Hova megy egy ex-sportoló, ha végre akad egy kis pénze? Az edzőterembe, egészen pontosan. Idejét sem tudom, mikor álltam utoljára normálisan ringben, fogsorvédővel, bokszkesztyűvel, meg a többivel, ami kell. Mintha kétszáz éve lett volna. Mintha nem is én lettem volna. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik, mert minden nap megkerül egy csinos agyvérzés, amikor a régi, derékba tört életemre gondolok. Nem jó a gödör legaljáról felfelé pislogva bámulni a csillagokat, és sóhajtozni utánuk. De elkezdeni mászni, meg piszok nehéz.
Hulla készen vagyok, mikor a teremhez érek, olyan fáradt vagyok, mint még soha. Ha megállok, valószínűleg állva elalszom, vagy mint a cápák, egyszerűen meghalok. Sehogyan sem lenne jó. Főleg most nem. Rora újabb szerepet kapott, Anya állapota viszont romlott. Az orvosok már elkezdtek találgatni, hogy mennyi ideje lehet még hátra. Persze, értem én, jobb lenne már megszabadulni tőle, mert akkor én sem járnék minden nap oda, nem ijeszteném meg a többi hozzátartozót. Hát bocsi, hogy nagydarab vagyok, tényleg, igazán. Majd igyekszem össze húzni magam.
A másik tényező, ami kifordította csendes, egyszerű kis világomat a sarkaiból, az az új munkahelyem, és sokkal inkább az új társam volt. Bár nem is igazán a társam, hiszen a felettesem…mégis mindent megtettem volna érte, az első naptól kezdve. Gyakran hallottam is az őrsön, hogy „na Ravalee kapott egy kiskutyát!” mert úgy követtem mindenhová, és figyeltem minden szavát. Magam sem értettem, mi ütött belém.
Ezekkel a gondolatokkal léptem ki az öltözőből, és vettem a ring felé az irányt. Ha csak a boxzsákot üthetem ma, nekem már az is jó lesz. Ekkor valaki koppant a mellkasomon, isteneset káromkodva közben. Lenéztem, hogy megkeressem a hang gazdáját, és az egyik kollégánkon akadt meg a szemem.
Yada is vérfarkas volt, ahogyan én, ám ő rendőrként teljesített szolgálatot a körzetben. Őt kedveltem. Tudta, mit érzek a telihold után, nem hívott kutyának, nem nézett le. Egyenjogúként kezelt. Szélesen rámosolyogtam, őszintén örültem, hogy bele futok.
- Szia! Nem is tudtam, hogy te is ide jársz. -mosolyogtam. – Ne haragudj, hogy csak így letapostalak, igazán nem akartam…de valahol máshol járt az eszem. Mi újság? – kérdeztem udvariasan, és reménykedtem, hogy ha szépen nézek rá, talán kihívhatom egy baráti mérkőzésre.

Ez pont egy csodálatos nap arra, hogy még erősebb kezeket varázsoljak magammal, amivel még több hegedűhúrt téphetek el. És a végén szponzor lehet belőlem a hangszerboltban, mert a végén az összes húrt felvásárolom tőlük és én leszek majd a bolt arca!
De hát ez van a melóhoz kell az erő meg a kondi. Meg azért annyira nincs ellenemre a mozgás. Sose leszek egy szenvedélyből futóversenyekre járó típus, de azért a mozgás mindig jól szokott esni.
Felhúzom magamra a bazi szexi melegítőmet, aztán el is irányulok a terem irányába. Vagyis irányulnék, ha nem gyalogolnék bele egy toronyba. Öregem... múltkor a papír, most meg a torony! Mi van ezekkel?
De aztán kiszélesedik a vigyorom, amikor meglátom, hogy ki a torony, akinek nekisétáltam. Így már mindjárt más a gyerek fekvése.
