Hova megy egy ex-sportoló, ha végre akad egy kis pénze? Az edzőterembe, egészen pontosan. Idejét sem tudom, mikor álltam utoljára normálisan ringben, fogsorvédővel, bokszkesztyűvel, meg a többivel, ami kell. Mintha kétszáz éve lett volna. Mintha nem is én lettem volna. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik, mert minden nap megkerül egy csinos agyvérzés, amikor a régi, derékba tört életemre gondolok. Nem jó a gödör legaljáról felfelé pislogva bámulni a csillagokat, és sóhajtozni utánuk. De elkezdeni mászni, meg piszok nehéz.
Hulla készen vagyok, mikor a teremhez érek, olyan fáradt vagyok, mint még soha. Ha megállok, valószínűleg állva elalszom, vagy mint a cápák, egyszerűen meghalok. Sehogyan sem lenne jó. Főleg most nem. Rora újabb szerepet kapott, Anya állapota viszont romlott. Az orvosok már elkezdtek találgatni, hogy mennyi ideje lehet még hátra. Persze, értem én, jobb lenne már megszabadulni tőle, mert akkor én sem járnék minden nap oda, nem ijeszteném meg a többi hozzátartozót. Hát bocsi, hogy nagydarab vagyok, tényleg, igazán. Majd igyekszem össze húzni magam.
A másik tényező, ami kifordította csendes, egyszerű kis világomat a sarkaiból, az az új munkahelyem, és sokkal inkább az új társam volt. Bár nem is igazán a társam, hiszen a felettesem…mégis mindent megtettem volna érte, az első naptól kezdve. Gyakran hallottam is az őrsön, hogy „na Ravalee kapott egy kiskutyát!” mert úgy követtem mindenhová, és figyeltem minden szavát. Magam sem értettem, mi ütött belém.
Ezekkel a gondolatokkal léptem ki az öltözőből, és vettem a ring felé az irányt. Ha csak a boxzsákot üthetem ma, nekem már az is jó lesz. Ekkor valaki koppant a mellkasomon, isteneset káromkodva közben. Lenéztem, hogy megkeressem a hang gazdáját, és az egyik kollégánkon akadt meg a szemem.
Yada is vérfarkas volt, ahogyan én, ám ő rendőrként teljesített szolgálatot a körzetben. Őt kedveltem. Tudta, mit érzek a telihold után, nem hívott kutyának, nem nézett le. Egyenjogúként kezelt. Szélesen rámosolyogtam, őszintén örültem, hogy bele futok.
- Szia! Nem is tudtam, hogy te is ide jársz. -mosolyogtam. – Ne haragudj, hogy csak így letapostalak, igazán nem akartam…de valahol máshol járt az eszem. Mi újság? – kérdeztem udvariasan, és reménykedtem, hogy ha szépen nézek rá, talán kihívhatom egy baráti mérkőzésre.

Ahogy elkapja az orromat, elvigyorodom, és látványosan lehajolok hozzá. Nehogy már gebeszkednie kelljen a fejemig, közben kaján vigyor ül az arcomon, így ki se kell mondanom, hogy mire gondolok, tudja, hogy megint le akarom oltani a magassága miatt. Na nem mintha nem láttam volna akcióban, a töpörödöttségét simán kompenzálja az ereje meg az elszántsága, nem mintha én összetojnám magam tőle. De hát ő az egyik kedvenc kollégám, nem fogok berosálni tőle, de imádom szívni a vérét.
- Hát, a te súlyoddal eléggé hülyén néznék ki, valljuk be. – vigyorgok rá, néha Eden is megjegyzi, hogy nem érti, hogyan tudok ennyit enni. Néha úgy érzem, ha egy egész disznót betolnék, akkor is éhes maradnék, de ez is valami farkas dolog lesz. Vagy csak annak kellene betudni, hogy akkora vagyok, mint egy kétajtós szekrény? Fene tudja, soha nem derül ki, hála a jó égnek ez a száz kiló azért izom formájában egészen jól eloszlik rajtam.
