A világom mintha apró darabokra hullott volna és a zsilánkjai mind a szívembe fúródtak. Marcus hangja csengett a fülemben. Hogy nem kellek neki. Hogy nem akar engem. Hogy nem szeret és hiába mondta hogy szeret... soha nem is szeretett. Hazudott nekem. Végig hazudott nekem... A szemeim szúrni kezdtek, a meglepően hideg szeptemberi szél a nyitott kabátom alá kapott. Szipogva dörgöltem meg borosás arcomat. Úgy éreztem még az ég is rám akar omlnai. Hiába beszéltem a nővéremmel, ő sem tudott igazán felvidítani. A szárnyaim fáradtan, kissé ázottan lógtak a hátamon. Fel sem tűnt hogy csepeg az eső, csak mikor már a kabátom is annyira átázott hogy teljesen rám tapadt. A gondolataim még mindig a fogdában jártak, az üvegtáblák mellett... Marcus mellett. Sokszor mondjk hogy az első szerelem fáj de sosem gondoltam volna hogy ennyire erősen le fog tarolni. Mintha egy vonat hajtott volna át rajtam. Sosem szeretett engem... csak azért kellettem hogy ki tudja szórakozni magát. Hogy legyen aki hazavárja, legyen aki ápolgatja a sebeit. Másra nem kellettem csak hogy megdughasson párszor és hogy kiszolgáljam. Úgy éreztem magam mint az út szélére dobott szemét. Az eső egyre jobban rákezdett így úgy döntöttem hogy jobb ha keresek valami menedéket. Nem messze egy kávézó fényeit láttam. Otthonról túl messze voltam, és egy forró ital meg egy sarokban elbújós box gondolata ahol kisírhatom magam végre szimpatikus volt a lelkemnek. Ahogy kinyitottam az ajtót kellemes meleg és ínycsiklandó kávéillat csapott meg. Szipogva dörgöltem meg az arcom hogy elrejtsem a sírás nyomait és halkan köszönve a pultosnak elmenekültem az egyik sarokban levő boxba hogy elbújhassak. Csak kérek egy forrócsokit, kisírom magam és itt sem vagyok. Kipillantottam az esőbe a párás ablakon keresztül és magam elé húztam az itallapot hogy kicsit elbújhassak mögé. Úgy éreztem nemsokára kicsordulnak a könnyeim.
Vendéglátásban egyáltalán nem ritka, hogy mindenféle dráma kerül a szemünk elé. Éppen ezért van az, hogy a rutinosabbak szerint egy jó vendéglátós egyben jó pszichológus is. A pultosnak tudni kell, hogy mikor adjon mégegy kört, én pedig tudom, hogy mikor dugjak valaki orra alá egy nagy csokis sütit. Mint például most, ahogy belép ez a srác a kávézóba. Messziről süt róla, hogy valami nagy fájdalma van. Összenézek a mellettem álló kolléganőmmel, majd ha felveszi a rendelést, már penderülök is a géphez, hogy elkészítsem neki a forró csokit. Szegény srác! Úgy gubbaszt a székén, mint egy ázott kis galamb. Na, ez az a pillanat, amikor kell az a csokis süti. Elvégre az mindenre gyógyír. Vagyis hát nekem biztosan, de eddig a betérő vendégeknek is annak bizonyult, szóval ebben azért egész biztosan nem tévedek. Úgyhogy, amint elrendezem a tálcán a forró csokit, kiveszek még a hűtött pultból egy szelet csokoládéhabos süteményt is és ezekkel indulok meg az asztala felé, hogy aztán mosolyogva pakoljam le elé őket. -Úgy gondoltam, talán rád férne. – tolom elé az édességet, mert így közelről az is látszik, hogy nemrégiben még sírt is. Hozhattam volna zsebkendőt is. -Hozhatok még esetleg valamit? Papír zsebkendőt? – érdeklődöm kedvesen, de persze, ha esetleg szeretne beszélgetni, akkor itt is maradhatok. Mifelénk nem divat a dorgálás azért, mert valakivel szóba elegyedünk, feltéve, hogy a munkánkat is elvégezzük rendesen. Én pedig el szoktam, hiszen olyan ez a hely, mint a második otthonom. Én is azt szeretném, hogy jól menjenek a dolgaink, így eszembe sem jutna lustálkodni munkaidőben.