-Á, tudod, csak benéztem, hogy megvan-e még. - vonok vállat nevetve. -De ha már itt vagyunk, akkor lehet, edzek is egy kicsit. Tudod, milyen tunya és unalmas vagyok. - Jó... mondjuk Mr. Bean szobrot tényleg nem fognak állítani rólam, de egyébként nem vagyok egy szar társaság. Én legalább nem csukom magamra az ajtót és mindig adok a sütimből.
-Mondjuk elmehetnék kardiózni. - mutatok néhány egy kaptafára készült lány felé, akik nagy elánnal gyűrik az ellipszis trénert. Még a nem létező hosszú hajamat is hátradobom a hatás kedvéért.
Soha nem tudnék ekkora sörénnyel élni. Folyton útban lenne, meg az a sok fésülködés. Ennek elég, ha reggel beletúrok és menő. Leginkább ezért választottam ezt a fazont, nincs vele sok gond és még a melóban is elég praktikus.
-Egyébként full átlag. Sok papírmunka. Kevés autókázás. Még több egyenruha. - Na jó, egyébként szeretem az egyenruhát. Kicsinek is erről ábrándoztam, sokszor fel is próbáltam apáét, ami persze akkor még hatalmas volt rám. De annél büszkébben nyargaltam benne körbe a házban. Irtó cuki kislány voltam.  

Yada látványa felvidít. De úgy istenigazából, még akkor is, ha majdnem letapostam szegénykét. Ugyan ő is farkas, de vele nem kell rivalizálnom, nem kell azt éreznem, hogy le kell nyomnunk egymást. Mert nőstény. Itt a szexuális irányultság nem számít, ő nő, én férfi vagyok, nem vagyunk egymásnak ellenfelei, konkurenciái. Így mindig megtalálom vele a közös hangot. A munkában is, néha elbeszélgetünk, néha még a kajájából is megkínál, mikor aznapra nem futja még egy szendvicsre sem. Szerintem már belegárgyultam volna a munkahelyi légkörbe, ha én lennék ott az egyetlen fajtámbeli. Akkor is, ha „csak” egy rehabos vagyok. Ő nem lát annak. Csak önmagamnak.
Tuti gyönyörű vagyok az ezeréves, szakadt mackóban, a mosottfos ábrázattal, és még rá is lépek. Hát csodálatos, mit ne mondjak. De nem lesz dühös, sőt, még viccelődni is elkezd.
- Hát látod, még megvan…bár mintha tegnap megpróbálta volna lenyúlni valaki. Csak megtudták, hogy a zsaruk gyöngye is ide jár. -mosolygok rá, Eden mellett kezdek hozzászoki a fura humorhoz. – Naná, hogy tudom, de én is az vagyok…nézz csak rám! -vigyorgok rá szélesen. Fajunknál fogva nem tudnánk tunyák lenni, és ez így egymás között nagyon viccesen is hangzik.
A mondatra, és a mozdulatra akaratlanul is felröhögök. Zseniális a humora ennek a nőnek.
- Naaaagyon szexik lennénk…szerintem alattam leszakadna az a vacak! -nézek végig magamon, még mindig kuncogva. Ja. Nagy vagyok.
- Mit szólnál, ha kipróbálnánk magunkat a ringben? Normális esetben nem bunyózok lányokkal, de veled kivételt teszek! -bököm oldalba a könyökömmel, valószínűleg veszi majd a poént. Nem olyannak ismerem, aki ne venné.
- Papírmunka…ne is mondd! -sóhajtok egy nagyot, megint el vagyok úszva. Így jár, aki a felettesét stíröli meló helyett. – De szerintem ebben a munkában nincs átlagos nap. Vagy csak a nekromanta társsal megáldott segédnyomozó beszél belőlem?
Közben megindulok a szorító felé, várom, hogy akar-e egyáltalán jönni. Kíváncsi vagyok, mennyit felejtettem, ha egyáltalán emlékszem még valamire. Lehet, hogy egy ütésből levisz. Mert minél nagyobb, annál nagyobbat esik.

