Eden nékül a bíróságon…tényleg úgy érzem magam, mint egy elhagyott kutya. Idiótán nézek ki, és sandán bámul rám mindenki, de ha egyszer ő ma szabadnapos, és azt mondta, találkozik valakivel. Hát persze…nem mintha nagy reményeket fűztem volna kettőnkhöz, de ilyenkor mindig elszomorodom kicsit. A bírói végzést viszont muszáj voltam elhozni, ha már Blue nagyságosan közölte, hogy ő biztosan nem. Pedig, a jólfésült tündérfiú jobban nézett volna itt ki, mint én.
Ahogy lépkedek be az épületbe, ismerős illat csapja meg az orromat. Fájdalmasan ismerős. Oda kapom a fejem, és mire észreveszem, már nem tudom kikerülni a találkozást. Cain Mars. Már nem olyan, mint emlékeztem rá, de még mindig gyönyörű. Sőt. Elegáns öltöny, jólfésült frizura, ragyogó mosoly. Hát ügyvéd lett, ahogyan mindig is akarta? Amiben én nem támogattam, sőt…szörnyen bántam vele. Ő ahogy meglát, mégsem néz rám undorral. Nagy nehezen mosolyt erőltetek az arcomra, mert egyenesen rám néz, nem lehetek akkora bunkó, hogy nem köszönök.
- Cain…szia! Izé…szóval…-alig kapok levegőt, a pulzusom az agyamban dobol, menekülnék a helyzetből, a világ végére. – Örülök, hogy látlak…jól nézel ki.
Aztán a lábunk alatt megérzek valami furcsát. Mintha remegne a föld. Még semmi előjele, de a bennem élő farkas már érzi. Megváltozik a légnyomás, és apró rengések szaladnak szét a lábam alatt. Körbe nézek, túl mélyen vagyunk az épületben, és túl sokan vannak körülöttünk, nem fogunk kijutni. Ablak sincs a közelben, amin legalább ő kiugorhatna. Értem nem kár.
Mire ő is megérzi a rengést, már túl késő. Hirtelen uralkodik el a pánik, mindenki fejvesztve kezdi keresni a kivezető utat. Gondolkodás nélkül vonom Caint a karom alá, a dzskimet a fejére dobva, hogy védjem a leeső törmeléktől.
- Gyere…ne engedd el a derekamat, és ne szakadj el mellőlem! – szusszanok azon a hangon, amit már jól ismer. A parancsoló alfa. – Vigyázok rád...csak bízz bennem!.
Ahogy a tömegen át a kijárat felé küszködök, minden lehetőséget mérlegelek, hogy ha omlana az épület, hogy a legbiztonságosabb. Valószínűleg egy asztal alá fogom bevetni magam vele.

Nem volt hosszú napom. Néhány papírt kellett csak elhoznom a bíróságról Teddynek, azt is csak azért voltam hajlandó mert olyan szépen megkért. Lusta egy főnök volt néha, de ha megkért szépen... valahogy nem tudtam neki ellenállni.
Néhány tárgyalási kivonattal a kezemben sétáltam kifelé a bíróságról mikor egy ismerős alakot láttam belépni a nagy lengőajtókon.
Azalatt a pár év alatt szinte semmit nem változott, ugyanolyan magas volt és erős... jóképű. A gyomrom a bokámig liftezett aztán vissza gyors egymásutánban.
Volt benne valami ami más volt. Valami amit akkor még nem vettem észre rajta amikor együtt voltunk, bár akkor túlságosan elnyomott mindent a rózsaszín köd.
Ahogy észrevesz és rám pillant nem tudok nem elmosolyodni. Olyan régen nem láttam... és a szívem még mindig nagyot dobban ahogy a tekintetünk találkozk.
- Szia Marcus... ezer éve - lépek oda hozzá mosolyogva és a mellkasomhoz szorítom a papírjaimat. Látszik rajta az elvonó és a rehabközpont nyoma, de még mindig piszkosul jóképű. Talán ha engedi akkor hogy segítsek neki. De nem szóltam. Most nem.
- Köszönöm, te is jól festesz! Hogy vagy? Hogy meg ha rehabilitáció? - érdeklődtem kedvesen. Komolyan érdekelt hogy mi van vele de mielőtt válaszolhatott volna valami történt. Megfeszült előttem és mielőtt rákérdezhettem volna mi a baj én is megéreztem a rengést. Sosem éreztem még hasonlót, a föld magától mozgott a lábam alatt.
Marcus rám dobta a dzskeijét mire meglepetten felkiáltottam. A hangját tudtam csak kvöetni és mentem is vele, gondolkodás nélkül.
Semmit sem láttam, de hallottam a sikolyakt és az óriási törmelékdarabok csattanását. Az épület mindjárt ránk omlik.
- Ki kell jutnunk! - kapaszkodtam Marcusba, idegesen csapkodva a szárnyaimmal. Talán fel tudom emelni kettőnket és kirepülni valahol... Bár látnék bármit!
Lerángattam a fejemről a dzsekijét, és pont megpillantottam egy lefelé hulló darabot az egyik oszlopból ami az épületet tartotta. Megragadva Marcus karját rántottam hátra. Másodpercekkel később oda csapódott a darab ahol az előbb még ő állt.

