Vegasban gyakran feltámad a szél. Forró, és könyörtelen szél ez, ami átsöpör a városon, és azt hinné az ember, hogy minden mocskot kifúj onnan, de nem, éppen ellenkezőleg. Mégtöbbet fúj be, gyarapszik, és egyre csak hízik, mint egy undok élősködő. A város csillogó bőre alatt pulzál, mint egy parazita. A drogok, a bűnözés, a prostitúció, a korrupció…a bűn világa. Az én világom. Nos nem egészen, de félig biztosan. Itt születtem, és bár messzire kóboroltam innen, visszahúzott a szívem.
És ahányszor ez a szél feltámad, nem tehetek ellene semmit, feltámad bennem a kalandvágy. A szememet keletre emelem, nem számít, hol is vagyok éppen, mint aki azt várja, hogy a távolban feltűnik valami. Színes, festett fából ácsolt karavános-kocsik hosszú sorát várom, harsány, vidám embereket, színpompás ruhákban, az út porától sötétlő bőrrel, villogó szemekkel. Az enyéimet várom vissza, a klánomat, hogy újra csatlakozzak hozzájuk, hogy engedjünk a „furfangos szél” hívásának. De soha nem jönnek. Talán csak álmaimban.
Cigány vagyok, és nem szégyellem bevallani. Egyike voltunk azoknak a klánoknak, akik nem telepedtek meg, hanem járták Amerika végtelen hosszú útjait. Hatalmas, színes, gazdagon díszített kocsikban életünk, az úton ettünk, ott aludtunk, ahol ránk esteledett. Az úton születtünk, szerettünk, és haltunk meg. Az egész gyerekkoromra úgy emlékszem vissza, mint egy, végeláthatatlan hosszú nyárra. Mezítlábas kis pulyák voltunk, akiknek mindig jutott minden családnál egy szelet kenyér, egy kis víz, meg egy-egy jó szó. Nekem szükségem is volt rá, jobban, mint másnak. Anyám, akire sok jót mondhatok, és még több rosszat, nem jeleskedett a szülőségben. Amikor éppen nem dolgozott, bár mennyire nevezhető munkának az, hogy idióták tenyeréből olvasod ki a jövőt, amit hallani akarnak, akkor megkereste az adott városka kocsmáját, hogy minden megszerzett pénzét elverje a félkarú rablón. Engem pedig a klán nevelt fel. Apám helyett apám lett a vajda, Menowin. Sajátjaként bánt velem, befogadott, amikor anyám épp dühös volt rám, tanítgatott írni, olvasni, számolni, és az élet dolgaira. Mai napig a fülembe csengenek a szavai: „Ne feledd fiú, annyiban mérnek meg, amennyid van!”. Talán éppen miatta lett számomra is ilyen fontos a pénz.
Az ő egytelen fia, Ruben, szinte testvéremmé lett. Égetnivaló kölykök voltunk mi ketten, folyton valami csínytevésen törtük a fejünket. Ahogy cseperedtünk, egyre inkább kezdtem más szemmel látni barátomat. Egyre többször elnéztem napbarnított arcát, a szeplőit, amik, mint apró, fekete bogarak ültek a rajta. Mély, bölcs, fekete szemeit, hullámos, puha barna haját, erős karjait, és nem érettem egy jó ideig, hogy mi ütött belém. Hosszú, álmatlan éjszakákat okozott ez az érzés, míg végül lassan kisakkoztam, mi is a helyzet. Szerelmes voltam Rubenbe, úgy is mondhatnánk, hogy ő volt az első szerelmem. Nem voltak akkor már idegenek a testi örömök, köztudott, hogy a cigánygyerekek gyorsan érnek, de nem gondoltam volna, hogy éppen egy fiúba leszek szerelmes. Éppen a legjobb barátomba. A lányok teste elszórakoztatott pár óráig, de semmi többet nem váltott ki belőlem. Pedig nagyon szerelmes akartam lenni, és kénytelen voltam bele törődni, hogy nő iránt soha nem fogok így érezni. Tudatosodott bennem saját szexuális irányultságom, és elkezdtem rettegni. Féltem, hogy mi lesz, ha a családom, a barátaim, az anyám, a fogadott apám, és ami a legrosszabb Ruben rájönnek erre. Nem nézték közöttünk jó szemmel az ilyesmit.