- Ja, valami olyasmi történt, komplett szabályrendszerrel sokkolt már az első nap. Aztán elzavart kávéért. – vigyorgok, és szépen elharapom a mondat végéről, hogy ez egyáltalán nem zavart. Minden másodpercét élveztem az Edennel töltött időnek, talán jobban is, mint azt szabad lett volna. De már nem küzdöttem az érzés ellen, csak úsztam az árral. Pont, mint a ringben, ahova végül is csak sikerült bevergődünk. Sokat nem is tudtam volna tenni ellene, amikor Yada mint egy torpedó kilő, egyenesen a hasamnak csapódik és a földre visz. A fejem olyat koppan, hogy ha nem lenne ilyen kemény a koponyám, most tuti agyrázkódást kapnék. Aztán már nem is igazán a sportszerűség, mint az ösztön dominál mindkettőnk felett, mert úgy rácsavarodom, mintha nem lenne holnap. Ha már néha úgy érzem magam, mint egy zsiráfbébi, legalább legyen valami haszna.
Váratlanul érnek a fogak a karomban, és kicsit enged a szorításom. Ha észreveszi, ki tud kúszni alólam, és azzal a lendülettel kapnék is utána. A karom, ahol megharapott sajog, nem is kicsit, de nyert vele egy kis időt. Ha megszabadul, sikerülhet talpra kecmeregnie, de addigra már én is talpon vagyok újra, és nem fogom hagyni, hogy megint kiterítsen. Inkább mellkasra és hasra célzok az ütéseimmel, lehet úgy tudnánk a leghatékonyabban eldönteni, hogy ki győzött, hogy az egyikünk kiüti, vagy kirúgja a másikat a ringből.

Akinek túl sokat jár a szája, annak ellopom az ormányát, ez ilyen. Legyen bármilyen magas is, mert hát a karomat azért még ki tudom nyújtani. Egyébként is mindjárt elpicsázom majd a ringben. De jól esik egy kicsit macerálni egymást, mert ahogy ő velem, úgy én is fel tudok oldódni vele. Egymás között nincs probléma abból, hogy szőrösök vagyunk.
-Hát mint egy ropi! – röhögök fel. Mert hát a saját magasságomhoz tök átlag súlyban vagyok – már ha nem a bikinimodelleket nézzük, mert annak túl izmos lennék. Meg szégyellős is vagyok én bikini modellnek, az az igazság. És nem is hordok bikinit.
-Egészen kispályás vagyok hozzá képest. – állapítom meg grimaszolva, mert én ennyire azért nem nyúztam meg Riverst, csak megtúráztattam kicsit, mielőtt közöltem volna vele, hogy egyébként engem keres és ott állok előtte teljes életnagyságban. Viszont némi reménykedésre ad okot, hogy Marcusék esetében is jól sült el a dolog. Meg aztán Rivers tényleg normális tag, és a munkától sem fél, még akkor se, ha ilyen bazi komoly ügyeket kapunk, mint Mrs. Grogan lopott paradicsomai. -Egyébként se én tettem igazán próbára. Megint ki kellett szállnunk Mrs. Groganhez, a banya meg egyből rávetette magát. – mesélem vihogva, ahogy felrémlik előttem, amint az arcát csipkedte. És bírta a gyűrődést, respect jár neki. Én a magam részéről örültem, hogy végre nem velem van elfoglalva. Vagyis hát most csak félig. Nagyon szeretett volna összeboronálni a zöldfülűvel, de valahogy a „ketyegő biológiai órám” nem győzött meg róla, hogy ott helyben tépjem le a srác gatyáját. Bár… hogy őszinte legyek, idejét se tudom már, hogy mikor téptem le utoljára bárkiét. Az utóbbi időben kábé minden jobban érdekelt. Most is, ahogy Marcusszal birkózom a ringben, immáron a földön.
