Hiába próbáltam lerázni magamról azt az ostoba és gyerekes szóváltást, amit Adriannel folytattunk a minap, kitartóan kísértett éjjel-nappal, míg a végén már minden egyes kimondott szót megkérdőjeleztem. Ezért is rángattam el Edent kávézni, egyrészt mert örültem neki, hogy végre nem próbál lerázni, másrészt mert meg kellett osztanom ezeket a terheket valakivel. Főleg, ha már közvetetten, de őt is belerángattam.
- Szóval... - tereltem el a témát arról, amiről éppen beszéltünk, miközben a kávéval a kezünkben magunk mögött hagytuk a Starbucksot. - Valami butaságot csináltam, és nagyon remélem, hogy nem leszel miatta mérges... - beharaptam az alsó ajkam, félve lestem rá oldalra, mintha tényleg attól tartanék, hogy többé szóba sem áll velem. Vettem egy mély levegőt, mielőtt azonban belekezdhettem volna a vallomásba, a telefonom csipogni kezdett. Tartva attól, hogy valami kórházi vészhelyzetről lehet szó, bocsánatkérő pillantással a táskámba túrtam, a kijelzőn azonban valami egészen más fogadott.
- Földrengés? Itt? Várj, ez az erősség... - Nem tudtam befejezni, mert a következő pillanatban meghallottam azt a távoli, mély dübörgést, melyet hangos morajlások, robbanások követtek, aztán a lábunk alatt is remegni kezdett a talaj. Jóval erősebben, mint azt valaha tapasztaltam. A morajlás egyre erősödött, szinte lekövethető volt, merről jön: az épületek sorra omlottak össze, a vakolat nagy tömbökben omladozott, az üvegek betörtek, a beton felhasadt.
Elejtettem a kávémat és megragadtam Eden karját.
- Fuss! - Fogalmam sem volt, hova, csak annyit tudtam, hogy az utca közepén a legkevésbé sem voltunk biztonságban, főleg, ha a pusztítást esetleg utórengések is követnék.

Örültem mikor Ria felhívott, pláne mikor a kávét is említette. A legutóbbi látogatása óta én is próbáltam minnél többet keresni és nem eltűnni megint mint az elmúlt pár hónapban tettem. Amiatt még mindig szégyelltem magam egy kicsit, de úgy éreztem sikerül helyreraknom ezt a dolgot Riával. Már ő sem haragudott rám.
A kávémat szorongatva nyitottam ki neki a Starbucks ajtaját miután megkaptuk a kávénkat aztán követtem őt a washingtoni utca forgatagába. Elég sokan sétálgattak a kellemes éprilisi időben, mi is azt terveztük hogy kiülünk a parkba kávézni egyet.
- Szóval így zártuk le végül az ügyet, de nem vagyok büszke rá, mehetett volna simábban is - vontam meg a vállam ahogy elindultunk a park felé komotosan.
- Butaságot? - vontam össze a szemöldököm kérdőn - Meglepsz Ria mintha nem is te lennél - kuncogtam rápillantva huncutul.
A zsebe hirtelen eszeveszett módon kezdett csipogni mire odapillantva legyintettem. Nem véletlenül hagytam otthon a csipogómat, hagyjanak békén szabadnapos vagyok.
- Földrengés...? - visszhangoztam a szavait értetlenül de ebben a pillanatban megmozdult alattunk a föld. Mintha az épületek maguktól mozdultak volna be, sikolyokat hallottam recsegést ropogást és egy olyan mély, dübörgő morajlást mintha egy ősi, óriási sárkányt ébredt volna évezredeken át tartó álmából.
Ria kezéből kiesett a kávé és a karomra markolt. Rám prancsolt hoyg fussak mire én azonnal átkarolva a derekát kezdtem el rohanni az út felé. Az autók össze vissza csúszkáltak de tudtam hogy minnél távolabb kell jutnunk az épületektől. Ki kell jutnunk a szabad ég alá, távol az épületektől mielőtt túl késő lesz...!
Nem jutottunk messzire. Alig értünk át az utca túlfelére, a sikátor végén már ott zöldeltek a park magas fái mikot a semmiből egy fal bukkant fel előttünk. Megragadva Riát rántottam magamhoz nehogy tovább fusson és ráomoljon valami és leguggolva próbáltam meg a testemmel védelmezni a törmeléktől.