16 éves voltam, amikor végre valahára rászántam magam, hogy elmondjam, mit érzek. Rubern akkor már jegyben járt egy lánnyal, de nekem sehogy sem sikerült kiábrándulnom belőle. Mikor azt hittem, szerelmes vagyok, valahogy mindig újra és újra rá terelődött a figyelmem. Anyám, akinek az egészsége folyamatosan romlott, egyre többet pörölt velem emiatt. Hogy nézzem meg magam, mi lesz velem, ha így folytatom, ki tudja, meddig él még, és hogy megéri-e egyáltalán, hogy unokái legyenek. Talán éppen ezért döntöttem úgy, hogy odaállok „életem szerelme” elé, és bevallom neki. A nagy elhatározásom katasztrófába fulladt.
Soha életemben nem voltam még annyira csalódott, mint akkor. Már megszoktam, hogy nem számíthatok senkire, csak magamra, de nem gondoltam volna, hogy ennyire meggyűlöl majd az, akit én mindennél jobban szerettem, csupán emiatt. Azt reméltem, hogy ha nem viszonozza, nevetünk egy kínosat, aztán tovább lépünk ezen, mintha mi sem történt volna. Ehelyett az, akiről azt hittem, soha nem árulna el, szó szerint szembe köpött. Gusztustalannak és torznak nevezett, megfenyegetett, hogy megöl, ha bárhogyan is közeledni merek hozzá. Még aznap hívatott az öreg vajda is. Ott volt Ruben, és az édesanyám, és akkor ért életem második legnagyobb csalódása. Menowin azt mondta, a saját érdekemben jobb lesz, ha elhagyom a klánt, mert ha ezt megtudják, nem tudja garantálni a biztonságomat. Anyám csak sápítozott, hogy nem érti, hogyan adhatott életet egy olyan elfajzott korcsnak, mint én, pedig az apám milyen szép férfi volt, és mekkora nőcsábász. Nem mertem felhívni a figyelmét rá, hogy én nem az apám vagyok.

Egy bőrönd ruhával, és sajgó szívvel hagytam el a klánt, mikor Las Vegasban jártunk. Úgy éreztem, mivel ebben a városban láttam meg a napvilágot, ide majd talán tartozhatok, ha már a sajátjaim kivetettek maguk közül. Egy perzselő hajnalon váltam el tőlük, teljesen egyedül vágtam neki a nyüzsgő nagyvárosnak. Egy ölelést, egy apró kedvességet nem kaptam, de nem is bántam. Fájt, amit velem tettek, és csalódott voltam. Hát, ennyit ért a szeretet.
Ahhoz, hogy el tudjam tartani magam, mindent bevetettem. Az utcán táncoltam, azokat a táncokat, amiket még szurtos képű kiskölyökként az idősebb lányoktól lestem el. Ruben őket szerette meglesni, de engem lenyűgözött a táncuk, és lassan megtanultam minden mozdulatukat. Mikor egy-egy férfi, vagy nő, meglátott az utcán táncolni, és odajött ajánlatot tenni, gondolkodás nélkül elfogadtam. Ők váltak az isteneimmé, és istennőimmé pár órára. Szerelmet hazudtam, érzékiséget, és pénzt kaptam érte cserébe, így nem bántam. Bármit, hogy egyik napról eljussak a másikig.
Egy igazán perzselő nyári napon talált meg az, aki megfordította az egész világomat. Éppen megpihentem kicsit, egy pálmafa árnyékában, amikor elegáns autó parkolt le előttem. Az ablaka leereszkedett, és őszes hajú, finom öltönyt viselő úr hajolt ki rajta, azt kérve, sőt, parancsolva, hogy szálljak be. Nem volt választásom. Hosszú kocsiútra vitt, amin megegyeztünk az árban. Az életem árában, ha úgy vesszük. Gyakorlatilag megvett, mindenestül, a maga és mások szórakoztatására. Thomas volt a neve, és megannyi bárja és klubja volt városszerte. Az egyik ilyenbe vett meg engem, szinte kilóra, hogy táncoljak, hogy tanítsam a lányokat is táncolni. Cserébe ezért, és persze azért, hogy őt is szórakoztassam, azt ajánlotta, hogy megad mindent, amit csak szeretnék. Abban a pillanatban újra hallottam a bölcs mondatot „Abban mérnek, amid van!”. És nekem nem volt semmim. Éppen ezért, azt mondtam, tanulni akarok. El akarok végezni egy iskolát, hogy megteremhessek magamnak mindent. Tetszett neki az ötlet.