Az anyatermészet megoldotta, hogy ne kelljen válaszolnom a kínos kérdésre. Alapjáraton nem lett volna ez a kérdés ennyire kellemetlen, félig-meddig csak udvariassági kérdés volt, a hogylétem felől, de annak a ténynek a fényében, hogy ő heteken át könyörgött nekem, hogy hagyjam abba az illegális harcot, mégiscsak az lett belőle. Annyiszor elmondta…hogy kettőnk érdekében, a közös jövőnk érdekében gondoljam át, hogy ő szeretné, ha nem kellene aggódnia értem…de nem hallgattam meg. Én nem láttam azt a közös jövőt lelki szemeim előtt soha. Szerettem őt, valamilyen szinten, hiszen törődött velem…de tudtam, hogy nem vele fogom leélni az életemet.
Pedig, ha akkor hallgatok rá…ha akkor azt mondtam volna, hogy legyen, a te kedvedért megteszem…talán most is velem lenne. Talán én is beleszerettem volna idővel, úgy, ahogyan ő szeretett engem.
„Hála” a földrengésnek, mégsem kell ezen gondolkodnom, csak hallgatnom kell az ösztöneimre. A régi Marcus, akit ő ismert…ő hagyta volna meghalni. Kimenekült volna az épületből, hátrahagyva a törékeny kis tündért, és vissza sem nézett volna. Most mégis elkapom a vállát, az illata, ami megcsap, csak még jobban ösztönöz, hogy vigyázzak rá. Hiszen fél. És megérdemli az életet, olyan fiatal még. AZ, hogy velem mi lesz, már réges régen nem számít. Edennek talán hiányozni fogok egy rövid ideig, de hamar elfelejt majd.
- Nem fogunk kijutni…- nézek körbe, próbálok kijáratot keresni, de már nem látok semmit a portól és a törmeléktől. Több felől jajveszékelés hallatszik, néhány embert már eltaláltak a lehulló darabok. Én is majdnem egy leszek azok közül, mikor Cain elránt. Az oszlop éppen oda zuhan, ahol eddig én álltam, biztosan agyon ütött volna.
- Basszameg…köszi…-lihegem, amikor meghallom a hangos roppanást. Felnézek, szinte érzem, hogy a plafon el fog indulni lefelé. Elkapva Cain kezét, elrántom a törmelék útjából, magam felé húzom. A következő pillanatban a plafon egy hatalmas betontömbként indul meg felénk, finoman lökök a mellettem álló tündéren egyet. Az egyik félig feldőlt könyvszekrény alá taszítom, eléggé ki van ékelve, talán meg fogom tudni tartani.
- Feküdj…- hangom már alig hatol át a robajon, és ahogy a feldőlt bútor alatt látom, bevetődöm mellé…vagyis inkább fölé. Arcunk zavarba ejtően közel van, én pedig négykézláb, minden izmomat megfeszítem, ahogy a több tonnás súly ránehezedik. Vigyáznom kell Cainra. Csak ez a fontos.
.

