Alig hittem el hogy megkaptam az állást. Még nem volt sok gyakorlatom ügyvédbojtárként sem, és bár sok helyre adtam be a jelentkezésemet, ez volt az első ahonnan visszajeleztek.
És szó se róla... Ide akartam bejutni a legjobban. Az egyetemi éveim legjobb féléve volt mikor Dr. West óráira jártam. Igaz, akkor még egész más voltam, más volt az életem és az egész... életvitelem.
Azóta nagyon sok minden megváltozott.
Azonnal felhívtam Vanyt hogy elújságoljam neki a dolgot aki velem együtt örült. Az első komoly munkahely mióta kézhez kaptam a diplomámat. Már csak az utolsó szakvizsga van vissza, ha megszereztem a gyakorlatomat.
Utána pedig Dr. Cain Mars leszek. Végre elérem amit akarok. Ki tudja talán utána még magamban is képes leszek rendezni a dolgokat.
Reggel sokáig tanakodtam hogy mit is vegyek fel, Sámli unottan nézte végig a tálkája mellől ahogy a fele gardróbomat kipakolom. Végül egy gyors hívásban megbeszéltem Dantéval hogy mit lenne érdemes felvennem. Igaz felébresztettem, de néha megérdemli. Ő is felébresztett már párszor hogy ugorjak már el érte ide vagy oda éjnek évadján.
Egy egyszerű szürke öltöny mellett döntöttünk, fehér ing kék nyakkendő. Úgy voltam vele hogy ez elég profinak hat, és úgy festek benne mint aki tudja hogy mit csinál. Végülis pontosan erről akarom meggyőzni Dr. Westet.
Hamar beértem az irodába, amúgy sem szeretek késni, és előtte levő nap már vagy háromszor ellenőriztem a google earthen az útvonalat. Nem mertem semmit a véletlenre bízni.
Belépve megpillantottam a másik 5 ügyvédbojtárt akik Dr. Westnek dolgoztak. Egytől egyif korombeliek, néhányan kicsit idősebbek. Érdeklődve mértük végig egymást és egyből megállapítottam hogy mind roppant mutatósak. Ezekszerint a pletykák nem voltak hamisak Dr. Westről... Érdekes.
Milyen kár hogy házas. Azután megfogadtam hogy soha többé nem kezdek nős férfival. Elég volt az hogy harmadik vagyok egy kapcsolatban. Na meg... azóta a kapcsolatok sem állnak túl közel a szívemhez.
Hamarosan a főnökünk is megérkezik és meg kell állapítanom hogy az elmúlt majdnem hét évben, mióta nem láttam, nem sokat változott. Ugyanolyan jóképű, fess és sármos mint az emlékeimben.
Ha akkor nem lett volna Marcus...
Ahogy belépett odaléptem hozzá hogy üdvözöljem. Elvégre én vagyok az új fiú, így illik.
- Dr. West! Üdv... Valószínűleg már nem emlékszik rám de Önnél tanultam még pár éve - nyújtottam kezet neki szélesen mosolyogva. A szárnyaim már most izgatottan ficeregtek a hátamon, alig tudtam megálljt parancsolni nekik.

Ez a nap nem egészen úgy indult, mint az eddigiek, és ma is ott volt a levegőben Az az érzés. Amit akkor éreztem, mikor először megláttam Őt. Hogy valami történni fog, de most tudtam azt is, hogy micsoda. Új ügyvédbojtárt vettem fel, állandó munkára, bár ez azt jelentette, hogy valakit lassan ki kell rúgnom. Valószínűleg Clarissa lesz az…ha nem lenne elég, hogy csapnivaló ügyvéd, nagyon kezdi elfelejteni magát. Kezdi azt hinni, hogy több volt kettőnk között egy futó kis kalandnál, ami még csak nem is volt semmi eget rengető. Éppen ideje volt, hogy búcsút intsünk egymásnak, és hogy egy új, okosabb, tehetségesebb fiatal vegye át a helyét. Egy olyan okos, tehetséges, és igencsak tüzes ifjú tündér, akit hét éve nem tudok kiverni a fejemből.
