Felvágjuk a spenótot és mikor a vaj már felmelegedett a serpenyőbe szórjuk. Sózzuk borsozzuk, apróra vágott fokhagymával ízesítjük. Mikor eléggé összefonnyadt belekeverjük a krémsajtos keverékbe - írta a telefonom kijelzője vidáman ahogy a vegetáriánus lasagna receptjét olvastam. Körülöttem már baromi nagy kupleráj volt a konyhában, és a bankszámlámról jelentős összeg hiányzott hála a bevásárlásnak. Látszik hogy nem szoktam iylesmit enni. Néha van egy kis ketchup és sajt a hűtőmben, na meg pia. Mást nem szoktam itthon tartani. Hé alig vagyok itthon, mikor álljak neki főzőcskézni.
Ja... Mondjuk most.
Még egyszer átfutottam a receptet és óvatosan felszeletelve a még vizes spenótleveleket beleszórtam a serpenyőbe. Egyből felsistergett én emg káromkodva vettem lejjebb alatta a lángot. Oké... így talán nem ég oda...
Ahogy a slő spenót illata megcsapta az orromat elöntött a nosztalgia.
Ria csinált nekem mindig spenótos lasagnát hogyha fel akart vidítani. Tudtam milyen macerás, hisz mindig sokáig tartott neki megcisnálni, de ő valahogy sose csinált ekkora kupit a konyhában.
Magam elév ettem egy fej fokagymát és rátenyereltem ahogy Riától láttam még sráckoromban. Ránehezedve nyomtam szét gerezdekre. És elkezdtem megpucolni őket
A gondolataim újra a nővérem körül jártak. Ma is hívott de épp egy kihallgatás közepén voltam és nem tudtam felvenni, aztán ahogy szoktam elfelejtettem visszahívni. Meg... valahol nem is akartam. Tudtam hogy megijedne attól hogy milyen fáradt a hangom. Át akarna jönni, főzni nekem és pátyolgatni mikor.... tudtam hogy neki is mennyi dolga van. Hiszen orvos... Biztos most is dolgozik.
De fel kéne hívnom. Hiányzott. Szerettem volna mesélni neki Marcusról, az ügyekről amiken most dolgozom, az új kapitányunkról, Flo új sógoráról... Annyi mindent tudtam volna mondani mégsem mondtam semmit mert... ne akartam zavarni.
Ostobaság. Ostoba vagyok de...
Hirtelen éles fájdalom hasított a kezembe és éreztem ahogy valami forró ömlik végig a kezemen.
Odakapva a tekintetem azt hittem mindjár elájulok. Csúnyán belevágtam a kezembe és ömlött belőle a vér eláztatva az éppen felvágott fokhagymát.
- A kurva életbe... a kurva életbe... - kapkodtam a levegőt a plafon felé emelve a tekintetem hogy megnyugodjak. Iszonyúan fájt...
Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonomért hoyg hívjam a 911-et de megálltam a mozdulat közben. Nem... Nem mehetek kórházba. Annak rossz vége lehet. Évek óta nem voltam kórházban... és legutóbb véletlenül felkeltettem két frissen elhunyt beteget. Nem volt vicces.
Pár másodperc gondolkodás után Ria gyorshívójára kattintottam és a fülemhez emeltem a telefont. Leszorítva a szemem próbáltam minnél inkább lenyugtatni a légzésem ahogy hallottam a csengéseket.
Ahogy meghallottam a hangját nyugodság áradt szét bennem. Lehet kezdek sokkot kapni a vérveszteségtől.
- Szia... öhm... nem akarlak zavarni. Dolgozol...? - a hangom remegett hallottam ahogy a vágódeszkáról elkezd lecsöpögni a vér a padlóra.

