Minden annyira új itt, annyira nagy, színes, hangos és félelmetes, hogy a repülőtéren, a kijárat előtt azon kaptam magam, hogy egy régi pravoszláv imát mormolok, amire Papuska tanított. Pedig már legalább tíz éve nem imádkoztam. Egyszerűen nem tudtam, nem voltam rá képes, hogy egy olyan istenhez imádkozzak, aki engedi, hogy a Volkov családhoz hasonló szörnyetegek éljenek a Földön. És most, most itt voltam, ebben a hatalmasnak tűnő országban, teljesen egyedül. Az agyam ugyan tudta, hogy az Anyaföld sokkal nagyobb mint az Államok összevéve, de mégis, a mássága, a modernsége, és a hozzáállása az élethez megijesztett. A tudat pedig, hogy egy újabb vámpír-fészekbe készülök, nem segített, hogy kevésbé legyek ideges. A torkomban dobogó szívvel léptem ki a reptér kapuján.
Odakint a sok sárga taxi között elegáns, lesötétített ablakos autó várakozott, az előtte szobrozó férfi táblát tartott a kezébe, amin Cirill betűs írással az én nevem állt. Megörültem neki, hogy ismerős betűket látok, mert mióta felszálltam a repülőgépre, mindenki angolul beszélt, minden angolul volt kiírva, és én alig értettem egy szót. Tudtam angolul, néhány egyszerű mondatot, de hogy kifejezzem magam, az teljes képtelenségnek tűnt. Huszonöt évem alatt semmi mást nem hallottam, csak oroszt, és el voltam veszve. Segített, hogy legalább a nevemet az anyanyelvemen láttam leírva.
Bőröndjeimet magam után húzva a kocsihoz siettem, köszöntem a sofőrnek, majd gyorsan bekászálódtam. Benyúltam a táskámba, és elővettem egy vaskos mappát belőle. Nevek, születési dátumok és egyebek sorakoztak bene, akkurátusan összeírva, a Draco család tagjai. Nem akartam úgy beállítani, hogy legalább az arcokhoz tudjam társítani a neveket, így napok óta ezt bifláztam. A képeket elnézve ők is mind tökéletesek voltak. A családfő, Tiberius arcról kedvesebbnek és tapasztaltabbnak tűnt, mint Anton, a fiai és lányai, ahogyan az unokái is, mind tökéletes, és gyönyörű lények voltak. Mert még nem ismertem őket, de pont emiatt nem is mertem véleményt formálni. A kezem minduntalan visszakalandozott egyetlen lapra, ahonnan két gyönyörű, jeges kék szem nézett vissza rám szigorúan. Dimitri Draco. Ha jól tudták a gazdáink, ő volt az egyetlen a családban, aki folyékonyan beszélt oroszul, nem véletlenül viselte épp a Dimitri nevet. Gondolom, majd az ő nyakába fognak varrni engem is.
Ahogy az autó csendesen suhant a külvárosi villanegyedben, hirtelen úgy éreztem, én nem vagyok idevaló. Megszállt, valami sötét balsejtelem, hogy célja, oka van annak, hogy engem ide küldtek, a puszta jóindulaton kívül. De már nem volt visszaút, már ott ültem a kocsiban, ami előtt hamarosan kibontakozott a Thornewood kastély félelmetes sziluettje. A gyomrom a torkomig ugrott, ahogy kiszálltam, és a sofőr kipakolta mellém két hatalmas bőröndömet. Ő nem fog bejönni velem, egyedül vagyok, és mintha a Pokol kapujában állnék.
Néhány mély levegő után rávettem magam, hogy közelebb lépjek az ajtóhoz. Megfogom a súlyos kopogtatót, és előre jelzem, hogy be fogok lépni az ajtón. Döng az épület is bele, de bentről megszólal egy kedves hang. Nem értem, mit mond, mégis be kell lépnem, ők a vendéglátóim.
Odabent, a lépcső alján szembe találom magam Tiberius Draco mosolygó arcával. Furcsa, rozsdás orosszal szólal meg, de az arca mosolyog.
- Bizonyára te vagy Vasilisa…üdvözöllek az otthonunkban! Gyere beljebb, hadd mutassam meg a szobádat!
- Kö…köszönöm. – hebegek zavartan, el is feledkezem róla, hogy nem oroszul kéne válaszolni. Nem is erőltetem a beszédet inkább, csak követem a férfit, ahogy elindul felfelé a lépcsőn, a hatalmas utazótáskáimmal a kezében. Időm sincs körbe nézni, rácsodálkozni a ház lenyűgöző gazdagságára. Két emeletet lépcsőzünk felfelé, de úgy tűnik, a földszinten, és az elsőn ugyanúgy lakik valaki, ahogyan a második emeleten is, ahol végül megállunk. Tiberius kimért lépésekkel egy ajtóhoz lép, és bekopogtat rajta.
- Dimitri…itt vagy fiam? Gyere, szeretnék bemutatni valakit!
Szívdobogva figyelem, ahogy kinyílik az ajtó, és megjelenik benne az arc, amit az előbb a kocsiban olyan sokszor megnéztem. Dimitri Draco komoly, kicsit talán komor arca, és szinte érzem, ahogy elvörösödöm. Nem olyan, mint Jurij, pedig tudom, hogy ő is vámpír, mégis…emberibbnek látom.
- Dimi, ő itt Vasilisa, az új ösztöndíjasunk, Szentpétervárról. – mondja az idős vámpír és óvatosan maga elé tol, közel a magas, jóképű férfihez. – Mivel nem beszéli jól a nyelvünket, a te emeleteden fog lakni…mutasd meg neki a szobáját, és gondoskodj róla, hogy minden rendben menjen!