Az én képem is felderül Marcust látva. Nem igazán szeretek egyedül edzeni. Csak emelgetni a vasakat, nézni a tükörben, hogy izzadok... nem, az nem igazán vagyok én. De hát ebben a szakmában nem fér bele, hogy visszaessen az erőnlét, szóval nincs mese. De így már egészen más a gyerek fekvése.
-Persze, hát ki merne előlem lenyúlni egy termet? Már azelőtt bevarrnám őket, hogy eszükbe jut. - nevetek, bár ez egy erős túlzás, főleg, hogyha hozzávesszük, hogy manapság állandóan rám sózzák a zöldfülűeket. Persze, támogatom én szívesen az utánpótlást, de már kezdem kicsit úgy érezni magam, mint egy bébiszitter.
Ja, főleg most, hogy felszedtél pár kilót. - csípek az oldalába nevetve, mintha tényleg lenne ott néhány fölös zsírpárna. De még azok nélkül is nagy lenne az esély a törésre a terem és a futópad életében. Meg aztán ki a franc szeret egy szalagon futni, mint valami elcseszett hörcsög?
-Máris jobban hangzik. - vigyorodom el. Tudja ő, hogy mi az én pályám. Meg aztán tény, engem nem kell félteni. Egy femináci mondjuk biztos kiakadna ezen a dumán, én viszont csak örülök az alkalomnak, hogy méltó ellenfelem lesz ma.
-Bármikor boldogan cserélek veled. - grimaszolok a ring felé menet. Én már kicsit kezdem unni, hogy olyanokat istápolok, akik alkalmatlanok a terepmunkára. Bár talán az új kölyök. Igaz, mindig ezt mondom. A mondás viszont úgy tartja, hogy a remény hal meg utoljára. Na, hát nálam is. Egyszer csak bejön, ha már ennyi alkalmam van tesztelni őket.
Bebukfencezek a kötelek között a ringbe, aztán nekiállok egy kicsit átmozgatni a testemet, mielőtt belecsapnánk a lecsóba. Elvégre bemelegítés nélkül még a végén megsérül a csodálatos vállam vagy térdem. Azok valami eszményiek.
Aztán ha ő is készen áll, akkor némi tipegés után lábra támadok. A fejét meg se próbálom célozni, mivel ő baromi magas, én meg még az átlagot is alulmúlom. Úgy néznék ki, mint egy óvodás, aki a pohárért nyúlkál: idiótán és cseppet sem hatékonyan.  

A ringet megpillantva egy pillanatra megszáll a nosztalgia. Amikor először léptem be egy szorítóba, annak megvan már vagy harminc éve is. Pehelysúlyban kezdtem onnan nőttem fel szépen lassan a nehézsúlyba, és jó voltam. Átkozottul jó, Profi sportoló lehetnék, ha nem vagyok egy méteres idióta. Nem tudom, miért nem volt elég a profi karrier, de már ez van. Öröm az ürömben, tuti nem ismerném Yadát, ami hatalmas kár lenne. Vagány csaj. Nagyon csípem.
- Ezért nem próbálkozik senki, mert félelmetes vagy. -vigyorgok rá, és komolyan is gondolom. Nem feltétlenül félelmetes, de ha egyenruhában van, még én sem mernék vele kekeckedni. Látszik rajta, hogy szívvel-lélekkel csinálja, valahol értem is, hogy miért rá bízzák mindig az újoncokat. Mellette tanulhatnak. Az új srác is, biztos vagyok benne, hogy senki mellett nem kupálódna a lehetőségei maximumáig, csak mellette. Nekem mázlim van Edennel. Dupla mázlim, mert még dögös is, és bejön. Bár ez lehet inkább pech.
