Hova megy egy ex-sportoló, ha végre akad egy kis pénze? Az edzőterembe, egészen pontosan. Idejét sem tudom, mikor álltam utoljára normálisan ringben, fogsorvédővel, bokszkesztyűvel, meg a többivel, ami kell. Mintha kétszáz éve lett volna. Mintha nem is én lettem volna. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik, mert minden nap megkerül egy csinos agyvérzés, amikor a régi, derékba tört életemre gondolok. Nem jó a gödör legaljáról felfelé pislogva bámulni a csillagokat, és sóhajtozni utánuk. De elkezdeni mászni, meg piszok nehéz.
Hulla készen vagyok, mikor a teremhez érek, olyan fáradt vagyok, mint még soha. Ha megállok, valószínűleg állva elalszom, vagy mint a cápák, egyszerűen meghalok. Sehogyan sem lenne jó. Főleg most nem. Rora újabb szerepet kapott, Anya állapota viszont romlott. Az orvosok már elkezdtek találgatni, hogy mennyi ideje lehet még hátra. Persze, értem én, jobb lenne már megszabadulni tőle, mert akkor én sem járnék minden nap oda, nem ijeszteném meg a többi hozzátartozót. Hát bocsi, hogy nagydarab vagyok, tényleg, igazán. Majd igyekszem össze húzni magam.
A másik tényező, ami kifordította csendes, egyszerű kis világomat a sarkaiból, az az új munkahelyem, és sokkal inkább az új társam volt. Bár nem is igazán a társam, hiszen a felettesem…mégis mindent megtettem volna érte, az első naptól kezdve. Gyakran hallottam is az őrsön, hogy „na Ravalee kapott egy kiskutyát!” mert úgy követtem mindenhová, és figyeltem minden szavát. Magam sem értettem, mi ütött belém.
Ezekkel a gondolatokkal léptem ki az öltözőből, és vettem a ring felé az irányt. Ha csak a boxzsákot üthetem ma, nekem már az is jó lesz. Ekkor valaki koppant a mellkasomon, isteneset káromkodva közben. Lenéztem, hogy megkeressem a hang gazdáját, és az egyik kollégánkon akadt meg a szemem.
Yada is vérfarkas volt, ahogyan én, ám ő rendőrként teljesített szolgálatot a körzetben. Őt kedveltem. Tudta, mit érzek a telihold után, nem hívott kutyának, nem nézett le. Egyenjogúként kezelt. Szélesen rámosolyogtam, őszintén örültem, hogy bele futok.
- Szia! Nem is tudtam, hogy te is ide jársz. -mosolyogtam. – Ne haragudj, hogy csak így letapostalak, igazán nem akartam…de valahol máshol járt az eszem. Mi újság? – kérdeztem udvariasan, és reménykedtem, hogy ha szépen nézek rá, talán kihívhatom egy baráti mérkőzésre.

Az, hogy nekem nem úgy nézett ki a dolog, hogy mostanában fog rám találni a Nagy Ő, nem azt jelentette, hogy mások szerelmi életébe nem üthetem bele az orromat. Bár, Yada udvarlóját inkább úgy nézném meg magamnak, ahogy egy nagytesó a húga első pasiját. Már ha lesz olyanja, és Lewis nem riaszt el mindenkit a közvetlen környezetéből. Valami acélidegzetű fog kelleni mellé, mert én néha egy perc után akarom kivágni Bluet az ablakon. Ő meg képes együtt élni vele. Igazi hős. De nem mindenki ilyen türelmes.
- Ugye! – vigyorgok vissza még végszóként a ring előtt. Jó vele verekedni, nagyon is. Baráti alapon, természetesen, de mégsem finomkodva. Nem mondom, úgy nézhetünk ki, mint a kisegér meg az elefánt, és már rendes nézőtáborunk verbuválódik össze. Nyilván mindenki rám fogad, de ők nem tudják, hogy Yada mire képes. Kicsi a bors, de erős. Piszok erős, egyik-másik ütése, rúgása igencsak fog fájni holnap. Úgyhogy ő is kap cserébe egy párat.
- A gyönyörű pofikám szétverve is gyönyörű, vedd tudomásul! – újra felnevetek, ahogy körbehurcolom, és még akkor is szurkálódik. Sokszor volt beverve a pofám, nem lenne újdonság a dologban. – Különben sem éred fel, mit izmozol? – leteszem, egy megjegyzés kíséretében. Általában az ilyen sérülések meggyógyulnak, még aznap, bár mikor bokszoltam, meg később, mikor az illegális bunyókban voltam, szereztem pár olyat, ami napokig tartott. Nem beszélve az ezüstgolyó hagyta sebhelyemről az arcomon. Az már csak ott marad örökre.
