A Vegasi éjszakák, még a vámpír-fiú számára is túlságosan perzselőek voltak, pedig szerette az éjszakai életet. Ezen az estén mégis kétszer át gondolta, hogy szüksége van-e arra, hogy bulizni menjen. Végül, nagybátyja arcát látva döntött úgy, hogy ha nem is neki, Orionnak mindenképpen szüksége van erre. Éppen ideje volt, hogy kiszakadjon kicsit a mókuskerékből, hogy felszabadultan élvezze az életet, egy rövid ideig. Éppen ezért vették az irányt az egyik legnépszerűbb klub felé, ahol garantált mindig egy kis izgalom.
- Ugyan már, bácsikám! -rángatta a férfi kezét a törékenynek tűnő fiú egy széles, jókedvű mosollyal. – Jó lesz, ígérem…ez egy nagyon jó hely!

Számomra ez az este is nagyjából úgy indult, mint minden másik. Azt gondolnák az emberek, hogy bártulajnak lenni csupa csillogás, gruppi, végtelen pia és kábítószer, de ez valójában csak a lejtőn lecsúszás ezer százalékos receptje. Bártulajnak lenni leginkábbis felborult napirendet, és éjszakai életet jelentett. Az irodában ücsörgést egész éjjel, néha egy-egy „baráti iszogatást” egyéb üzletfeleimmel. Sok kávét, még több szem alatti sötét karikát és ritka alkalmakat, amikor tényleg elengedheti magát az ember. Pontosan ezt jelenti az én munkám, de én imádtam és imádom is minden percét. De a bolt pörög, és az izgalmak már kivesztek az életemből. Hittem én ezt az este elején, rendkívül naivan.
Aznap a VIP részlegben kívántam eltölteni az estét, mert a statisztikák, kimutatások, és szállítólevelek között lassan elfelejtettem élni. Adtam egy éjszaka szabadságot Dee-nek is, az ég a tanúm rá, hogy ha valaki, hát ő megérdemli. Nem is tudom, mire mennék nélküle. Azzal, hogy leráztam, viszont kéz a kézben járt az is, hogy magamnak kellett legyűrnöm a késztetést, hogy egy csiricsáré, flitteres Versace öltönyt vegyek fel. Végül sikerült szolidan elegánsnak lenni, világoskék öltönyömmel és borvörös ingemmel. Deenek ez is sok lett volna.
Amikor kiléptem a VIP erkélyre, odalent már javában zajlott a buli. A sor esélyesen már a következő sarkon kígyózott, de aki ide akar bejutni, az legyen hajlandó akár órákat is állni. A Vagabond az egyik legelitebb klub a városban. Elnéztem a lent vonagló testek tengerét, a legtöbb arc nem fog feltűnni még egyszer. Diákok, és egyszerű, dolgozó fiatalok voltak a legtöbben, akiknek csak a presztízs-értéke volt magas a ténynek, hogy ma este itt buliztak. Bejutottak, és erről még hetekig fognak dicsekedni mindenkinek.
Az erkély népe pedig annyira nem volt érdekes, mert őket gyakran láttam. A VIP vendégek azok, akik vissza is jönnek, de nem miattuk éri meg fenntartani a helyet. A legtöbben csak ülnek, és beszélgetnek, alig fogy a pia idefent. A szemem sarkából látom, ahogy Dee öccse, Duncan sután téblából ide, és oda, de tudom, hogy ez csak átverés. Egy idősebb fazon körül legyeskedik, akit már rég kinézett magának. Nem is figyelek oda rá, éppen ezért akad meg a szemem a két sápadt alakon odalent. Vámpírok.
Ketten vannak, egy magas, izmos, kicsit feszengő járású férfi, és egy vékony, fiatal arcú fiú. Elnézem őket egy másodpercre, és úgy döntök, talán mégis lesz valami érdekes az estében.
- Esteban! – intem oda az egyik latino pincérfiút. – Látod ott azt a két vámpírt? Legyél jó fiú, és keverj nekik egy-egy koktélt...aztán menj le, és hívd fel őket ide! Itt várok!! – huppanok le a kedvenc kanapémra elkényelmesedve. Rendelek magamnak egy martinit, és elegánsan keresztbe tett lábakkal figyelem, ahogy lassan felsétálnak a lépcsőn. A fiú arca ragyog, de a férfi szemeiben valami megfoghatatlan tekintet ül. Amint elhallgat a zene, kihúzom magam. A kissrác annyira nem érdekes, de a magas, jóképű idegen…na ő annál inkább.