Alapból előnyös lenne a dolog, földharcban jó vagyok. Csak általában nem kétméteres polipokkal szoktam birkózni, úgyhogy… hát nincs mese, kénytelen vagyok beleharapni, hogy engedjen a szorítás és ki tudjak bújni. De ahogy újra talpon vagyok, már ki is szorul a levegő a tüdőmből – jé hova lett! Hát ez nem járja!
A lélegzetemet keresgélve a lengedező karjai után kapok, hogy hátracsavarhassam… hát vagy ha az nem jön össze, akkor a hátára ugrom, ahol nem tud ütlegelni, én viszont a nyaka köré csavarhatom a könyökhajlatomat. Igazán nem illendő dolog, hogy ő kap levegőt, én meg nem, úgyhogy kénytelen vagyok visszafizetni ezt a tartozást.
  

Vigyorogva oldalba csípem, hogy eressze már el az orromat végre, mert így úgy nézünk ki, mintha pórázon próbálna vezetni egy zsiráfot. És ez valószínűleg kívülről nézve elég vicces volt. Meg amúgy is, nem kapok levegőt. De a vigyorom nem halványul, azért jólesik, hogy ilyen jól kijövünk, ritka hogy a kollégák a munkahelyen kívül is megértik egymást.
- De egy fantasztikusan jóképű ropi! – vigyorgok, a vállaim nekem is rázkódnak a röhögéstől, ragadós a jókedve. Meg elképzeltem magamat mint „ropi” ahogy ő mondaná, és elég vicces már csak a gondolat is.
- De te legalább nem kívántad a hátad közepére a zöldfülűt, mint ő engem– vonom meg a vállamat. Nagyjából egy húsz percig az volt az érzésem, hogy Eden szemmel fog kibelezni. Aztán jött az az ominózus kávé, és kicsit megenyhült a légkör, azóta pedig már egészen nyugodtan dolgozunk egymás mellett, leszámítva egy nagyszájú, szárnyas tényezőt. Nem segít a tündérundoromon, az már biztos. Az meg, hogy beleestem Edenbe, mint vak ló a gödörbe…azzal már megtanultam kussban együtt élni.
- Szerencsétlen srác, egyből a mélyvíz! Mikor fogják már elvinni a vénasszonyt egy idősek otthonába?! – horkantam fel. Most már azért kezdett kicsit idegesítő lenni, hogy látszólag hobbiból hívogatott minket. Voltak fontosabb, megoldásra váró problémák a városban ahhoz, hogy ne legyen vicces, hogy lefoglal mindig pár rendőrt. Ezért is volt jó, hogy összeakadtunk, Yada kitölthette rajtam, hogy valószínűleg megint felvitte az agyvizét a szipirtyó.
Vissza is kell fognom magam, ha nem akarok ráfeküdni, úgy, hogy azzal a lendülettel szétkenjem a ring padlóján, ha már úgy döntött, hogy levisz a földre. Az erőm és a súlyom helyett ezért használom ki inkább azt a tényt, hogy kétszer körbe érnének rajta a karjaim, ha egy kicsit megerőltetném magam. Persze nem szólt senki, hogy a kisméretű farkasok inkább emlékeztetnek vadászgörényekre, és harapnak. El is engedem, és mire felkecmereg, már én is talpon vagyok.
Nem előnyös ekkora nagydarab marhaként egy ilyen kicsi csajjal harcolni, mert mire észbe kapok, már a hátamon csüng, mint valami élő hátizsák, az egyik karja szorosan csavarodik a nyakam köré. Lassan elvesztem az utolsó korty levegőt is, és a hátam közepén egy istennek nem érem el, így csak a karja csapkodása marad nekem.
- Oké…oké…ne fojts meg! – köhögök miközben még mindig próbálom elütni az alkarját magamról. Ha éles harc lenne, visszaharapnék, de nem akarok esetleg kiharapni belőle egy darabot.

Ahogy megérzem a csípést az oldalamban, valóban el is engedem, pedig nekem nyilván marhára tetszett, hogy lopom az ormányt. Csak hát nyilván én se szeretem, ha csipkednek. Nagy eséllyel ő sem.