Vigyorogva ittam meg a kávémat, Dorothea közben szemmel vert, mert ismerte azt az arckifejezést, ami kiült az arcomra, de nem nagyon tudott érdekelni. Jobban izgatott a gondolat, hogy ma, annyi idő után újra láthatom a fiút. Cain Mars. Néha, ha megéreztem a kávé illatát, eszembe jutott az a szeptemberi reggel, amikor a kis tündér ijedt arccal próbálta az ingem ujjáról felitatni a rá ömlött kávét. A hangja azóta is a fülembe csengett, a kezem néha érezni vélte a szárnyát. Néha megláttam a campuson elsietni, ha egymás mellett mentünk el, rám köszönt illedelmesen, és tovább szaladt. Ilyenkor minduntalan utána néztem, a formás kis fenekének, a vékony derekának, a színpompás szárnyacskáinak, és csak egyre jobban akartam. Aztán eljött a végzős év, a diplomaosztó, és nem dobta fel a napjaimat ez az igencsak kellemes látvány. Mikor egy nap, beérkezett egy önéletrajz. Az övé. Nem tudtam nem elereszteni egy elégedett vigyort, lám, még mindig jó az iroda híre, olyannyira, hogy az elmúlt évek egyik legjobb diákja is itt akar dolgozni. Láttam, ahogy a diplomáját védi, és láttam a tárgyalóteremben a gyakorlata alatt. Nem volt kétséges, hogy felveszem, mert volt benne potenciál, nem is kevés. Ráadásul mutatós is, az se hátrány, legalábbis nálam.
Abban a pillanatban nyugalom szállt meg, amint kiléptem a házból és nem hallgattam Dorothea szirénázást. Beültem a kocsiba, és komótosan az irodához hajtottam. A fiatalok természetesen már ott vártak rám, csinos sorfalat állva, nagyon helyesen tették. Milyen meglepő, Clarissa nem jelent meg, miután tegnap délután elmagyaráztam neki, hogy nem az, hogy vége köztünk, de el se kezdődött.
- Jó reggelt hölgyek, urak! -léptem be az ajtón végig nézve rajtuk. – Mr. Kynkade, Miss. Bloom, önöket várja a legújabb Heathen akta, sok szerencsét hozzá, Mr. Monroe, Mr. Grissom, egy új ügyfél érkezik, szíveskedjenek interjúztatni és…- adtam ki a parancsokat, majd elmosolyodtam, ahogy a kis tündér elém lépett. Elébe ment az új fiú kötelező körének, helyes. – Mr. Mars…biztosíthatom, nagyon is emlékszem Önre, maradandó nyomot hagyott maga után. – rázom meg finoman törékeny kis kezét. – Üdvözlöm a mi szerény irodánkban! Kövessen, elvégezzük a formalitásokat!

Izgalmas napnak néztem elébe. Bevallom nem is igazán tudtam hogy mire számíthatok Dr. West irodájában. Hallottam róla a pletykákat na meg még én is igen élénken emlékeztem arra a bizonyos első évre. Ha akkor nem vagyok olyan őrülten szerelmes Marcusba, valószínűleg előbb utóbb alatta kötök ki.
Akkor még nem éltek azok az elveim amiket az évek alatt felépítettem. Vagyis azóta hogy Ő összetörte a szívem.
Soha többé nem akartam házas emberrel kezdeni és azt az szép arany karikagyűrűt nehéz volt nem kiszúrni.
Mégis remegtem az izgalomtól ahogy az ügyvédi iroda felé tartottam.
A férfi az egyik legjobb ügyvéd volt a városban és az hogy még a doktorálásom előtt nála dolgozhattam óriási előnyt jelentett. Csodálatosan fog mutatni az önéletrajzomba. Néhány év itt és utána bárhová bekerülhetek. Még akár saját irodát is nyithatok!
Rengeteget fogok tudni itt tanulni, és ha elég jó vagyok... bármit elérhetek amit csak akarok.