- Én a helyedben befognám! – vigyorogva csípem vissza, gyerekes heccelődés ez csak mindkettőnk részéről. De egy dolog tuti, hetek óta nem voltam ilyen jókedvű. Csak Eden mellett mosolyodom el néha, de az más. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára egy valódi barátom, aki nem Aurora. Szerintem kissrác koromban…se.
- Na ugye, szerintem is! Nem féltelek, ha kívülről látnám magunkat, magam ellen fogadnék. – nevetek, és teljesen komolyan gondolom. Nem kiegyenlített a meccs, de könnyen kihasználhatja, hogy két ajtós szekrény vagyok. Egy jól irányzott rúgás, vagy ütés, és földre visz. Csak a családi ékszer maradjon ki a buliból, semmi kedvem a földön fekve vonyítani.
- Neeeem nem, nem adom Edent, ő az enyém! -esik ki belőlem egy mosoly kísértében a megjegyzés, de azzal a lendülettel meg is bánom. De ha visszakoznék, az csak még kínosabb lenne, így hagyom megállni a levegőben, mielőtt a ringbe lépek.
Kicsit megmozgatom a tagjaimat, van olyan mozdulat, amit már nehezen csinálok meg. Az izmaim lemerevedtek, hiszen évek óta nem használtam őket, meg azért csak elmúltam hatvan, vagy miafranc. Nem érzem magam tatának, sőt, hiszen ez éppen csak az életem felét jelenti, de néha érzem, hogy sokáig túlerőltettem magam.
A támadása nem ér váratlanul, de nem vagyok elég gyors, hogy hátra ugorjak, vagy hárítsak, így fájdalmas szisszenéssel veszem tudomásul a megütött sípcsontomat. Ez még mindig szar érzés. Lendül az öklöm, és mivel az van kézmagasságban, a mellkasát célzom. Nem fogom vissza magam, de nem is adok bele minden erőt, mert valószínűleg a terem másik falánál állna meg. Ha eltalálom, az ütés egy pillanatra kiszorít minden levegőt a tüdejéből, adva nekem egy másodpercet, hogy felkészüljek a következő csapására. Valami azt súgja, hogy ez előbb utóbb át fog menni kick-boxba.

Felvonom a szemöldökömet egy kissé. Hogy mi? Félelmetes? Na, de akkor a mister mégis mit keres itt, ha én olyan rettentően félelmetes vagyok? Jó, mondjuk a mély növésemmel az ő két méterére aligha tudnék frászt hozni. Persze, akkor elég morcos meg ijesztő lennék, ha ilyen veszélyek fenyegetnének, hogy ellopják a termet. Amúgy szerintem egyébként elég okés arc vagyok, nincs bennem semmi ijesztő. Feltéve, hogy nem fogok épp fegyvert arra, akivel társalgok, de azért nem ez a sztenderd, ha megismerkedem valakivel.
-Bú! – tartom fel a kezeimet vigyorogva, hátha ettől majd még félelmetesebb leszek. Persze, bizonyos részeit felőlem ellophatják. Mondjuk a fitneszcicák kedvenc gépeit. Jó-jó, én is futok, de akkor én már kimegyek inkább a szabadba és nem egy szalagot taposok.
-Különben? – pillantok fel felvont szemöldökkel. Láthatóan pont olyan félelmetesnek tartom Marcust, mint magamat. Meg aztán ne engem okoljon az úszógumiért, hanem a pizzát meg a fánkot. Amik közül igen sokat pont én adtam neki…
-Hát nagydarab és félelmetes vagyok… - bólogatok nagy egyetértésben, hogy kicsit sem nézünk ki furcsa párosításnak a ringben. Nem mintha izgatnám magam ilyesmin, mert annyira nem elveszett a helyzet, mint ahogy azt elsőre gondolhatná egy idegen szemlélő. Persze, még így is előnyben van, csak ettől még nem biztos, hogy azt az előnyt jól is tudja használni. Meg hát egyébként sem vérre megy a dolog.
