Teljesen vörös képpel néztem rá, külső szemlélő el nem tudná dönteni, hogy a dühöm, vagy a szégyenem színezte be az arcomat. Ha engem kérdezel, mind a kettő. Döbbenetemben képtelen voltam először szóhoz jutni, s annyira hirtelen robbant fel az agyam, hogy még a kezem is elfeledkezett magáról, hogy a testemhez van ragasztva, s csak ernyedten lógott a törzsem mellett. A robbanás után a zsibbadás ütött be, a szavak elszaladtak, mint a marhák a legelőn, vihar idején. A szavak, amik utána kijöttek végül a számon, tudtam, hogy nem én vagyok, valaki más beszél és cselekszik helyettem, a testemben, mint egy elszabadult fúria, akit erővel tartottam vissza, nehogy most felemelje a kezét és megüsse azt, akinek a boldog gyerekkori csínyeket és minden rosszaságot köszönhettem, amit világot fedezünk fel címen elkövettünk. Inkább ne lássam, ne halljam sosem, mintsem, hogy mindazt, amit most átéltem, megéljem még egyszer. Minden ízemben remegtem, de ezt nem lehetett látni, tartottam magam. Sarkon fordultam, s nyugodt léptekkel, nem apámhoz tartottam, mert előbb le akartam nyugodni. Minden porrá omlott bennem, ami a múltamhoz kapcsolódott. Hosszú órákig sétáltam a réten, mezítláb, gazt húzgálva és rágcsálva, hogy az agyam pörögjön helyette, ha már a nyelvem megbénult. Végül apám elé álltam, s elmondtam neki, mi történt aznap.
Nem akartam látni, képtelen voltam ránézni, a szívem üressé vált, mintha a nevadai szél kisöpörte volna belőle az összes életet. Nem láttam őt utána többé, s a vajda fiaként voltak kötelezettségeim, amiket egyáltalán nem volt kedvem megtenni. Csak miatta nem futottam világgá, el ebből a kupleráj mocsokból, amit szívből gyűlöltem. Ő jelentette az a jót, amit most szétrombolt.
A lakodalom hétvilágra szóló volt, a szerény életvitelünk ellenére is, hiszen egy vajda fiának nem lehet ócska esküvője. Egy percét sem élveztem, mégsem mutattam ki sosem. Azt hittem, apám nem lát át álcámon, ám pontosan egy évvel később kiderült, ez nem így van. Nem jött a gyerekáldás, hiába próbálkoztunk, s így szabadon dönthettem arról, hogy a házasságot semmisnek veszem. Önző voltam, a szabadságomra akartam gondolni, arra azonban nem számítottam, hogy apám ultimátumot ad azzal, hogy vagy máris másik jövendőbelit keresek, vagy mehet az útilapu a talpamra. Pár nappal később már New York felé tartottam, újfent üressé fújt szívvel és lélekkel. Sem nevem, sem rangom nem volt már a közösségben, szégyenfoltként virítottam a család szemében.

New York új nevet és új célt adott, s mindazt, amit apám és nagyapám bölcsessége adott, s anyám esze, szépsége, ki is használtam. Kitartóan tanultam, s robotoltam közben minden betevő falatért, s otthonom vagy az utca, vagy a hajléktalanszállók egyike volt sokáig. Letagadtam éveim számát, nagykorúnak tudtak, csak így tudtam megfelelő munkát vállalni.
Átkoztam a múltamat, mint ahogy apám is átkot szórt rám, mikor utolsó szavaival útjára engedett. Ha tudtam volna, hogy az az átok egyáltalán nem arra vonatkozik, milyen nehezen fogok talpra állni, csendben maradok, és helyben.

Megtalált az igazi szerelem és úgy hittem akkor, a szerencse is. A lány szülei jómódúak voltak, s addigra már kollégiumi szobával tudtam takarni azt, hogy alig van mit félretennem, a magas tandíj és egyéb kiadások miatt, amit egy jogász hallgatónak fenn kell tartania, hogy előre jusson a társadalomban. A napbarnította, csintalan fiú már tovatűnt, s teljesen elfelejtetett kikandikálni az álca mögül, amit felvettem, s olyan jól használtam, elhittem magam is, hogy az vagyok én.
A lány szülei elsőre befogadtak, szeretettel, amit már régóta nem éltem meg, s élvezettel fürödtem benne, az életem hozta a forgatókönyvet: esküvő, nászút, előrelépés a ranglétrán, gyerek.

