Tudjátok, alapvetően szerettem a Draco kastélyban lakni – nem véletlen, hogy háromszáz év alatt sem költöztem el onnan, hiába kellett így együtt élnem a kisöcsémmel is, akit ki nem állhattam. Ennek többek között az volt az oka, hogy apa is itt lakott, a kastélynak szinte nincs olyan szeglete, ami ne ébresztene bennem keserédes emlékeket. A második emelet, ahol laktam, is az ő részük volt. Anya elköltözött innen apa halála után, hiába nem vallotta be, de én tudtam, hogy képtelen volt elviselni a közös emlékeik súlyát. Mikor azonban elég idős lettem, én szándékosan sajátítottam ki az egész emeletet. Azt akartam, hogy minden, ami körülvesz, apára emlékeztessen, és hogy fájjon a hiánya. A fájdalom volt az egyetlen érzés, amely képes volt beljebb hatolni jéggé fagyott szívembe. Csak ez mutatta, hogy még mindig éltem, hogy nem haltam meg belül teljesen. Így hát maradtam. Maradtam, és szenvedtem, de megérte, máig megéri. Másrészről, így közel lehettem a húgomhoz is, Dahliához, akit pedig a világ összes kincséért sem hagytam volna magára ebben a hatalmas házban. Én tudom ugyanis, hogy milyen érzés teljesen egyedül lenni ebben az épületkomplexusban. Hiába vesznek körül szolgák, hiába vagy a családod társaságában, valahogy mégis magányos tud lenni az ember. Apa volt az, aki mindig feloldotta a fagyos hangulatot, aki képes volt bárkit jobb kedvre deríteni. Én is olyan akartam lenni, mint ő, ám végül szöges ellentétévé váltam. Mégis úgy véltem, hogy a csendes támasz is többet ér, mintha semmi se lenne. Az pedig, hogy Floriannal mi volt, a legkevésbé sem tudott érdekelni.
Mindenesetre, ma nem volt semmi különös dolgom, így végül úgy határoztam, hogy megejtem Dahliaval azt a bizonyos beszélgetést. Ezért is indultam útnak két vértasakkal a kezemben, ami az ő és az én kedvenc vértípusomat tartalmazta, mert már kezdésképp le szerettem volna kenyerezni őt. Sejtettem ugyanis, hogy hogyan fog ez a beszélgetés véget érni, mégsem tudtam megállni, hogy legalább még egyszer utoljára a házasságuk előtt ne fejezzem ki abbéli kétségeimet, hogy ez volna a helyes döntés. Igen, Lucas Heathrow-ról volt szó, és nem, nem ismertem őt, és nem is kívántam megismerni, hiába lakott ő is már egy ideje velünk. Volt valami azonban a kisugárzásában, ami nem tetszett nekem. Nem éreztem úgy, hogy megérdemelni az én kis Dahliámat.
Felérve a harmadik emeletre, megköszörültem a torkomat, majd bekopogtam az ajtón. Hallottam a bentről kiszűrődő halk neszeket, így tudtam, hogy a húgom itt volt. Amint megérkezett a „Szabad” kiálltás, lenyomva a kilincset csendesen benyitottam a szobájába.
- Zavarok? – kérdeztem óvatosan, miközben megálltam az ajtóban. – Csak beszélgetni szeretnék egy kicsit. Hoztam nasit is – emeltem fel a két tasakot a kezemben, hogy ezzel is mutassam, nem üres kézzel érkeztem. Ha Dahlia nem küldött el, akkor először becsuktam a hátam mögött az ajtót, és csak azt követően léptem beljebb. – Tessék – nyújtottam át neki a kedvenc vértípusát tartalmazó, átlátszó tasakot egy szívószállal egyetemben, majd amint átvette azt tőlem, én is helyet foglaltam az ágyon. – Mi újság? – kérdeztem, próbálva lazaságot mutatni, és nem egyből azzal indítani a párbeszédünket, hogy: „Nem mehetsz hozzá Lucas Heathrowhoz. Megtiltom.” Még én is tudtam, hogy ez nem éppen ideális kezdése egy beszélgetésnek a húgommal, akivel, nem mellesleg, egy ideje nem volt már alkalmam szót váltani. Így hát maradtam az átlátszó „mizu” dumánál, bár titkon reménykedtem abban, hogy Dahlia egyenesen átlát rajtam, és inkább azt mondja, csak bökjem ki, amit akarok. Nem voltam az a kertelős típus, kivéve, ha róla volt szó. Őt soha eszem ágában sem volt megbántani, ezért mindig ügyeltem arra, hogy neki a kevésbé fagyos oldalamat mutassam. Azt a Dimitrit, aki meghalt az apánkkal együtt, és akinek egy darabkája egyedül Dahlia társaságában tudott csak ismét a felszínre törni.