Túl gyorsan történt minden, az agyam nehezen tudott lépést tartani az eseményekkel. Az adrenalin a fülemben dobolt. Hiába szoktam krízishelyzetekhez a sürgősségin, ez teljesen más volt, és mire érdemben kitalálhattam volna, mihez kezdjek, Eden magához húzott. Átöleltem és leguggoltam vele. Az egész világ remegett körülöttünk, a talaj dübörgött a lábunk alatt... Borzasztó volt. A legijesztőbb dolog, amit valaha átéltem.
Óráknak tűnő percekkel később mégis mintha csendesedni kezdett volna minden. A sikolyok, a jajveszékelés felerősödött, ahogy a lezúduló törmelékek robaja a porral együtt lassan elült. Óvatosan, félve mozdultam csak meg, felemeltem a fejem Eden mellkasáról.
- Jól vagy? Nem sérültél meg? - Aggódva két tenyerem közé fogtam az arcát, áttapogattam a fejét, a vállát, a karjait. Csak ezután kezdtem el körbenézni, felismerve a segélykéréseket, a kiabálást, a sírást. Talpra húztam az öcsémet, de nem eresztettem még el, a karjába kapaszkodva pillantottam körbe magunk körül. Minden romokban hevert. Épületek roskadtak össze, autókat zúztak össze a törmelékek, több helyen a beton is felhasadt. Remegett a kezem, amivel Eden karját markoltam.
- Istenem, Eden... - Reszketeg sóhaj tört fel belőlem, a szám elé kellett kapnom a kezem. Megpróbáltam átlátni a káoszt magunk körül és kitalálni, mégis mihez kéne kezdenünk, de a sokktól egyelőre halvány fogalmam sem volt.

Az a néhány másodperc egy örökkévalóságnak érződött. Úgy tartottam Riát mintha én meg tudnám védeni mindentől ami körülöttünk zajlik pedig... esélyem se volt. Ha valami ránk omlik mindketten szörnyethalunk és ezt mindketten tudtuk. Mégis a testemmel próbáltam védeni a törmeléktől, éreztem ahogy néhány darabka nekem pattan, le a hátamról a földre.
Valami csoda folytán mindketten túléltük. Ahogy a mozgás eltűnt kifújtam a levegőt és finoman elengedve Riát aggódva néztem rá.
Az arca az enyém tükörképe volt ahogy végigtapogatott. Poros voltam, néhány karcolást valószínűleg összeszedtem de jól voltam. Ez volt a legfontosabb.
- Nem... Nem, jól vagyok. Te jól vagy nem ütötted meg magad? - kérdeztem ahogy felállított. Szorosan magamhoz öleltem. A jajveszékelés ekkor ért el hozzánk.
A por lassan elült és körülnéztem. Minden romokban volt körülöttünk.
- Basszameg... - motyogtam elhűlve. A barátaimra gondoltam, Flora, Bluera, Yadára és Marcusra... Csak remélni mertem hogy mind jól vannak... Muszáj jól lenniük... Ha bárkit is elveszítenék...
- Túlélőket kell keresnünk - néztem Riára sápadtan - Mielőtt túl késő. Vannak akiknek perceik lehetnek hátra...  - elléptem mellőle és lehunyva a szemem próbáltam fülelni hogy honnan hallok segítség kérő hangokat. Mindenütt ott voltak. Mindenhonnan kiabáltak, sírtak.
- Ez nem jó... Nem tudom hol kezdjük... - pillantottam a nővéremre tanácstalanul. Nélküle valószínűleg már rég pánikba estem volna.