Csendesen szipogva ültem az ablak mellett, az arcomat dörzsölgetve. Reméltem hogy mire a pincér ideér sikerül eltüntetnem az acomról a sírás nyomait de persze ez esélytelen volt. A szemeim még mindig vörösek és puffadtak lehettek, az orrom pedig kipirosodott a fújástól. Egy rakat szerencsétlenségnek éreztem magam és valószínűleg pontosan úgy is néztem ki... A pincérnő felvette a rendelésemet a forrócsokiról, bár nem mertem ránézni míg rendeltem, makacsul bámultam az itallapot. Motyogva leadtam a rendelésemet aztán az üvegnek döntöttem a fejem egy pár percig. A fejemben folyamatosan ugyanazok a gondolatok pörögtek. Hogy nem kellek senkinek. Hogy soha nem szeretett senki. A nővéremen kívül, akivel amúgy is alig találkozom senkim nincs a világon... Hamarosan egy nagydarab, hosszúhajú tündér lépett elém és a forrócsokin kívül egy ínycsiklandozó csokis sütit is letett elém. Meglepetten néztem fel rá. Felajánlott egy zsepit is mire gyengén elmosolyogva szipogtam egyet. - Igen... azt... megköszönöm... És... hálás vagyok a sütiért... jól fog most jönni... És istenien néz ki... ahogy a forrócsoki is... Köszönöm- a hangom még rekedtes volt a sírástól és a kabátom ujjával megdörgöltem a szemeimet megint. Nem tudtam még hogy akarok e beszélgetni de az idegen tündér érdeklődése jól esett a lelkemnek. Talán... jó lenne kibeszélni azt hogy mi történt köztem és Marcus között. Talán könnyítene a lelkemen ha valaki, egy kívülálló meghallgatna... Talán... segítene....
Általában is jól megérzem, ha valakinek szüksége van egy plusz sütire vagy vigasztalásra, de most erre az érzékre nincs is szükség. Szerencsétlen srácról messziről lerí, hogy ki van bukva valamiért, így aztán, ahogy elkészül a forrócsokija, mellé teszek még egy szelet sütit is és azzal együtt viszem ki neki a rendelését, ne lógassa az orrát annyira. Közelről viszont már az is látszik, hogy nemrégiben még pityergett. Zsepi ugyan a kínálatban nincs, de hátul nyilván tartunk néhány csomag százas kiszerelést, nem hiszem, hogy olyan nagy hiányt okozna, ha hozok belőle neki is pár darabot. Egyébként is elég ritkán szoktunk munka közben zokogni, szóval annyira nem fogunk romlásba dőlni ettől. -Rendben, máris hozom. – mosolygok rá bátorítóan. -Hidd el, az íze is mennyei. – teszem hozzá, elvégre, mint minden sütinket, természetesen már ezt is kóstoltam. Mi több, ez az egyik kedvencem egyébként. A születésnapomra pont egy hasonló tortát kaptam, de persze arra került még némi málna is, tudják, hogy rajongok érte. Hátradöcögök azokért a zsepikért, majd néhány perc múlva fel is bukkanok újra az asztalnál jó tíz darab papír zsebkendővel, amit leteszek mellé. -Ha bármire szükséged van még, akkor bátran szólj! – Ez nálunk így szokás. Elvégre egyikünk sem az a típus, aki csak úgy szó nélkül elmenne egy olyan vendég mellett, akit éppen a világ összes gondja gyötör. Viszont, ha nem marasztal, akkor visszamegyek a pultba, elvégre tennivaló mindig akad bőven egy kávézóban. Ha más nem, akkor a takarítás, elvégre élelmiszerrel dolgozunk, fontos a higiénia. Nem mintha egyébként bármi gond lenne ezzel bármikor. De persze munka ide vagy oda, ha vissza is térek, akkor időről időre azért átpillantok az asztalhoz, hogy minden rendben van-e. Bármi is bántja, tényleg nagyon sajnálom szegényt. De talán majd a süti segít. Nekem legalábbis mindig szokott segíteni, ha másban nem, akkor legalább abban, hogy derűsebben lássam a dolgokat.