-Hát, én inkább szőrösnek és nyálasnak mondanám, de ahogy érzed. – kuncogok. Persze, csak viccelek, Marcusnak nincs mire panaszkodnia, de nem az én dolgom, hogy itt agyba-főbe dicsérgessem. Majd dicsérgeti az, aki le akarja húzni a gatyáját.
-Csak a töketleneket szoktam a hátam közepére kívánni. – grimaszolok. Én nem bánom, ha beosztanak mellém egy új jövevényt, csak ne legyen egy igazi hasznavehetetlen gyökér. Rivers bírja a gyűrődést, így rá nyilván nem panaszkodom, ellentétben az elődjével, akitől még a tapétát is lekapartam a falról.
-Nem tudom, de hiányozni fognak a sütijei. – sóhajtok fel, miközben drámaian Marcusnak dőlök. Az egyetlen előnye annak, hogy állandóan minket hívogat, hogy mindig veszettül finom sütiket csinál. -De legalább most elfoglalta magát Rivers képének a csipkedésével és nem próbált mindenáron férjet keresni nekem. – vigyorgok fel rá. Alapvetően elég türelmes vagyok, de amikor ötvenedszerre próbálkozik ezzel, akkor már nálam is kezd elszakadni a cérna. Most legalább megúsztam egyetlen apró megjegyzéssel.
Persze, nem panaszkodhatok, mert most aztán kiereszthetem az összes fáradt gőzt Marcuson. Ő legalább bírja is, ha püfölöm. Ez az őrsön nem mindenkiről mondható el, de ezt ő is jól tudja, hiszen ugyanezzel a problémával neki is meg kell küzdenie. Vagyis hát nevezzük inkább csimpaszkodásnak, ahogy a hátára ugrok és szorongatni kezdem, mint valami csinos sál.
Ahogy megszólal, azonnal elengedem és lecsúszok a hátáról, majd hátralépek, mielőtt támadhatna. Így is megszenvedek ezekkel a hosszú polip karjaival, de legalább ki lehet bújni alattuk. Mindennek megvan a maga előnye. Már ha egyáltalán fog támadni. Ha nem, akkor nyilván feltartom a kezeimet. De ha mégis, akkor oldalra táncolok, hogy ráküldhessek egy körívest, nehogy túl épek legyenek a bordái. Azt mondják, az nem valami egészséges, ha valakinek nincs egy törött bordája se.
  

Ilyeneket, mint hogy az „orromnál fogva vezet” leginkább Rora szokott velem csinálni, de Yadástól sem zavar különösebben. Csak akkor csípem meg, mikor már kezd kicsit komikussá válni a helyzet, ahogy ez a pöttöm nő gebeszkedik fel a fejem felé. Már elég sokan bámulnak minket, amitől meg ideges leszek. Ex-sittes reflex, azt hiszem.
- Legalább nem vagyok nagyszájú töpszli! – cukkolom, hangomban nincs rosszindulat, sőt. Erős túlzás nélkül azt mondanám, hogy ő a kedvenc kollégám, már ha Edent leszámítom de ő…ő Eden. Az más. De Yada pont az a fajta kis gömbvillám csaj, aki tökéletes rendőr, és barátnak is elsőosztályú. Csak hát nem az esetem. Ha az lenne se cseszném el ami most kettőnk között van.
- Azokat ki nem? – vonom meg a vállam. – Emlékszel arra a szirén srácra, aki kb két hetet volt itt? Mikor meglátta a bonctermet kishíján elájult…- vonom meg a vállamat, eszembe idézve Lewis elődjét. Lewis se egy fáklyásfelvonulás, de legalább a munkáját jól végzi…már amikor. Már amikor nem azzal van elfoglalva, hogy a megmaradt két idegszálamon táncoljon.
- Majd én viszek neked sütit, azon már nem múlik. – karolom át vigyorogva a vállát, kicsit megpaskolva. Ha már a napi kávé kezdett szertartássá válni, egy jóféle Starbucksos süti már igazán belefér a keretembe. – Féééérjet az kéne még – nevetek fel. – Valahogy nem tudom összeegyeztetni a férjezettséget a rólad bennem élő képpel. De az öregek már csak ilyenek, az a vén boszorka meg még rosszabb.
