom a telefonom és a táskámmal együtt húzok el onnan, ahol a legjobban maradni kívánok. Nem pont így képzeltem, hogy alatta leszek ma, pedig így lesz. Végig erre kell gondolnom majd miközben ájultra iszom magamat.