A srác mintha csak a fejemben olvasna. Vagy legalábbis a sírás nyomait nagyon olvassa az arcomról. Látszik rajtam hogy ki vagoyk bukva. Ha azt nem is tudja hogy épp most dobott ki életem szerelme azt valószínűleg sejti hogy valami nagy baj van velem. A mosolya kedves és egy pillanatra átfut a fejemen hogy kibukjon belőlem az egész Marcus sztori és elsírjam neki minden bánatomat. De nem... Nem teszem meg. - Köszönöm... - mondom reszketeg hangon ahogy felajánlja nekem a zsepiket. Biztos vagyok benne hogy szükségem lesz rá. A szemeim még mindig szúrtak és éreztem hogy még... bőven ki tudnám sírni magam. Mosolyogva nézek utána és magam elé húzva a sütöt eszek le egy kis habot a tetejéről. Igaza volt... tényleg isteni. A csokoládé édes, kissé kesernyés íze szinte szétolvad a számban és csak még többet akarok. Lassan majszolni kezdem hogy minnél tovább tartson és a magas srác hamarosan visszatér hozzám a zsepikkel. Hálásan pillantok fel rá és halkan meg is köszönöm a kedvességét. Bólintok párat mikor felajánlja a segítséget, de a torkomban ülő gombócnak hála nem tudok megszólalni pedig szeretném marasztalni. Magamra hagy én pedig tovább bámulom a sütit és lassan, kis falatokkal elfogyasztom az egészet. A sívemben tátongó űrt mintha egy kicsit kitöltené a csokikrém és máris könnyebbnek érzem magam. Felpillantok a pult felé és pont elkapom a másik tündér pillantását. Halványan rámosolygok és eg ykis gondolkodás után megfogom a cuccom, az üres tányérom és a még majdnem teli forrócsokim és a pulthoz sétálok vele. Leülök az egyik bárszékre és odanyújtom a srácnak a tányért apró mosollyal. - Köszönöm... nagyon jót tett a lelkemnek - mondom halkan és ahogy elveszi megkavarom a csokimat. Mi van veled Cain? Elvitte a cica a nyelved? Figyelem a srácot ahogy pakolászik, de nem tudom hog ykezdjek bele a mondanivalómba. Könnyíteni szerettem vlna a lelkemen. Borzasztóan. Ahogy felém fordult hirtelen, borzasztó suta mozdulattal emelem fel a karomat. - Cain vagyok - nyújtok kezet neki zavartan. Nagyon tudok ismerkedni... Mint az esőember.