- Jól vagyok... - motyogtam bele Eden vállába, pedig messze álltam attól, hogy képes legyek felállítani egy pontos öndiagnózist. Túlságosan sokkoltak a történtek - de hát tudtam mozogni, beszélni, nem törhetett el semmim és nem is éreztem sehol kirívó fájdalmat. Meg mertem kockáztatni, hogy tényleg jól voltam, és jelenleg sokkal inkább aggasztott ő és az egész város sorsa. A látvány egyszerűen borzasztó volt, és a hangok... Nem olyasmi, amit egyhamar el fogunk felejteni.
Aztán valami átkapcsolt bennem, az a kis pöcök, ami a kórházban olyan automatikusan és észrevétlenül aktiválódik a sziréna hangjára. Most mély levegőt kellett előtte vennem és kényszerítenem a testem, hogy végre túllendüljön a sokkon és elkezdjen dolgozni.
- Hívok segítséget - Amíg Eden fülelt, én előtúrtam a mobilomat és tárcsáztam a kórház számát. Éles sípolás szakította félbe a hívást, és hiába próbáltam meg még kétszer, utoljára már teljes csönd fogadott.
- A telefonhálózatnak annyi... Vagy túlterhelődött, vagy elszállhatott az áram, vagy valami. Nekünk kell megoldanunk. - visszadobtam a telefont a táskámba és körbenéztem. Nehéz volt átlátni a káoszt, de valahol el kellett indulnunk.
- Próbáld priorizálni, amit látsz. Azokkal kezdjük, akik súlyosan megsérültek vagy életveszélyben vannak. Utána jönnek a könnyebben sérültek és azok, akik beszorultak, de nincsenek közvetlen veszélyben. - Rövid helyzetfelmérés után ki is szúrtam egy eszméletlennek tűnő nőt tőlünk nem messze, akit deréktól lefelé törmelékek borítottak. Odakocogtam hozzá és leguggolva ellenőriztem a pulzusát, aztán megpróbáltam megmozdítani a rázuhant faldarabot. Túl nehéz volt.
- Gyere, segíts! - kértem Edent, közben folyamatosan a környéket pásztáztam, igyekezvén felállítani egy sorrendet magamban, kin segítsünk legközelebb.

Valamilyen csoda folytán mindketten sértetlenek voltunk. Az egész város romokban volt körülöttünk. Minden ami eddig szép és takaros volt körülöttünk most csak por és és törmelék volt.
Lassan elengedtem Riát és körülnéztem. Míg ő telefonálni próbált én körülnéztem. Éreztem... éeztem a halálokat magam körül. Még sosem tapasztaltam ilyesmit. Még sosem éreztem hogy holttestek vannak körülöttem. Borzasztóan furcsa, szívbemarkolóan jeges érzés volt.
Alig kaptam levegőt.
- Valószínűleg túlterheltek... Mindenki segítséget próbál hívni, elérni a szeretteit... - néztem rá. Ha most nem lennénk együtt valószínűleg halálra aggódnám magam hogy jól van-e. Így is aggódtam a barátaimért.
- Jó... Körülnézek erre... - intettem az egyik épület felé míg Ria megindult a másik irányba. Ahogy közelebb sétáltam a szívem egyre nehezebbnek érződött a mellkasomban. minden... Minden tele volt holttestekkel. Mindenhol ott voltak és én mindüket éreztem.
Ria felé kaptam a fejem ahogy hozzám szólt és odasiettem hogy segítsek felemelni a nagy betonlapot. Az meg se moccant, a nő pedig nem volt magánál. Szinte hallottam hogy lassul a pulzusa... Haldoklott...
- Ez nem fog menni ketten... - sziszegtem erőlködve. A tenyeremet felvágta a beton de meg se mozdult.
- Ria... van egy ötletem... de nem fog tetszeni - néztem rá elsötétedő szemekkel. Előtte még sosem használtam az erőmet és nem is akartam. De most... nem láttam más megoldást. Most... nem volt más kiút.

