Valami áhítatos és nyugodt érzés ült a kastélyon egész nap. Senki sem emelte fel a hangját, senki sem lépett hangosabban, mint indokolt lett volna, a légy zümmögését is lehetett hallani. Mindenki a saját vackán várta az estét, amikor megérkezett a család többi tagja, és kezdetét vette az ünneplés. Minden évben eljött, és el is múlt ez a nap, anyánkon és a testvérein talán több nyomot hagyva, mint rajtunk. A Nagymama születésnapja volt.
Senki nem mert még csak egy hangosat sem nyikkanni, mert tudtuk, hogy a Nagytatának ez a mai nap mit jelent. A Nagyi volt az ő életének nagy szerelme, mindig elmondta, hogy ilyen szerelem csak egyszer jön el az életben, és valahogy ezt még egyikünk sem érezte. Egyikünket sem találta még meg AZ az egy, pedig mind voltunk már szerelmesek. De tudtunk azok nélkül élni, akiket éppen aktuálisan szenvedélyünk tárgyaként életünk értelmének tekintettünk. Egyedül Aphrodite nénénk idősebb lánya, Veronica és Castor testvére gondolta úgy, hogy a saját kezébe veszi az irányítást, és ennek meg is lett a böjtje, de erre az összejövetelre még ők is eljöttek, minden évben. Nem hagyták volna ki.
De valahogy nekem ezen a napon sem akaródzott jobban szeretnem a bátyámat, aki mellé történetesen leültetett a Nagytata, ahogy az év másik háromszáz-hatvannégy napján sem. Nem tudtam soha, hogy mit is vétettem Dimi ellen, amiért ezt az izzó utálatot érdemeltem, de ha ennyi idő alatt nem tudtam, akkor most már nem is akartam megérteni. Nem is igazán izgatott, egészen a „vacsoráig”.
Csendben ültünk az asztalnál, halkan beszélgettünk. Nem is igazán érdekelt a téma, de abban a pillanatban nagyon bele akartam szólni, és ezt meg is tettem, vesztemre. Dimitri az asztal alatt nagyot rúgott a bokámba, jelezvén, hogy ne szóljak bele, mire válaszul én is meglendítettem a lábamat. Ez így ment néhány másodpercig, mikoris a nagyapánk megunta.
- Dimitri, Florian, elég legyen! Irány a könyvtár, amíg meg nem tanultok felnőtt férfi módjára viselkedni!
- De…
- Nincs de, Florian, indíts! -förmedt rám olyan hangon, ami indulásra késztetett. Lassan feltápászkodtam, és meg sem várva bátyámat elsiettem a könyvtár felé. Mikor ő is belépett az ajtón, én már az egyik íróasztalon gubbasztottam.
- Remélem, most boldog vagy! -morogtam cinikus hangnemben.

A Draco család évszázadok óta élt már, így egyáltalán nem túlzás az állítanom, ha akarnánk, az év minden napjára be tudnánk iktatni egy ünnepnapot, amely vagy valamelyik családtagunk születésnapjáról vagy halálának évfordulójáról hivatott megemlékezni. Persze, ezutóbbira ritkán volt precedens, elvégre vámpírokként nem halunk meg, kivéve, ha megöletjük magunkat, vagy olyannyira beleununk az öröklétbe, hogy inkább választjuk a kimúlást. Hogy miért mondom mindezt? A válasz egyszerű: a mai nap volt nagyanyánk születésnapja, s habár ő már nem volt az élőholtak sorában, Tiberius nagyapánk minden évben megünnepelte azt a napot, amikor szeretett felesége megszületett. Számára ez volt az egyetlen szent és sérthetetlen nap, így ilyenkor a család minden élő tagja, kivétel nélkül, összegyűlt a Draco kastélyban egy közös vacsorára. Erre az ünnepélyes alkalomra vettem egy új, egyszerű, ám elegáns sötétkék öltönyt, amelyet a frissen mosott és ránctalanra vasalt ingem fölé húztam. A cipőmet tisztára suvickoltattam a minap és újra lakkoztattam, így azon sem éktelenkedett egyetlen karc vagy folt sem. Miután felöltözködtem, a hajamra került a sor, elvégre nem hagyhattam, hogy a fürtjeim szanaszét álljanak mint egy szénaboglya egy olyan különleges napon, mint a mai. Természetesen, engem nem igazán hatott át az ünnepi szellem, egyszerűen a nagyapa miatt öltöztem ki ennyire, mert tisztában voltam azzal, hogy ma különösen kritikus lesz mindennel és mindenkivel szemben, én pedig nem kívántam a tyúkszemére lépni – még ha ez azt is jelentette, hogy el kell viselnem az öcsém, Florian idegesítően gyerekes viselkedést. Már csak ennek gondolatára is gondterhelt sóhaj szökött ki a számon.