Nem is tudom, hogy én valaha néztem-e ki ennyire szomorúan. Bár, jobban belegondolva, biztosan, csak épp én nem látom magamat ilyenkor. Ezt talán inkább a testvérem tudná megmondani. De minden esetre összeszorul a szívem, ahogy a kis fickóra nézek, így a süti után még egy köteg zsebkendőt is felajánlok neki, aztán, ha azt is megkapta, akkor magára hagyom. Persze, a távolból azért szemmel tartom. Egyébként is nehéz lenne nem szemmel tartani, mert egyszerűen magára vonja a figyelmet egy ilyen bánatos jelenség. Na, én azért nem bámulom, ellentétben néhány vendéggel. Engem inkább csak aggaszt, de nem firtatom addig, amíg ő maga nem jelenik meg a pultnál. Mosolyogva veszem el tőle a tányért, amit belökök magam mögött a mosogatógépbe, majd bólintok egy aprót. -A süti mindig segít. Főleg, ha csokis. – közlöm vele életem nagy bölcsességét. De tény, hogy ez egy kipróbált módszer az ilyen sötét pillanatokra és még sosem kellett benne csalódnom. Valószínűleg okkal. -Deni vagyok. Nagyon örülök, Cain. – fogadom el a felém nyújtott kezet. A munkát ugyan nem hagyom abba, elvégre azért fizetnek, de ez nem akadályoz meg abban, hogy rá is figyeljek. Így aztán egy cappucinos poharat törölgetve pillantok fel rá újra. -Szerelmi bánat? – tippelek, a másik gondolatom az lenne, hogy esetleg meghalt valakije, de arra nem akarok így rákérdezni. Meg hát a gyászba egyébként sem jó beletrafálni. Nem mintha sok mindenkit kellett volna eddig gyászolnom, de az a kevés is éppen elég fájdalmas volt. -Egyébként az is csodákra képes. A legjobb csokoládészirupunk van benne. – mutatok a bögréjére. Persze, csak akkor segít, ha megissza, de gondolom ezt magától is tudja, nem kell mondani.
Lassan letettem a fenekem az egyik párnázott székre a pult mellett és a pult túloldalán álló férfira mosolyogtam. Tett vett de éreztem hogy figyel rám. Volt benne valami ami kicsit lenyugtatta zilált idegeimet, és bár még mindig éreztem a kongó ürességet a mellkasomban, a szorítás mintha engedni kezdett volna. Halkan elnevetem magam a szavaira és lassan bólogatok. - Egyetértek... a csoki csodákra képes. Pláne ha ennyire finom mint ez a süti - mosolygok halványan rá és megkeverem a forrócsokimat is. Ez is isteni, pont ezért iszom ilyen lassan. Annál tovább tart. Bár ki tudja... a mai nap után megérdemlek egy másodikat is. Vagy még ötöt. Talán begyógyítja vérző szívemet. - Én is örülök Deni - mosolygok rá finoman megszorítva a nagy kezet. Az enyém szinte eltűnik a tenyerében de mégsem tűnik félelmetesnek mint a legtöbb ilyen nagydarab fickó akivel találkozom. Ő olyan volt mint egy... nagytesó. Aki azért van itt hogy segítsen. A tippje fájdalmasan betalál én pedig kínos, szomorkás mosollyal bólintok egy aprót. - Ennyire egyértelmű...? - kérdezem zavartan megvakarva a tarkómat. A bögrém felé int mire bólogatni kezdek. - Oh igen ez is isteni, szinte érzem ahogy gyógyítja a lelkem - nevetek halkan és bele is kortyolok a bögrébe. Alig van már benne... Milyen kár. - Kérhetek majd még egyet...? Úgy érzem szükségem van még pár bögrényire... - mosolygok rá szipogva és figyelem ahogy csinálni kezdi. Határozottak a mozdulatai és ebben si van valami megnyugtató. Érzem hogy ez is isteni lesz. - Egy szakításon vagyok túl amúgy... Vagyis... inkább úgy mondanám hogy kidobtak... - mondom halkan a bögre alján felgyülemlett csokit kavargatva - Ő volt az első pasim... és nagyon szerelmes voltam... mint kiderült... ő nem - szipogok. Nem tudom kíváncsi-e rám egyáltalán, de... jelenleg nincs kivel beszélgetnem.Talán... segítene....