A beteg addig ficánkolt, míg sikeresen ki nem varázsolta a tűt a karjából, előtte persze felsértve a vénáját is, úgyhogy mindenfelé spriccelt a vér. A műszakom már rég lejárt, mégsem akartam erre hivatkozva ott hagyni a legnagyobb kupit a nővéreknek - meg a váltásomnak. Persze voltak, akik bármiféle bűntudat vagy rossz érzés nélkül megtették, de attól én miért kövessem a példájukat? Lekötöztük a sebet, a beteg kapott egy nyugtatót, meg új ágyhuzatot, a takarítók pedig rám szóltak, hogy menjek nyugodtan, a többit megoldják. Végignéztem magamon és próbáltam elvonatkoztatni attól, mennyire hasonlítottam arra a hentes bácsira, akinek a boltjába sosem mertünk Edennel bemenni gyerekként. Az idős férfi folyton nyakig véres volt, és a plafonról mindenütt feldarabolt, nyúzott állatok lógtak... Elképzelni sem tudtam akkoriban ennél horrorisztikusabb helyet két elf kisgyereknek. Ki hitte volna, hogy néhány évtizeddel később már nekem kell forró zuhanyt és váltóruhát vennem, hogy ne ijesszem halálra az utcán a kisebbeket?
Fél óra alatt rendbe szedtem magam. Egy időben még fáradoztam a ruhák megmentésével, fehérítéssel, varázslattal, most már reflexből a kukában kötöttek ki. Könnyebb újat venni. Ahogy a táskámhoz léptem felfogott hajam alját törölgetve, hogy az elázott tincsekről felitassam a vizet, az öltöző padján hagyott mobilom csörögni kezdett. A kijelzőre hunyorogtam, eldöntve, hogy majd később visszahívom az illetőt, ám a név láttán ösztönösen átvetődtem mindenen és vagy ötször ráütöttem a telefonra, hogy minél előbb eltaláljam a zöld gombot és a hívás létrejöjjön.
- Eden, szia! - igyekeztem leplezni az izgatottságomat és olyan hangot megütni, mintha teljesen közömbös lennék a hívásával kapcsolatban, ám képtelen voltam hazudni. Simán hallhatta rajtam, mennyire izgatott voltam, amiért újra beszélünk. Ez a heves öröm persze fél pillanat alatt fordult át aggodalomba. - Most végeztem, épp hazafelé indulok. - A testvéri ösztönök bekapcsoltak, egyből lejött, hogy valami nem stimmel vele. A gyomrom összeszorult, ahogy elkezdtem felvázolni magamnak a lehetőségeket, vajon miért most keres.
- Mi a baj? - Az nem volt kérdéses számomra, hogy van valami, csak abban nem voltam biztos, mégis mi történhetett vele. - Otthon vagy? - Mindenesetre kicsit felpörgettem magam, begyűrtem a törölközőm a táskám tetejére, fél kézzel ráerőltettem a cipzárt, aztán a padra huppanva nekiláttam belebújni az edzőcipőmbe, a vállamra szorítva közben a telefont, hogy minden szavát jól halljam.

Az idő mintha valahogyan egészen máshogyan telt volna a csengetések között míg vártam hogy Ria felvegye a telefont. Lehet ogy nem is kéne hívnom. Lehet hogy dolgozik. Lehet hogy nem is ér rá... A francba de kurvára fáj...
Aztán ahogy meghallottam a hangát éreztem hogy a vállaim ellazulnak. Ez az a hang volt ami azt mondta nekem mindig hogy minden rendben lesz. Aki puszit adott a térdere ha lenyúztam. Aki dorgált ha rosszak voltak a jegyeim de inkább leült velem tanulni minthogy hagyjon elkanászodni.
Ha ő nincs valószínűleg már én sem lennék.
- Szia... szóval... Öhm... Történt egy kis baleset... Esetleg... ráérsz most...? Itthon vagyok... - a hangom még mindig remegett, a szememet sem tudtam kinyitni. Eleget láttam már halott húst mozogni, nem akartam a saját húsomat látni, nem akartam látni a vért, csak el akartam tűntetni azt az óriási és mély vágást a kezemről.
- Szóval... főztem... és egy kicsit megcsúszott a kés. Beleállítottam a kezembe, a hüvelykujjamnál. Rohadtul vérzik... Meg... tudod nézni? Vagy... csak mondd hogy hogy mit csináljak, ha most nagyon nem érsz rá csak... - résnyire nyitottam a szemem. Minden tiszta vér volt. Egy gyors mozdulattal elzártam a gázt a spenót alatt ami már lassan füstölni kezdett.