Ahogy közeledett a vacsora időpontja, úgy telt meg a kastély a Draco összes tagjával, s míg néhányak boldogan csevegtek egymással, addig én egyedül ácsorogtam egy könyvespolc előtt, boromat kortyolgatva, úgy téve, mint aki a könyvek gerincéről olvassa le a címeket. Valójában cseppet sem érdekeltek azok a könyvek – talán, ha lett volna egy orosz közöttük -, egyszerűen csak úgy tettem, mint aki rendkívül elfoglalt volt, mert nem akartam, hogy bármelyik unokatestvérem idejöjjön hozzám, és megpróbáljon egy igen kellemetlen és értelmetlen beszélgetést folytatni velem. Persze, Veronika társaságát szívesen láttam volna, de ő jelenleggel mással volt elfoglalva, én pedig nem erőltettem magamat rá.
Miután minden távoli és közeli Draco rokon megérkezett, bevonultunk a társalgóból az ebédlőbe, ahol nagyapánk már előre megtervezte az ülésrendet, és kis névtáblákon állt mindannyiunk neve. Az egész este folyamán akkor rándult meg legelőször az arcizmom, amikor megláttam, Florian mellé ültetett a nagyapa – mikor tisztában volt azzal, hogy mennyire nem jöttünk ki egymással mi ketten. Azonban hamar ismét rezzenéstelenné vált a tekintetem, mivel megfogadtam, nem fogok foglalkozni ma este Floriannal. Ez az elhatározás egészen addig tartott ki, amíg azt nem láttam, hogy az öcsém már nyitja is a száját, hogy belezavarjon a felnőttek beszélgetésébe. Sejtettem, hogy valami ostobaság hagyta volna csak el ajkait, ezért még azelőtt belé rúgtam az asztal alatt, hogy egyetlen hang is elhagyhatta volna a száját. Nem hiányzott, hogy szégyent hozzon ránk. Florian azonban, ahelyett, hogy megértette volna a célzást, visszarúgott. Egy jó dolog származott ebből: hogy valóban nem szólalt meg, ugyanakkor azt sem hagyhattam, hogy övé legyen az utolsó szó, még ha ez csak egy asztal alatti, láthatatlan mérkőzés is volt kettőnk között. Rövidesen Tiberius nagyapánknak is feltűnt, hogy mit műveltünk mi ketten, s megtörtént az, amitől annyira féltem – kiküldött minket a könyvtárba. Ellenkezésnek nem volt itt helye, nekem egyébként is több eszem volt annál, hogy visszaszóljak a nagyapának, ezért elegáns mozdulatokkal igazítottam helyre az evőeszközeimet, töröltem meg a számat, és csak ezután álltam fel, hogy a könyvtárba menjek. A tartásom mindeközben továbbra is egyenes volt, szégyennek nem mutattam jelét, habár nem is éreztem így. Inkább csak irritált, hogy Florian tönkretette a ma esti terveimet, holott majdnem sikerült eseménytelenül lezavarni a vacsorát. De csak majdnem.
Mire én is beértem a könyvtárba, addig Florian már rég ott terpeszkedett az egyik íróasztalon. Micsoda modortalanság!
- Boldog? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, rideg hangon. Még egy pillantást sem vetettem rá, miközben odasétáltam az egyik kényelmes karosszékhez, és letelepedtem arra. Vele ellentétben én elég jólnevelt voltam ahhoz, hogy ne olyan helyekre másszak, ahová nem ülni szokás. És ő is a Draco nevet viselte! Micsoda szégyen! – Ami azt illeti, kedves Florian, igen, elégedett vagyok, mivel azáltal, hogy itt vagy, biztosan nem fogsz még nagyobb szégyent hozni ránk. A könyvtárban legalább senki nem hallja ostoba fecsegésedet – válaszoltam neki, miközben keresztbe vetettem lábamat, és a székem melletti kis asztalkáról elvettem a könyvet, ami ott volt. Nem igazán érdekelt, hogy mi volt az, csak kinyitottam valahol, és elkezdtem olvasni, hogy ezzel is mutassam, nem vagyok kíváncsi Florian társaságára. – Persze a legjobb az lett volna, ha még néhány percig tartani tudod a lepcses szádat, de mivel ez nem sikerült, így ez a mostani fejlemény is jobb, mint ami akkor lett volna, ha hagyom, elmondd azt, amit akartál – tettem még hozzá egy vállvonás kíséretében.

