Nem az én műfajom a bevásárlás. Hihetetlenül unalmasnak tartom, és ha nem létszükséglet volna, akkor valószínűleg soha nem is csinálnám. De már nem otthon élek, már nem édesanyám intézi ezt helyettem, hanem igenis nekem kell magamtól lemásznom a boltba és mindent beszerezni. Szerencsére anya adott tippeket még az elején, hogyan is kéne ezt intézi és szinte mindent megfogadtam. Kivéve a listaírást. Felesleges. Minden ott van a fejemben, mindenre pontosan emlékszem, amit meg kell vennem, nem szükséges holmi papír fecnire felírogatnom.
Ellenben több odafigyelés nem ártana tőlem. Tudom, hogy az elmúlt időszakban rengeteget dolgoztam, talán többet is, mint amennyit illene nekem, főleg így gyakornokként, de nem tehetek róla. A családi dolgok most nagyon összejöttek itt apa balesetével, én pedig nehezen alszok az utóbbi időben, ami azt eredményezi, hogy inkább a munkámmal foglalkozok, mert abban békére lelek. Most is a gépem elől szaladtam el ide, mert rájöttem, ha én ma vacsorázni szeretnék, akkor ahhoz kellene hozzávaló is. A sorok között mászkálok egyfolytában, keresem a megfelelő alapanyagokat, de persze, hogy át lett rendezve minden, így megint felfedezőútra kell induljak. Minek az embernek ekkora memória, ha nem tudja kihasználni időnként? A boltok elrendezésének fejbentartása komolyan csak felesleges helyeket vesz el az agyamból. Nem mintha lenne neki határa, hogy mennyi infót tud befogadni, vagy legalábbis én még nem találtam meg. Közben a telefonomat is nyomkodom, válaszolni igyekszem az embereknek, akik pont ma találtak meg valamivel, ami szerintük halaszthatatlanul fontos. Annyira persze, hogy a bevásárlás közben sem engedhetem meg magamnak azt, hogy ne írjak vissza.
Amúgy is el szoktam ábrándozni időnként, ami miatt történnek „balesetek”, de most aztán végképp ki voltam szolgáltatva annak, hogy valakivel összeütközök. Jelen esetben inkább eltapos, mert miközben pötyögök, valaki majdnem elvisz. – I-izé, nem, jól vagyok köszönöm és… és Ön? – Szemeim nagyra nyíltak és pislogok is rendesen, mikor felnézek a férfira. Nem gondolom magamat alacsonynak, de azt hiszem van egy sejtésem most már, hogyan érezhetik magukat azok a picike lányok. Ennek megfelelően a kérdésem is feleslegesnek bizonyul, de udvariasnak lettem nevelve, így kvázi már reflexszerűen jött az érdeklődésem.

A barátaim már mind hozzászoktak, hogy nem vagyok képes mindig mindenre odafigyelni. Igen, ez egy hátrány. Illetve nem mindig! Tökéletesen el tudom már játszani, hogy erősen koncentrálok adott illetőre, holott egyébként a fejemben épp rakok össze valami rendkívül bonyolult programot. Csak ne kérdezzenek vissza, mert akkor lebukok, hogy egy mukkot nem hallottam az egészből.
Másik hátrány, azon kívül, hogy az emberek bunkónak tartanak persze, hogy nem figyelek az orrom elé. Vagy a telefonomat nyomkodom, vagy éppen csak sétálás közben merengek el valamin. És igen, velem már megtörtént, hogy egy oszlopnak nekimentem pont emiatt. De a minap egy férfi hátának ütköztem és elestem. De szerencsére a számítógépem túlélte, így nem igazán akadtam fönn ezen a témán.