- Szóval... kibaszottul vérzik - fejeztem be a mondatot elcsukló hanggal.
Fogalmam sem volt hogy Ria egyáltalán akar-e látni. Két hete nem is beszéltünk egyltalán és most is csak azért hívtam fel mert sikerült majdnem a kezemet is beleaprítanom a vacsorámba. Igazából még azt is tök megérteném ha elküldene a francba hogy odljam meg magamnak, ott az autóm, menjek be a kórházba és majd összevarrják.
Lehet hogy nem is kellett volna felhívnom... De ki mást kereshettem volna.
- Kérlek segíts.. a szememet se merem inyitni hogy ránézzek a sebre - nevettem el magam halkan, nyomorultul. Megint egy kisgyereknek éreztem magam aki szipogva bújik a nővére karjába, aiért leesett az almafáról ahová amúgy sem lett volna szabad felmásznia.

Ambivalens érzések kavarogtak bennem. Egyrészt örültem, hogy felhívott, másrészt viszont sajnáltam, hogy ehhez valami bajnak kellett történnie. Az nagyon is jól esett, hogy hozzám fordult a gondjával, ugyanakkor maradt bennem némi szomorúság, amiért annyira eltávolodtunk egymástól, hogy már csak a bajban kerestük a másikat. Szerettem volna, ha a boldog pillanatait is megosztja velem, ha újra az élete teljes jogú részese lehetek, ám ennek az elmélkedésnek most egyáltalán nem volt sem helye, sem ideje hallván, hogy kis híján leoperálta egy ujját magáról.
- Azonnal indulok! - Habozás nélkül vágtam rá a választ, mutatóujjamat a cipőm sarkába dugva rögtönzött cipőkanálként, hogy gyorsabban bele tudjak bújni. Ezt eljátszottam a másikkal is, aztán a vállamra kaptam a táskát és már siettem is kifelé. Mosolygósan odabiccentettem a kollégáknak, nővéreknek és betegeknek, a figyelmem nagy része azonban a vonal túloldalára összpontosult.
- Először is nyugodj meg, minden rendben lesz! Mindjárt ott vagyok, rendben? Együtt megoldjuk, csak egy picit ne veszítsd még el a fejed. - Nem is emlékeztem rá, mikor hallottam utoljára ennyire... Elveszettnek. Ettől mintha mázsás súly telepedett volna a lelkemre, bármit megtettem volna, hogy megnyugtassam és biztosítsam róla, semmi baj nem érheti, amíg engem hall.
- Nem kell kinyitnod a szemed, jó? Csak próbáld tenni, amit kérek tőled. Utána majd én megnézem neked. - Ha már felhívott, ráadásul ennyire riadt hangon, feltételeztem, hogy nem egy egyszerű vágásról lehetett szó, a nekromanciája tükrében azonban én sem szerettem volna, ha elkezdi elemezgetni a sérülését. - Hangosíts ki és tegyél le valahova, hogy mindkét kezed szabad legyen, ha még nem tetted. Aztán keríts egy konyharuhát, vagy bármilyen tiszta, száraz rongyot, akár a pólód is jó, ha nincs más, és szorítsd rá az ujjadra. Nem baj, ha fáj, szorítsd oda jó erősen. Csitítanod kell a vérzést, amíg odaérek. - Egy tíz perc még a leglazábban vett közlekedési szabályokkal is kell, hogy a lakására érjek, és ha addig nem kezdett valamit a vérzéssel, simán sokkot kaphat, vagy abból ítélve, a nekromanciája miatt mennyire bepánikolt, el is ájulhat. Egyik verziótól jobban tartottam, mint a másiktól, hiszen mindkettő azzal fenyegetett, hogy elvérzik.
- Ha ezzel is megvagy, ülj le valahova és egy picit tartsd fel a kezed. Ha szédülni kezdenél, feküdj le a hátadra és polcold fel a lábad valamire. Nem lesz semmi baj - Kopogó léptekkel viharzottam közben át a parkolón, beszálltam az autómba, ledobtam az anyósülésre a táskámat és rácsatlakoztattam a kocsi hangfalára a mobilomat. A motor hamarosan felbőgött alattam, én pedig sietősen kitolattam a parkolóból.