Nagyon sokszor elelmélkedtem már rajta, hogy vajon mit vétettem a bátyánk ellen. Hogy miért gyűlölt olyan izzó utálattal, hogy még azt is nehezen viselte, ha a jelenlétében egyáltalán levegőt vettem, de sosem tudtam rátenni a kezem a dolog miértjére. Nagytata szerint nem volt mindig ilyen. Valamikor életvidám kisfiú volt, akinek alig lehetett leállítani a beszélőkéjét. Imádta Dahliat, ez azóta sem változott, de valami megtört benne. Akkor, amikor elveszítettük az édesapánkat. Illetve ők veszítették el, nekem igazából csak maradt egy betöltetlen űr a lelkemen. Egy olyan rész, amihez semmi más nem érhetett volna el, csak egy-egy kedves, vagy szigorú apai szó, egy pofon vagy éppen egy simogatás. Igen, Dimi tízéves volt, amikor ez történt. Ő ismeret, ő szerette, ő ragaszkodott hozzá. Ha az anyánk halt volna meg…azt talán én is a saját hibámnak érezném. Hiszen elvettem az életét, hogy én élhessek, de arról nem tehettem, hogy apánk nem volt elég erős, és maga alá gyűrte az átváltozás. Az engem is fenyegetett, és jelenleg olyan lelki állapotban vagyok, hogy nem is bántam volna talán. Sokkal jobb lett volna fiatal férfiként meghalni, mint bent ragadni ebben a gyenge, beteges testben, ami olyan, akár egy lányé, és amit legyűr egy-egy hűvösebb fuvallat.
És akkor nem ejtettem szót Dariusról. Noha a bátyám lett volna az utolsó, akinek beszéltem volna róla, így nem is tudhatta, hogy a szavai már nem képesek sebet ejteni rajtam. Ő sosem szeretett, tőrként szúró szavai nem is fájtak. Ő nem ismeri azt az érzést, amikor attól hallod, hogy ostoba vagy, haszontalan vagy, csúnya vagy, akit a legjobban szeretsz ezen a világon. Mikor újra és újra felemel, hogy utána újra porig alázzon. Dimi nem tudhatta, hogy a szeretett férfi halála nem volt megváltás. Hogy amellett, hogy úgy éreztem, örökre elnyelt az éjszaka, és elvették tőlem az életemet, a gyilkosság sötét foltja is ott maradt a lelkemen. Háromszáz éve hiányzott a napfény, ahogy a bőrömet éri, hiányzott az étel íze, a barátaim hangja, akik lassan megöregedtek, és meghaltak, miközben én változatlan maradtam. Nem tudott már mélyebbre lökni a sötétségben, elnyelt az magától is. Egyedüli fáklyám egy újonnan feltámadt érzés volt, egy olyan, amit nem lett volna szabad éreznem. Lucas tartotta bennem a lelket, a tény, hogy itt van, hogy itt is marad, talán örökre, a családban. Harcoltam az érzéseimmel, a vágyaimmal, félre tudtam volna tenni őket, nehezen, de sikerült volna. Sokkal több minden nyomasztott, mint gondolta volna, így ő már csak felbosszantott.
Leugrottam az asztalról, hogy megkeressem kedvenc helyemet a csigalépcsőn, közvetlenül a fából faragott kígyó feje mellett. Óvatosan megsimogattam a szörnyeteget, ahogy leültem mellé, teljesen tisztában voltam a ténnyel, hogy nagyon is élő lényről van szó.
- De ha nem tűnt volna fel, Mr. Nagyokos te is itt vagy velem…nem tudod tovább emelni az est fényét sziporkázó jellemeddel. – tudhatta volna, hogy nem riadok vissza egy kis szócsatától. Már nem az a taknyos kölyök vagyok, akinek ő lát.
- Igen, talán, ha nem rúgtál volna belém, mikor a nagyapánk történetesen a tanulmányaim felől érdeklődött, most nem lennénk itt. – lenéztem rá, és a nyitott könyvére, merően figyelve egy másodpercig, mire a kemény fedő becsapódott, és makacsul úgy is maradt. Anya szerint a telekinézist a Nagyitól örököltem.