Hónapokkal ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy a két kupacnyi, javításra váró dolgozatköteget csábítóbbnak találjam az esküvői magazinnál, amit épp lapozgattam. A szalonban nem jutottunk semmire anyával a ruhaválasztást illetően, úgyhogy azzal a kéréssel nyomták a katalógust a kezembe, hogy a hétvégéig jelezzek vissza,  ha mégis csak elrabolná a szívemet valamelyik ruha. Most azonban, ahogy ismét átlapoztam a kínálatot, a szebbnél szebb csipkéket és abroncsokat, semmiféle izgatottságot nem éreztem. Sőt, az egész ruhakérdés bosszantott. Az esküvőnk legfontosabb, legélvezetesebb pontja tehernek tűnt,  amit mielőbb magam mögött akartam tudni, hogy ne idegesítsen tovább - vajon ez mit árult el rólam és Lucasról?
Ingerülten becsuktam a magazint és elterültem az ágyamon. Az utóbbi hetekben minden idegesített. Lucas elérhetetlensége, az esküvő közeledése, Florian mártírkodása, anyám társasága - még Alec kedvessége is. Ha nem vállalta volna át a dolgozatok javítását, hogy több időm maradjon az esküvői készülődésre, legalább most lenne valami ürügyem elodázni a ruhaválasztást. Meg aztán mit gondol rólam, annyira gyenge vagyok, hogy ne boldogulnék el mindkettővel? Bármit is vettem eddig a fejembe, mindig hibátlanul és maradéktalanul befejeztem.
Nagy, fáradt sóhaj tör fel belőlem. Nem Alec a hibás. Még csak Lucast sem tehetem meg bűnbakként. Velem nem stimmelt valami, a probléma forrása én magam voltam, és ettől a felismeréstől csak még nyomorultabbul éreztem magam.
Ekkor hallottam meg a lépteket, melyek először hitetlen, aztán gyengéd mosolyt csaltak az arcomra. Az egyetlen személy közeledett, aki iránt még nem éreztem enyhe irritáltságot.
- Szabad! - kiáltottam ki, de csak akkor tornáztam magam ülésbe az ágyon, mikor Dimi már belépett rajta. Érdeklődve pillantottam a kezében tartott zacsira, majd vissza rá, gyanakvón összehúzva a szemöldököm.
- Ajaj. Kit kell elásni? Egy pillanat, csak átöltözöm. Ebből a nadrágból sosem jönne ki a föld... - Nem megbántani akartam, pusztán tényeket közöltem: Dimka kedvessége mindig valami hátsó szándékot rejtett, legalábbis mások iránt. Velem sokszor volt indokolatlanul is gyengéd, most mégis úgy éreztem, forgat a fejében valamit. Háromszáz év alatt a legtompább húg is kiismeri a fivérét.
Ahogy becsukta az ajtót és közelebb jött, feltápászkodtam az ágyról, majd a felém nyújtott tasak mellett ellépve egyszerűen belesétáltam a karjaiba. Egyik karommal a nyakát, a másikkal a törzsét fogtam át és szoros ölelésbe vontam, amihez kicsit lábujjhegyre kellett állnom, hogy felérjem. Vagy fél percig el sem engedtem; szükségem volt a fényes páncélú lovagomra, aki a megmentésemre sietett a krízist érezve - még ha nem is ezért jött.
- Köszönöm - motyogtam bele a vállába, mielőtt elhúzódtam volna tőle és átvettem a tasakot. Oh, még szívószálat is kaptam! Egyre biztosabb voltam benne, hogy Dimi valamit nagyon is forgat a fejében.
Visszahuppantam az ágyra és megpaskoltam magam mellett a takarót, magam mellé invitálva őt, majd anélkül, hogy vetettem volna rá egy pillantást, felmarkoltam az esküvői katalógust és a bátyám kezébe nyomtam.
