Anya sokszor elmesélte kisfiú koromban az éjszakát, amikor megszülettem. Soha nem mondta máshogyan, soha nem ferdített, mindig a teljes igazságot mondta el. Hogy hatalmas vihar tombolt azon az éjszakán, mikor vajúdni kezdett velem, és nem hagyott alább, míg meg nem láttam a napvilágot, pedig két napig nem akartam megszületni. Végül Mindenszentek előestéjén döntöttem úgy, hogy a világ már készen áll rám. És mintha a vihar tudta volna ezt, csak még vadabbul rázta a kastély zsaluit. Nagyapa rettegett, hogy elveszíti anyámat, és engem is, ám végül, két hosszú, szenvedésekkel teli nap után, a szobát hangos sírás töltötte meg. Anya mindig elmondta, hogy hosszú, de nagyon sovány kisbaba voltam, mintha éheztem volna a méhében. A vámpír szervezete nem akart életet adni egy emberi csecsemőnek, megpróbált elemészteni, de én erősebb voltam. Pedig, az édesapám is ember volt, így várható volt, hogy legalább egy gyermek a három közül embernek születik majd. Én voltam az, a legkisebb, aki ebben rá ütöttem. Anya könnyekkel a szemében mesélte, hogy annyira vártak engem Apával, és nemsokkal a születésem előtt kellett őt eltemesse. Nagyapa úgy gondolta, éppen elég idős az édesapám, hogy ő is csatlakozzon a családunkhoz, mint vámpír, ám a szervezete nem volt elég erős, hogy kibírja a vámpírmérget. Reményekkel telve vágott bele, hogy majd a gyermekeivel lehet, a nővel, akit szeret, örökké, de nem élte túl a procedúrát. De mikor anyánk a karjába vehetett, egy pillanatra mintha érezte volna Apát maga mellett. Nagyapa látta is. Ott állt felettünk, ahogy anya zokogva ölelt, én pedig torkom szakadtából sírtam. Megérintette a homlokomat, ugyanabban a pillanatban villámfény vágott keresztül a termen, én pedig elhallgattam. Nagy, komoly szemekkel meredtem fel az édesanyámra, nagyapám pedig halálra vált, de nem szólt. Nem akarta bemocskolni anyám örömét, de tudta: akit megérint egy halott, arra sok ocsmányság vár még az életben. Anya mindig úgy mesélte, hogy attól a perctől kezdve, soha többet nem sírtam.
Hamarosan elnyertem a Florian nevet, Nagytata ezzel egyidőben a franciát választotta második anyanyelvemül. Imádtam, és hatalmas hévvel vetettem bele magam, mint a nyelv, mind a költészet és az irodalom felfedezésébe. Csendes, magamnak való, komoly gyerek voltam, testvéreimmel nem nagyon szerettem játszani. Jobban szerettem, ha egyedül hagynak, és nem is tudtam túl sok időt velük tölteni. Egyedül voltam ember, egy vámpír családban, mindenki akkor volt ébren, mikor én aludtam. Anya, és Nagytata néha fent maradtak velem napközben, főképp a Nagytata, akinek ez nem okozott gondot. Anyám helyett a dajkám lett, akihez ragaszkodtam, és már kicsi koromban elkezdett kialakulni a különleges kapocs, ami nagyapámmal azóta is megvan közöttünk. Neki meséltem egyedül az álmaimról, amik egy idő után mindig visszatértek. Mikor felébredtem, mindig kusza volt az egész, de egyetlen dologra mindig emlékeztem: egy gyönyörű, kék szempárra. Vakító volt, akár a nyári égbolt, a lelkem mélyéig látott, és mégis olyan kedves, és szelíd tekintet csillogott bennük mindig, hogy szinte beleszerettem ezekbe az álombéli szemekbe. Először azt hittem, az édesapám szemei, így üzen nekem, álmaimban, de nagyapa egyszer elmondta, hogy ezek az álmok inkább a jövőbe tekintenek. Hogy majd meg fogom ismerni azt, aki ezekkel a szemekkel néz rám, és fontos lesz az életemben. Talán a legfontosabb.