- Mondd, mégis mi a franc bajod van velem? Eltörtem a kedvenc játékodat kölyök koromban, hogy ennyire utálsz? – lassan simogattam a kígyó fejét, kicsit éreztem, hogy meg is mozdul a kezem alatt. Te öreg, lusta jószág te! – Nem hiszem, hogy bármivel is okot adtam volna rá…valami azt súgja, hogy egy csecsemő képtelen okot adni bárkinek, hogy utálja. Értem én, hogy azzal, hogy megszülettem, már nem te voltál az egyetlen fiú…

- Egyesekkel ellentétben, kedves öcsém, nekem pusztán annyi állt a szándékomban, hogy csendben élvezzem a családdal elköltött vacsorát, mert tisztában vagyok azzal, hogy mennyire fontos ez a nap a Nagytata számára – válaszoltam kimért hangon, egyetlen pillantást sem vetve Florianra, kiélesedett vámpír érzékeimnek köszönhetően azonban hallottam, ahogy halkan recseg a padló az öcsém cipője talpa alatt, miközben ő odasétált a lépcsőhöz, és leült annak egyik lépcsőfokára. Szívből jövő, kárörvendő kacaj hagyta volna el ajkamat, ha az a jó öreg bestia megharapta volna Florian kezét, amiért legkedvesebb háziállataként simogatta azt, de hát az évek során már teljesen ellustult a kígyó, és legfeljebb az ismeretleneket marta meg. Mivel azonban ilyesmi nem történt meg – legnagyobb sajnálatomra – nem is méltattam figyelemre tovább az öcsémet, és csak remélni tudtam, hogy ezúttal veszi a lapot, és békén hagy engem. Nem véletlenül vettem az ölembe ezt a rémes könyvet. De még az is jobb társaságnak ígérkezett, mint a legkisebb testvérem. De persze Florian nem hagyhatta ezt ennyiben – komolyan, mintha háromszáz évesen is csak egy tíz éves szintjén állna -, és enyhe telekinetikus képességével becsapta a könyvet az orrom előtt. Egy nagy sóhaj szökött ki erre az ajkaimon.
- És ugyan mit feleltél volna erre, Florian? – kérdeztem az öcsémtől felvont szemöldökkel, s habár hangom továbbra is inkább érzelemmentes volt, némi gúny és lenézés akaratom ellenére is vegyült bele. – Talán csaknem azt, hogy háromszáz év alatt sem voltál képes semmi érdemlegeset letenni az asztalra? – magyaráztam tovább, időt sem hagyva arra, hogy Florian rögtön visszavághasson, miközben kényelmes mozdulatokkal visszatettem a könyvet a kis asztalra. – Mindketten tudjuk, hogy számodra a hallgatás lenne a legelőnyösebb. Kár, hogy nem vagy képes egyetlen másodpercre sem csukva tartani a szádat – sóhajtottam fel olyan gondterhelt módon, mintha személyes sérelemként élném meg azt, hogy nem sikerült Floriant jó modorra nevelni. Persze, nem mintha egyáltalán megpróbáltam volna így tenni, sőt. Meglehet, az én hibám az, hogy Florian olyan lett, amilyen. Elvégre én voltam a legidősebb férfi kicsiny családunkban apánk halála után, talán nekem kellett volna apaként bánnom vele. De ez elég nehezen kivitelezhető, amikor a látásától is rosszul van az ember, nem igaz? Nem is értem, háromszáz évet hogyan bírtam ki eddig vele.
- Soha nem bántam, hogy nem én vagyok a figyelem középpontjában, Florian, ne tévessz össze magaddal. Kettőnk közül neked van kisebbségi komplexusod és feltűnési viszketettséged, nem nekem – válaszoltam továbbra is komor hangon, miközben felálltam a fotelből, és odalépve az egyik könyvespolchoz, ismét a könyvek gerincét kezdtem el tanulmányozni, azon morfondírozva, hogy vajon létezik-e egyáltalán olyan személy, aki minden könyvet elolvasott már ebben a könyvtárban. – Továbbá, nem igazán hiszem, hogy megértened utálatomnak az okát, ezért nem is tartom fontosnak, hogy elkezdjem magyarázni neked azt. Most pedig – pillantottam hátra a vállam fölött, egyetlen pillantást vetve csak Florianra, mielőtt visszafordultam volna a könyvespolc fel –, ha megbocsátanál, jobb időtöltésnek tartom ezeknek a könyveknek a tanulmányozását, mint a veled folytatott igen értelmetlen társalgást – vetettem oda Floriannak, mintha ő nem volna több egy idegesítő kis rovarnál. Tulajdonképp, tartottam ennél többnek őt valaha is? – Nem is értem, mit gondolt Nagytata, amikor ide küldött bennünket… - dörmögtem még az orrom alatt, s habár nem Floriannak címeztem a szavakat, az sem érdekelt, ha kihallgatott.