- Bökj egy ruhát. Mindegy, melyiket. Hunyd le a szemed, pörgess bele és mutass rá egyre. - Mielőtt azonban teljes érdektelenségbe löktem volna az egész ruhaválasztósdit, a tökélyre fejlesztett maximalizmusom nem bírta ki, kénytelen voltam hozzátenni: - Csak ne olyat, aminek pántja van. És ne legyen rajta csipke. - Bíztam a képességeiben és abban, hogy képes random mód kiválasztani olyan ruhát, ami még az én lehetetlenül magas és teljesíthetetlen elvárásaimnak is megfelel. Hiszen Dimiről volt szó, a legnagyobb gyerekkori hősömről. Bármit is kezdett a rábízott feladattal, közben beleszürcsöltem a vérbe. Oh, a kedvencem! Ettől aztán ismét gyanakvón összeszaladt a szemöldököm, kérdő pillantással kezdtem el vallatni a fivérem: ki vele, miért próbálsz lekenyerezni?

Nem voltam kifejezetten az az izgulós fajta, mégis enyhe feszültséget éreztem az izmaimban, ahogy az ajtóban állva arra vártam, hogy a húgom beinvitáljon. Eszem ágában sem volt Dahliát megbántani – talán ez lett volna az egyetlen olyan cselekedet, ami után még én is álmatlanul forgolódtam volna az ágyban -, mégsem hagyhattam csak úgy, szó nélkül ezt a házasság témát. Lucas az első pillanattól kezdve nem volt túl szimpatikus nekem, ám az utóbbi napokban, hetekben, az a benyomásom támadt a húgomat elnézve, mintha már ő sem lelkesedett volna annyira a házasságáért. Talán csak beképzeltem az egészet. Talán. De azért szerettem volna biztosra menni.
- Egyelőre senkit, de ez még könnyen változhat – nevettem fel halkan Dahlia viccelődését hallva. Senki nem ismert olyan jól, mint a húgom. Sejtettem, hogy már az első pillanattól fogva, hogy betettem a lábam a szobájába, átlátott a kedvességemen és rájött a hátsószándékra, de egyelőre úgy tűnt, hogy hagyja, magamtól bökjem ki azt, amit akarok. Olykor kicsit azért utáltam ezért a tulajdonságáért, amikor pontosan tudhatta, hogy az ő esetében miért esik annyira nehezemre hangot adnom bizonyos gondolatoknak.
A hirtelen jött ölelésén egy kicsit meglepődtem, ezért enyhe fáziskéséssel viszonoztam csak azt. Talán egy kicsit még szorosabban is öleltem meg, mint ő engem – valahogy annyira színtelen és érzelemmentessé vált a világom apa halála után, hogy az ilyen apró szeretetnyilvánítások is erősen szíven ütöttek. Talán, ha nem Dahlia állt volna itt, hanem valaki más, akkor nem támadt volna hirtelen erős ingerem arra, hogy könnyekben törjek ki, és elmeséljem neki, mennyire nem voltam jól, már jó pár évszázada. Talán… talán egyszer Dahlia lesz az, aki beláthat a jégpáncélom mögé, de ennek nem most jött el az ideje. Ez a beszélgetés nem rólam szólt, és egyébként sem akartam gyengének tűnni a húgom előtt. Neki egy erős bátyra van szüksége, akire mindig, bármilyen körülmények között számíthatott. Nem arra a megtört lelkű Dimitrire, aki valójában voltam.
Nem értettem, hogy miért mondott köszönetet, elvégre nem is tettem semmit, de azért halvány mosolyt csalt az arcomra, miközben megsimogattam a haját, mint ahogy gyerekkorunkban is sokszor tettem. Végül aztán elengedett, és lehuppanva az ágyra már invitált is maga mellé. Csak megcsóváltam a fejem ezt látva, ez a mozdulat mögé rejtve a mosolyomat, ami még mindig az arcomon virított.