A rémület úgy lesz urrá az egész épületen mint holmi járvány. Mindenki kiabál körülöttünk, a föld pedig még mindig mozog alattunk. Rémülten kapok Marcus karja után mintha tőle remélnék biztonságot, holott tudom hogy az a Marcus akit én ismertem nem fog megmenteni.
Szerethettem őt a múltban akármennyire, nem volt jó ember. És nem bánt szépen velem. Talán azóta megváltozott, ki tudja... Évek óta nem láttam.
És persze pont most... Pont most mikor a világ készül ránk omlani. Nem lehetett volna miután megittunk valahol egy forrócsokit? Ettünk egy sütit, beszélgettünk? Nem. Nem lehet.
Az utolsó pillanatban rántom el az oszlop elől rémülten mire ő is olyan könnyedén kap fel mintha súlytalan lennék. igaz, neki mindig is az voltam.
Oldalra lök mire beesek az egyik félig eldőlt könyvszekrény alá, rá néhány igen kemény jogászati szakkönyvre. Egy pillanat múlva mellém ugrik, vagyis inkább dölém mire valami óriási robajjal ránk borul.
Sötét lesz és csend. A föld megáll a mozgásában én pedig pihegve, félve nézek fel Marcusra. Az arca alig öt centire az enyémtől és látszólag komoly erőfeszítéssel tartja meg magát.
- Jól vagy...? - suttogom félve - Mi borult ránk? Te tartod?! - kérdezem rémülten  és megpróbálok valamerre odébb mocorogni hogy ne neki kelljen megtartani az épület súlyát a fejem fölött. Nem bírná sokáig és... a segítség ki tudja mikor fog megérkezni.

A sok hang, a sok szag ami elkeveredik a levegőben, bántja minden érzékszervemet. Mintha minden egyszerre sikítana minden hang. Futótűzként szalad végig az épületen a pánik, és a rettegés, nekem pedig szinten teljesen kikapcsol a logikus agyam. Semmi másra nem tudott koncentrálni, csak arra, hogy a mellettem álló tündért biztonságba juttassam. Hogy valahogyan, akárhogyan vigyázzak rá, hiszen ő még olyan fiatal.  Még a harminchoz sem közelít, még előtte az élet, annyi minden vár rá. Talán család, és gyerekek…ki tudja. Én tudtam, hogy ha nem is jutok ki élve…anyám már nem emlékszik rá, az egyetlen, akinek fájna a hiányom az Aurora lenne. De valahogyan ő is tudna élni nélkülem. Csak Cain élete számított
Talán ezzel is akartam vezekelni azért, ahogyan vele bántam. Most, ahogy ránéztem, ugyanúgy nem mozdultak meg bennem azok a húrok, amik Eden láttán. De ha most találkoznánk…meg tudnám mondani neki, szépen, kedvesen, hogy nem szeretem, hogy nem én vagyok az, akit ő keres…nem használnám ki úgy, ahogy azt a múltban tettem. Ha megvédem, ha…meghalok érte, hogy ő élhessen, talán jóvá tehetem, legalább egy részét.
Végül mégis ő ment meg engem először, nem sokon múlott, hogy az oszlop agyon nem vágott, de nincs időm túl sokáig hálálkodni, mikor a felettünk lévő emelet megindul felénk. Nem is gondolkodom, egyszerűen csak cselekszem, belököm a szekrény alá, és mellé ugrom. Vagyis fölé.
Szinte érzem, ahogy szalagok szakadnak el, és csontok törnek, ahogy a hatalmas vasbeton tömb a hátamnak csapódik. Bordák, nagyrészt, de azt hiszem a jobb alkarom is megreccsent. Mégsem nyikkanok meg, csak Cain arcát keresem a sötétben, hogy szemügyre vegyem, nem esett-e nagyobb baja.
- Persze…jól. – hördülök fel, nem, nem vagyok jól, minden levegővétel fáj. -Azt…hiszem a plafon…meg a felső…emelet. – préselem ki magamból nagy nehezen a szavakat, egy nagy köpet vér társaságában. Mikor érzem, hogy elindulna a csuklója után kapok
- Ne…ne mozdulj…ha elmászol…talán…nem tudom majd megtartani. – hangom elfúló, nehezen szedem a levegőt, a regenerációm nem tud beindulni a folyamatos nyomás miatt. Szerintem még életemben nem éltem át ilyen fájdalmat. – Cain…én…sajnálom…

.