Belépve az irodába végignézek az összegyűlt ügyvédbojtárokon akik gyanakodva méregetnek engem. Egyből feltűnik a lányok rövidke, testhezálló szoknyája és kigombolt blúza.
Hát Dr. West hírneve mégis igaz volna? Nem lepne meg.
Mielőtt odaléphettem volna bemutatkozni hozzájuk nyílt az ajtó és Dr West lépett e rajta. Még mindig piszkosul jóképű volt, izmos karokkal, kifogástalan öltönnyel és gyönyörű kék szemekkel.
Igazságtalanul dögös volt és ha nem lett volna a karikagyűrű az ujján... Tuti hogy én is bevetem magam nála, még ha egy lennék úgy az ügyvédbojtár trófeái közül is.
Hallgattam ahogy parancsokat osztogatva elküld mindenkit a dolgára majd rámnézett ahogy odaléptem hozzá.
Meglepett hogy még emlékszik rám de a mosolyom egyből kiszélesedett ahogy megrázta a kezem.
- Nahát nem gondoltam volna hogy emlékszik még rám Dr. West. Egy kicsit megrémít hogy ilyen nagy hatással volt Önre az a kis baleset... Remélem nem hagyott maradandó nyomot a forró kávé - nevettem halkan ahogy határozottan megráztam a kezét.
Mióta elsős kis gólya voltam sokminden megváltozott. Közel sem voltam már az a naiv, törékeny kis tündér mint akkor. Meg kellett változnom ahogy a világ is változni kezdett körülöttem.
- Természetesen, én is elhoztam a parírokat amiket kért - biccentettem és ahogy elindult az irodája felé én is kézségesen követtem. Nagyon próbáltam ügyelni a szárnyaimra hogy szépen szorosan összezárva pihenjenek a hátamon, de az izgalom miatt biztos voltam benne hogy megrezzentek olykor olykor.
Belépve az irodájába leraktam az aktatáskám és kihalásztam belőle az aláírt munkaszerződésemet valamint a doktoráláshoz szükséges papírokat és átnyújtottam pket neki.

Az elmúlt években, mióta az iroda üzemelt, nem egy neves ügyvéd megfordult itt. Nem tudták eltántorítani őket válságok, világégések, pedig volt egy pár istenes nagy pánik, amikor nem hittem, hogy bárkit is ez foglalkoztat a legjobban, és mégis. És kimentek innen olyan nagy, és híres kollegák, akik remegő kis ügyvédbojtárként léptek be az ajtón, és még egy apró fuvallat is megijesztette őket. Mert elvégeztem a dolgom, amit, mint tanító, rám róttak. Az életre neveltem ezeket a fiatalokat, arra, hogy nem számít semmi más, csak az ügy, és a győzelem. Hogy a óz igazság, az igazságszolgáltatás egy szép álom, egy idea, és sajnos az ügyvédet számokban mérik. Vesztett ügyek, megnyert ügyek. Ha tudod, hogy a védenced egy hétpróbás bűnöző, vagy egy tömeggyilkos, te akkor is véded, mert ügyvéd vagy, ezért fizetnek, ez a munkád.
Cain olyan diák volt, akin az első pillanatban láttam, hogy ezt nem is kell majd tanítanom neki. Hogy a tárgyaló teremben képes lesz majd gátlástalan lenni, hazudni, csalni, ha arról van szó, és nem is tévedtem nagyot. Az sem lepett hát meg különösebben, hogy nálam akarta megszerezni a doktoriját. Az, hogy összekötöttem a kellemest a hasznossal..nem okozott eddig még senkinek problémát, meg hát tudom én, mit jelent a nem…ha elégszer elmondják, feltéve. Nem tudom, hogy Cain esetében hogyan fogok reagálni, mert ő valami egészen mást hozott ki belőlem, mint eddig bárki, és ez megzavart. Hét év után, még mindig megzavart.
Ahogy beléptem a közös térbe, ott találtam őt a többiek között, bár nem beszélgettek, és az összeszokott csapat sandán méregette. Pedig kénytelenek lesznek hozzá szokni. Ha nem megy nekik, nyugodtan elkezdhetnek más gyakorlati hely után nézni.