- Jó hát az olyan csórójóskáknak, mint én…- kicsit kínossá válik a mosolyom. Nem fizet rosszul az asszisztensi állás, akkor nem is beszélve az építkezésekről, meg a mindenféle aljamelókról hétvégente nem is beszélve…de anya ápolása költséges. Mégis, neki csak a legjobb jár, így nem panaszkodom, de nem is költök ilyesmire, legalábbis ha magamról van szó. Neki örömmel veszem meg. Kivételesen magamnak is megengedek egyet.
- Nem olyan szörnyű…ez ugyanaz a Blue, aki húsz percig hisztizik egy két perces út miatt a boncterembe? – vigyorgok – Jól mondod, nem vagyunk azok. De nagyon nem. – nekem az agyamra menne. Megy is, de szerencsére csak napi nyolc órában. Bőven elég, néha még sok is.
- Pedig igazán rávehetnék, hogy maradjon, ha egyszer jó…kellenek a használható kollégák.
Hogy sikerült-e összecsiszolódni. Az erős kifejezés. Viszont sikerült belezúgnom, mint állat, ami nagyon nem volt jó, mert ő a háta közepére sem kívánt. Ez egyértelmű volt.
- Asszem alakul…az első ügyünk nem volt épp zökkenőmentes, meg hát ismered Edent…utálja az egész világot.
Nem tudtam, meddig dolgozhatok még vele. Ha panasszal él, azonnal áthelyeznek, így egy ferdét szusszanni se nagyon mertem. Kell a meló. Nagyon.

Nem túl valószínű, hogy manapság bukkanna fel bármiféle szőke herceg vagy hercegnő fehér lovon. De azért jól esik, hogy valaki törődik velem, még ha ezen a fronton síri csend és hullaszag is van. Meg hát, ha annyira nagyon védelemre szorulnék, akkor biztos, hogy őt hívnám. Ő az egyetlen, aki meg tud szorongatni a ringben, szóval gondolom, ez azért érthető is a részemről. Még ha most én is nyertem, tudom, hogy ennek még lesz egy igen fájdalmas visszavágója a közeljövőben.
-Persze! Úgy gyönyörű csak igazán! – mármint a pofikája. Bár én azért ezt a hatalmas tökfejet azért nem nevezném pofikának, de egye fene. Most az egyszer legyen pofika. De csak mert kapok málnás-sajttortás turmixot is.
-Majd veszek neked is. – vigasztalom. Nem mintha az én fizetésem olyan hű de magas lenne. De azért egy zacskó protein még belefér. Pláne, ha a meláknak lesz ajándékba, ne mondja, hogy nem törődöm vele, vagy valami.
Blue-ért viszont kénytelen vagyok kiállni. Tudom én, hogy rühellik egymást és hát… nem is éppen azoknak az igazi nagy cimbiknek való. De én, aki itt állok a két tűz között, egészen máshogy látom a dolgokat.
-Van ilyen. Hidd el, ő is kompatibilis… másokkal. – Jó, nem mondom, hogy sok mindenkivel. Blue egy életművész. Csodálom, hogy a fingját még nem árusítja befőttes üvegben. De azért a maga módján neki is van szíve. Nekem még palacsintát is süt néha.
-Nekem mondod? Előre rettegek, hogy milyen kétballábast kapok majd utána. – forgatom meg a szemeimet. Igazság szerint kezdem unni, hogy gyorsabban váltogatják mellettem ezeket a gyerekeket, mint ahogy a fehérneműmet cserélem és még csak nem is azért, mert rossz velem dolgozni, hanem mert a többség egész egyszerűen néhány hét után rájön, hogy ez a rendőrösdi nem neki való. Erre itt ez a csodagyerek és vissza akarják küldeni néhány hónap múlva.
-Nem utálja… annyira… csak megvan róla a maga véleménye… - Na jó, ennek a mondatnak még én is elröhögöm a végét. Bár én azért csípem, de van egy stílusa, ezt meg kell hagyni.
-Na, gyere nagyfiú. Haza kell érned takarodóra, mert ha nem pihened ki magad, nem nősz elég nagyra. – vágom hátba, ahogy végzek a fehérjeturmixommal. Átöltözés után pedig még haza is fuvarozom, ne kutyagoljon már csórikám annyit.