Felvágjuk a spenótot és mikor a vaj már felmelegedett a serpenyőbe szórjuk. Sózzuk borsozzuk, apróra vágott fokhagymával ízesítjük. Mikor eléggé összefonnyadt belekeverjük a krémsajtos keverékbe - írta a telefonom kijelzője vidáman ahogy a vegetáriánus lasagna receptjét olvastam. Körülöttem már baromi nagy kupleráj volt a konyhában, és a bankszámlámról jelentős összeg hiányzott hála a bevásárlásnak. Látszik hogy nem szoktam iylesmit enni. Néha van egy kis ketchup és sajt a hűtőmben, na meg pia. Mást nem szoktam itthon tartani. Hé alig vagyok itthon, mikor álljak neki főzőcskézni.
Ja... Mondjuk most.
Még egyszer átfutottam a receptet és óvatosan felszeletelve a még vizes spenótleveleket beleszórtam a serpenyőbe. Egyből felsistergett én emg káromkodva vettem lejjebb alatta a lángot. Oké... így talán nem ég oda...
Ahogy a slő spenót illata megcsapta az orromat elöntött a nosztalgia.
Ria csinált nekem mindig spenótos lasagnát hogyha fel akart vidítani. Tudtam milyen macerás, hisz mindig sokáig tartott neki megcisnálni, de ő valahogy sose csinált ekkora kupit a konyhában.
Magam elév ettem egy fej fokagymát és rátenyereltem ahogy Riától láttam még sráckoromban. Ránehezedve nyomtam szét gerezdekre. És elkezdtem megpucolni őket
A gondolataim újra a nővérem körül jártak. Ma is hívott de épp egy kihallgatás közepén voltam és nem tudtam felvenni, aztán ahogy szoktam elfelejtettem visszahívni. Meg... valahol nem is akartam. Tudtam hogy megijedne attól hogy milyen fáradt a hangom. Át akarna jönni, főzni nekem és pátyolgatni mikor.... tudtam hogy neki is mennyi dolga van. Hiszen orvos... Biztos most is dolgozik.
De fel kéne hívnom. Hiányzott. Szerettem volna mesélni neki Marcusról, az ügyekről amiken most dolgozom, az új kapitányunkról, Flo új sógoráról... Annyi mindent tudtam volna mondani mégsem mondtam semmit mert... ne akartam zavarni.
Ostobaság. Ostoba vagyok de...
Hirtelen éles fájdalom hasított a kezembe és éreztem ahogy valami forró ömlik végig a kezemen.
Odakapva a tekintetem azt hittem mindjár elájulok. Csúnyán belevágtam a kezembe és ömlött belőle a vér eláztatva az éppen felvágott fokhagymát.
- A kurva életbe... a kurva életbe... - kapkodtam a levegőt a plafon felé emelve a tekintetem hogy megnyugodjak. Iszonyúan fájt...
Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonomért hoyg hívjam a 911-et de megálltam a mozdulat közben. Nem... Nem mehetek kórházba. Annak rossz vége lehet. Évek óta nem voltam kórházban... és legutóbb véletlenül felkeltettem két frissen elhunyt beteget. Nem volt vicces.
Pár másodperc gondolkodás után Ria gyorshívójára kattintottam és a fülemhez emeltem a telefont. Leszorítva a szemem próbáltam minnél inkább lenyugtatni a légzésem ahogy hallottam a csengéseket.
Ahogy meghallottam a hangját nyugodság áradt szét bennem. Lehet kezdek sokkot kapni a vérveszteségtől.
- Szia... öhm... nem akarlak zavarni. Dolgozol...? - a hangom remegett hallottam ahogy a vágódeszkáról elkezd lecsöpögni a vér a padlóra.

Mikor Ria kinyitotta az ajtót és belépett úgy éreztem magam mint egy elhagyatott kiskutya akinek a gazdája végre hazaért. Reszketeg, gyenge mosoly terült szét az arcomon ahogy odalépett hozzám.