Leszorított szemekkel lassan élesen szívo be a levegőt aztán lassan ki. Próbálom lelassítani a szívverésem és rendezni a légzésemet ahogy Ria hangját hallgatom. Mindjárt itt van. Ő vigyáz rám. meggyógyít, ad rá egy puszit és minden rendben lesz.
A nővérem hiánya újult erővel vág mellkason egy olyan méretű bűntudattal együtt ami kis híján elnyomja a fájdalmat a kezemben.
Mindent feláldozott és félrerakott értem. Hiába volt fáradt, és rosszkedvű hozzám mindig volt egy jó szava, egy mosolya, egy ölelése. Már nem is emlékszem anyu arcára. Ha rá gondolok mindig Ria van előttem.
- Oké... Próbálok... - suttogtam ahogy hallgattam. Nem szabad elveszíenem a fejem mert csak rosszabb lesz. Hallottam a gyors lépteit ahogy átvág a kórházon. Fogalmam sem volt menynit dolgozik. Biztos hulla fáradt én meg iderángattam.
- Jó... Oké... mit csináljak figyelek... - a hangom már kevésbé remegett ahogy beszélt hozzám a vállai lassan ellazultak. Nemsokára itt lesz és segít nekem.  Addig pedig teszem amit mond és nem lesz semmi baj.
Mint mikor kissrácként eltörtem anyu kedvenc vázáját, és Ria segített eldugni a darabokat hogy anyu ne vegye észre. Persze észrevette de nem haragudott. Hála Riának.
Elemeltem a fülemtől a telefont és letettem a pultra, ahol még nem volt véres. A kezem finoman remegett.
- Ki vagy hangosítva - mondtam és kinyitva a szemem, gondosan elkerülve a kezem látványát keresni kezdtem egy tiszta konyharuhát. Kihalásztam egyet a közeli fiókból és rászorítottam a sebre. A vastag anyag egyből elkezdett átvérezni mire még jobban odaszorítottam. Halkan felnyögtem a fájdalomtól.
- Oké... rászorítottam... Azt a kurva ez fáj... Oké... És most? - néztem a telefonra mintha Ria láthatná a segélykérő pillantásom. Hallottam hogy közben kiér a kórházból, valószínűleg a parkolóba. Hallottam a kocsiajtó csapódást ahogy beült és beindította a motort.
- Jó... Leülök a kanapé elé... Nem akarom összevérezni... Még nem szédülök... - Felhalászva a pultról a telefont indultam el a zsebkendőnyi nappalim felé ami igaz hogy csak pár lépésre volt a konyhától de legalább közvetlenül a bejárati ajtónál volt. Ott várhattam Riát.
A magasba eeltem a karomat és nekidöntöttem a hátam a kanapénak.
- Jó... Ülök... Megvan még a kulcsod amit adtam?  Vagy kinyissam neked az ajtót? A kód a lenti kapuhoz 8765... - mondtam szórakozottan a konyharuhán terjengő piros foltot figyelve. Ria nemsokára itt van. Nem lesz semi baj...

Éberebbnek éreztem magam, mint valaha - az öcsém bajban volt, és ez a tudat élénkebben söpört át rajtam a legerősebb kávénál. Még ha huszonhat órás műszak is volt a hátam mögött, jelenleg az egész világot képes lettem volna leigázni Edenért. Akármelyik háborún átverekedtem volna magam, csak hogy ragtapaszt tehessek az ujjára. Ide-oda hajlongtam a testvér és a sebész szerep között, hol az egyik szólt belőlem, hol a másik. Sebészként szerencsésnek tartottam, hogy legalább nem vágta le az ujját, testvérként azonban azt kívántam, bár tündér szárnyaim lennének, hogy egyenesen odarepülhessek hozzá Washington szokásos, délutáni közúti forgalma helyett.
- Elhiszem, hogy nagyon fáj, de fontos, hogy jó erősen szorítsd. - Inkább zsibbadjon el az egész, minthogy kivéreztesse magát, míg odaérek. Ha rosszul is fogja le a sebet, tíz perc alatt kevesebb kárt tesz annál, mintha addig folyamatosan hagyja vérezni.