-Jó, nem panaszkodom! – tartom fel a kezeimet megadóan. -Az új fiú egyébként sem olyan vészes. Ő még nem csukta rá a saját kezére a kocsiajtót. – forgatom meg a szemeimet. Ez nem Kade ellen szól. De hát ki a fasz lenne optimista az elmúlt időszak felhozatalától? Az egy dolog, hogy valaki még tapasztalatlan, mert az javítható. De manapság olyan tökkelütötteket sodort felém a szél, akik csoda, hogy lélegezni tudnak egyáltalán.
Mire bemelegszem, már a taktikám is megvan, nagyjából tudom, hogy merre keressem a védtelenebb és egyben gyengébb területeket. De nagyon hamar elbízom magamat. Ezt jelzi a tény, hogy néhány pillanat múlva levegőért kapkodva lépek hátra kettőt, mielőtt elvigyorodnék.
Csak egy dologban téved. Mert nem kick-boxba megy át a történet, sokkal inkább birkóba. Mert egy kis szuszogás után egyszerűen fogom magam és derékra támadva kiemelem a lábait alóla, és ledobom. Vagy hát legalábbis megpróbálkozom vele. Ha nem jön össze, akkor csak szófogadóan palacsintává lapulok.
 

Elvigyorodom a próbálkozására, hogy félelmetesnek tűnjön. Az a fajta csaj, akit nem basznék fel idegileg, ha nem nagyon muszáj, mert akkor viszont tényleg berserker lesz, de amíg haveri alapon elviccelődünk egymással, addig minden a lehető legnagyobb rendbe van. Az, hogy én történetesen világítótoronynak is elmehetnék, nememből adódik, ettől függetlenül nem nézem le őt, csak azért, mert alacsonyabb nálam, vagy mert csaj. Nem jó ujjat húzni egy ilyen farkaslánnyal, az már fix.
- Hú! Mindjárt összeszarom magam! -vigyorogtam rá, ahogy megindultunk. Vannak cuccok, akik nem hiányoznának innen, akkor talán néhány ember is eltakarodna innen. Főleg spinékre gondolok itt. Nagyon vicces, mikor egy-egy szirénlányka, vagy tündérke teszi magát nekem. Még érdekelhetne is, de nem. Plusz, életem hátralévő részében viszolyogni fogok a gondolattól is, hogy megint tündérrel kezdjek. Az a hajó elment.
- Különben kénytelen leszek minden nap fánkot venni neked, hogy te is pohos legyél, ne csak én! -kacsintok rá bénán. A ring felé lépkedünk, néhány pillanat múlva már nézőközönségünk is akad. Mind arra fogadnak, hogy majd jól megagyalom Yadát, merthát mekkora hústorony vagyok. De valószínűleg terepen akadt dolga már nálam nagyobb barmokkal is, pontosan tudja, hogy ha hatástalanítania kellene engem, azt miként tegye. Végül is, nem sokon múlott, hogy ne itt, hanem éles helyzetben álljak vele szembe. Az utolsó pillanatban húztak ki a szarból.
- Na látod. Mindenki volt zöldfülű, majd belejön. Én csípem, jófej srác. – mondom, mert így is gondolom. Na meg, néhány hete még én is zöldfülű voltam Eden oldalán. Legalább nem egy totális idiótát, vagy egy, a szűrőn valahogy átslisszant pszichopatát fogott ki.
Az az ütés nagyobb volt, mint számítottam rá, kicsit kapkodja is a levegőt. De nem féltem, feltalálja magát, és lám, a következő pillanatban nagyot nyekkenek a padlón, a fejem hatalmasat koppan. Felszisszenek, magasról lehet a legnagyobbat zakózni, de már mozdulok is utána.
Ha sikerül, elmarom a karját, hogy egy mozdulattal csavarjam hátra, lerántva ezzel magaról, és így ha nem is fölé, de mindenesetre mellé keveredjek. Érdekesen nézhetünk ki a földön, ahogy birkózunk, és bármennyire is tudom, hogy nem törékeny kis nebántsvirág, oda kell figyelnem, hogy ne adjam bele minden erőmet, mert kitépem a karját. És ez egy barátságos meccs, akkor is, ha a gerincem az előbb majdnem a szememen jött ki.