Jó végre egy olyan edzőpartnerrel harcolni, akit nem tör össze egy széllökés. Ugyan az egyik szintén elf srác már felajánlotta, hogy szívesen tart nekem önvédelmi meg mittudoménmilyen edzéseket, de valószínűleg már attól kettétörne, hogy csak ránézek. Mert nem vagyunk egy súlycsoport, azért a farkasokban mégiscsak ott lapul az állat is. Yada bírja, sőt vissza is adja, kétszeresen, mint amit tőlem kapott. Aztán mire eszmélhetnék, már a hátamon van, úgy csimpaszkodik, mintha minden erejével azon lenne, hogy ténylegesen megfojtson. Ezért nem szabad egy mérteben ennyire eltérő ellenféllel kezdeni, könnyen ellenem fordította, hogy ekkora nagy bamba tulok vagyok.
Végül elenged, és kicsit visszatáncol. Megindulok felé, de a néhány másodpercnyi oxigénhiány épp eléggé dezorientálttá tesz. Lecsapok felé, természetesen elvétem, mire a válasz egy láb, egyenesen a bordáim közé. Kiszorul a tüdőmből a levegő, ami megállásra késztet, ennek a rúgásnak csini lila nyoma marad majd.
- Oké…oké…feladom, csak légyszi, ne rúgd le a lépemet! -vigyorgok rá. Nem volt tiszta küzdelem, de minek is lett volna az. Az utcán sem harcol senki tisztességesen. Nem fogja senki kivárni, hogy felvegyük a támadóállást. Ebből legalább tanultam, az ilyen pöttömöket, mint ő, le kell vinni a földre, és nem szabad hagyni, hogy felálljanak onnan.
- Nem vagy semmi kisanyám… - kicsit még mindig ki vagyok fulladva. – Szép volt!.

Nagyszájú töpszli, mi? Nem tudom mennyivel járt jobban azzal, hogy ő egy toronnyá nőtte ki magát egyszerű farkas helyett, de hát nekem szerencsére nincsenek ilyen problémáim. Legalább nem ájulok el a magaslati levegőtől.
-Nem. Te egy óriáspolip vagy! – mutatok rá a tényre. Persze tudja, hogy csak piszkálom, amúgy semmi gáz nincs vele. De azért mázli, hogy nem vagyok az esete, mert eszem ágában nem lenne pont a Krakent hazavinni. Még a végén Blue szívrohamot kapna! Van így is elég bajom vele, szívroham nélkül.
-Jézusom, az a szerencsecsomag… - forgatom meg a szemeimet. -Egyszer adtam neki egy nagy paksamétát, hogy fénymásolja le. Állítólag megtámadta a fénymásoló. – Azóta sem tudom, hogy erre hogy volt képes az a szegény masina. A srácnak meg nyilvánvaló okoknál fogva nem lett túl fényes karrierje.
-Vigyázz mert szavadon foglak! – vigyorgok rá, de aztán hamar tetetett felháborodásba csap át a dolog. -Már miért nem? Még bárki elvehet. – Jó, oké, én se nagyon terveztem ilyesmit, de azért hé! Ezért egyébként még úgyis megkapja a magáét a ringben, mert nem agyon fáradok azzal, hogy visszafogjam magam. Tény, hogy nem vagyok valami sportszerű, de egyszerűen csak elkap a bunyó heve és nincs megállás. Vagyis hát addig nincs, amíg nem kéri, hogy eresszem el, de nem akarom, hogy kihasználja a helyzetet. Ezért is támadok azonnal, amikor ott a lehetőség.
-Minek az neked? – nevetek fel, feltartva a kezeimet, jelezve ezzel is, hogy befejeztem, majd lihegve megtámaszkodom a térdeimen. Szívem szerint még le is ülnék, de az nem tenne még jót, amíg nem áll helyre a légzésem a normál ritmusára.