- Hálás vagyok... - nevettem halkan ahogy letérdelt mellém. Olyan gyengéden ért hozzám ahogy csak ő tudott. Mint egy anya. Mint egy orvos. Mint mindig. Az anyukám helyetti anyukám.
- Akkor talán megmaradok...? Jó lenne... Sok még a lezáratlan ügyem... meg a kapitány kitér a hitéből ha nem adom le a papírmunkát...- nevetgéltem halkan miközben az arcát fürkésztem. Persze láttam rajta hogy fáradt de ahhoz képest hogy én hogy festettem fáradtan.... Kédz szépségkirálynő volt.
- Így is gyönyörű vagy. Hisz rokonok vagyunk - mosolyogtam ahogy felállított és belekapaszkodtam. Kicit szédültem a vérszagtól, meg a vérveszteségtől.
Éreztem ahogy a szemei végigpásztázzák az arcom. A kócos hajam, a beesett borostás sápadt képem, a karikás szemeimet. Tudtam hogy mindkettő vörös is mintha be lennék tépve. Pedig már gimi óta nem éltem ilyesmivel. Elég volt nekem a rengeteg rémálom nem kellett nekem még pluszban egy trip is.
- Mmm... nehéz hetem volt. Látnál egy jó zuhany meg egy tiszta ing után, igazi top modell vagyok olyankor...- dünnyögtem és elnéztem, kerülve a pillantását. Mintha azzal hogy én nem nézek rá elrejtőzhetnék a tekintete elől.
Nem akartam hogy így lásson. nem akartam hogy aggódjon.
Bementünk a fürdőbe amin látszott hogy rég volt időm nomálisan kitakarítani, de tudtam hogy Ria most úgysem erre figyel hála istennek. A fogkrémpöttyös csap alá tartva a kezem hagytam hogy kimossa a sebem. A vér lassan örvénylett a lefolyóban. míg ő körbenézett a gyógyszeres szekrényemben.
Kicsit örültem ilyenkor hogy az altatóimat meg a nyugtatókat amiket szedek hogy tudjak normálisan aludni az éjjeliszekrényemen tartom nem itt. Ha azokat látná tuti kitérne a hitéből. Így csak a soha be nem szedett, még bontatlan csomagolású vitaminokat látta, a borotválkozószettem amit még tőle kaptam egyik karácsonyra de sajnáltam használni, így csak ünnepi alkalmakkor vettem elő, meg persze a szegényes kis elsősegély készletem.
Mikor mindent megtalált hagytam hogy elvonjon a csaptól és leültem a kád szélére. Guggolva kezdte el ellátni a sebem én pedig a kezeit figeltem. Olyan magabiztosan és gyorsan dolgozott hogy hihetetlen.
Meleg tenyerei a kézfejemre simultak és lassan kifújva a levegőt elkezdte sszeforrasztani a sebem. Ismerős volt a forró érzés ami elöntötte az eddig fájó részeket. Ria annyi sebemet begyógyította már hogy képtelen lennék összeszámolni. Halvány, vékonyka vonal jelezte hogy hol vágtam meg magam.
- Nem... kicsit bizsereg... Köszönöm... - mosolyogtam megmozgatva az ujjaim. Ahogy az arcomhoz ért felmosolyogtam rá. Jó érzés volt hogy itt volt. Olyan borzasztóan hiányzott....
Felkeltem ahogy ő is felállt és míg amgyarázott követtem a könyhába is miközben elkezdtem kigombolgatni véres ingemet. Kell egy tiszta póló, mégsem amradhatok ebbe.
Épp nem figyeltem mikor megtorpant mert a szekrény előtt álltam. A sötétszürke pólón dugtam át a fejem és rápillantottam mikor nemf ejezte be a mondatot.
- Mibe áztassam bele? - néztem rá kíváncsian de csak a tepsire meredt tekintetét láttam.
