A pázsit olyan hihetetlenül zöld volt hogy bántotta a szemem. Azt aranyszínű levelek borították és ahhoz képest hogy szeptember felé járt már, az idő megelepően kellemes volt. A nap sütött és a rövidujjú pólóból kilógva, izgatottan verdestek a szárnyaim. A vöröses téglából épült épület tökéletes komplementere volt a valótlannak tűnő fűnek. Az első alkalom hogy beléptem az egyetemre. Tizennyolc voltam. Naiv. Fiatal. Lelkes.
Mintha egy élettel ezelőtt lett volna.
Úgy belemerültem a kampusz térképébe hogy fel sem eszméltem arra hogy valaki közeledik felém. Egy magas, szélesvállú férfi, kávéval és rengeteg irattal a kezében. És mint két objektum amik egyenletes tempóban, egyenes vonalban haladnak egy kijelölt cél felé, akaratlanu is összeütköztünk. A kávéja kiömlött és mély hangon káromkodott fel mire  szinte félve kaptam rá a szemeimet.
Magas volt, szinte sütött belőle az elemi erő. Azonnal tudtam hogy dzsinn. Éreztem a bensőmben.
- Annyira sajnálom uram! Nem néztem az orrom elé! - azonnal előkaptam egy csomag zsepit és törölgetni kezdtem a karját és az ingét ahová a kávé kifolyt. Ha ne lett volna Marcus... hű... biztosan zavarba jövök.
- Annyira sajnálom tényleg, eltévedtem és azt hittem ha belemélyedek a térképbe majd odatalálok. Ugye nem égette meg magát nagyon? Úgy sajnálom - ismételgettem miközben letakarítottam róla minden kávét. A szárnyaim nem bírtak magukka észvesztő tempóban verdestek.
A férfi felajánlotta hogy elkísér a teremhez hogy megmutassa mire nagyon boldogan elfogadtam. Végig vidáman csacsogtam neki, az elsőévesek összehasonlíthatatlan lelkesedésével.
Aztán kiderült hogy a tanárom. Pont az ő órájáról tévedtem el. És pont... ráborítottam a kávéját.


Minden szürke volt. Szürke és hideg. Hiába volt szeptember eleje, a jeges szél a csontomig hatolt. A kabátom összegombolatlanul lógott rajtam, a farmernadrágon átütött a pad jeges, vizes érzése. Némán meredtem a kezeimre magam elé, a fejemben újra és újra lejátszódtak Marcus szavai.
"Nem kellesz nekem"
"Én nem szeretlek téged"
"Nem érdekelsz"
A szemei karikásak voltak, és biztos voltam benne hogy nem bántak jól vele ott bent de... én vele maradtam volna. Vele akartam maradni. Szerettem.
A kezeim elhomályosodtak előttem, ahogy a koszos járda és a kopottorrú cipőm is. Minden egybefolyt ahogy a szemeim újra könnybelábadtak a kezeim pedig reszketni kezdtek. Vége van Cain. Vége van...
Szipogva dörgöltem meg az arcom mikor a zsebem zizegni kezdett. Senkivel nem akartam beszélni most de tudtam hogy valószínűleg Vani hív. Mindig megérezte ha baj volt. Valami nővéri ösztön lehetett.
- Szia... - köszöntem halkan hogy ne vékonyodjon el a hangom.
- Hogy ment, Marcus hogy van? - kérdezte köszönés nélkül. Tudta hogy lecsukták hisz mikor nem tudtam bemenni a lakásba egyből hozzá mentem. Ő volt aki megnyugtatott. Megint.
- Marcus ő... ő... - éreztem ahogy a gombóc egyre erősebben tömörül össze a torkomban. Az arcomon legördült egy könnycsepp és a cipőmre hullott.
- Szakított velem... Sosem szeretett... Sosem kellettem neki... - a hangom alig votl több mint gyenge suttogás és már nem is hallottam Vani válaszát. Nem kellettem neki. Nem akart engem. Nem szeretett. Soha nem is szeretett...