Az aktákból fel se nézve osztottam ki a parancsokat, akkor pillantottam végre a világba, amikor a látóterem szélén megjelent két szép színes szárny, és egy izgatottan csillogó szempár. Végigmértem, úgy, ahogyan az első napján is, és megállapítottam, hogy még mindig gyönyörű, és hogy még mindig megőrülök, ha csak rápillantok. Sokat változott, már nem volt olyan vékony, és arcát gondosan nyírt borosta fedte, de a szeme még mindig ugyanúgy csillogott, a szivárványszín szárnyacskák még mindig ugyanolyan izgatottan verdestek a hátán.
- Nem mindennapi találkozás volt Mr. Mars, higgye el. -mosolyogtam rá, majd a karomra pillantottam. – Nekem nem úgy tűnik, keményebb fából faragtak. – mosolyogtam a nevetésére, már nem az a törékeny, édes fiú volt, akit megismertem. Valami nagyot változott, és nem tudtam rátenni  a kezem, hogy mi volt az.
- Jó fiú! -mosolyogva magam elé terelgettem, és benoszogattam az irodám ajtaján. A nehéz fa ajtó nagyot csattant mögöttünk, és én az iratszekrényhez lépve elővettem egy üres dossziét. Kézírással felkanyarítottam rá a nevét, és kinyújtottam felé a kezem.
- Akkor kérem őket ide, bekerülnek a többi közé. Addig pedig, válaszoljon nekem egy standard kérdésre Mr. Mars…miért éppen az én irodámat választotta, mint gyakorlati hely? Mit vár az itteni munkától, és hová szeretne ezáltal eljutni? – a kérdések mögött alattomosan ott bujkált még egy. „Mit hajlandó megtenni azért, hogy elérje, amit akar?” Közben szemérmetlenül újra végig mértem.

Furcsa kellemes nyugodtság áradt szét bennem ahogy beléptem az ügyvédi irodába. Volt itt valami othtonos itt, ami miatt igazán úgy éreztem hogy idetartozom. Hogy tényleg itt kell dolgoznom, itt kell megszereznem a gyakorlatomat és a doktori címemet.
Nem érdekelt a többi ügyvédbojtár lapos, vagy éppen fürkésző pillantása. Tudtam hogy idevaló vagyok. Már csak ki kellett biztosítanom itt a helyem de valahol mélyen magamban éreztem hogy ezzel nem lesz gond.
A tárgyalóteremben mindig sikerült jól és gyorsan döntenem a dolgokról, és tudtam hogy pont ez kell Dr. Westnek a csapatába.
Míg a diákja voltam mindig dícsért, nem csak azért mert mindig megcsináltam a házim és megtanultam a leckém. Azért mert látott bennem valamit, valamit amit ezek itt még nem. Majd meglátják hogy miért vagoyk itt. Majd meglátják ha mindüket túlszárnyaltam
Én kedvesen mosolyogva kívántam őket a pokolba, nem is szóltam egyikhez sem. Ahogy Dr. West belépett mind felpattantak és körbeugrálták míg én teljesen nyugodtan álldogálva vártam ki a soromat.
A magas férfi hamarosan megállt előttem és elégedetten nyugtáztam ahogy a pillantásával még mindig ugynaúgy falt fel mint hét évvel ezelőtt. A mosolyom töretlen volt, bár elgondolkodtam hogy a 18 éves énemnek hogy a viharba nem tűnt fel hogy a tanára ennyire meg akarja dugni.
A tekintetem akaratlanul is a kezére siklott és ahogy megpillantottam a karikagyűrűt az ujján kissé összeszorult a gyomrom. Hát... ez kellemetlen. Így bizony nem kap belőlem.
- Remélem hamarosan már a jólsikerült tárgyalásaimról és a megnyert pereimről fog emlékezni rám, nem arról a bizonyos balesetről - mosolyodtam el magabiztosan. Láttam a fürkésző pillantását. Láttam hogy keresi azt ami változott rajtam, de a külsőm vajmi keveset változott az elmúlt pár évben. Ugyanolyan kölyökképű és ártatlan voltam... külsőleg.