Jéghidegek voltak az ujjaim, ahogy a friss, meleg vér végig folyt rajtuk. Lassan szivárgott a férfi nyakából, eláztatva az ingemet, a kezeimet, és mindent körülöttünk. Csak néztem, ahogy élettelen szemekkel mered rám, és zokogtam, megállíthatatlanul. Azon gondolkodtam, hogyan jutottunk idáig.
A neve Darius volt. Amikor megismertem, nem voltam több tizenöt évesnél, és azonnal elbűvölt. Magas volt, erős és jóképű, őzbarna szemei mögött pedig mindig, mintha egy hegy omlott volna éppen magába, mindent elsöprő robajjal. Föld-dzsinn volt, és én azonnal beleszerettem. Mindenemet oda adtam neki, a szívemet, a lelkemet, az első éjszakámat. Nagytata látta, hogy boldog vagyok, így engedte, hogy elköltözzek vele. Azt mondogatta anyámnak, hogy a fiú elég érett már, tudja, hogy mit csinál. De egyértelmű volt, hogy nem tudtam.
Ami először tündérmesébe illően csodálatos volt, lassan elvesztette varázsát. A barna szemek csillogása megkopott, és engem sem látott már éteri lénynek többé. Egyre többször sértett, vagy alázott meg, de nem szóltam. Lenyeltem a fájdalmamat, mert szerettem őt. Ráfogtam, hogy nehéz munkát végez, és ezért fáradt, hiszen azért teszi mindezt, hogy én, akit akkor még házi tanítók egész garmadája látogatott, a családja jóvoltából, nem tudok dolgozni, ő pedig azon van, hogy mindent megadjon nekem. Sokszor hallgattam, hogy csúnya vagyok, hogy lusta vagyok, hogy semmirekellő vagyok. És mindig igyekeztem jobb lenni. Sokat tanultam, mellette, szolgálók híján, minden házimunkát elvégeztem, igyekeztem odafigyelni magamra, hogy szépnek lásson, de mindegy volt, mennyire erőlködöm. Fájt, de félre toltam a fájdalmamat. Álltattam magam.
Egy idő után a tanítók nem jöttek többet, én sem mehettem oda, ahová akartam. Mindenhová az engedélye kellett, és nem mindig engedte meg, hogy meglátogassam a családomat, hiszen azt az időt vele is tölthetném. Néha olyan kedves és figyelmes volt, mint az első napunkon. Olyankor virágot hozott nekem, szerelmes szonetteket olvasott, és elhalmozott kedvességgel, törődéssel és szeretettel, csaknem belefolytott. Csak azért, hogy másnap ugyan olyan pokróc legyen velem. Mégsem szóltam semmit, mert szerettem, és nem akartam elveszíteni őt. Úgy gondoltam, csak félt, hiszen csak egy törékeny kis ember vagyok, és tudja, hogy itt, a házunkban biztonságban leszek. Nem láttam a jeleket. Nem akartam látni őket.
Az első pofont akkor kaptam, amikor megelégeltem, hogy mindenért engedélyt kell kérjek tőle, és már sokadjára nem akart elengedni a nagyapámhoz. Felemeltem a hangomat, kiabáltam vele. Megérdemeltem a pofont. Elmondta, hogy nem is érti, hogyan veszem a bátorságot, hogy így beszéljek vele, hiszen én csak rajta élősködöm, ő tart el, ő veszi az ételt, amit eszem, a ruhákat, amiben járok. És én egyet értettem vele. Ekkor kezdtek újra visszatérni az álmaim, de a kék szemekhez akkor már arc is tartozott. Kedves mosolyú, szakállas arcú, szőke férfi arca volt, akinek még mindig ott csillogott a kedvesség, és az odaadás a szemeiben. Kapaszkodtam ezekbe az álmokba, még akkor is, ha szégyelltem magam miattuk. Mikor ott aludt mellettem Darius, én egy másik férfiról álmodta. De ő adott nekem erőt, a gyönyörű szemű idegen az álmaimból. Az ő szemeit próbáltam magam elé idézni, mikor Darius megütött, újra, és újra, utána pedig a hálószobába cipelt, hogy erőszakkal tegyen a magáévá. Nem volt már semmi jó akkor kettőnkben, de én kapaszkodtam belé, mert úgy éreztem, ha elhagyom, soha többé nem fog szeretni senki.