- Jól van, ott jó lesz! Nagyon ügyesen csinálod. - Aggódásom elnyomva széles mosolyt erőltettem magamra, hogy érezze a hangomon is áthatni. Örültem, hogy kicsit mozog és hogy a telefont sem felejtette el a hangok alapján magával vinni, ez is nekem segített és abban, hogy megnyugodjon.
- Megvan még a kulcs, ne aggódj, betalálok. Te csak maradj ott és pihenj! - Viccelt? Félfástól berúgtam volna az egész ajtót, annyira beindultak a nővér-ösztöneim. Nem álltam volna le kulccsal bénázni. Szerencsére - az ajtó szerencséjére - viszont megvolt a pótkulcsom, és mivel Eden időben emlékeztetett erre, nem kellett kárt tennem féltő felindulásomban a berendezésben - sem pedig magamban.
- Mesélj addig, hogy megy a munka! Sok a dolgotok mostanában? Nyakig kell merülnöd az alvilág bugyraiban, vagy akadnak azért könnyebb esetek? - Szóval akartam tartani, míg odaértem. Gyorsan és megfontoltan vezettem, gázt adtam, ahol máskor már fékezni szoktam, de igyekeztem tisztán gondolkodni. Hegyes fülem mögé igazítottam egy barna fürtöt, ami kicsúszott a nagy sietségben a kontyomból.
- Azt meséltem, hogy a kolléganőm terhes? Tudod, az a másik elf, aki hetven évvel idősebb nálam. Mindenki azt hitte, csak meghízott, de én már az elején megmondtam neked, hogy babát vár. A férjével most vannak együtt negyven éve, ez olyan romantikus. - Gondoltam, könnyebb, ha nem csak őt beszéltetem, hanem én is hozzáadok valamit, de azért figyeltem rá, hogy mindig adjon valami jelet magáról, legalább hümmentést, vagy valamit. Közben leparkoltam egy fekete terepjáró mellé, felkaptam a táskámat és már siettem is a kaputelefonhoz, a kihangosító helyett a fülemhez szorítva ismét a telefont.
- Most jövök be a lépcsőházba, mindjárt ott vagyok.

Ria hangját hallgatva biztos voltam benne hogy nem lesz semmi baj. Tudtam hogy ő megvéd. Megment. Bármiről is legyen szó.
Hiába voltam felnőtt férfi most mégis elveszettnek és gyengédenk éreztem magam. Másra sem vágytam minthogy itt legyen, hogy átöleljen és azt mondja minden rendben lesz.
Hallottam a hangján hogy mosolyog mire az én ajkaim is egy gyenge reszeteg mosolyra húzódtak. Kicsi koromról kezdve azt hallgattam hogy a mosolyunk mennyire egyforma. Ha mosolyogtam akkor hasonlítottam rá a legjobban.
- Szorítom... nagyon szorítom... Zsibbad egy kicsit... - mondtam lassan végre kinyitva a szemem. A konyhapult tiszta vér volt, a spenótom odaégett, a fokhagymát eláztatta a vér, a lasgna lapok pedig valószínűleg már megszáradtak a pulton. Ennyit a vacsorámról.
Lehunyva a szemem döntöttem háta a fejem a kanapé ülőlészére, magasba tartva a karomat.
- Tegyem fel a lábam a kisasztalra? - kérdeztem félmosollyal - Rágyújtani úgysem tudok fél kézzel... - tudtam mennyire utálja hogy dohányzom de ez egy olyan rossz szokás volt amiről nem tudtam olyan egyszerűen lemondani. Túl sok volt a sterssz az életemben ahhoz hogy csak így abbahagyjam a cigizést.
Már csak csipkelődés volt köztünk hogy enynit cigizek. Megszokta már azt hiszem még ha nem is örül neki.
- A munka...? Új kapitányom van és már a nyakamban liheg hogy két ét késésben vagyok a papírmunkával... Így hogy elvágtam a kezem, írsz nekem orvosi igazolást ogy sajnos nem fogom tudni megcsinálni őket? - nevettem el magam gyengén - Remélem azért óvatosan vezetsz. Nem fogok elvérezni míg ideérsz Ria... Nehogy bajod legyen... - mondtam halkan. Ritka volt tőlem az aggodalmas szó, de ismertem Tudtam hogy már le kéne csukatnom csak azért ahogy idevezetett.