-Nem a cukiskodásért fizetnek. – csóválom meg a fejemet mosolyogva. -Meg jól is esett. – teszem hozzá. Pontosan tudja, hogy miről beszélek, mert tudom, hogy neki is. Persze, ettől még a halálba fogom cikizni azzal, hogy elpicsáztam.
-Most akkor fizetsz nekem egy fehérje shake-et. – elvégre a győztesnek jár valami díj is, nem? Meg itt egyébként is mindig nagyon finomakat adnak. A múltkor valami málnás sajttortát kértem és azóta szívem szerint mást nem is innék meg.
  

Ha 10 évvel ezelőtt találkoztam volna Yadával, lehet, hogy kiröhögtem volna. Amekkora nagyképű pöcsfej voltam akkoriban, hát…most nem kedvelnénk egymást ennyire. Még így is elég nagy parám, hogy mi lesz, ha valaha megtudják, hogy milyen voltam, és mit csináltam abban a „másik életben”. Még ott lebegett a fejem felett, hogy a múltam miatt mindenki meggyűlöl, aki mostanában számít nekem. Azt nem tudom, hogy bírtam volna ki, Yada viccelődése hála istennek elterelte róla a figyelmemet.
- Óriáspolip…és akkor, ehhez vedd hozzá, hogy van egy ikertesóm, aki kb akkora, mint te! – vigyorodom el, ahogy eszembe jut Aurora. Tényleg kb akkora, mint Yada. Szokott is cukkolni vele, hogy lenyúltam az összes nekünk jutott magasságot.
- Ugye, hogy ugye…biztos emberevő fénymásoló volt, mit tudom én. – vigyorgok még mindig, mert az a srác egy katasztrófa volt. Hát na, nem minden faj való rendőrnek.
- Rettegek! – nevetve forgatom meg a szememet. Egy kis közös sütizés még erősíti is a kollegiális kapcsolatot, az meg sose rossz. – Hát azért bárki ne vegyen el! – mosolygok. – Inkább valaki, aki meg is érdemel.
Valami azt súgja, hogy fogok még ezért kapni, és tényleg. A sportszerűség messze áll a meccsünktől, de nem az a lényege a dolognak. Az utcán sem sportszerű senki. Én sem voltam soha az, de azért nem fogom agyonverni kedvenc kollégámat. Sőt. Csúnyább sebeket tudnék neki okozni, ha teljesen elengedném az „állatot” de azt hiszem, akkor ő is azt tenné, és szétszednénk a komplett edzőtermet. El tudom képzelni azt a szőnyeg szélén állást a kapitánynál.
Aztán mikor nem kapok levegőt, akkor azért mégiscsak szólok, hogy elég lesz. Azért levegő még egy óriáspolipnak is kell, néhanapján. De még így is kapok a bordáim alá, okos, okos, akár támadhatnék is, de nincs sok kedvem már. Így is sípol a tüdőm.
- Végülis…jogos, minek az nekem. – vigyorgok, kicsit kiegyenesedem, megnyújtózom a plafon felé, és felszisszenek. – A picsába…ez holnap fájni fog.
Mikor végre megint kapok levegőt, megropogtatom minden csontomat újra. Ilyenkor fáj, hogy nagydarab vagyok.
- Jól hát…ha megint boxzsákra van szükséged, csak szólj! – nevetek fel újra, és barátságosan meglapogatom a vállát.
- Kettőt is. Megérdemled. Na gyere! – vigyorgok rá, és hirtelen felkapom. Úgy csapom fel a vállamra, mint ahogy a győzteseket szokás, hogy kényelmesen tudjon ülni, csak ne rúgjon mellkason, mert akkor tuti megfulladok. Nincs nagy súlya, úgyhogy könnyen ki tudok lépni vele a ringből, és megindulok vele a pult felé.
- Milyet kérsz?