A tizenkilencedik születésnapom előtt néhány nappal kiszöktem a házunkból, hogy láthassam a családomat, hogy velük ünnepelhessek. Csodálatos estét töltöttem el velük, elhalmoztak szeretettel, és ajándékokkal, és amikor már hasadt a hajnal, a Nagytata a hálókamrájába hívott. Elmondta, hogy épp elég érett vagyok, és ha szeretném, megkaphatom végre, amire addig vágytam: végre vámpírrá változtat. Persze, azonnal bele egyeztem, hiszen teljes jogú tagja akartam lenni a családunknak végre. Az átváltozásom két egész napig tartott, ahogyan az is, hogy annakidején megszülessek. Átváltozásom egybe esik a születésem pillanatával, így a „második születésnapom” is Mindenszentek előestéjére esik. Csodálatosan éreztem magam, az új erővel a birtokomban. Zúzódásaim, amik állandó fájdalmat okoztak, begyógyultak, hirtelen már semmim nem fájt, és úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok. De a félelem így is utat talált a szívembe. Azt mondtam nagyapámnak, hogy haza látogatok, hogy Darius ne aggódjon értem, de utána visszajövök, hogy elkezdhessem a tanulást, új életemről. Hazudtam, mert tudtam, hogy Darius nem fog elengedni.
Mikor beléptem az ajtón, hallottam, ahogy a szalon egyik fotelja nehezen megnyikordul. Valaki felállt belőle. Ahogy az ajtó felé pillantottam, megláttam azt a férfit, akit szeretnem kellett volna. Sokkal inkább az árnyéka volt annak a személynek, akit valaha szerettem. Egy piszkavasat tartott a kezében, láttam a szemében, hogy kész agyon verni, amiért két napra eltűntem, az engedélye nélkül. Megmozdult felém, és emberként engedtem volna, hogy megüssön, de az újszülött vámpír életösztöne erősebb volt. Felé lendültem, és karmaimmal mély vágást ejtettem a nyakán. Reméltem, hogy nem túl mély, de ahogy felém fordult, a nyakára tapasztott kézzel, kikerekedett szemekkel, láttam, hogy vér fröccsen ki az ujjai közül. A következő pillanatban összeesett, én pedig kétségbe esetten ugrottam mellé. Ölembe vettem az arcát, ringattam, próbáltam elállítani a vérzést, miközben keservesen zokogtam. Tizenkilenc évig egyetlen könnyet sem ejtettem, de érte patakokban folytak le az arcomon. A szeme lassan kiüresedett, ahogy az élet elhagyta, a testét, de én nem tudtam megnyugodni. Zokogva öleltem magamhoz, remélve, hogy a könnyeim majd feltámasztják. Nem éreztem szabadnak magam, elveszett voltam, féltem, és olyan fájdalmat éltem át, amilyet még sohasem.
Mikor az első sokk elmúlt, a hideg racionalitás vette át a helyét. Eltüntettem a holttestet, megfürödtem, elégettem a ruháimat, majd kulcsra zártam magam mögött a ház ajtaját, és haza mentem. Senkinek sem mondtam el, hogy mi történt. A családom azóta is úgy tudja, hogy Darius csak elhagyott, és valahol az országban él, és virul. A közös ház kulcsa pedig sokáig az íróasztalom fiókjában pihent, a bántalmazás emléke pedig a szívem legmélyére zárva. Egyedül az álmaim hoznak megnyugvást. A kék szemű férfi.

Sosem gondoltam volna, hogy testvérre lelhetek egy másik faj gyermekében, mégis megtörtént. Évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt, de már nem is igazán számolom, mert értelmetlen. Eden, aki valóban olyan, mintha egy másik anyától született fivérem volna, olyan otthonosan mozog már az életemben, mintha mindig is összetartoztunk volna. Mintha kölyökkorunkban együtt játszottunk volna, és együtt fedeztük volna fel a világot. Megmagyarázhatatlan, és mindennél erősebb szeretet fűz hozzá, annak ellenére, ahogyan találkoztunk.