Nem mondom, hogy szerettem neki dolgozni. Gyűlöltem az éhes tekinteteket magamon, hogy a táncosok, akiket a gondjaimra bízott, éppen úgy utálnak, mintha csak a munkájukat venném el. Utáltam őt magát is, ahogyan hozzám ért, ahogy szeretkezni próbált velem. De az aranykalitkámban mégis megtanultam szeretni legalább az egyik arcát. Azt az arcát, amit ritkán mutatott meg. A gyengéd, figyelmes énjét, akivel lehet beszélgetni, és filmet nézni. Sokáig éltem mellette, de nem elég sokáig.
Harmadéves egyetemista voltam, amikor egy nap hívást kaptam. Éppen órán ültem, de láttam, hogy Thomas keres, így kisiettem a folyosóra. Ám a telefon másik végén nem pártfogóm volt, hanem egy teljesen ismertelen hang. Egy rendőr. Elnézést kért, amiért zavar, és részvétét fejezte ki, majd közölte, hogy megtalálták Thomast, felakasztva a garázsban. Búcsúlevelet is hagyott, amelyben leírta, hogy értelmetlennek érzi az életét, mióta a felesége elhagyta, hogy már semmiben nem talál örömet, és hogy nem bírja ezt tovább. Olyan dühös lettem, hogy a falhoz vágtam a telefont, és ott, a folyosó közepén összerogytam. Azt hittem, annál jobban, mint a családom, senki sem árulhat el, de tévedtem. Ez volt az a pillanat, amikor elveszítettem a hitem az emberekben, a szerelemben, és mindenben. Hiszen Thomas hazudott nekem. Nem azért vett maga mellé, mert tetszettem neki, vagy mert tehetségesnek tartott, nem azért tartott el, taníttatott, mert szeretett. Hanem azért, mert tudta, hogy úgysem viheti a pénzét a sírba. Nem voltam több, mint rövidke szórakozás, mielőtt kicsekkolt volna az oldalsó kijáraton. Gyáva féreg!

Soha többé nem engedtem senkit közel magamhoz, egyetlen emberen kívül. Na jó, technikailag kettő. Daphne, az én legdrágább asszisztensem az egyetlen ember, akiben nem kellett csalódnom, hozzá pedig szériatartozékként járt a teljesen bolond öccse. Duncannel nem olyan szoros a kapcsolatom, de Dee a szívem csücske, azóta az este óta, amin gyakorlatilag megmentette az életemet.
Megpróbáltam besunnyogni egy zártkörű fogadásra, hátha sikerül befektetőket szereznem. Az első bárom, a Vagabond, ami azóta is a kedvencem, és ami a „főhadiszállásom” is egyben, akkor volt néhány hónapos. Senki sem tudta, hogy ki vagyok, senkit sem érdekelt, hogy én mekkora embernek hiszem magam. De jó ötletnek tartottam, félig spiccesen, hogy bele kössek a legnagyobb gorilla kidobó emberbe, a „Tudod te, ki vagyok én?!” szöveggel. Nyilván nem tudta. Akkor jött a semmiből Dee, az én mentőangyalom. Abban a másodpercben, ahogy a kidobó végül beengedett, feleségül akartam venni a mellettem álló tüneményes tündért, pedig nem is ismertem. De valahogy éreztem, hogy ő lehet az, akiben nem csalódom, végre. Azután az este után kapcsolatban maradtunk, és hamar kiderült, hogy nem tudnék egyedül elmendzselni egy szórakozóhelyet, többet meg pláne nem. Nem mondanám, hogy Daphne az asszisztensem lett, sokkal inkább a jobb és a bal kezem meg az agyam egyszerre. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. És valami hatodik érzék azt súgja, hogy valami a nyakamba fog szakadni, mert mostanában túl nyugalmas volt az élet. Valami nagy, ami felforgatja az egész világomat. Csak ne megint egy idióta pasi legyen az…