Tudom, hogy nem vagyok ijesztő és igazából ez a dolog nem is zavar annyira. Mondhatni, a meglepetés erejével hatok. Már nem Marcusra, ő tudja, hogy nem kell félteni, mindenki másra viszont igen. Ez azért az én szakmámban nagy előny tud lenni.
-Nagyon helyes! – húzom ki magamat büszkén, bár még így is bőven a fejemre tudna könyökölni. De majd visszatérünk még erre a ringben, tudja, hogy nem fogom kímélni. Na, nem is fogom kitépni a beleit, nem azért jöttünk, de azért a győzelmet nem fogom odaajándékozni neki.
-Én sose leszek olyan dagi. – nevetek rá, mert hát egyébként tényleg mázlis vagyok, jó a genetikám, úgyhogy ha mozgok, akkor nem nagyon szoktam hízni, egyek akármennyi hamburgert és fánkot. Meg hát ott van az a töménytelen mennyiségű automatás kávé, amiről mindig megfogadom, hogy soha többet nem iszom meg, mert szörnyű… aztán két óra múlva már megint ott lebzselek és várom, hogy lecsurogjon a barna lötty.
-Ja! Képzeld, még a kávémat is megvetettem vele! – nevetek fel. De hát fel kellett avatni az újoncot. Hogy máshogy vágódhatna be nálam már az elején, mint úgy, hogy vesz nekem egy kávét. Én csak megmutattam a felettese szívéhez vezető utat, aki történetesen én vagyok.
Semmi kifogásom ellene, hogy nem csépel kesztyűs kézzel, bár elkapom a tekintetét, amikor hirtelen nem tudom, hogy mit szültem itt helyben. De azért hamar megtorlom a dolgot, szinte zene a füleimnek, ahogy puffan. Mint egy jó mentőcsónak! Egy pillanatig kiélvezem a látványt, aztán… jé, minden oldalra dőlt!
De mielőtt kihasználhatná az alkalmat, már gördülök is fölé. Nem akarom megvárni, amíg ő teszi meg ugyanezt, mert akkor bizony már ki is kaptam, a büdös életben nem vakarom le magamról azt a hatalmas testet. Ahogy gurulok, próbálom magammal forgatni őt is, mert az volna a legjobb, ha szépen hasra feküdne, de valószínűleg hiába kérném rá: szóval marad az erőszak.
 

Valamikor a sikerem fele abból származott, hogy nagydarab vagyok. Hogy beléptem a szorítóba, és az ellenfelem összeszarta magát, mert mire végig nézett rajtam, izomlázas lett a nyaka. Nem azt mondom, hogy ez nem jön jól manapság, mert bármilyen kecsesnek és gyönyörűnek is látom Edent; jól jön, hogy ott áll mögötte a kétajtós szekrény, aki történetesen én vagyok. Yadát kevésbé féltem a terepen, mint a saját társamat, ez azért elmond valamit. Vagy már csak simán ennyire becsavarodtam Edentől? Fene se tudja.
- Mindjárt, mindjárt, várj egy kicsit! – vigyorgok rá, eszem ágában sem lenne alábecsülni, mert átkozottul jó rendőr. Azért mégiscsak farkasból van, a mi fajtánkban minél kisebb a nő, annál nagyobbat harap. Nem centikben mérik itt a dolgot, és igen, ha akarná, simán ki tudná porolni a seggemet. Ezért bírom annyira. A legtöbb nő az őrsön titkárn ő, vagy pultoskisasszony, felüdülés egy ilyen kemény csajszit látni.