Belsőleg azóta... már nem ugyanaz az ember voltam.
Finom, alig észrevehető remegés szaladt végig a gerincem mentén ahogy jó fiúnak nevezett. Az ő hangján valamiért borzasztóan jól hangzott. Azt akartam hogy még többet szólítson így...
Csendesen figyeltem ahogy elrakja a papírjaimat és a hátam mögött összekulcsolt kezekkel pillantottam rá ahogy kérdezni kezdett.
- Ezekre egyszerű válaszolni. Azért ezt az irodát választottam mert már gólyaként is kifejezetten élveztem az óráit és rengeteget tanulhatok Öntől Dr. West. Azért vaagyok itt hogy tanuljak. Mindent meg akarok tudni az ügyvédlétről és a jogról hogy majd a jövőben nyithassak egy saját ügyvédi irodát. Ez a célom - mosolyogtam könnyedén mintha fel sem tűnne hogy újra rajtam legelteti a tekintetét. Hadd nézzen azt szabad... De mást... mást nem. Miyen nag ykár...

Annyi ember megfordult már itt az évtizedek alatt, hogy már listát vezethettem volna „tehetségtelen pancserek” címmel. Mert a szép jegyek, a tökéletes tanulmányi előmenetel nem jelentenek úgy igazán semmit. Nem az határozza meg, hogy valakiből milyen ügyvéd lesz, hogy milyen tökéletesen tudja bemagolni a paragrafusokat, és milyen szépen tudja szóról-szóra visszamondani nekem, ami az előző órán elhangzott. Pontosan azért tanítottam az egyetemen csak az első éveseket, mert ha rajtam múlt volna, a negyede sem diplomázna le a hallgatóknak. Még jó, hogy nem rajtam múlik, mert kihalna a szakma. Én a tehetséget keresem. A gyémántot, a kavicsok között, azt a néhányat, akiknek a vérében van a szakma. És Cain éppen ilyen volt. Őt nem véletlenül követtem végig az első évétől kezdve. Az ártatlan szemek mögött egy agilis, harcias ügyvéd bújt meg, csak életre kellett hívni. Ez volt a gyakorlat célja.
Elégedettség futott végig rajtam, ahogy ma megláttam a többiek között ácsorogni, csinosan szabott öltönyében. Nem akarta felhívni magára a figyelmemet, amit jó pontnak könyveltem el. Néha azért ide esett egy-egy, főleg nőnemű egyed, aki azt gondolta, hogy egy kigombolt blúz, és egy rövid szoknyácska elegendő a doktori cím elnyeréséhez. És bár igaz, hogy nem vagyok kőből, de nem szeretem, amikor ilyen egyszerűnek néznek. Cain más, minden értelemben, és ez tetszik. És a gond is éppen ebben gyökerezik, hogy tetszik. Nem úgy, ahogy a többi eddig. Ez nem vágy, azt már megismerem. Ez valami egészen más, valami, amitől a hétköznapi emberek hülyék lesznek, a föld felett kezdenek lebegni, és nem képesek a feladataikra koncentrálni. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. Én nem hétköznapi ember vagyok, hanem ügyvéd.
- Mr. Mars, arra a napra kétszáz éves koromban is emlékezni fogok, ne reménykedjen. – mosolyodtam el, mire megjelent az a kis gödröcske a szám sarkában, amiért „szerelmünk hajnalán” még a feleségem is oda volt. – De biztos vagyok benne, hogy nagy sikereket hoz majd az irodának, míg itt dolgozik.
Ahogy magam elé terelgettem, újra megnéztem magamnak a két kecses szárnyacskát, amik izgatottan verdestek a fiú hátán. Olyan gyönyörűek voltak, amilyeneket még soha nem láttam, és mióta Caint ismertem, nem is kezdtem tündérrel. Elvből. Mert vagy ő, vagy senki más, és nem csak egyszer. Magamat is megijesztettem néha, amikor az előadásaimon lopott pillantásokat vetettem felé, és a gondolataim azonnal összekuszálódtak. Soha nem éreztem előtte ilyet.