Nem véletlenül pont az óriáspolip. Hát olyan végtelen karjai meg lábai vannak ennek a csávónak, hogy az nem igaz, és a tetejébe akkora is, mint egy torony. Egyértelmű, hogy titkon óriáspolip. Igazából nem tudom, hogy tudnak egyesek ilyen hatalmasra nőni.
-Legalább megszoktad a Stan és Pan fílinget. – nevetek fel, ahogy a tesóját emlegeti. Mert kábé rájuk hasonlítunk és azt gyanítom, hogy az ikrével is ugyanez a helyzet. De hát láthatóan nem vagyok elveszett az aprócska termetem ellenére sem, míg másoknak még egy fénymásolás is nehézséget okoz. Pedig öregem… csak egy gombot kell megnyomni!
-Awww, nem is tudtam, hogy így aggódsz a szerelmi életem miatt. – vigyorodom el, miközben oldalba bököm, de láthatóan tényleg aranyosnak találom és jól esik. Meg ő legalább nem rohan le, mint Blue, hogy „kifutok az időből”. Egyébként is… mihez képest?
Persze, ettől még azért a ringben nem kímélem meg. Az egy teljesen más dolog, és egyébként sem hiszem, hogy örülne neki, ha a kelleténél jobban visszafognám magam. Nem véletlenül szoktam mondogatni, hogy a méret nem minden. Én remekül kihasználom a sajátomat és így aztán diadalittasan felemelkedhetem a meccs végén. Szó szerint, ahogy Marcus felkap a vállára, én meg elégedetten feszítek odafent, mintha valami valóban fontos dolgot vittem volna véghez az imént.
-Te vállaltad. – pillantok le rá vigyorogva, elvégre ismeri már azért a stílusomat a ringben. Meg hát egyébként se azért jöttünk, hogy simogassuk egymást. Simogassa az, akivel randizik.
-Málnás-sajttortásat! – vágom rá. A legtöbb fehérje shake nem ízlik, csak megiszom, mert kell az izom. Ez viszont tényleg finom. Olyan kő még íze van. De ha odaérünk a pulthoz, akkor azért lekéredzkedek, hogy rendesen meg is tudjam inni és ne a plafont súrolja a poharam.
-Szerintem egyébként Rivers rendben lesz. Képzeld, még fánkot is sütött, amiért Blue-val befogadtuk a kanapéra pár napra. – magyarázom, visszakanyarodva az eredeti témára. Köztudott, hogy én is imádom a hasam, csak én nem tudok olyan végtelen mennyiséget eltüntetni kajából, mint egyesek. Rövid a belem, na.
  

Ha szentimentális akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy Yada kicsit pótolja most nekem Rorát, aki messze van tőlem. Lehet, hogy egy kicsit így is van. Nem könnyű, ha az embert egyszercsak kidobja az addig ismert élete, és hirtelen tök egyedül marad. Egy farkasnak, ez duplán félelmetes tud lenni, hiszen mi falkákban, családokban élünk. Úgyhogy örülök, hogy rátaláltam a töpszli kolléganőre, akkor is, ha halálra szekáljuk egymást. Mert úgysem gondoljuk komolyan.
- Meg hát, volt rá időm. – vigyorgok vissza rá, ahogy nevet. Azért ő nem egészen olyan, mint Rora, mert simán szétrúgja a seggemet, attól függetlenül, hogy zsebre tudnám tenni. Még jó, hogy nem egyforma mindenki, mert úgy azért unalmas lenne az élet.
- Erre vannak a barátok, nem? – nevetek fel, ahogy megint az oldalamba áll a könyöke. Talán ez is csak az én apró marhaságom, de akivel törődöm, akkor az az élete minden területét jelenti. Így igen, az is foglalkoztat, hogy majd egy szép napon egy normális ember mellett kössön ki kedvenc kollégám. Mert megérdemli, bár a lakótársa nem javít a helyzeten. De ezt inkább a tündérundor mondatta velem.