Nem mintha bármi ilyesmire képes lennék.
Ahogy mesélni kezdett hallkan hümmögtem és visszakérdeztem néha néha.
- Neked sem ártana lassan valaki nővérkém... HOgy leszek így nagybácsi aki elrontja az unokahugit vagy öcsit...? - hallotta a hangomon hogy vigyorgom. Ha valakinek akkor kettőnk közül max neki lesz gyereke.
Hamarosan megérkezett hozzám.
- Oké... Én itt vagyok, nem mentem sehová... - mondtam halkan bár a karom már fáradt aogy a magasba tartottam. Kinyitva emeltem fel a fejem és először a kezemre néztem. A csuklómon néhány vércsíkocska csurgott lefelé eláztatva a feltűrt ingem ujját. Szerencsére feketét hordok mindig. Azon nem látszik a vér.
Az ajtóra pillantottam várva hogy meghalljam a kulccsörgést. Csak most gondoltam bele hogy úgy ülök itt int egy rakás szerencsétlenség. Az arcom beesett, borostás és sápadt, a szemeim karikásak a hajam túl hosszú már és folyton a szemembe lóg. Nem akartam hogy így lásson...

Megkönnyebbülve hallgattam, ahogy beszélt. Kezdett normális tempóra állni a vérnyomásom, már nem izgultam annyira, hogy mindjárt meghal itt nekem, ám ettől még ugyanúgy siettem a lakása felé. Komolyan vettem a problémát, amennyire lehetett, már csak a nekromanciája miatt is.
- Most, hogy mondod, talán vissza kéne fordulnom és így hagynom téged... - évődtem, ahogy szóba hozta a dohányzást, habár még ha csak viccelődtem is, úgy éreztem, idővel fél kézzel is megoldaná. Annyira ragaszkodott hozzá, nem igazán értettem, hogy miért, mindenesetre már feladtam, hogy megpróbáljam jobb belátásra bírni.
- Ha szeretnéd, beszélek az anyukájával is, hogy ne piszkáljon téged. - mosolyogtam bele a telefonba. Néha olyan nehéz volt elhinni, hogy az öcsém felnőtt és ennyire független élete lett. Sosem szoktam meg igazán, hogy már nincs ott mellettem minden egyes nap és nem nekem kell bekötnöm a cipőjét és lebeszélnem róla, hogy a pizsamájában menjen iskolába.
- Ne aggódj miattam, senki nem merne most feltartóztatni - nevettem gyengéden, habár annyira azért nem éreztem magam véresnek, noha a szemem lehet, hogy forgott kicsit. Mindenesetre egyben és épségben megérkeztem Eden lakásához, az autót pedig már menet közben zártam le.
- Jó gyorsan férjhez adnál, mondhatom! - Erőtlenül megcsóváltam a fejem, de a hangom ugyanolyan mosolygós maradt. - Egyelőre ott a munkám, és itt vagy te is. Hogy rohannék hozzád a bajban, ha két gyerek lógna a karomon? - Egyelőre még nem vágytam az anyaszerepre, de talán csak azért, mert nem volt még senki az életemben, akivel ilyesmit tervezgethettünk volna. Plusz, egy egészen kicsit úgy éreztem, hogy amíg a saját testvéremre nem tudok rendesen figyelni, minek terveznék bármi többet...
- Eden! - Az ajtó elsőre megadta magát, talán érezte a türelmetlenségemet. A kulcsot visszasüllyesztettem a táskámba és beléptem a lakásba. Becsuktam magam után az ajtót, körbenéztem, és amint megpillantottam az öcsémet, már siettem is felé fürgén kopogó léptekkel. - Hű, tényleg csúnyán elvágtad... - Ezt már a vér mennyiségéből is meg tudtam állapítani, ahogy lassan letérdeltem mellé. Magam mellé ejtettem a táskámat, majd gyengéden ráfogtam a csuklójára és az ölembe húztam. Lefejtettem róla a másik kezét, ha még nem engedte volna el, és fürgén lebontottam a konyharuhát az ujjáról, hogy vethessek egy pillantást a sebre.