Most ellenben majdnem engem gázolnak el, mégis az első kérdésem, hogy ő jól van-e. Az udvarias énem… Ebből is látszik, hogy nem vagyok én egy vérbunkó. – Ugyan már, ne is emlegessük, tényleg jól vagyok. A meglepetés nagyobb sokkot okozott. – Próbálom magyarázni, hogy ő igazán ne érezze magát rosszul, én sem teszem, illetve próbálom, de ez a magasságkülönbség… Bevallom kicsit rémisztő, hiba egyébként nem tűnik rossz embernek, de valóban nem mindennapi. – Ehm… - Most akkor hogy feleljek? Veszítsek arcot, vagy megmaradjak a japán szokásoknál? – A fagyi kiválóan hangzik, de tényleg csak abban az esetben, ha nem zavarja. – Így. És akkor mentem őt is, hogyha nem akarná valóban ezt megtenni, meg magamat is, hogy nem veszítem el arcomat. Rossz ez a két világ közötti lét időnként.
Kérdésére ismét felkapom a fejemet és elkezdek gondolkodni. – Egészen pontosan a fülhallgatóra nem figyeltem hol van, de merem állítani, hogy a többi kütyünél lesz, amellett pedig pont nemrég mentem el. Szívesen elkísérlek. – mondom egy mosoly kíséretében. Persze, örömmel segítek neki, bár én nem vagyok eladó, de mázlija, hogy rémlik merre voltak, meg hogy már megfordultam annál a saroknál. Máskülönben én is elveszett lennék.

Nem értem miért jön zavarba. Lehet csak az én érzelmi intelligenciám nagyon alacsony, de emiatt igazán nem kéne magát rosszul éreznie. Mind a ketten hibásak voltunk igazából, hogy ez az esemény bekövetkezett, az egy másik kérdés, hogy való igaz, ő volt ebben a helyzetben előnyösebb pozícióban. Én magamat egy teljesen átlag magasságú embernek gondolom, de ő simán túltesz rajtam. Sőt, nyugodtan mondhatom, hogy óriás. Véletlenül azok nem élnek itt? Minden esetre meglep, de azért igyekszem nyugalmat meg persze kevésbé meglepett pillantást erőltetni. Ezzel csak még kényelmetlenebb helyzetbe hozhatom, amit nagyon nem szívesen tennék meg.
-Értem, ezen esetben akkor köszönöm a meghívást, örülnék, ha veled mehetnék. – Nincs arcvesztés. Ez egy nagy megkönnyebbülés nekem is. Nem könnyű félig japán, félig pedig európaiként. A két szülőm két különböző dologra tanított, még akkor is, ha apa nem nevelt igazából. Aztán az egyensúly időnként elveszik, én pedig magamat marcangolom, hogy vajon most jól cselekedtem, avagy sem. Senkinek nem kívánok még csak hasonló érzést sem.
-Teljesen megértem. Mire az átlag megjegyzi, mit hol talál, addigra programozhatja is újra a leltárát. – Kár is lenne tagadni, hogy valóban erre játszanak. Valahol kellenek a furfangosságok, hiszen ha ismét fel kell mindent fedezni, akkor kénytelen végigjárni a sorokat az elejétől kezdve, ami miatt akaratunk ellenére is becsúszik még néhány dolog a kosárba, amit normál esetben elkerülhetnénk. Például némi csokoládé vagy egy zacskó rágcsa.
Már éppen indulnék, hogy akkor elkezdem vezetni, mire bemutatkozik. – Aidan Brighton, nagyon örvendek. – mutatkozok be én egy mosoly kíséretében miközben kezet fogok vele. Még egy kicsit meg is biccentem a fejemet előre, bár tudom, hogy ezt itt nem szokás, de ez nálam már csak rutin.

-Valóban, egy térkép ilyenkor rendkívül sokat segíthet. – teszem hozzá mosolyogva. Bár nekem elég, ha egyszer körbejárok, utána már emlékszem mi hol található, de én magam is repesnék az örömtől, ha a bejáratnál adnának valami alaprajzot, hogy mit hol találok ezúttal. Bár ezt sem igazán kívánhatom tőlük, hiszen az meg rengeteg papírkidobással járna nem igaz?