- Különben is, egy férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz! -vigyorodom el, ahogy régi edzőm bölcsességét idézem. Mert tényleg így van, és ha nem lennék nyomozóasszisztens, és nem lettem volna profi sportoló, akkor is ennyit kajálnék, mint most. Néha Blue is megjegyzi, hogy hogy vagyok képes ennyi kaját magamba tömni, de ő ezt nem értheti. Fenn kell tartani valamiből ezt a bazi hústornyot, amit a testemnek hívok.
- Na tessék, engem is kávéval kezdett el beidomítani Eden! Oké…ez szar szóhasználat volt, de érted! -nevetek fel, de azért jó hallani, hogy nem megy az agyára a zöldfülű. Annyira nagyon.
Nem bánom, hogy nem mentem neki minden tudásommal, így is attól félek, hogy maradandó kárt okoztam benne. Legalábbis egy pillanatra megfordul ez a fejemben, aztán letaglóz, mint a gyorsvonat, hátra csattanok a ring padlójára. Elkapom, hogy ne higgye már azt, hogy ennyivel megússza, de ő meg megpróbál magával rántani. Túl nagy a lendület, így gurulok utána, lábaimat megpróbálom az ő lábai közé ékelni, hogy ne tudjon felállni, kezeimmel a kezei után kapok. Le kéne fogni, hogy ne cibáljon itt össze-vissza, csak közben ráfeküdni se kéne, mert kilapul itt nekem, mint egy palacsinta. Ha a hasára tudnám kényszeríteni, az lenne a legjobb, de a birkózás már nem igazán az én terepem. Meg aki kisebb, az gyorsabban is mozog, szóval még kicseszhet velem.

Játékosan elkapom Marcus orrát, ahogy a ring elé tartunk. Hát mi az, hogy nem fél tőlem? Ijesztő törpe vagyok! Vagy legalábbis nagyon igyekszem, hogy az legyek. Többnyire egyébként sikerül, különben nem vennének komolyan, mint rendőrt. Az más kérdés, hogy nála ez nem válik be. De valószínűleg sokat ront a helyzeten, hogy tudja, sose bántanám komolyan. Egymást piszkálni megint más tészta. Az szórakozás.
-Hát, ahogy érzed. – grimaszolok. Nekem azért nem pont ilyen az ízlésem, de hát ez legyen az én bajom. Engem meg aztán nem nagyon fenyeget a veszély, hogy valaha is 100 kiló legyek, mert ahhoz napi 10 hamburger is kevés lenne. Ilyen ez a rendőr-munka meg kis méret.
-Beidomítani? – vigyorodom el felvont szemöldökkel, még mielőtt belépnék a ringbe, mert ott már kevésbé foglalkoztatnak holmi kávék meg idomítások. Ott ennél fontosabb dolgom is akad. Például, hogy elpicsázzam a nagyszájú nagyfiút. Ebből is látszik, hogy megvannak a maga előnyei annak is, ha valaki ilyen kicsi, mint én. Nem lengedeznek a karjaim a szélben, mint valami zászló, hanem egyszerűen becsapódom, mint egy meteor. Vagy mint az ő ökle az én gyomromba, amitől kiszáll belőlem a szusz is. De hát minek nekem szusz!
Amúgy se nagyon érek rá itt összevissza szuszogni, mert ahogy földre kerülünk mindketten, úgy érzem, ahogy rámcsavarodnak a fentebb említett lengedező karok. Jobb ötletem nem híján egyszerűen csak beleharapok abban a reményben, hogy a hirtelen fájdalom hatására majd elenged. Mert ha nem, akkor viszont bejönnek a számításai és kihasalok, mint egy csinos béka. Ha így történne, akkor kénytelen leszek elkezdeni kúszni előre, vagy hátra – ez csak attól függ, hogy merre lesz rá helyem és lehetőségem, de azt gyanítom, hogy az a mászás inkább előre felé fog menni, nem fordítva. Minek van neki ilyen sok lába? Nem is farkas ez, hanem valami elbaszott polip.