Mintha kicserélték volna, ahogy a ringbe léptünk, de engem is. Nem kíméltük egymást, én azért talán kicsit visszafogtam az erőmet, az agressziómról nem is beszélve. Mert ha nincs jó indokod, hogy változz, a rehab szart sem ér. És nekem eddig nem volt. Úgyhogy, pszichózhattak velem, ahogy akartam, hetente többször is akár, de attól a gond még ott marad. És csak nem akartam kitépni a karját.
Aztán a vállamra már úgy kaptam fel, mint a győzteseket szokás, elvégre az is. Mert ügyesen ellenem fordította a méretemet, mert hát na…piszok jó rendőr. Lehet, hogy az utcán sem lett volna ellene esélyem.
- A te boxzsákod bármikor leszek. – vigyorgok, meg sem érzem a súlyát a vállamon, ahogy a pulthoz sétálok vele, és hagyom lehuppanni az egyik bárszékre.
- Legyen kettő, mindig csak szemeztem vele…aztán maradt a jó öreg vanília. – mosolygok. Mondjuk azért ittam mindig az alap ízt, mert valami azt súgta, hogy az extrák, a különlegesebbek drágábbak, én meg csóró vagyok. Szar ügy. Nekem annyira az izomtömeg sem számít, csinálok még ezer dolgot, amivel fenntartom a helyzetet. De a málnás sajttorta nem hangzik rosszul.
- Úristen egy légtérben volt Blueval, ráadásul napokig, és még él? – vigyorgok. – Igazi hős…ha lenne kardom, lovaggá ütném.
Nem arról van szó, hogy nem próbáltam kedvelni Bluet. Csak nem bírom az arrogáns pöcsöket. Nem tudom, hogy Yada hogy nem húzta még a fejére a budit, de ő is egy hős. – De a jó fánk egy pluszpont a zöldfülűnek.

Hát tényleg nem mostanában tervezek férjhez menni, sőt, tulajdonképpen egyáltalán nincsenek ilyen terveim. De azért mégis csak aranyosnak találom, hogy Marcust ennyire érdekli, mi van velem, annak ellenére, hogy a nagy semmi van velem ezen a fronton. Ő legalább nem akar mindenáron keríteni nekem valakit.
-Igaz. – vigyorodom el, mielőtt nekiállnék módszeresen elpicsázni. Nem mintha egyébként vérre menne, mindkettőnknek inkább poén a dolog és jól esik egy kicsit kiengedni a gőzt olyasvalakivel, akit nem kell annyira kímélni mint… hát igazából bárki mást. De ettől még jól megérdemelt, ahogy körbehurcol. Vagyis elhurcol a pultig, hogy végre megigyuk azt a shake-et.
-Hát akkor mi lesz a gyönyörű pofikáddal? – nevetek fel, nem mintha nem gyógyulna meg, miután meggyepálom. Meg egy monokli amúgy is macsós, még ha engem soha nem is hozott lázba. Szakmai ártalom, na. Ha valakinek túl sokszor van szétverve a képe, az vagy balhés vagy egyenruhás. Hogy melyik a rosszabb, mindenki döntse el magának.
-Ez állati finom. Még otthonra is vettem. – pedig az már tényleg nagy szó, mert rendszerint beérem azzal, amit a teremben adnak, úgyis itt edzek többnyire.
-Ne piszkáld már, annyira azért nem szörnyű. Csak nem vagytok kompatibilisek. – csóválom meg a fejemet, mert én aztán tudom. Nem elég, hogy vele dolgozom, de vele is élek. -De Rivers tényleg nagyon rendben van. Kár érte, hogy nem washingtoni. – magyarázom. Azok a fánkok valami zseniálisak voltak. Márpedig édességből végtelen mennyiséget tudok eltüntetni, mert mindig kell az energia.
-Nektek sikerült összecsiszolódni? – érdeklődöm, mert hát én aztán egyébként hiába csiszolódok bárkivel. Most is olyat osztottak mellém, aki csak ideiglenesen van itt. Mire összeszokunk, már mehet is haza. Néha már kezd az az érzésem lenni, hogy életem végéig ez lesz a módi, pedig be kell valljam, baromira unom már.