- Oh igen... lasagnát akartam csinálni... olyat amilyet te szoktál... régen - sétáltam oda én is lassan. Minden csurom vér volt a pulton. Ennyit a saját kezűleg készített kajáról... Francba.
- Azt hiszem dobhatom ki az egészet... Majd rendelek egy pizzát. Maradsz még? Pizzázhatunk együtt... - léptem oda mellé a hátára simítva. Ezer éve nem volt alkalmunk egy normálisat beszélgetni és ha már itt volt.... jó lett volna ha marad.

Széles mosollyal fogadtam az aggodalmát és igyekeztem megnyugtatón válaszolni. Szívem szerint megölelgettem volna, babusgatón és dajkálón, mint mikor kisebbek voltunk, de talán furán vette volna ki magát, ezért végül nem mozdultam, csak megcirógattam az arcát.
- Megmaradsz, igen. De ha kell kifogás a papírmunka ellen, írhatok neked igazolást. - Ami nem tűnt túlságosan etikusnak, viszont ennyi trükközést az öcsémmel megengedhettem. Meg aztán nem úgy tűnt, mint aki túlságosan elsumákolná a munkát manapság. Épp ellenkezőleg, aggódtam, hogy talán túl sokat dolgozik, ami elég fura, hiszen pont tőlem merül fel aggályként.
A bókja jól esett, szerény mosollyal háláltam meg, miközben megpróbáltam kipuhatolózni belőle, mi van vele mostanság, amiért ennyire cudarul fest. A válasza azért kicsalt belőlem egy rövid nevetést. Egy percig sem kételkedtem abban, milyen jól érvényesültek mindkettőnk génjei.
- Jól van, Tarzan... - hecceltem kicsit, miközben elláttuk a kezét. Csapatmunkának nevezném, hiszen kibírta és nem ájult el közben, amivel jelentősen megkönnyítette a dolgomat. Ha kisebbek lettünk volna, most adtam volna neki egy állatos nyalókát, vagy szuperhősös ragtapaszt inkább csak a látszat kedvéért, és hogy értékeljem a bátorságát. Lehet, hogy a munkahelyén nem díjazták volna, ha holnap reggel beállít eggyel a kezén.
- Semmiség - Tényleg az volt. Örültem, hogy felhívott miatta és hogy tudtam neki segíteni, és bár szerettem volna, ha sosem sérül meg ismét, de azért reménykedtem benne, a jövőben is hozzám fordul majd, ha mégis.
A tepsi láttán elöntöttek az emlékek, egészen elérzékenyültem, ahogy megmagyarázta, mivel próbálkozott. Jól esett az érintése a hátamon, a meghívástól pedig rögtön felcsillant a szemem. Sokat jelentett, hogy nem akart egyből kirakni, hanem marasztalt még.
- Ó, Eden... Nagyon szívesen! De ne írd még le azt a lasagne-t. Talán még meg lehet menteni. - A koszos konyharuhát odanyújtottam neki, a kezébe nyomtam, jelezve, az ő tisztje lesz kezdeni vele valamit. Enyém a konyha.
- Szódabikarbóna. Azt tegyél a vízbe, aztán egy kis ecetet, ha makacskodna. Az ingedet is így áztasd be. Addig én összedobok valamit... - böktem a felsőjére, majd nekiláttam feltakarítani a kupit a konyhában. Átvettem a lakása felett az irányítást, kidobtam, ami elégett és feltöröltem a vért, összeszedegettem és megmostam a maradék alapanyagokat, egyre csak azon töprengve, mit hozhatnék ki belőlük. Bár nem volt gondom a pizzával, de Eden állapota határozottan házi kosztot követelt. Közben bele-beleszagoltam a hűtőjében tárolt dolgokba, és ami nem nyerte el a tetszésem, vagy úgy éreztem rajta, hogy inkább már csak helyet foglal, de megenni kockázatos, azt habozás nélkül kidobtam a kukába. Tíz percen belül már rotyogott a serpenyő a tűzhelyen, úgyhogy elkezdtem mosogatni mellette.