Általában nincs gond azzal hogy kövessem az eseményeket még ha minden borzasztó gyorsan is történik. Általában a tárgyalásokon is minden villámsebességgel törtnik és mindenre azonnal kell reagálnom hogy megnyerjük az ügyet és sosincsen vele gondom most mégis... Lefagytam.
Csak álltam a káosz közepén, fel sem fogtam igazán hog ymi történt csak mikor úgy festett hogy az egész épület ránk omlik.
Marcust majdnem maga alá temette az egyik oszlop, és csak akkor nyertem vissza a lélekjelenlétem mikor tudatosult bennem hogy meg kell mentenem.
Az adrenalin úgy zubogott az ereimben hogy valószínűleg egy pillanatra elpusztíthatatlan lettem, Marcus mégis olyan könnyedén hajított oldalra be egy félig felborult szekrény alá mintha nem is lenne súlyom.
Egy pillanat múlva már fölöttem van, az illata, ami szinte semmit nem változott az elmúlt évek alatt betölti az orrom, és elkeveredik a por és a vér szagával.
Nem tudom melyikünk vérzik, nem tudom megsérültem-e, nem tudok semmit.
Egy pillanattal később sötét lesz, és minden elcsendesül. Látom magam fölött Marcus halvány körvonalait. A szemem pont elég érzékeny ahhoz hogy lássam a fájdalma az arcán, és a vékony vércsíkot ami végigfut az arccsontján.
AHogy beszélni kezd vér kerül az arcomra.
- Jó... jó... nem mozdulok. Nem mozdulok - suttogtam rémülten és reszketve felemeltem a kezem hogy megérintsem az arcát.
- Shhh... shhh... ne beszélj.. Ne erőltesd... Csak próbálj meg velem maradni jó? Előszedem a mobilom... és hívok segítséget... - suttogtam végigsimítva az arcán miközben a másik kezemmel a zsebem felé tapogatóztam. Az ujjaim annyira remegtek hogy alig tudtam benyúlni a nadrágzsebembe a készülékért.
Fel kell hívnom Teddyt... Ő segíteni fog... tudom...

Régi ismerősöm a fájdalom, hiszen megannyi formáját átéltem már, ám a pánik nem. Az érzés, amikor elszorul a torkod, amikor nem kapsz levegőt, eddig még elkerült, ahogyan az is, hogy valaki más életéért aggódjak. Eden más, érte folyamatosan aggódom. És most itt van mellettem, Cain, majdnem ránk omlik az épület, és hirtelen elfelejtek mindent. Csak a zsigeri pánik marad, és az, hogy meg kell mentenem őt. Bármi áron. Akár a saját életem árán is.
Nem jut eszembe még Eden sem, amikor remegni kezd az épület. Talán csak egy pillanatig, hogy hol van, hogy jól van-e, hogy nem esik baja, de ennyi volt. Utána már csak azt láttam, hogy cselekednem kell. Elrántom Caint a törmelék útjából, aztán ő taszít rajtam egyet, és megint én jövök. Úgy taszigáljuk egymást, mintha csak évődnénk, pedig a helyzet komoly. Halálosan komoly.
Aztán, amikor úgy döntök, hogy ideje, hogy én legyek a hős, jövök rá, hogy mennyire meggondolatlan voltam. Nem azért, mert a fiatal tündér élete nem érné meg, hanem azért, mert ezen most rajtaveszthetünk mind a ketten. Talán, ha eléggé megfeszítem minden izmomat…magamban sem merem kimondani, hogy akkor talán feszülve maradnak akkor is, ha meghalok, és beáll a hullamerevség. Csak fáj minden tagom, vér dobol a fülemben, érzem ahogy a csontok fájdalmas lassúsággal törnek el, milliméterről milliméterre. Lélekben már fel vagyok készülve rá, hogy nem élem túl.
- Helyes…-szuszogok, a légzésem egyre szaggatottabb, egyre nehezebben jön be bármi is a tüdőmbe.
De ahogy az arcát látom, ilyen közelről, ahogy hozzám szól, tudom, hogy érte megéri. Hogy ha érte meghalok, nem lesz hiábavaló az áldozatom. Olyan sok áll még előtte. És én olyan sokkal tartozom neki.
- Jobb ha… beszélek… - nagyon halkan szedem már a levegőt, sötétedik el a kép előttem, már alig látom az arcát. – Ha befogom…lehet megmurdálok…nem mintha…kár lenne…
Figyelem, ahogy a telefonja után kutat. Hát igen, ő tud kit hívni. Én…Rorát maximum , de ő nem hiszem, hogy ki tudna innen szedni minket.
- Tudod azért.. kicsit remélem is… hogy törleszthetek…sokkal tartozom neked.