A halálhoz egyszerűen nem lehet hozzászokni. Mindegy, hány betegemet veszítettem már el, semmivel sem volt könnyebb a jelenlegi helyzetet feldolgozni, a rengeteg sebesültet és halottat. Az agyam folyamatosan pörgött, miközben igyekeztem felmérni a földrengés okozta károkat, azon kattogtam, hogyan értesíthetnénk minél gyorsabban a kórházat, a tűzoltókat... Segítségre volt szükségünk. Valószínűleg az egész városnak.
- Óvatosan! - kiáltottam utána, mert bár látótávolságon belül maradtunk, amint eltávolodott tőlem, rögtön nyugtalanná váltam. Féltettem őt, féltem attól, mikor jöhetnek még utórengések. Nehéz volt a sebesültekre koncentrálni, de megpróbáltam félretolni az aggodalmam és átkapcsolni munka-üzemmódba.
Ketten sem bírtuk megemelni a betontörmeléket. Nem szoktam lemondani senkiről, de a nő egyre rosszabbul festett, és olyan sok volt körülöttünk a segítségre szoruló... Fogalmam sem volt, mit tehetnénk, és hiába próbáltam visszanyelni a pánikot, egyre idegesebb lettem. Eden ötletét először nem értettem, aztán ahogy leesett, elsápadtam kicsit. Valóban nem tetszett, a legkevésbé sem tartottam jó ötletnek, viszont nem igazán maradt más választásunk. Tétován bólintottam.
- Próbáljuk meg. Csak... - Nem tudtam, hogy fejezzem be. Legyen óvatos? Vigyázzon magára? Vigyázzon rájuk? Egyiket sem voltam képes kimondani, úgyhogy inkább lógva hagytam a mondat végét és ellenőriztem a nő pulzusát a nyakán. Borzasztóan gyenge volt.
- Mennyit tudsz egyszerre mozgatni anélkül, hogy túlerőltetnéd magad? - Gyűlöltem belegondolni a terv részleteibe, de nem láttam más lehetséges megoldást. Segítségre volt szükségünk, viszont nem akartam, hogy Eden túlhajtsa magát közben és megsérüljön.

Nem hagyhattam hogy a pánik átvegye az elmém felett az uralmat. Koncentrálnom kellett hogy a kiképzett, a profi rendőr legyek akinek ebben a helyzetben lennem kellett. Nem egy rémült férfi, aki a barátaiért aggódik, aki kétségbeesve menekülne szíve szerint.
Erősnek kellett maradnom. Riáért és a sok sérültért és halottért akik körülvettek minket. Vennem kellett néhány nagy levegőt hogy meg tudjak nyugodni. Ez sem segített. A levegőben, vér, halál és porszag uralkodott. Kirázott tőle a hideg.
Riára pillantottam amikor beugrott az ötlet ami... még nekem se tetszett, de abba bele se mertem gondolni hogy a nővéremnek milyen reakciója lesz majd rá mikor felkeltem a halottakat.
Mégis rábólintott. Ő is tudta hogy nincs más lehetőségünk.
- Fogalmam sincs... a legtöbb amit eddig mozgattam... négy fő volt... de meg kell próbálnom. Nagyon sok halottat érzek a környéken... még sosem éreztem hasonlót... - a hangom finoman megremegett mire nyeltem egy nagyot hogy leküzdjem a feltörni készülő pánikot. Ria felé fordultam és két kézzel megfogtam a vállát.
- Figyelj rám. Ott az autóm. Van bent egy rádió amin eléred a rendőrséget. A jelvényszámom 8567. Fogd meg a beszélőkét és nyomd be oldalt a gombot. Ha sistereg akkor van vétel. Mondd be hogy a 8567-es erősítést kér a Dupont és a Connecticut kereszteződésébe. Több sérült sok halott. Ismételd el Ria! - néztem a szemeibe. A vérem lassan beszennyezte a pulóvere vállát, de addigra valószínűleg annak mindegy volt.
- Jól van... menj hívj segítséget... Addig én megteszem amit tudok, oké? Itt leszek, nem tűnök el a szemed elől, de ha megint rengést észlelsz rohanj a park felé. Ott találkozunk. Oké? - fürkésztem a szemeit és ha megértette adtam egy csókot a homlokára és finoman megfordítva meg is indítottam a párszáz méterre parkoló kocsim felé. Csak adja az ég hogy működjön a rádió....