-Nem igazán, általában inkább otthon vagyok, így ide csak akkor jövök, ha már nincs más választásom. – Válaszolok a mondatára, miközben elindulok a kért részleg felé. Illetve rendkívül bízok abban, hogy valóban megtaláljuk ott azt, amit keres. Semmiképpen sem szeretném magamat lejáratni azzal, hogy elvezetem valahova, aztán mégiscsak rossz helyen lyukadtunk ki. – De csak érdekességként, honnan vetted ezt? – nézek rá érdeklődve. Illetve természetesen gondolom, hogy látszik rajtam, nem szívesen vagyok itt, de attól még kíváncsi vagyok, hogy számára honnan jött ez ötlet.
Szerencsére nem kellett csalódnom az eszemben és valóban jó helyre hoztam. Egy megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcomon, főleg miután látom, hogy egyből megy is és válogatni kezd. Igaz, engem is lázba tudnak hozni az elektronikai kütyük, na nem igazán a fülhallgatók, sokkal inkább a laptopok, vagy telefonok. De azért megértem, még ha nem is azért vagy annyira van idáig értük, mint én például.
Mikor engem kérdez, hogy melyik színt válassza csak nagyokat pislogok. – Nos… - egy pillanatra elgondolkodok, hogy milyen választ is adhatnék. Nehéz így ismeretlenül megmondanom neki. – A kék intelligenciát és bölcsességet jelképez, míg a lila az áhítat és az értelem szimbóluma. Így szerintem azt, amelyik leírás jobban illik rád. – mondom végül egy aprócska mosoly kíséretében. Ebből nem jönnék ki jól, hiszen ha én döntök helyette, akkor később mikor már nem tetszik neki, akkor engem fog okolni. Mindenkinek magának kell meghoznia a döntéseit, én csak ránymutatást tudok maximum adni számára.

Nem szeretem eleve az emberektől hemzsegő helyeket. Nincs semmi bajom velük, elvégre az a munkám, hogy segítsek nekik, de az is való igaz, hogy azt preferálom, ha a képernyő másik feléről tehetem ezt. Ennek ellenére nem mondok nemet, ha valaki fogja magát, odajön hozzám és esetleg azt kérdezi, tudom-e merre vannak a fülhallgatók. Segítek is a férfinak természetesen. –Ennyire lerí rólam? Mondjuk nem csodálom, általában az arcomra van írva, mit gondolok. – Ahogyan az is, mikor semmilyen mértékben nem vagyok képes figyelni a másikra. Mert bizony az is megesik. Jó ez az ész, amivel a sors megáldott, de valahogy mégsem mindig hasznos. Hacsak azon intelligenciaszintem egy picit magasabb volna, amelyik segít emberi kapcsolatokat kialakítani, akkor azt hiszem már rendben lennék. De így sajnos sokszor és sok embert bántok meg azzal, hogy valami máson jár az agyam. Ezt valaki képes elfogadni, valaki pedig nem.
-Akkor egyértelműen a lila! Tudtad, hogyha kedvenc szín alapján döntesz, az sok esetben vissza is csaphat? – Sok ember valóban mindig mindenből a neki legjobban tetsző színt választja, pedig sokszor inkább azt kéne, ami jól illik a személyiségéhez. Most nem feltétlenül egy fülhallgatóra levetítve, de ruhák szempontjából egészen biztosan. Például egy nagyon is rózsaszín stílusú embernek nem kéne állandóan feketét hordania, mert a személyiségére is hatással lehet. A másik irányba már nehezebb, hogy ezzel felvidítsuk egy embert, de hát a negatív érzések és személyiségjegyek mindig is erősebbek voltak.
Miután ő végzett a fizetéssel én is így teszek, majd amint végeztük ismét ráemelem a tekintetem. – Ah! Igen! Fagyi. – emlékeztetem magamat is, hogy valóban, az még hátravan. Majdnem ki is ment a fejemből, de szerencsére nem. – Hm… gondolkodok valami gyümölcsön. Talán zöldalma. – Bár igen ritka és csak kevés helyen árulják, amit nem is értek, hiszen az az egyik legfinomabb íz szerintem. – Te mit fogsz kérni? – nézek rá kérdőn.