- Szia. - Futó pillantást vetettem rá közben, szelíd mosollyal, majd a karja alá fogtam anyáskodón, készen rá, hogy felsegítsem. - Gyere, kimossuk a sebet, lefertőtlenítem, seperc alatt összeforrasztom neked. - Ha a kórházban lettünk volna, talán a varázslatot sem tartottam volna feltétlenül szükségesnek, elég lett volna pár öltés, de az öcsémről volt szó, nem tilthatták meg, hogy elkényeztessem és a legjobbat kapja tőlem.

Hiába a fenyegető szavai, hallottam a mosolyát és tudta jól hogy nem hagyna itt kivérezni azért elnevettem magam ahogy halkan elgondolkodva évődött. Tinédzser korom óta hallgattam tőle hogy ne cigizzek mert milyen rosszat tesz nekem. Persze tudtam hogy igaza van de akkortájt nem érdekelt.
Mostmeg már sokkal több dolog tesz nekem rosszat mint a cigizés. És a feléről még nem is tud.
- Oh kérlek... a kapitány biztos értékelni fogja ha beszélsz az anuykájával... - nevettem halkan. Ria mindig jót akart még akkor is ikor tudtam hogy azzal mindent tesz csak nem segít nekem. Sosem felejtem el mikor egyszer elpanaszoltam neki hogy néhány nagyobb fiú piszkál amiért nem eszek húst. Menzás voltam, szemet szúrt hogy mindig kitúrkáltam a villámmal és jó messzire toltam a hsúdarabokat.
Miután Ria beszélt a szüleikkel már nem csak piszkáltak de meg is vertek mert furcsa vagyok és ijesztő. Riának persze nem mondta el. Azt mondtam neki hogy én mentem neki egy srácnak az udvaron mert...csak úgy. Ilyenek a fiúk.
Nem szerettem hazudni neki de bármit megtettem hogy megvédjem.
- Abban biztos vagyok - nevettem el magam én is, bár egy kis fájdalmas sziszegés is kiszökött vele. Kezdtek fájni az izmaim is ahogy tartottam a karom.
- Hoznád őket is... kienvethetnék Eden bácsit hogy milyen béna... - nevettem én is gyengén. Furcsa lenne ha hirtelen pasija lenne. Pláne férje. Gyerekei..
Én akkor teljesen egyedül maradnék.
Már tényleg nem lenne senkim csak havonta egy vacsora velük.
Persze imádnám Ria gyerkeit pont úgy ahogy a nővéremet és megérdemelné a boldogságot de... Önző vagyok.
Hamarosan meghallottam a kulcscsörgést mire odapillantottam és ahogy megláttam a nővérem, rémült, de mégis megkönnyebbült arcát én is elmosolyodtam halványan.
- Még élek, ne aggódj... - mosolyogtam gyengéden és behúztam a lábaim hogy odaférjen hozzám.
- Igen... fáj is... De tudom mozgatni az ujjaim szóval nem lehet igazán komoly nem? - néztem az arcát. Fáradtnak tűnt, mégis... jól nézett ki.
Hagytam hogy kibontsa a kezem a konyharubáól és megnézze mit alkottam.
Én őt figyeltem, az én gyönyörű nagy felnőtt nővéremet akire mindig is hasonlítani akartam. Bár olyan lehetnék mint ő. Megnőtt a haja mióta legutóbb láttam.
Mintha csak megérezte volna hogy nézem ő is rám pillantott és gyengéd mosollyal köszönt nekem végre.
- Szia...  Jól nézel ki- mosolyogtam én is szerencsétlenül. Hagytam hogy felállítson ésa konyharuhát a kezem alatt tartva hogy ne csöpögjek össze még több mindent elindulta a fürdő felé.
- Nincs itthon túl sok elsősegélycuccom... Mivel akarok lefertőtletíni? Betadinom még talán van de más nem igaán - mondtam ahogy beléptünk az apró fürdőbe és a csap alá dugtam vérben áztatott kezem.
- Ohh basszameg - fordítottam e a tekintetem a sebtől a leázott plafon felé. Nem bírtam odanézni még mindig.