Nem akartam, hogy az öcsémnek ilyesmit kelljen átélnie. Meg akartam kímélni őt mindentől, megvédeni, még ettől is, és a tudat, hogy nem tehetem, hogy nem vagyok rá képes és hogy tényleg nincs más mód, darabokra szaggatott. Minden sejtem ellenkezett a terve ellen. Ahogy megfogta a vállam, kényszerítettem magam, hogy a környezetünk pásztázása helyett őrá nézzek. A tekintete, a vonásai, az érintése mind segítettek megnyugodni. Mikor nőtt ilyen magasra? És mikor lett ennyire erős?
- A 8... A 8567-es erősítést kér a Dupont és a Connecticut kereszteződésébe. - ismételtem, nehezen találva rá a hangomra. - Több sérült, sok halott. - A végét már csak motyogtam, magamban újra és újra lepörgetve a mondatot, hogy el ne felejtsem se a jelvényszámát, se a kereszteződést.
- Eden... - tiltakoztam, bár tudtam, hogy nincs értelme és mennem kell, mégsem akartam magára hagyni, még ha csak pár száz méterről volt is szó. Aprót bólintottam, lehunyt szemmel fogadva a homlokcsókját. Az járt a fejemben, hogy olyan sok időt kihagytunk, nem akartam pont most elveszíteni... Aztán a lökésnek engedve automatikusan megindultak a lábaim, én pedig követtem őket. Távolabbról még visszanéztem felé, majd látván, hogy tényleg ott van, ahogy ígérte, az autója megtalálására kezdtem el koncentrálni. Kiszúrtam az utca túlsó végén, úgyhogy átrohantam, feltéptem a vezetőülés felőli ajtót és leemeltem a rádiójáról a beszélőkét. Kellett pár pillanat, hogy kiigazodjak a gombok és frekvenciák között, de az utasítása még élénken égett a fejemben. Bemondtam a betanult szövegemet, vártam, majd megismételtem még egyszer, mire kaptam végre valami választ. Megkönnyebbülten tettem le az adóvevőt, aztán eszembe jutott valami és kipattantam az autóból, hátrasiettem a csomagtartóhoz, előtúrtam belőle az elsősegélykészletet. Nekem nem volt rá szükségem a gyógyításhoz, viszont másnak még életet menthetett. A hónom alá csapva siettem vissza Edenhez, bele sem gondolva, milyen látvány fogad majd.

Ria a szemét kapkodva nézett az enyémbe. Félt. Hát persze hogy félt, most omlott össze körülöttünk a világ. De elismételte amit mondtam, lassan, remegősen, de elismételte.
- Menni fog. Muszáj hogy menjen. Egyedül nem tudunk segíteni mindenkinek... - ráztam meg a fejem a tiltakozására és megfordítva indítottam meg az autóm felé. Még nagyjából tudtam hol parkoltam, és tudtam hogy a hátam látni fogja a szélvédn keresztül. Ha a törmelék megkímélte az autómat valamilyen csoda folytán.
Figyeltem ahogy bizonytalan léptekkel megindul végre és amint eltálodott lassan megfordultam. Feltűrtem az ingem ujját és lehunytam a szemem. Ki kellett ürítenem a fejem ahhoz hogy meg tudjak mozdítani ennyi testet, de a zajban és rengeteg halott érzésétől a fejem vadul zakatolt. Az adrenalin még mindig pörgött az ereimben és nagyon nehéz volt tiszta fejjel koncentrálni.
Pár mély lélegzet után ökölbe szorítottam a kezeim és minden erőmet összeszedve igyekeztem a halottakra koncentrálni.
- Mozduljatok... - parancsoltam, halk, rekedt hangon. Fogalmam sincs hány testet ért el a hangom, de az erő ami átjárt eddig teljesen ismeretlen volt. A tagjaim elgyengültek és meg se tudtam mozdulni.
Hallottam ahogy megmozdul a törmelék körülöttem, hallottam ahogy bizonytalan léptek csosszannak a poros földön. Megcsapott a vér és a halál rozsdás, keserű illata. Féltem kinyitni a szemem, féltem hogy milyen látvány fog fogadni.
Apró, felületes levegőket véve vettem rá magam végre hogy kinyissam a szemem és körülnézzek. Vagy 10 friss holttest állt körülöttem a parancsomra várva. Borzasztó, gyomorkavaró látvány volt.
Próbáltam megacélozni magam és venni néhány nagy levegőt.
- Segítsetek! - parancsoltam megremegő hangon mire a testek megmozdultak és  elindultak hogy elkezdjék szétpakolni a romokat. Sosem keltettem fel még ennyire... "friss" holttesteket... Néhányan alig pár perce lehettek halottak... Nem mertem megmozdulni, féltem hogy akkor elájulok. Vagy elhányom magam. Vagy mindkettő.