Minden olyan gyorsan történik hogy időm sincsen igazán felfogni hogy mi zajlik körülöttem. A kezdeti rémületet fel se tudja dolgozni az agyam és így a romok és Marcus alá betemetve csak egyvalamire tudok gondolni.
Meg fogok halni... Itt fogok meghalni.
A szívem a torkomban dobog és alig kapok levegőt. Marcus arcán színtisztán látszott a fájdalom. Csak az tart még életben hogy ő itt van... és vigyáz rám...
Mozdulni alig tudok alatta, ismerem ezt a pozíciót bár... ostobaság lenne pont most  előhozakodni ilyenekkel. Még gondolatban sem.
- Ne mondj ilyenekt mert rád vágok - morgom olyan dühvel amit ő még nem ismert. Megváltoztam azért az évek alatt. Már nem az a törékeny kis tündérsrác voltam aki annyira bele volt esve. Sokminden megváltozott azóta.
Egyre jobban hasonlítottam a nővéremre, egyre erősebb voltam és egyre jobban ki mertem állni magamért. És ezt meg akarom mutatni neki. Szóval kénytelen lesz túlélni.
A zsebeim felé tapogatok, próbálva minnél kisebbeket mozdulni hogy a romokat magunk fölött a lehető legkevésbé se mozdítsam meg.
Ahogy megérzem a készüléket a zsebemben, vad megkönnyebbülés szalad végig rajtam.
Csak adja az ég hogy működjön is.
A szemeim Marcuséiba fúródnak ahogy megszólal.
- Nincs miért törlesztened Marcus... - mondom halkan - Megbocsátottam már rég... És megváltoztam... Megerősödtem. És túl kell élned hogy lásd mi lett belőlem. Neked hála. Ha te nem küldesz akkor a padlóra, sosem tanulok meg felállni - mondtam halk de komoly hangon a szemeibe nézve. Minden szavamat komolyan gondoltam. És azt akartam hogy ezt ő is tudja.
Felhúztam a telefont az arcunk magasságába és ügyetlenül megkerestem Teddy gyorshívóját.
A fülemhez szorítva a telefont imádkoztam hogy ő jól legyen... és hogy... el tudjon jönni kihúzni minket a romok alól.

Ahogy sötét lesz, és csend, újra feltámad a bűntudatom. Cain be van szorulva alám, csak remélni merem, hogy neki nem esett semmi baja, és ahogy az arcát figyelem, látszik rajta a kétségbeesés. Mert ő a régi Marcust ismeri. Aki hagyná meghalni, aki valahogy kimentené magát ebből a helyzetből, vele pedig nem foglalkozna. Éppen ezért feszítem be minden izmomat, ezért nem foglalkozom a fájdalommal, bármennyire is iszonyatos. Nem szabad erre figyelnem. Most ő a fontos.
- Rettegek…-szusszantam halkan, még így is aranyosnak találtam. Annak dacára, hogy régen soha nem mondott volna nekem ilyet. Valami nagyon megváltozott benne…valószínűleg az sem segített rá, hogy olyan rondán dobtam ki. De mégis…örültem, hogy végre ki tud állni magáért. Éppen itt volt az ideje. Végtére is ügyvéd lesz. Bár szerintem túl édes volt arra a pályára
Figyelem, ahogy a zsebeiben matat, hirtelen rám is rám tör a vágy, hogy felhívjam Edent, de nem mozdulhatok, mert ránk dől ez a rengeteg törmelék. Hangos reccsenésre leszek figyelmes, és iszonyú fájdalom szúr a bal karomba…eddig bírta, és egyszerűen ketté reccsent. De megfeszítek minden izmot, talán a helyén tudom tartani. Összeszorítom a szemem, érzem, ahogy megindul a regeneráció…rosszul fog összeforrni. Tényleg én leszek a világ nyolcadik csodája, ha ezt túlélem, és megint egész ember leszek utána.
- De igen…-halkan sóhajtottam. – Iszonyatosan bántam veled Cain…jobban érdemeltél volna nálam. Folyton csak adtál én pedig csak elvettem…kihasználtalak, és…iszonyatosan sajnálom. Tudom, már késő ezt mondani…de sajnálom…-lesütöttem a szemem, kifogytam a szuszból egy pillanatra. – Ígérd meg nekem…hogy ha kijutunk innen…találsz majd valakit, aki…aki megérdemli, hogy szeresd…-lassan elhallgattam, már nem volt erőm beszélni. Csak figyeltem ahogy a telefon világítani kezdett.

A férfi az iroda félig beszakadt tetejét nézte, két ügyvédbojtár társaságában, akik aznap ott voltak vele. Nem szólt semmit, csak próbálta felmérni a károkat, amikor megcsörrent a telefonja. Ahogy meglátta a képet, gondolkodás nélkül fogadta a hívást.
- Cain…merre vagy? -szólt bele, remegett a hangja.