- Uraim! -mosolyodom el, hangom édes, mint a méz, francba, nem akartam szirénhangot használni. – Ritkán üdvözölhetek ilyen híres vendégeket! Kérem, üljenek le, a ma esti italaikat a ház állja…amennyiben szánnak rám egy kis időt!

Vegas minden volt, amit Amerikában utáltam. És nem, a tapasztalataimat nem csak a Félelem és reszketés Las Vegasban című kiváló, bár nem túl szórakoztató Johnny Depp épphogy nem két órás road moviejára alapoztam. Tényleges, fizikai kapcsolatom volt Vegassal. A túl sok villogó, neonszínű LED lámpájával, az ember nyakába lihegő, a táncolástól sikamlós testű nőivel. Így amikor Florian azt mondta, hogy eljött a megváltásom ideje, nem mondhattam mást, csakis igent. Hiszen a rossz kapcsolatokat is ápolni kell és reménykedni abban, hogy valamilyen csoda folytán változik róla a véleményünk. Valójában pedig, ha Florianról vagy bármelyik másik unokagyerekről volt szó szívesen hallgattam a kilátástalannak tűnő élethelyzeteikről szóló szívszorító meséket. Mert mindig volt egy fiú, egy lány vagy valaki halandó a kettő között, aki túl közel került a Draco-k egyébként halhatatlan szívéhez. Részben szórakoztató volt, már-már nosztalgikus újraélni és felidézni azokat a naiv szerelmeket, amik a tartós keserűség mellett megannyi boldogsággal kecsegtettek. Természetesen rövid szavatossági idő mellett.
Florian ítélkező pillantásai miatt a munkaruhát egy másik… a munkaruhától árnyalatban és szövéssűrűségben eltérő együttesre váltottam. Nincs az a pénz, amiért egy vegasi éjszakát fekete öltönyben csináljak végig. Még akkor sem ha nem engednek be valahova. A len és pamutkeverékből varrt zakó anyaga könnyű, világos színe a kint kavargó homokra emlékeztetett. A durva szövés és a zakó alá húzott világoskék ing viszont szöges ellentéte volt az amerikai felső tízezer divatjának. Velejéig angol voltam és ha az amerikai álom vesztőhelyén fogok randizni, akkor nem adhatom lejjebb.
Amikor Flo kiválasztotta a helyet az ízlésére bíztam magam. A páholy úgyis elég messze volt a tömegtől, én pedig elég jól bírtam a piát ahhoz, hogy véletlenül se tévedjek a tömeg közelébe. – Vagabond? - nézek a finoman pislákoló, hívogató feliratra és követem Florian hamiskás mosolyát. A kissrác jelenléte  elég ahhoz, hogy megkerüljük a hosszan kanyargó sort, de az én nevem garantálja a bejutást. – Egy pillanatot…- várj, sokatmondóan Flora néztem és néhány ütemig belefeledkeztem a tömegből áradó hőbe,szagokba és érzelmekbe. Hagytam,hogy a pillanatnyi ámulat az arcomon is megjelenjen és megadón Flora villantottam a mosolyomat, hogy egy szempillantással később a karzatnál támaszkodó férfira tekintsek. És el is tűnt a mosolyom. – Scotch on the rocks. – lehetőség szerint single. Jelentőségteljesen nézek a pincérre és adok neki három másodpercet,hogy kitalálja mit preferálok. Amint eltűnik Florianra nézek. – Nem kell felügyelned – a nyakamat nyújtogatva a tömeg felé bökök- és biztos van nálam szórakoztatóbb és látványosabb parti is valahol a tömegben. – Azt akarom, hogy a fiú jól érezze magát, rá is ráfér…a szórakozás.  A döntésétől függetlenül elindulok a lépcsők felé, hogy üdvözöljem a tulajt.
Az érkező tálcáról leveszem az italomat, nem kis kellemetlenséget okozva az egyébként kellemes arcú felszolgálófiúnak. – Köszönjük – az aranybarna ital megcsillant a kristálypohár barázdáiban, amikor Leith felé emeltem. A nyelvem hegyén bántóbbnál bántóbb sértések pörögtek arról, hogy az egész bagázst felvásárolhatnám… nincs szükségem ajándék italokra. Ehelyett elmosolyodtam –újra, ezúttal nem Flo irányába, hanem Leith irányába, utánozva a férfi nyájas testtartását- hiszen, mint mondtam rossz emlékeim vannak Vegasról és ma… talán a kölyök miatt, megpróbálok jó politikusként kártyázni. – az italokat. – úgy tettem le a poharat az asztalra, hogy bele se nyaltam az italba. Szeretnék Flora nézni és elviccelődni a híres szó kiszámíthatóságán, de nem teszem. Álnok módon megemelem a vállaimat és hagyom, hogy a mosolyom szélesebb legyen.  Kinyújtom a már üres, a pohártól nyirkos tenyerem. – A formalitás… – lételem. – Florian és Orion Draco. – a tekintetem, ugyan óvatosan, de újra meg újra visszatér Leith arcához-alakjához. Milliméterenként fedezem fel a férfi miliőjét, hogy majd tollal a kezemben felidézhessem…egyszer.