Igyekeztem úrrá lenni arcvonásaimon, miközben leültem az ágyra. Talán túlságosan is professzionális kifejezést öltöttem magamra a magazint lapozgatva, hogy eleget tegyek a húgom kívánságának. Persze, valójában egyáltalán nem értettem a ruhaválasztáshoz, s míg a férfi divat azért engem is foglalkoztatott, a női ízlés megértése igencsak távol állt tőlem. Dahlia akkor is a leggyönyörűbb nő lett volna a számomra, ha egy zsákot választana mennyasszonyi ruhának.
- Ezek közül egyiket sem érzem az igazinak. Talán jobb lenne, ha varratnál egy ruhát magadnak – jelentettem ki végül diplomatikusan, miközben becsuktam a magazint, és félretettem azt. Néhány másodpercig fürkészőn pillantottam a húgomra, megpróbálva kiolvasni a gondolatait az arcából, s habár egyikünk sem volt gondolatolvasó, olyan érzésem volt, mintha ő is pontosan belém látott volna. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdeztem végül, megtörve a csendet.

Nem sok pozitívumát láttam az öröklétnek, ezt mindig is előszeretettel hangoztattam, egyvalamiért azonban olykor kifejezetten hálás voltam, hogy évezredek álltak még rendelkezésünkre: nem kellett idejekorán búcsút mondanom a családomnak. Tudtam, hogy Dimivel még rengeteg mindent fogunk átélni együtt és mindig itt leszünk egymás számára, és ezekben a pillanatokban borzasztóan örültem neki, hogy vámpírnak születtünk. Úgy éreztem, az az ölelés mindkettőnknek egyaránt kellett, úgyhogy elnyújtottam addig, ameddig szükséges volt, mielőtt még beljebb invitáltam volna a fivéremet.
Dimi javaslatát hallva őszintén leesett az állam. Azt hiszem, mindent elárult a lelkivilágommal kapcsolatban az, hogy erre én nem is gondoltam. Nagyon nem voltam fejben ott, ahol lennem kellett volna, hiszen a saját ruha megtervezése pontosan hozzám illő ötletnek tűnt. Hogy erre pont a női divatot tekintve nulla érzékkel rendelkező bátyám hívja fel a figyelmemet... Egyaránt volt lenyűgöző és megsemmisítő.
- Hogy hívják?! - csaptam le rögtön a témára, és azzal együtt az újságra is a kezében. - Tuti, hogy találtál valakit magad mellé, ha ez előbb jutott neked eszedbe, mint nekem. - Vagy csak tényleg túl sok volt az aggasztó előjel, amit már nem szabadott volna még tovább figyelmen kívül hagynom. Újfent belelapoztam a magazinba, egészen más szemmel nézegettem már a ruhákat: igyekeztem összeszedni, melyiken mi tetszett és melyikből mit emelnék át a saját, egyedi ruhámhoz. Rég érzett lelkesedés öntött el, halvány és törékeny, de egy kicsit mintha ismét fellobbant volna bennem a menyasszonyi szellem, amit Dimi következő kérdése egy egészen kicsit kipukkasztott.
Merengve szürcsöltem egyet a vértasakból azt mérlegelve, játsszam-e el, hogy nem értem, mire gondol, végül azonban úgy voltam vele, jobb minél előbb túlesnünk a dolgon.
- Mondd, hogy a tata nem fog évszázadokon át szekálni a házassággal, ha most nem megyek férjhez, és hogy nem fog belekötni mindenkibe, aki megtetszik nekem és nem fogja azt éreztetni, hogy kevesebb vagyok nálatok, amíg nincs egy férfi az oldalamon. - Szúrós pillantással, élesen fürkésztem Dimit, várva, hogy merjen ellent mondani nekem. Tudtam, hogy nem fog, hiszen ő is legalább olyan jól ismerte a nagyapánkat, mint én.
- Mert ha ezeket nem tudod megígérni nekem, Dimi, akkor igen. Biztosan ezt akarom. - félredobtam a magazint, érdeklődésemet vesztve benne, és elhelyezkedtem törökülésben az ágyon, a bátyámmal szemben. Két kezembe fogtam a tasakot és újabbat szürcsöltem belőle.
- Szeretem Lucast. Tudom, hogy nem az a szőke herceg, akit mellém képzelsz és aki szerinted méltó hozzám, de rendes srác. Kedves. És őszinte. Ez annyira ritka manapság... - És ember, aki néhány évtized múlva örökre itt hagy majd. Megértettem Dimi kételyeit, nekem is voltak, mégis őszintén úgy hittem, ha menni hagyom Lucast, soha nem fogok hozzá hasonlót találni.