Van már némi rutinom abban, hogy milyen sütit nyomjak a vendégek kezébe lánykérésre, diploma ünneplésre – és persze ilyen nagy bánatokra is. Utóbbi esetben minél több csokoládé a titok nyitja, és ő már egészen jó úton halad afelé, hogy magához vegye a kellő mennyiséget. Persze, nem hazudok, én még néha túlzásba is esem. Szerelmi bánat nélkül is. De azt hiszem, mindenkinek megvannak a maga bűnös szokásai. -A rutin meg az évek. – hunyorítok rá barátságosan. Lehet, hogy ez nem egy kocsma, de ne higgye azt senki, hogy ebben a tekintetben más lenne a munkánk. Annyi a különbség, hogy nekünk nem kell részeg vendégeket kitessékelni az ajtón, ha esetleg túlságosan felöntenek a garatra. És ha már itt ül, akkor nem kell agytudósnak se lenni ahhoz, hogy tudjam, beszélgetni szeretne. Így rá is kérdezek, hogy mi nyomja a lelkét, bár már nekem is megvannak a magam tippjei. És milyen jó tipp. Kár, hogy nem lottózom inkább, ott sokkal vidámabb lenne eltalálni a számokat. -Kisírt szemekkel besétáltál ide és tömöd magadba a csokoládét. – mosolyodom el, mert ha ebbe belegondol, akkor már ő is rájöhet, hogy nem volt olyan nehéz kitalálni. -Ugye mondtam? – nevetek vele, ahogy fogy az a forró csoki is. Közben bólintok egy aprót, persze, hogy kérhet És amíg mesél, addig én munkához is látok, hogy ne maradjon édesség nélkül ez a szegény. -Ó… az első szerelem mindig nehéz ügy. – csóválom a fejem. Azt valahogy sose lehet csak úgy elfelejteni, még 100 év után se. Én sem festettem túl jól annak idején, amikor kidobott az enyém. Már csak azért sem, mert én még a rózsaszín felhőkön úsztam és úgy terveztem, hogy vele fogok megöregedni. De hát itt vannak nekem ezek a bögrék helyette. -Tudom én, hogy mi kell neked. – fordulok meg, miután befejezem a habosítást, majd felnézek az órára. -Egy óra múlva végzek, ha van időd megvárni. Neked most egy állatkerti sétára van szükséged. – Leginkább a pingvinekre és a fókákra, de ezt nem teszem hozzá egyelőre. Lehet, nem is szereti a fókákat. Bár… szerintem mindenki szereti a fókákat. És persze idő közben elkészül a második forró csokit is, amit sietve leteszek elé. Egyébként is jobb, hogy csokiba fojtja a bánatát, minthogy egy lepukkant kocsmában kérje a feleseket egymás után. Meg kétségtelenül olcsóbb is.
Halkan elnevettem magam a megállapítására és szipogva bólintottam. Nos igen a kisírt szemek és a csokoládépusztítás egyértelmű jelei az összetört szívnek. És ha valaki akkor Deni valószínűleg nem először találkozik olyan vendéggel aki ennyire ki van készülve mint én. Nem csoda hogy ennyire jól kezeli a helyzetet. És hogy ilyen istenifinom forrócsokit készít. Hamar elkezd nekem még egyet készíteni én pedig nyugodtan figyelem a mozdulatait. Esküszöm ellazít csak az ahogy figyelem, miként keveri össze az olvadt csokit a tejjel, és hgy nyomja rá a habot. Sosem gondoltam volna hogy ez ennyire tetszeni fog. Sosem figyeltem még senkit forrócsoki készítés közben. - Igen... én azt hittem együtt fogunk megöregedni tudod? Annyira... de annyira szerelmes voltam belé. Azt hittem ő is boldog... Mindent megtettem hogy boldog legyen... De... most azt mondta hogy csak... kellett valaki akivel szórakozhat. Hogy sosem szeretett... - a hangom újra elvékonyodott és hevesen pislogva, szipogva próbáltam újra magamba fojtani a könnyeimet. Megkaptam a forrócsokimat és kissé könnyes szemekkel néztem fel rá majd hálásan elmosolyodtam. - Köszönöm... És... tényleg eljönnél velem az állatkertbe? - kérdeztem kissé meglepve. Értem én hogy aranyos srác de nem gondoltam volna hogy... még azután is törődni fog velem hogy nem leszek fizető vendég. Lassan széles mosoly költözött az arcomra és bólintottam egyet. - Örülnék ha eljönnél velem... Ezer éve nem voltam állatkertben! Mindig a pingvinház volt a kedvencem, tudod ami üveggel van körbevéve és lehet nézni a pingvineket ahogy úszkálnak - mondtam mosolyogva és belekortyoltam a forrócsokimba. Ez is isteni volt természetesen és jólesőn felsóhajtottam tőle. - Ez is nagyon finom. Köszönöm - mosolyogtam boldogan.