Ilyen közel még talán soha nem voltam egy „élő”, lélegző vámpírhoz, kettőhöz pedig pláne nem. Olyan furcsán tökéletesnek tűnnek mind a ketten, pedig az agyam tudja, hogy egyáltalán nem azok. Tudom, hogy valamikor, az idők hajnalán ők sem léteztek, hogy az ősük egy egyszerű ember lehetett csupán, most mégis csak két lehengerlő lényt látok magam előtt. Nem is igazán gondolok másra, és ahogyan őket figyelem, az eszembe ötlik saját tökéletlenségem. Eszembe jut, minden hibám, minden, ami miatt nem vagyok szép, olyan éteri tökéletesség, mint ők. És emaitt szembe akarnám köpni őket, közben pedig képtelen vagyok másfelé nézni. Meg akarom ismerni őket, hiszen nem árt, ha az ember legalább ismeretség szintjén jóban van az ország egyik leghíresebb családjával. De fogalmam sem volt, hogy miről beszélhetnék velük. Még a fiúnak látszóról is sütött, hogy sokkal idősebb, tapasztaltabb, mint én, a férfiról már nem is beszélve. Évezredek bölcsessége látszódott a szemében.
Mégis elmosolyodtam, ahogy egy egyszerű mondattal elküldte a fiút, hogy kettesben lehessen velem. Talán őt gyermekként kezelik a családban, vagy egyszerűen a férfi csak egyedül akar lenni velem? Az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
- Jól van már nem felügyellek…- mormogta a fiú, és mielőtt eltűnt volna a tánctér felé. Megmosolyogtató látvány volt a durcás arca, mint egy kisfiú, akitől elvették a cukorkát. Immár a magas idegen egymaga volt, és nem tudtam jobbat, minthogy felajánlom neki, hogy a ház vendégei lesznek ma este. Mert miért ne. Megtehetem. Volt idő, amikor nem tehettem volna meg, amikor ők ketten rám sem néztek volna. Valamilyen szinten olyan voltam, mint ők, a világ valahogy mindig félig fogadott csak el. Vegasban is kétes volt a helyzetem, ha nem lennének befolyásos barátaim, már bajba keveredtem volna. Persze, én nem érthetem meg, hogy milyen érzés majdnem halhatatlannak lenni, de az én röpke pár évtizedembe is kijutott már nem kevés fájdalom. Pontosan ezért sem vártam semmit senkitől. Mert ha nincsenek elvárásaid, nem csalódsz. A vámpír férfi is…ha két mondat után kifúj a társalgás, akkor úgy jártam.
Megkapja az italált, és egyből felém emeli a poharat. Valami azt súgja, hogy magában jót szórakozik ezen a szánalmas próbálkozáson, és bár gazdag vagyok, korántsem annyira, mint ő. Oda soha nem fogok felérni, de ezt még megtehettem.
- Leith Conway…nagyon örvendek Mr. Draco. -mosolyogtam rá, és felé emeltem én is a poharamat. A két finoman metszett kristály halkan koccant egymáson, és én újra elmosolyodtam.
- Ne haragudjon, de nem egészen értem, hogy egy híres író…igen, láttam már a könyveit…mégis mi járatban van a Vegasi éjszakában? Tapasztalatot szerezni jött ide, vagy ihletet? Mert talán…én mind a kettővel tudok szolgálni..de csak talán.
Sejtelmesen mosolyogtam rá a poharam felett, ahogy a válaszára vártam. Én nem igazán voltam fontos ebben a beszélgetésben, sokkal inkább csak a bartender szerepét töltöttem be. Aki hallgat, és amikor szükséges, ad egy tanácsot, vagy még egy pohár italt. És nekem feltett szándékom volt, hogy annyit húzzak ki ebből a lehengerlő ragadozóból, amennyit csak lehetséges. Akkor is, ha utána nem fogok tudni egyenesen elsétálni innen az irodámig. Az italért nem kellett aggódni, szerencse, hogy minden pultos, akit alkalmazok, telepata. Minden adott volt hozzá, hogy csak meséljen. Magáról. Mert minél többet akartam tudni.