Halkan hümmögve fűztem be a papírjait a mappába, miközben hallgatom a kis rögtönzött monológját. Ambíciózus. Ez jó kvalitás, de nagy pofára esés is lehet belőle. Nem mintha ez a veszély őt fenyegetné, de majd én egyengetem az útját, hogy még véletlenül se történhessen meg. Szép karrier áll előtte, de egy rossz döntés és romba dől az egész.
- Ne hízlalja az egómat Mr. Mars, nincsen rá szüksége! – vigyorodtam el féloldalasan. – Nos ez egy nagyon szép ambíció, viszont az odavezető úton nem egy buktatóval találkozhat majd. – az aszalomnak támaszkodva még mindig őt fürkésztem, és láttam a szemén, hogy nincs ellenére a dolog. – Ha ilyen nagyra törő tervei vannak, jobb gátlástalannak lenni, és megtenni bármit a cél elérése érdekében… - kihangsúlyozva a „bármit” szót, léptem egy lépést közelebb, és mélyen a szemébe néztem. – És ha bármikor szüksége van…bármire, forduljon hozzám bizalommal. És jobb, ha közel marad hozzám…úgy tanulhat a legtöbbet.

Hét év alatt fordult velem egyet a világ. Az egyetlen stabil pont benne a nővérem volt aki bármilyen ostoba döntést is hoztam ott áll mellettem. persze neki sem volt éppen fenékig tejfel az élete, így voltak esték mikor összeborulva bőgtünk a világ igazságtalansága felett.
Az előttem álló férfi alig változott valamit. A tekintete ugyanolyan éles és mohó, a szakálla tökéletesre nyírva a haja és a ruhái elegánsak. Még mindig fölém magasodik de már egészen msáhogy nézek rá mint annak idején.
Már nem csak egy tanárt, egy mentort látok benne... Ott lenne a lehetőség hogy többek is legyünk egyszerű kollégáknál de az aranyos csillogás az ujján megállít. Abba többet nem vagyok hajlandó belemenni. Nem kell több ígéret és hazug szó.
Na meg... Vani is szétcsapna ha megtudná hogy megint egy nős férfival kezdtem ki. Megértene, megszeretgetne... de szétcsapna.
Ahogy elmosolyodik az én ajkaimon is széles mosoly terül szét.
- Köszönöm uram, remélem beváltom a hozzám fűzött reményeket - biccentek finoman, próbálva teljesen figyelmen kívül hagyni hogy mennyire édes az az egy darab gödröcske az arca oldalán ahogy elmosolyodik. Olyan jóképű...
Sarkon fordulva indulok meg az irodája felé. Nehéz volna eltéveszteni az egyetlen, homályos üveg ajtót ami a szobában van, na meg nagy betűkkel rá van írva a neve is. Kellemes kis helyiség, nem lehet belátni kintről.
Miért gondolkodom én ilyesmiken?
A szárnyaima gondosan, illedelmesen összezárom a hátamon, és próbálom elnyomni az izgatott zizgést, de tudom hogy nem sikerül. A szárnyaimnat sosem tudtam rendesen irányítani.
Megállok az asztala előtt néhány lépéssel és figyelem ahogy helyetfoglal a kényelmesnek tűnő székben. Elrakja a papírjaimat míg én beszélek. A szavaira én is elmosolyodom. A tekintete végigszalad rajtam egy párszor, és tudja hogy feltűnik nekem is. Persze hogy tudja. Ismerem a hírét. Tudom hogy ki fog kezdeni velem. És azt is tudom hogy el fogom utasítani.
Erre viszont nem számít.
- Nem félek bármit megtenni a céljaim elérése érdekében. És biztos vagyok benne hogy sokat tud majd nekem segíteni a jövőben hogy fejlődhessek. Nagyon vártam a közös munkát, Dr. West - ejtem ki a nevét puhán, a tekintetem nem engedi az övét. Ha nem lenne ennyire vonzó, nekem is könnyebb lenne nemet mondanom. De egy kis játékot... egy kis íncselkedést... egy kis pimaszkodást, nem tudok magamba folytani.