VTényleg nem volt nehéz megmondani, hogy szegény srácnak nyomja valami a lelkét. Én meg nem állhatom, ha valaki szomorú, főleg akkor nem, ha éppen a mi kávézónkban. És hát arra se nehéz rájönni, hogy mi lehet a baj, mert a csokizabálás kifejezetten szakítós szokás. Pontosabban, a legtöbbeknél. Nálam akkor is a málna a befutó. -Hát ez nem szép… - ingatom a fejemet és kissé értetlen arcot is vágok. Mert hát Caint megértem, engem is összetörne az ilyesmi. Inkább az nem fér a fejembe, hogy miért játszik valaki egy olyan személy érzéseivel, aki tiszta szívből szereti. Ez olyan kegyetlen dolog. -Persze. Nagyon szívesen. Én is régen jártam már ott. – mosolyodom el egy apró bólintás kíséretében. Egyébként is jót tenne neki a társaság, azt hiszem. Nekem mindig szokott segíteni, ha van mellettem valaki a nehéz pillanatokban, még akkor is, ha csak úgy elvagyunk és nem csinálunk semmi érdekeset. -Na, hát akkor a pingvineknél kezdjük a sétát. – csapom össze a tenyereimet. -Én egyébként a vízilovakat szeretem a legjobban. Viccesen mozgatják a fülüket. – teszem hozzá, miközben mutogatom is a kezemmel, hogy mit csinálnak, bár biztos látta már ő is. -Egészségedre! – Hát mondom én, hogy a csoki mindig segít. De mielőtt bármit is mondhatnék, magára kell hagyjam, hogy felvegyek néhány rendelést, így egy rövid ideig kénytelen lesz elfoglalni magát, amíg vissza nem térek. -Út közben ehetnénk egy fagyit is. – jegyzem meg, ahogy visszasétálok hozzá, ha pedig esetleg elfogyott idő közben a forró csokija, akkor a bögrét is elveszem előle, hogy betegyem a mosogató gépbe.
Kezdőlap 
írta: 
A világom mintha apró darabokra hullott volna és a zsilánkjai mind a szívembe fúródtak. Marcus hangja csengett a fülemben. Hogy nem kellek neki. Hogy nem akar engem. Hogy nem szeret és hiába mondta hogy szeret... soha nem is szeretett.
Vendéglátásban egyáltalán nem ritka, hogy mindenféle dráma kerül a szemünk elé. Éppen ezért van az, hogy a rutinosabbak szerint egy jó vendéglátós egyben jó pszichológus is. A pultosnak tudni kell, hogy mikor adjon mégegy kört, én pedig tudom, hogy mikor dugjak valaki orra alá egy nagy csokis sütit. Mint például most, ahogy belép ez a srác a kávézóba. Messziről süt róla, hogy valami nagy fájdalma van. Összenézek a mellettem álló kolléganőmmel, majd ha felveszi a rendelést, már penderülök is a géphez, hogy elkészítsem neki a forró csokit. Szegény srác! 