- Micsoda? – vontam fel meglepetten, enyhén zavarban a szemöldökömet, amikor Dahlia szó szerint letámadott a kérdésével. Sejtettem, hogy mire gondolt – azt hitte, hogy találtam magamnak egy barátnőt, és azért voltam képes tanácsot adni neki. Nem akartam elkeseríteni azáltal, hogy azt mondom neki, ha tényleg akarná az esküvőt, sokkal előbb eszébe jutott volna neki is. Biztos voltam abban, hogy ő is tisztában volt ezzel. De az, hogy barátnőt feltételezett nekem (nekem!), több mint elképzelhetetlen volt. Mégis megjelent lelki szemeim előtt az a szőke orosz emberlány, akit Nagytata a nyakamba varrt, és azóta a háromnegyed emeletemet sikerült befoglalnia a cuccaival. Ugyan, kinek kell barátnő, amikor egy ilyen elviselhetetlen némbert kell pesztrálnia állandóan? – Ismerhetnél, húgi. Nem nekem valók a párkapcsolatok, se semmilyen emberi kapcsolatok. Tudod, hogy csapnivaló vagyok ezekben – húztam össze a szemöldökömet kissé durcásan, mint akit tényleg sértett a feltételezés, hogy barátnője van.
A kérdésem elhangzását követően érezhetően feszültebbé vált a légkör, de muszáj volt megkérdeznem ezt tőle. A házasság egy életre szóló dolog volt, legalábbis a mi családunkban, és én teljesen biztos akartam lenni abban, hogy Dahlia nem fogja megbánni a döntését. Végül, amikor a húgom felsorolt mindent, amit Nagytata eddig is az orra dörgölt közvetlen vagy közvetett módon, csak nagy sóhaj tört fel torkomból, mert igaza volt. Ezek közül egyiket sem tudtam megígérni neki.
- Szökjünk meg? – kérdeztem tőle. – Egy messzi helyre, ahol nem kell többé Draconak lennünk, ahol a Nagytata nem tud elérni bennünket, és békében élhetünk – beszéltem tovább teljes komolysággal. Dahliának csak egy szavába került volna, és csapot-papot itt hagyva elutaztam volna vele akár a világ végére is. A fő az ő boldogsága volt, és ezért tényleg bármit megtettem volna. Bármit.
- Miért érzem úgy, hogy ezzel próbálod magadat is meggyőzni? – sóhajtottam fel ismét, amikor azzal jött, hogy ő bizony szereti Lucast. Valahogy azonban hiányzott a teljes meggyőződés a hangjából, inkább tűnt makacs ragaszkodásnak. Ismertem a húgomat, jobban is, mint talán ő gondolta volna. Tisztában voltam azzal, hogy bármibe is kezdett bele, azt nem szerette félbehagyni, hanem minden áron tökéletességgel végezte el azt. Valahogy jelenleg a házassága is pontosan ilyennek tűnt. Mintha már csak azért is végig akart volna menni az úton, ha már egyszer rálépett az ehhez vezető ösvényre.
- Nem, valószínűleg olyan személy soha nem lesz – nevettem fel halkan, mert el kellett ismernem, hogy valóban nagyon nagy elvárásaim voltak a húgom leendő párját illetően. Ám mindennél is fontosabb volt az, hogy a húgomat boldoggá tegye az illető. Eleinte talán Lucas is ilyen volt, ezt nem tudhattam teljes bizonyosággal, de azt igen, hogy már nem így volt. Valami megváltozott, és szerintem ezt mindenki látta, csak kimondani nem merte. – Nekem csak az a fontos, hogy boldog legyél, Lia – pillantottam szomorkás mosollyal az arcomon a húgomra, miközben egy kicsit közelebb csúszva hozzá megfogtam a kezét, hogy érezze, én itt vagyok és itt is leszek a számára örökre. – Az vagy, húgi? Boldognak érzed magadat Lucas mellett? – kérdeztem tőle, miközben áthatóan fürkésztem az arcát, hogy esélye se legyen kibújni a válaszadás alól, vagy ami ennél is rosszabb: hazudni. Mert pontosan meg tudtam mondani, hogy mikor nem mondott igazat.