- Van még valami kérdése hozzám uram? Milyen ügyeken kezdjek el dolgozni? - váltok témát finoman félrebiccentve a fejem. A kezeimet összevonom a hátam mögött lazán.

Valahogy senki sem volt rajtam kívül „ide való”. Sem egy-egy kósza asszisztens, vagy teljes állású kollega, akikből nem volt sok, sem pedig a gyakornokok. Itt voltak, valameddig, aztán mentek tovább, más irodákba, saját helyre, elhagyták a pályát, vagy akármi. Egyik sem az én dolgom volt. Én elrugdostam őket addig, ameddig nekem el kellett, aztán útjukra engedtem őket. Nem is nagyon érdekelt. Néhány kivétellel mindenki megvolt, aki megfordult itt, egy-egy olyan srác volt, akinél meg sem próbálkoztam, mert láttam, hogy nem vevő rá. Meg hát ott volt Xavi. Ő a fiam volt. És mégis…senki sem volt olyan ebben a környezetben, hogy azt tudtam volna mondani, hogy ide való, maradjon itt. Ahogy senki sem tudott bejutni a gondolataim közé sem.
Aztán megjelent az az apró, ám annál veszélyesebb forgószél, akit Cainnak hívtak. Berobbant az iroda megszokott csendjébe, hét éves érzéseket támasztott fel, amik azóta, hogy nem láttam, csitulni látszottak, és mindennek ellenére is olyan átkozottul tökéletesen illett ide. Mintha mindig is itt lett volna, mintha azért építették volna fel törékeny, kecses testét úgy a gének, amilyen, hogy itt lehessen. Örök bútordarabank tűnt. És hatalmas felfordulást okozott.
De nem az irodában, oh nem. Hanem az agyamban. Valami olyasmi kezdtem érezni, amit azelőtt soha. Kellett nekem, hogy ne kellett volna, hiszen már hét évvel ezelőtt megkívántam, azon a szép emlékű szeptemberi reggelen. De nem csak néhány alkalomra kellett, hanem meg akartam ismerni. Tudni akartam, ki rejtőzik a csinos pofi mögött, ismerni akartam minden titkát. És nem elhanyagolható tény volt az sem, hogy igen kellemes látványt nyújtott.
- Ohh ebben egyáltalán nem kételkedem – elmosolyodtam, ahogy a sikeres tárgyalásokat említette. Mintha két külön fiú lett volna a tárgyalóteremben, és azon kívül. Megvolt benne az, ami eddig még senkiben, rajtam kívül. A gátlástalanság. Mert a mi sikerünket megnyert ügyekben mérik, nem számít, kit is védünk. Lehet az illető sorozatgyilkos is, az ügyvéd akkor sikeres, ha megnyeri a pert. – Már most tudom, hogy jelentősen öregbíti majd az iroda hírnevét…nem véletlenül vettem fel magát. Nem engedhettem át valami dilettánsnak az elmúlt évek egyik legnagyobb tehetségét.
Ahogy megkérdezte, hogy milyen ügyeken kezdjen dolgozni, elvigyorodtam. Elindultam, egyenesen a háta mögött lévő iratszekrény felé, és ahogy elléptem mellette, lassan végig húztam a kezem a derekán. Kecses, finom formákra tapintott a kezem, tetszett ez az érzés. Mintha csak a kezembe tervezték volna.
- Hadd jegyezzem meg, még mindig szemérmetlenül bókol. – beletúrtam a szekrénybe egyenesen a „H” betűre tévedt a kezem. – Parancsoljon Mr. Mars…hadd mutassam be, legalábbis papíron, Mr. Finn Heathent…Vegasi maffiózócsemete, és hobbija a bűnlajstromának hosszabbítása…ez éppen egy nagyobb rablási ügy. Kezdésnek talán nagy falat de…tudom, hogy megbirkózik majd vele. – a kezébe nyomtam az aktát, és a szemeit fürkésztem. Elszántan csillogtak. Tetszett. Nagyon is tetszett.