Tudom, hogy furán méregetsz, hogy egymagam vagyok. Hova lett a családom? És különben is! Először is, tisztázzunk valamit! Nem vagyok egyedül! Jó, talán egy kicsit magamnak való vagyok az elmúlt másfél évben, de egyébként nem vagyok egyedül. Rendőr vagyok, szóval nem sok esélyem van olyan klasszikus módon magányosnak lenni. Meg aztán, lakótársaim vannak.
A családomat szép lassan elvesztettem. Apám rendőr volt, akárcsak én – gondolhatod, hogy miért léptem pont erre a pályára. És ami azt illeti, nagyon jó rendőr volt. Ez lett a veszte. Ha olyan embert küldesz rács mögé, akinek sok barátja van… hát, akkor hamar hullazsákban végzed. A feleségeddel együtt. Mi csak azért úsztuk meg a dolgot Shanával, mert éppen síeltünk. Vagyis, én inkább csak próbálkoztam vele. Az az igazság, hogy mint kiderült, nem ez a rejtett tehetségem. A húgomnak azért sokkal jobban jött. Én sehogysem tudtam megszokni, hogy óriási botok vannak a lábamra szerelve.
Ő az ilyesmikben mindig sokkal tehetségesebb volt. Jók voltak a jegyei, fantasztikusan rajzolt és még énekelni is tudott. Órákig tudtunk együtt zenélni. Én, a gitárom és a húgom – a legütősebb hármas, amit valaha a hátán hordott a Föld.
A becenevemet is tőle kaptam. Kicsiként nehezére esett egy olyan hosszú nevet mondania, mint az Aleida, így aztán módszeresen Yadának szólított. Ez nagyon sokáig bosszantott. Egészen addig, amíg el nem veszítettem őt. Akkor sok minden megváltozott.
Mindig is utáltam ezeket a bulikat, amikbe járt. Nem igazán kedveltem az arcokat, akikkel oda ment. De ahányszor próbáltam beszélni a fejével, hogy szerintem ezek a srácok gázosak, ő mindig kinevetett és nagyanyónak nevezett. Sosem hitt nekem. Aznap este sem.
Az egyik suhanc a bárban megpróbálta kirabolni. Ezek a díjnyertes haverok meg persze azonnal elpucoltak a helyszínről, mielőtt még bármi bajuk eshetett volna. A pultos sietett végül Shana segítségére. Akkor került elő a kés… az a kés, ami végül az én gyönyörű kishúgom bőrét szaggatta ki. A kiérkező mentők már nem tudtak segíteni rajta. A hordágyon halt meg. Én pedig végleg egyedül maradtam.
Ezek után gondolom érthető, hogy nem én vagyok minden idők legszociálisabb tyúkja. Elköltöztem Floridából, Washingtonba jöttem és itt folytattam a pályafutásomat. Ha már az én húgom nem menekült meg, másé még megúszhatja. Legalábbis szeretem azt gondolni, hogy vagyok ekkora hatással a világra azzal, amit csinálok.
És hát azóta szigorúan Yada vagyok. Mert mit nem adnék érte, ha megint sikongatva megjelenne a küszöbömön, hogy „Yadaaaa! Ebben nem nézek ki úgy, mint egy szaloncukor?”. Pedig sosem nézett ki úgy, mint egy szaloncukor. Shana mindig csinos volt. És borzasztóan hiányzik nekem.
Kezdőlap 
írta: 
Mit mondhatnék? Egészen jól lövök, már gyerekként is imádtam csúzlizni. A mai napig őrzöm az első csúzlimat, amit még én készítettem. De nem riadok vissza egy kis bunyótól sem. Ja, és zseniális vagyok szarkazmusban! Az a szoknya például fantasztikus, a nagyanyám is ilyet hord!
Hajlamos vagyok időnként megadni magamat az érzelmeimnek. Főleg, amikor nehezebb időszakon megyek keresztül, bár ez utóbbinak általában nem sok köze van a világ történéseihez. Minden esetre, ilyenkor hajlamos vagyok kapkodni és meggondolatlanul cselekedni, egyszerűen idegből. És hát, értelemszerűen nem szoktak érte megdicsérni. Cinkes, ha az ember lánya a nem megfelelő pillanatban agresszív. Vagy épp ellenkezőleg, a legnagyobb szarban fagy le. 
Család… ha még tudom egyáltalán, hogy ez mit jelent… Az utóbbi években már leginkább csak az őrsöt. Még talán áll a legközelebb a család fogalmához manapság. Nem mintha nem lett volna valamikor. Volt. Volt egy húgom. Egy gyönyörű kishúgom nagy reményekkel, vágyakkal, célokkal.
Az érzelmek és azoknak az elrejtése nem könnyű egyetlen rendőrnek sem. Nap mint nap találkozunk a szörnyűségekkel az utcán, a munkánk közben és a legkevésbé sem várnánk hogy a következő szörnyűség majd pont otthon vár minket.