Habár az arca kiismerhetetlen – a szemeinek kékje egy pillantás erejéig elröpít messzi tengerek,óceánok hullámai közé, szinte érzem a sós-hűs permetet az arcomon -, ugyanaz az aggódó-csodálkozó érzés suhan át rajta, mint a legtöbb emberén. Egy korty scotchal visszanyelem a mogorva megjegyzéseket, és egy újabb mondattal toldom meg a köszönetet. – Mindig szívesen fogadom a vendéglátást. - mert ez azt jelenti, hogy legalább megpróbálták.
Na meg persze a családra sem hozhatok szégyent azért, mert rideg fasz kedvemben vagyok éppen.
Szóval kiélvezem a magázást és megfürdöm a kíváncsi tekintetében.
- Olvasta is őket? – kérdeztem válaszolás helyett. Majd elérünk odáig. – Bár, nem csodálkoznék ha nem lenne rá ideje. – a tekintetem elszakadt a velem szemben ülő férfitől és amennyire beláttam a helyet körbepislantottam. A dicséret épp alakot öltött a nyelvem hegyén, helyette egy vallomással folytattam. Reménykedtem benne, hogy az arcomon átfutó cinkos mosolygás viszonzott érzelmekre talál a házigazda lelkében. – Sosem vallanám be nyilvánosan – micsoda trükk Orion, csak nem éreztetni akarod a partnereddel milyen fontos számodra? – de szeretem a népes helyeket.
- Van abban valami különös…érthetetlen számomra, abban ahogy az emberek összegyűlnek és jól érzik magukat. – a mellkasommal már az egyre gyarapodó tömeg felé fordultam és csak egy érdeklődő pillantás erejéig néztem Leith arcára, visszajelzést várva, hogy ő is tudja miről lököm itt a sódert. – Felszabadult, energetikus…fiatal. – az utolsó szónál már-már kaján vigyor ült az arcomra, aztán visszafordultam Leith felé, befejezve a magánszámomat. Meg sem tudom mondani, mikor voltam utoljára bent a tömegben. Bár be kell látni, indokolatlanul hülyén festenék a táncparketten. – Azt hiszem az első kérdést meg is válaszoltam. - előre biccentett fejjel somolyogtam tovább, magamtól magamnak.
- Tapasztalatot és ihletet is szeretnék. – bólogattam egyetértően. - Nem akarok évszázados mítoszokat eltiporni és megszégyeníteni a vámpírok hírnevét… de az igazat megvallva elég unalmas népség a miénk. Külső szemlélőként talán nem ért vele egyet. – egy röpke reakciót vártam Leithtől, lélegzetvételnyi szünetet tartva a mondandómban. – És csodás görög szobrok – akarom mondani, ír-kelta szobrok még ha lenne is olyan – élő példányainak tart minket, valójában egyszerűek, életuntak és végtelenül makacs természetek vagyunk. Van aki hajlékonyabb, van aki hajthatatlan. – a családom sokféle egyszínűségének gondolata miatt egy újabb mosoly jelent meg az arcomon, aztán Leith óceánmély szemeinek szele elfújta. – De a szokásainkon ritkán változtatunk. És ha az ember ötven,hatvan vagy száz évig él ugyanazon szokások hálójában…valóban rab lesz. - természetesen többről volt itt szó, mint körömrágásról vagy ujjperc tördelésről. Itt arról volt szó, hogy a reggeli teámat mindig évszaktól függetlenül melegen, feketén, tejesen, cukormentesen, fahéjjal ittam. Ha az egyik opció sérült annak következményei voltak. Nem világvége-mértékű harag s mennydörgés, hanem egyszerűen el volt baszarintva a teljes napom. – Persze, az is lehet, hogy el lettünk kényeztetve az évtizedek alatt – jegyeztem meg már jóval ironikusabb hangnemben.
- Mielőtt belekezdenénk abba a bizonyos tapasztalatszerzésbe… meséljen. - a szemöldököm kíváncsian szaladt magasabbra a homlokomon, hogy tudásra éhes tekintettel először a környező árnyakat, majd a hozzám közelebb ülő férfi alakját, ruhájának érdekes-sajátos stílusát megjegyezzem.  

