Vérfarkasnak lenni volt a világ egyik legnagyobb szívása. Soha nem sikerült megértenem, hogy miért ér minket ekkora diszkrimináció, hogy miért pont minket pécézett ki mindenki magának. Nem mintha nem lett volna magától is elég szívás az életünk, még akkor ott voltak azok is, akik szándékosan kötekedtek velünk, akik szándékosan rúgtak belénk még egyszer. Szerencsére én a természetemből fakadóan sem voltam könnyű préda az ilyenek számára, és mindig habozás nélkül siettem más segítségére, de tagadhatatlan, hogy nem mindenki volt olyan, mint én. Köztünk, vérfarkasok között is voltak sokan, akik érzékenyek voltak, akik nem tudtak kiállni magukért, és emiatt könnyű prédává váltak. Nem voltam szuperhős, egyszerűen fizikai képtelenség lett volna, hogy minden sikátorban ott legyek, és figyeljem, mikor van balhé, de amikor véletlenül mégis egybe belebotlottam, akkor kérdés nélkül vettem védelmem alá a vérfarkasokat. Különösen egy kislány volt az, akit eddig véletlenül többször is sikerült megvédenem. Adeline volt a neve, és nála jószívűbb, önzetlenebb emberrel még soha nem találkoztam. Emiatt azonban rendszeresen lett bántalmazás áldozata. És sajnos, hiába kergettem el a kötekedőket sokszor, amíg ő nem tanult meg kiállni magáért, addig a zaklatások sem fognak abbamaradni. Ezt elmondtam neki is, de még csak egy kislány volt. Még nem sikerült eljutnia erre a szintre, én pedig addig csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog vele valami komoly baj történni addig.
Ma mindenesetre, Adelinenak hatalma mákja volt, hogy pont arra felé jártam, ahol ő is volt, és így meghallottam a segélykiáltásait. Egyből félbehagytam a saját dolgomat, és siettem a lány megmentésére. Ezúttal három felnőtt szemelte ki magának, akiknél ráadásul kés is volt. Kedvem lett volna hangosan káromkodni ezt látva, de nem volt időm erre, egyből támadásba lendültem. Alapvetően nem kellett volna, hogy sokáig tartson a küzdelem, csakhogy a támadók nem egyszerű emberek voltak, hanem valamilyen más fajhoz tartoztak, ráadásul valamennyire a verekedéshez is értettek. Az első tagot, akire ráugrottam, egy határozott tarkóra mért csapással a földre küldtem, majd miközben a második fickóval kezdtem el dulakodni, a harmadik elkapta Adelinet, és a kést a torkához szegezte. Azt akarták, hogy adjam meg magam, cserébe elengedik Adelinet. Őszintén szólva, nem hittem nekik, de nem volt túl sok választásom, lévén, hogy én fegyvertelen voltam, ezért megadóan felemeltem a kezeimet. A tag, akivel addig verekedtem, erre erősen megragadta a karomat, és a hátam mögött lefogta azokat. A harmadik viszont elengedte Adelinet, aki így gyorsan el is iszkolt. Örültem, hogy már nem volt itt, így nem kellett végig néznie azt, ahogy nyílt csonttörést okoztam annak, aki lefogott. Testőr voltam, nem volt sok esélyük ezeknek a fickóknak. Egyedül egyszer voltam figyelmetlen, aminek köszönhetően jól oldalba is szúrt az egyikük, de figyelemre se méltatva a sérüléseimet verekedtem tovább. Pár percen belül pedig véget is ért a harc, a három tag pedig igen sietően távozott a tetthelyszínről, míg én összeszorítva a fogaimat csúsztam le a fal tövében.
- Bassza meg – szorítottam össze a fogaimat, miközben igyekeztem egyik kezemmel leszorítani a sebet, hogy ne vérezzek tovább, míg a másik kezemmel és a fogammal a pólómat próbáltam meg nem túl sok sikerrel eltépni.
Ezt neked Nadine, amiért hősködni próbálsz. És mit kaptál érte cserébe? Semmit. Még Adeline is elfutott, itt hagyott. Nyílván, ennek örültem, mert legalább nem kellett ezt az egészet végignéznie, mégis örültem volna, ha most lett itt volna valaki, aki legalább annyiban tudott volna segíteni, hogy egy szaros csíkot letépjek a ruhámból és lekössem a sebet vele.