Ahogy Dimitriből lassan folyt a szó, egyre erősebb késztetést érzetem, hogy felhúzzam a lábaimat a lépcsőfokra, amin éppen ücsörögtem, és tudtam nagyon jól, hogy nem szabad legyűrni ezt a késztetést. Engedni kellett neki, mindig, hagyni, hogy az agyam, a logikus elmém lenyugtassa háborgó érzelmeimet. Ocsmány dolog a poszttraumás stressz, pláne, ha több, mint háromszáz éve kísérti az embert. Ahogy lassan beszélt, ahogy egyre kegyetlenebb és válogatottabb szitkokat vágott a fejemhez. Elegáns szavak voltak ezek, mégis sértések, és vádak, és magas, fekete hajú alakja lassan megváltozott a szememben. Bőrét kreolabbnak láttam, és mintha a szemében is megcsillant volna egy furcsa fény. Mint egy földcsuszamlás. Hangját mélyebbnek hallottam, és egy másodperc alatt már nem is a bátyám állt előttem, hanem valaki, aki háromszáz éve próbálok elfelejteni. Olyan volt, mintha Dariust hallottam volna, így lassan Dariussá változott a szememben.
Nem hagyta, hogy szóhoz jussak, hogy a saját védelmem érdekében akár csak egyetlen szót is szóljak, csak sorolta a hibáimat rendületlenül, mintha soha nem fogyna ki a levegőből. És én elhittem, mikor a Nagytata azt mondta, hogy neki és a nővéremnek is vannak gondjaik, de valahogyan látni soha nem sikerült. Most is, egy tökéletes férfi állt előttem, olyan, amilyen kisfiú koromban én is lenni akartam, aki már mindent elért ebben az életben, akire a családja büszke lehet, aki erős és tökéletes.
És akkor ott kuporogtam én, a lépcsőn, a saját térdeimet ölelve, miközben hangtalan könnyeim lassan eláztatták az öltöny finom anyagát a térdemen. Tökéletlen voltam, és haszontalan, árnyéka egy valódi vámpírnak, hiszen én nem születtem…engem teremtettek, és egy fióka soha nem olyan tökéletes, mint egy tiszta vérű. Itt voltam én, lelkemen megannyi vérző sebbel, amit senki sem látott, mert nem akartam, hogy lássák. Mert a bátyám már így is gyengének tartott, nem mertem belegondolni, mit hinne rólam, ha megtudná a titkomat. Megtanultam már csendben szenvedni, elrejteni a fájdalmamat, így reméltem, hogy ő sem hallotta meg, hogy itatom az egereket. Azt úgyis gyakran csinálom, ha senki sem lát.
- Igen…tudom, hogy szerinted léteznem sem lenne szabad…nem újdonság, ezt hallottam már mástól is. Mondd csak ki, hogy mit gondolsz rólam…mondd csak ki, hogy haszontalannak tartasz, amiért csak három diplomám van, bár ez a te figyelmedet láthatóan elkerülte…-a hangom olyan nyugodt, mintha mi sem történt volna de a fejemet képtelen vagyok megemelni, hiszen akkor látná, hogy vörösre sírtam a szememet. Nem is igazán ő miatta sírtam. Sokkal jobban fájtak azok a szavak, amik ugyan rég elhangzottak már, körülöttem mindig ott lebegtek, apró kísértetekként. „Ostoba” „Ocsmány” „Haszontalan” „Ribanc" és egyéb válogatott szidalmak, amik soha nem hagytak el.
- És tudod…ha egy kis pondrónak tartasz, aki nem is érdemli meg az életet…hát nem vagy vele egyedül. Fogalmad sincs, hányszor kívántam már, hogy bár én haltam volna meg, és bárcsak még élne az apátok…-direkt kihangsúlyozom, hogy a „TI” apátok, hiszen láthatóan még csak a testvérének sem tekint. – Fogalmad sincs róla, hogy én ki vagyok…hogy mit tettem le arra a „bizonyos asztalra”. Nem ismersz Dimitri, és nem is fogsz soha, nem számít, hány év telik el. Mert nem látsz át ezen az ostoba dühödön, ha rólam van szó…és tudod, kisfiú koromban annyira vágytam rá hogy szeress! Hogy egyszer majd jó testvérek lehessünk, hogy elmondhassam neked, hogy én mennyire felnéztem rád, és mennyire szerettelek…de most örülök, hogy fogalmad sincs az életemről. Mert inkább a pokol…újra és újra… -nagyot kellett harapnom az ajkamba, hogy ne essen ki belőlem, amit mondani akarok. Hogy inkább támadjon fel Darius, üssön-verjen ahogy akar, mint egy ilyen családban élni. Képmutató banda egytől egyig, hánynom kell tőlük.