Hazugság lenne azt mondani, hogy soha nem akartam még ilyen közelről vámpírt látni, hiszen ők a mi világunk nagy rejtélyei. Gyönyörű, sebezhetetlen élőholtak, akik számunkra olyan távoliak, olyan megfoghatatlanok, mintha nem is egyazon világ részei lennénk. Az ösztönöm azt súgja, hogy a velem szemben ülő Draco veszélyes, és fussak el előle minél messzebbre, de a kíváncsiság jobban felcsigáz.
- Nem mintha szüksége lenne rá…-mosolyodom el mindentudóan, csupán a zsebébe kellene nyúljon, és meg tudná venni az egész kócerájt, meg még engem is benne, mégis elfogadja a felkínált italt. És ez jól esik. – Igazán megtisztelő.
- Egyet-kettőt, sajnos nem az összeset. – mondom a szín igazat, hiszen valóban nem sok időm jut az ilyesmire. – Nem állítom, hogy nem egy év alatt olvasok ki egy könyvet…-teszem hozzá, és az arcát fürkészem. Ha annyi idő állna rendelkezésemre, amennyi neki, már holnap itt hagynám Vegast, és elmennék felfedezni a világot. Elolvasnék minden könyvet, amit csak el tudok, és magamba innám az évezredeket, de nem tehetem meg. Az én időm limitált.
Hallgatom, ahogyan fűzi a szavakat, és hirtelen úgy érzem, bármeddig képes lennék hallgatni, ahogyan beszél. Magával ragadó a stílusa, minden szava talajt fog az agyamban, pedig nagyon régen kötött már le az idegenekkel való társalgás. Öregszem.
- Fiatal…ohhh igen, valóban, bár néha már a harminchat évemmel is úgy érzem, nehezen tudok lépést tartani a világgal. – mondom egy apró mosollyal. És hát igen, akik arra tették fel az életüket, hogy másokat szórakoztassanak, azok mellett egyszerűen elrobog az élet. Nem számít, hogy egy többmilliós bevételű klub, vagy az, hogy valaki az utcán táncol pár lukas garasért…ez így-is úgy-is mások szolgálata, és felemészti azt, aki végzi.
- Nos, mint külső szemlélő mondhatom, hogy Amerika egyik központi témája a Draco-család. Kinek ezért, kinek azért. Irigység, félelem, csodálat, gyűlölet, mindenféle érzelmet megtalálni, ha magukról hall az ember. Én őszintén csodálom a családját Mr. Draco…-hagyom fenn a hangsúlyt, titokban tartva a miértet.
Tapasztalatszerzésről, és a vámpír-lét árnyoldalairól kezd mesélni, amire nem tudok nem elmosolyodni. Mindenkinek vannak begyepesedett szokásai, bele sem merek gondolni, hogy milyen szörnyűek lennének az én nünükéim, ha annyi idős lennék, mint ő. Neki jól áll a „halhatatlanság” nekem azonban valószínűleg nem segítene. Így is kibírhatatlan vagyok néha.
- Ohhh ugyan, mit tudnék én mesélni, amit még nem hallott? – mosolyodom el, kicsit megpörgetem a jeget a poharamban. Ránézek, fürkésző tekintetét nézem, aminek színéről a haragos, őszi felhők jutnak eszembe, ahogyan lassan gyülekeznek a horizonton, hogy napokra túszul ejtsék a napfényt.
- No…tudja mit…itt egy kép a gyermekkoromból. – mosolyogva bele iszom az italomba, és lehunyom a szemem. – Csípős idő van…egy kora októberi reggel. A fák már elkezdték lehullatni a lombjaikat, a madarak már nem énekelnek a sárguló levelek között…a mezőkön hajnalban sűrű pára ül. Csontig hatoló hideg van, azoknak, akik a nyárban érzik igazán otthon magukat. A sáros úton elakad a karaván, és fogalmunk sincs, mikor tudunk tovább menni. Mind fázunk, mind bőrig áztunk, aztán az egyik kocsiból hirtelen forró tea, és frissen sült kenyér illata száll fel, és minden gyerek oda tódul. Mindenkinek jut egy szelet forró kenyér és egy csajka meleg tea, és rögtön nem fázunk annyira. – mosolyogva újra kinyitom a szemem. – Azt hiszem, ebből már rájöhetett, honnan származom. Igen, azok közül való vagyok, akiket cigánynak neveznek, és nem szégyellem egy cseppet sem. Az, hogy hogyan kerültem ide…az egy másik történet. Szívfájdító történet, szeretetről, és csalódásról…de úgy gondolom, ilyet hallott már ezret. Vagy…szeretné hallani?