A fenekem és a derekam még sajgott hála a tegnap estének de nem ez ébresztett. Meglepett hogy iylen gyorsan felpattant mellőlem. Általában itt szokta tölteni a reggelt, néha még szobaszervízt is rendel fel nekünk. De már öltönyben és nyakkendőben álldogált az ágy végében a mandzsettájával bíbelődött.
- Miért sietsz ennyire? - kérdezte mire felém kapta a fejét. Nem tűnt még fel neki hogy ébren volnék?
Lassan felültem az ezüst színű selyem ágynemű a derekamhoz csusszant. Nem votl rajtam semmi, minek kellett volna.
- Mennem kell. Te is tudod - mondta szinte könnyedén mintha ez állandó téma lenne. Nem volt. Sosem beszéltünk ilyesmiről.
- Nem... nem tudom... - vontam össze a szemöldököm. Halkan káromkodva uzerálta tovább a mandzsettáját mire négykézláb odamásztam hozzá és fetérdelve begomboltam neki. A gyűrűsujján megcsillant a karikagyűrű mire megfeszültem
Ha együtt voltunk mindig levette. Mindig azt mondta hogy nem is szereti. indig azt mondta hogy ott akarja hagyni csak a gyerekek...
- Miért vetted vissza? - a kezére meredtem aztán fe az arcára. Mintha egy idegen férfi nézett volna vissza rám. Már két éve tartott ez köztünk. Két éve vártam...
- Cain, ne csináld ezt most... - mondta szinte hízelgő hangon mintha az én hibám volna hogy ő... egy szemét alak.
- De csinálom! Nem ezt beszéltük emg! Eleget vártam már! - fakadtam ki keserűen de ő csak lenéző mosollyal csóválta meg a fejét. Aztán kimondta azt a szót. Azt a szót amit... nem akartam hallani.
- Vége van, baby... - mondta nyugodtan mintha... már régóta ki akarta volna mondani. Nem tudtam megszólalni. Ő pedig lehajolt és egy utolsó csókot adott az ajkaimra. A máskor édes íz keserűvé vált a számban.
Szeptemberhez képest... hideggé vált az idő egy pilanat alatt.

A lépteim halkan de magabiztosan koppantak a betonon. A szárnyaim mint mindig most is izgatott zsizsegéssel árulta el hogy sokkal idegesebb vagyok mint amilyennek átszom. Az első napom az új munkahelyemen. Nem én voltam az egyedüli a csoportból akit Dr. West felvett ügyvédbojtárnak mégis olyan erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam mint még soha. Mintha a múlt árnyai eltűntek volna.
Egy új élet kezdődik.
Az irodához érve, még vagy öt másik ügyvédbojtárra bukkantam, fiúk lányok, fajok vegyesen. Mind igen... csinosak voltak.
Hallottam már Dr. West hírnevéről de be kell vallanom ez meglepett.
Mind besereglettünk és vártuk a férfit hogy megkapjuk tőle az első feladatunkat. Ahogy megérkezett a lányok összesúgtak a fiúk kihúzták magukat.
A szemem lassan végigsiklott a magas, szélesvállú, jóképű férfin és a tekintetünk egy pillanatra találkozott. Szélesen elmosolyodtam. Pontosan jól ismertem ezt a pillantást. Nem ő volt az első aki így nézett rám.
De már megtanultam a leckémet. Már rég kiszúrtam a karikagyűrűt az ujján. Már rég tudom hogy nem kezdek olyannal akihez sok közöm lehet.
Maradtak az egyéjszakás kalandok. Szerelemre úgysincsen szükségem. Túlértékelik. Igen erősen.
Ez a szeptember kifejezetten meleg volt. És a legfurcsább mind közül. Akkor még fogalmam sem volt, hogy az új munkahelyem valójában, a vég kezdete lehet.