Elgondolkodtam rajta, Eden vajon szeretne-e gyerekeket, de végül nem kérdeztem meg. Nem voltam benne biztos, hogy megfelelő az ilyen beszélgetésekhez az idő, ráadásul elég rég nem beszéltünk egymással, talán nem pont lelkizéssel kellene kezdenem. Úgy éreztem, türelmesnek kell lennem, hiszen az öcsém végre nyitott felém és magától keresett; nem akartam elijeszteni. Pedig amilyen jó nagybácsiként jelent meg lelki szemeim előtt, pontosan olyan jó apaként tudtam elképzelni.
- Szerencséd! Nem engedem, hogy egy konyhai balesettel végezd be - Még előtte állt legalább másfél évszázad! És reméltem, hogy előttem is. Nem vágytam rá, hogy háromszáz esztendős bölcsként emlékezzenek rám, de szerettem volna nagyon sok mindent megérni még.
- Még meglátjuk, ért-e a kés ideget, de ha tudod mozgatni, az már jó jel. - Biztatón rámosolyogtam, akaratlanul is elővéve a doktornénis oldalam. Nem akartam vak dolgokkal hitegetni, amíg nem vizsgáltam meg elég mélyrehatóan a sérülését - igen, akkor is, ha egy elvágott ujjról volt csak szó. Sosem lehettem elég alapos.
- Tényleg? Köszönöm. Pedig harminc órája talpon vagyok. Látnod kéne kipihenten is. - Még egy pillantást vetettem rá, a megviselt arcára, a táskákra a szeme alatt, a pólója alól kivillanó bőrére, kulcscsontjára. Nem mondhattam el róla ugyanazt. - Te viszont nem festesz túl jól. - Hangom akaratlanul is dorgálóra sikeredett, de hát aggódtam érte! Annyi mindent akartam tőle kérdezni, eszik-e rendesen, alszik-e rendesen, nem idegeskedik-e túl sokat, viszont nem akartam ezt a sérülése felett megvitatni, ezért először azt kellett lekezelni.
- Ne aggódj, megoldom! A kreativitás az egyik erősségem. Tartsd kicsit a víz alatt, jó? - elvettem az átáztatott konyharuhát és elengedtem a csap alatt a kezét, amíg körbenéztem. Ha nem bánta, vagy esetleg navigált, akkor átnéztem a polcokat, fiókokat, a tükrös szekrény mögötti zugokat, és sikerült összeszednem ezt-azt. Találtam fertőtlenítőszert, vattát és még kötszert is, úgyhogy teljes sikernek könyveltem el a keresést. A többit varázslattal szándékoztam megoldani.
- Gyere, szívem - Gyengéden elvontam a csaptól és leültettem a kád szélére, a keze alá tartva megint a rongyot, hogy ne vérezze össze magát. Leguggoltam elé, löttyintettem a fertőtlenítőből a vattára, majd óvatosan áttörölgettem vele a seb környékét, utána pedig két tenyerem közé fogtam az övét és mély levegőt véve lehunytam a szemem. Koncentráltam, összegyűjtöttem a maradék varázserőmet és beforrasztottam vele a sebet. Kíváncsian rálestem a végeredményre, majd elégedett bólintással szárazra töröltem a kezét. - Így ni, készen is vagy. Fáj még? - Főként a vágás begyógyítására koncentráltam, de reméltem, vele együtt a fájdalmat is sikerült elmulasztani. - Ha a napokban zsibbadni kezdene, hívj fel és ránézek megint, de szerintem rendben kell lennie. - Lágy mosollyal pillantottam fel rá, és ha nem húzódott el, megcirógattam az arcát. Hiába teljesítettem, amiért áthívott, nem akartam még magára hagyni. Szerettem volna még többet gondoskodni róla.
- Add csak... - elvettem tőle a konyharuhát és a számat húzkodva kihajtogattam magam előtt. - Ezt nem dobhatod csak úgy be a mosógépbe.... Hmm, tudod, mibe áztasd be? - Ahelyett azonban, hogy megválaszoltam volna a kérdést, felpattantam előle és a konyhába siettem a szükséges alapanyagokért. Ahogy elmentem a tűzhely mellett, fél szemmel belelestem az edénybe, aztán ott is ragadt meglepett pillantásom.