Mióta csak ismerem, az én drága elf barátom detektív volt, annak pedig piszkosul kiváló. Mindig tudja, mi történt, és hogyan, mintha csak egy krimiből előlépett briliáns elme volna. Engem is így sodort vele össze az élet.
Valamikor az ’80-as évek derekán, egy nyugodt, nyári estén egyszer csak bilincs kattant a csuklómon. A rendőr közölte, hogy egy utcával arrébb gyilkosság történt, az áldozatot kivéreztették, és mivel itt őgyelegtem, és vámpír vagyok, biztosan én voltam, és most bevisznek kihallgatni. Már akkor szemet szúrt a fiatal elf nyomozó, aki próbálta elmondani a kollégáinak, hogy az előfeltevésük miért ostobaság, de már mindegy volt. Betuszkoltak az autójukba, és vittek.
AZ őrsön hagyták, hogy felhívjam Nagytatát, aztán bevittek a kihallgatóba, és láss csodát, ott volt a fiatal nyomozó. Közelebbről megnézve elgyötört volt, szemei karikásak, haja fésületlen, mint aki hetek óta nem aludt. Keze hanyagul babrálta az előtte pihenő kávéscsésze fülét, és rám sem nézett.
Leültettek vele szemben, és percekig csak kínosan hallgattunk, mire végre megtörte a csendet és közölte a tényt, amit akkor már én is tudtam: hogy nem én követtem el a bestiális bűnt. De nem kérdezte, kijelentette, mint aki már tudja. Nem is kérdezősködött tovább, hanem inkább beszélgetni kezdtünk. A nevekre terelődött a szó, és megtudtam, hogy Edennek hívják. Valahogy egyszerre illett is rá a neve, és valami hihetetlen disszonanciát váltott ki, azzal, ahogyan kinézett, és ahogyan beszélt. De velem, mintha kicsit elengedte volna magát, és nekem is jólesett hátsó szándékok keresése nélkül, csak beszélgetni valakivel. Végül is addig-addig csevegtünk, hogy megérkezett értem Nagytata, aki azzal a lendülettel hívta meg Edent hozzánk vacsorára. Így kezdődött a barátságunk.
Hosszú idő, sok nevetés és könny van már kettőnk mögött. Gondolkodás nélkül meghalnék érte, és tudom, hogy ő is értem. Eden a legőszintébb barátom, akim valaha is volt. Neki mertem először mesélni Dariusról, és arról, hogy mi történt abban a házban. Megmutattam nekik a kulcsot, elmondtam, hogy a ház azóta is ott áll, üresen, mert képtelen vagyok oda betenni a lábamat újra. Egyedül ő tud a férfiról, akinek a nevét sem tudom, de kék szemei háromszáz éve kísértik az álmaimat. Mindent tud rólam, a legapróbb, legféltettebb titkaimat is.  Ő megért engem, és elfogad, olyannak, amilyen vagyok, hiszen én is így teszek vele. Félt megosztani velem, hogy különleges képesség birtokában van, nagyon sokáig. Mikor végre rászánta magát, láttam rajta, hogy attól fél, hogy undorodni, vagy félni fogok tőle, hiszen nekromanta. Mások félelmetesnek bélyegzik ezt a képességet, és így is bánnak vele. Én azonban csak a kezembe vettem az ő kezeit, és elmondtam, hogy nem számít semmi, ő örökre a legjobb barátom maradt. Ahogy hozzám ért, mintha a szívem is megdobbant volna egy pillanatra. Nem tudom, mit tartogat számomra a jövő, de Eden mindig biztos pontként fog mellettem állni, ahogyan én is mellette. Barátok jöttek és mentek az évszázadok során, de ami kettőnk között van, szavakkal leírhatatlan. Mintha egy kettészakított lélek két fele lennénk.