- Hol tartod a poharakat? - érdeklődtem, bármerre is tartózkodott éppen a lakásban. Szerettem többfunkciósan üzemelni, ezért a főzés és a mosogatás mellé éppen belefért még az is, hogy elkezdjek megteríteni. - Na és csak úgy egymagadban főzőcskéztél? Nem akartál áthívni senkit? - Hamiskásan megvillant a szemem, ahogy őt kerestem a pillantásommal. Akár nyíltan is rákérdezhettem volna, nincs-e valaki az életében, mert hát ez a burkolt puhatolózás eléggé átlátszóra sikeredett.

Halkan elnevettem magam a szavain. Idejét se tudtam már mikor nevettem utoljára úgy igazán. Riával könnyű volt minden. Vele biztonságban voltam, ő itt volt hogy megigazgass a akócos hajam, begyógyítsa a sebeim egy gondolattal és átöleljen azt suttogva hogy minden rendben lesz.
- Köszi, a kapitányom biztosan örülne ha beállítanék a nővére igazolásával hogy most pár hétig sózza másnak a nyakába a papírmunkát - vontam fel a szemöldököm a nővéremre pillantva. A megjegyzésemmel sikerült kicsikarnom belőle egy rövid nevetést mielőtt ellátta volna a sebet a tenyeremen. Nagyon büszke voltam magamra amiért a munka közepén nem ájultam bele a kádba és biztos voltam benne hogy Ria is legalább enynire büszke rám. Nagyfiú lettem, kibírtam a gyógyítást.
- Nyalóka, batmanes ragtapasz meg puszi már nem is jár a sebgyógyítás mellé? - mosolyogtam a régi emlékeket idézve. Sose voltam olyan büszke mint mikor két keresztben ragasztott batmanes tapasszal a térdemen mentem iskolába, miután Ria simán begyógyította a sebeimet. ár lehet hogy a nagyon komoly nagyon profi gyilkossági nyomozóhoz nem annyira illett volna egy ilyen tapasz. Bár ki tudja.
Ahogy kiléptünk a fürdőből én elmentem keresni magamnak egy tiszta pólót ami nem volt agyon vérezve és utána követtem csak Riát a konyhába. Épp megmerevedve állt a konyha közepén, amikor odaértem hozzá és a hátára simítottam finoman.
Ezer éve ne főztünk már együtt, pedig az nagyjából mindig abból állt hogy én sertepertéltem körülötte egy fakanállal a kezemben és kérdezgettem hogy mit lehet megkavarni, megsózni, megkóstolni míg ő finomabbnál finomabb ételeket varázsolt az asztalunkra.
- Nemrég eszembe jutott hogy miket főztél... és nagyon megkívántam a lasgnét. Kár érte... - húztam el a számat. Erre azt mondta hogy lehet még meg tudju menteni. Meglepve vontam fel a szemöldököm ami még magasabbra szaladt mikor a kezembe nyomta a konyharuhát. Mi?
- Mit csináljak vele? - kérdeztem kissé megszeppenve mire ellátott tanáccsal hogy mit is csináljak az összevérzett, szerintem kidobásra ítélt konyaruhával. Azt se tudom van-e itthon szódabikarbóna. Vagy ha van, akkor hol.
Kerítettem egy lavórt és megkerestem a konyhaszekrény hátuljába csúszott zacskót és beáztattam a konyharuhát az ingemmel együtt. A vér elszínezte a vizet de hagytam hadd rendezzék le egymás között.
Míg én csak ennyit intéztem el, Ria megtöltötte a szemetesemet a hónapok óta romlottan álló dolgokkal a hűtőmből és még a vért is varázslatos módon eltüntette. Én mikor leszek enynire felnőtt mint ő.
Mire visszaértem a konyhába ő hevesen mosogatott én pedig a pultnak dőltem.