Várakozással teli, visszafogott mosollyal néztem az ajtó irányába, átkarolva nejem derekát. A lányunk most fogja bemutatni a barátját. Komoly kapcsolat lehet, ha tizenhat évesen úgy dönt, bemutatja nekünk.
A félig visszatartott mosoly fagyott állapotban marad, ahogy kinyílik az ajtó és lányunk belép. Brigittel.
A múlt teljes erejével szakad rám, s csak a merev lábaim nem hagyják, hogy összerogyjon. Hát ezért fogta olyan furcsán Mary a derekamat. Tudta.
Előttem csak a múlt képei peregtek minduntalan. Ő, ahogy a karavánnal haladva rohangáltunk a mezőn, bunyóztunk, birkóztunk. Ő, ahogy szerelmet vall nekem, s ő, ahogy utoljára látom, mielőtt még elfordulnék előle.
Összefacsarodott és megfagyott a szívem.
Nem teheti ezt a lányom velem! Hogy meri!
Aznap este szokatlanul csöndes voltam, s kedves. A nejem már tudta, a vihar csak gyűjti az erejét bennem.
Ez azonban nem tudta magát kitombolni.

Nyitott tárgyalás van, ilyenkor mindig az üvegkalitkának csúfolt termekben vagyunk, s elsőre még így sem veszem észre, ahogy Helena, a titkárnőm integet, majd egy papírt nyom az üvegre, nagybetűkkel rajta. Miután már vagy öt perce szerencsétlenkedik, megesik rajta a szívem és öt perc szüntetet rendelek el.
- Kyle - láthatóan kimerült Helena, és... nem, nem kimerült.
- Mi történt? - Ekkor látom, hogy két rendőr vele együtt mozdul. Rájuk pillantok, majd Helenára.
- Mr. Thyron... - leveszik a fejfedőt. Összehúzom a szemeim. Ezt csak akkor szokták megtenni, ha.
- Mi történt? - szívem már a torkomban dobog.
- Sajnáljuk, hogy ilyen hírt kell hoznunk. A felesége és a lánya. Balesetet szenvedtek. A mentősök sem tudták már megmenteni őket. Fogadja részvétünket.
Az utolsó mondatot már meg sem hallom, ahogy tenyeremmel végigsimítom a számat, majd a másikkal rátapasztom a számra.

Sokan jöttek a temetésre, Brigitte is ott volt, meghívtam őt, és a családját is, de olyan távol álltam tőlük, mintha attól tartanék, megfertőznek.
Már nem jutottam odáig, hogy elmondjam a lányomnak, nem egyezem bele a kapcsolatba. S nem tudom megfogni a feleségem kezét, miután nyugtatóan tette az enyémre, hogy lenyugtasson. A baleset az emlékezetes este másnapján történt, s én korán reggel már inkább munkába mentem, csak ne kelljen szembenéznem mindazzal, ami otthon várna rám.

A forróság és az illatok ismerősen tolulnak orromba. S én újfent nem akarok itt lenni. De New Yorkban már képtelen voltam maradni, minden a családomra emlékeztetett. Végül átrendeltek Vegasba, s míg ők azt hitték, megmentik az életem, én tudtam, hogy ez a hely a másik sírom, halálom. Hisztérikus nevetésemet a gyászomnak fogták fel, én azonban ekkor jöttem rá: apám átka végig fog kísérni, s ha ez így van, nem lesz olyan békés létem a halálom után sem, mint azoké az áldozatoké, akiket megidéztem, ha szükséges volt a tárgyalásra, vagy felkértek, lépjek kapcsolatba velük.
Minden eladtam, a múltamból két fénykép tartott velem. Az egyiken két fiú van, egymás vállait átkarolva vigyorognak a kamerába, a kiszáradt mező közepén, a karaván szélén, a másikon három, boldog ember mosolya és egymásba fonódásuk jelzi azt a szeretet, amit magukkal vitt a sírba, a szereplők közül kettő.