Ezzel a végszóval sarkon is fordul, és mire egyet pislanthatnék, már ott sincs, én pedig megszeppenve nézek fel a fölém tornyosuló vámpírra.
- Khhmmm…A…a nevem Vasilisa Pjotrovna Orlova…nagyon örülök, hogy találkozunk Dimitri…- oroszosan ejtem ki a nevét, szinte a nyelvem hegyén van, hogy Dimkának szólítsam, de nem teszem. Várakozva pillantok fel rá, hogy akkor menjünk, mutassa meg azt az emlegetett szobát.

A tegnapi napom elég zsúfolt volt, ugyanis egy nagy multicég eldöntötte, hogy terjeszkedni próbál Oroszország felé, de hogy bárki is beszélje közülük a nyelvet, arra bizony senki sem gondolt. Így hát engem kértek meg, hogy a tárgyalásokon, megbeszéléseken és minden más egyeben tolmácsoljak nekik – természetesen, pusztán egy szép összeg fejében voltam hajlandó ezt a munkát elvállalni, mert sejtettem, hogy a tolmácsolás mellett még a fordítói munkát is a nyakamba sózzák majd, amikor rájönnek, túl drága lenne még egy külön fordítót is felbérelni. Már előre migrén gyötört, ha csak erre gondoltam. Egyelőre mindenesetre úgy tűnt, hogy erről nincs szó – pont tegnap mentek le az első tárgyalások, amivel el is ment az egész napom. Szerencsére mára semmi nem volt beütemezve, így reggel sokáig aludtam, kiélveztem, hogy végre ismét van egy nap, amit lustálkodással tölthettem. El is határoztam, hogy elmegyek majd egy masszőrhöz, mert éreztem, hogy az izmaim a stressztől ismét egyre inkább bedurrannak. Egyelőre mindenesetre idáig nem jutottam el, csak felkelés után kényelmesen elvégeztem a fürdőszobai teendőimet, megreggeliztem, majd hanyatt vágódva az ágyon felvettem az éjjeliszekrényemről az orosz üzleti kultúráról szóló könyvet, hogy tovább tanulmányozhassam azt – mert még szabadnapomon sem szoktam megszabadulni a munkától teljes mértékben.
Már vagy egy jó száz oldalon is túl voltam, amikor kopogást hallottam a bejárat felől. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy a külvilágot teljesen kizártam, így nem hallottam, hogy bárki feljött volna. Enyhe érdeklődéssel keltem fel az ágyról, és mentem oda az ajtómhoz, hogy kinyissam azt. Csak ekkor éreztem meg az emberszagot. Nem igazán értettem, hogy mi folyik itt, ezért késlekedés nélkül ajtót nyitottam, csakhogy a Nagytata fogadjon engem. Gyorsan elhadarta az emberlány bemutatkozását, majd mielőtt én akár egyetlent is nyikkanhattam volna, a lányt szinte a karomba lökte, miközben ő sietősen elmenekült a bűntett helyszínéről, én pedig csak álltam ott megszeppenve, kócos hajjal, melegítőnadrágban és egy egyszerű pamutpólóban. Hirtelen nem is tudtam, hogy mire gondoljak először: legyek mérges a nagyapára, amiért koloncot akasztott a nyakamba, vagy legyek mérges arra, amiért nekem nem szóltak erről eddig, vagy legyek zavarban amiatt, hogy ennyire alulöltözött vagyok egy vendég előtt? Végül úgy döntöttem, hogy felveszem a Draco dölyfösséget, és egyáltalán nem mutatok zavaromból és mérgemből egy keveset sem. Én voltam Dimitri Draco, és az hétszentség, hogy egy emberlány nem fog kifogni rajtam.
- Nos – köszörültem meg a torkom –, Vasilisa, ugye? – kérdeztem tőle oroszul, miközben egy igencsak rossz érzés kezdett eluralkodni rajtam, amiért a korábbi kis párbeszéd is oroszul zajlott le. – Beszélsz angolul vagy csak oroszul? – érdeklődtem tovább, miközben ellöktem magamat az ajtó félfától, és gyorsan becsuktam a hátam mögött a szobám ajtaját. Ki nem állhattam, ha behatoltak a privát szférámba. Még a családtagok közül is csak néhány személytől viseltem el, na de hogy egy teljesen vadidegen flangáljon itt és turkáljon a cuccaim között?! Teljességgel elfogadhatatlan volt. Így már tudtam is, hogy melyik szobába fogom őt vezetni az emeleten. – Kövess – intettem a fejemmel a folyosó másik felébe, majd meg sem várva, hogy mit reagál, kikerülve őt megindultam a másik hálószoba felé, ami az emeleten volt, és ami – teljesen véletlenül – a lehető legmesszebb volt az én szobámtól.
- Mennyi ideig tervezel az Államokban maradni? – kérdezgettem a lányt tovább, csakhogy tudjam, mire számítsak vele kapcsolatban. Természetesen, azt nem ajánlottam fel neki, hogy cipelem helyette a csomagjait. Egy igen rövid, pár perces sétát követően már ott is voltunk a szobánál. Lenyomva a kilincset tágra nyitottam az ajtót a lány előtt, és ezúttal megvártam, hogy ő lépjen be először. – Ez lesz a szobád – feleltem, igyekezve nem mutatni az ingerültségemet, inkább tartottam magam a rideg precizitáshoz. – Lehet, egy kicsit poros most, de majd szólok a cselédeknek, hogy takarítsanak ki – tettem még hozzá, majd karba tett kezekkel megálltam az ajtóban, és arra vártam, hogy a lány szemügyre vegyen mindent a szobában. Ha elnyerte a szoba tetszését, nagyszerű, ha nem, hát, akkor is csak ezt kapja.