- A poharak, itt vannak - léptem a szekrényhez és kivettem két poharat - Mit kérsz inni? Nem sok mindenem van itthon, de talán van nagoyn finom fehérborom ha gondolod - ajánlottam. Úgysem fogom már hazaengedni, itt kell aludnia.
A szavaira persze egyből vörösbe borult a fülem hegyesebbik része és ahogy rám pillantott megforgattam a szemem.
- Nem nem akartam. Ha lenne valaki akit áthívnék arról tudnál - dünnyögtem a bornyitót keresve ha úgy döntött hogy kér bort - Túl sokat dolgozom ahhoz hogy csak úgy belekezdjek egy kapcsolatba. Az úgy nem működik ha havonta fél órát találkozunk... - mondtam mindkettőnknek töltve és odalépve felé nyújtottam a poharát.
Belekortyolva a borba hallgattam kicsit.
- De van valaki aki... talán tetszik. Nem tudom. Ez olyan dedós... - nevettem el magam halkan - De esélytelen. Barátnője van és a munkatársam. Vagyis... a partnerem most került hozzánk - elpillantottam de szinte láttam magam előtt Ria felcsillanó tekintetét. Mióta vár már arra hogy emgosszak vele ilyesmiket? És én miért nem tettem eddig...?
- De inkább mesélj te, biztos mozgalmasabb az életed mint az enyém. Mikor lesznek végre unokagyerekeim? Ugye nem vár haza valaki akitől elloptalak most?- váltottam témát viccelődve.

Nem szerettem sem hencegni, sem túlzottan akaratosnak vagy törekvőnek beállítani magam, általában törekedtem az alázatosságra és az előzékenységre, de volt valami magabiztosság a mosolyomban, ami azt sugallta, gond nélkül elintéztem volna a kapitányával bármit. Ha a szeretteimről vagy a munkámról volt szó, elég céltudatos szoktam lenni. A szégyenlősködést meghagytam a magánéletembe.
- Látod, nem készültem rendesen. - csóváltam meg sajnálkozón a fejem. - Mostantól mindig tartok majd magamnál, vészhelyzet esetére. - Ahhoz meg túlságosan be voltam pánikolva, hogy beszaladjak egy boltba, mielőtt hozzá jöttem. Ellenben az ötlet, hiába szántam viccnek, megragadt bennem. Abból sosem származott semmi baj, ha hordtam magamnál egy kis tartalék szuperhősös ragtapaszt és nyalókát.
- Puszi viszont mindig van! - toldottam hozzá vidáman, és mielőtt esetleg még szabadkozhatott volna, közelebb léptem annyira, hogy két tenyerembe foghassam az arcát. Egek, de megnőtt! Volt idő, mikor le kellett hozzá hajolnom, hogy ezt csináljam, most pedig szinte lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem a homlokát, ahova apró puszit leheltem. Kicsit zavarba hozott a tudat, mennyire régen csináltunk hasonlót, de ugyanolyan vidáman mosolyogtam rá, mikor elhúzódtam tőle.
Őszintén meglepett, hogy a lasagne-mal próbálkozott, az pedig még inkább, hogy hiányzott neki. Jól esett tudni, hogy eszébe jutottam és megpróbálta reprodukálni az otthon ízét; persze még szerencsésebb lett volna, ha esetleg felhív, mert ezer örömmel hajlandó lettem volna elkészíteni neki. Nos, így vagy úgy, de végül is pontosan itt lyukadtunk ki, úgyhogy nekiláttam összetakarítani a kupit, amit csinált. Ami menthetetlenül elégett, azt kidobtam, amit meg lehetett menteni, azt azonban újrahasznosítottam. Ha nem is ugyanaz a lasagne lesz, mint amit készíteni szoktam, attól még sosem szabad lebecsülni egy elf kreativitását.
- Ó, a fehérbor tökéletes, de vizet is elfogadok - Az éppen mosott tányérról az öcsémre pillantottam kissé bizonytalanul és kérdőn, mik a tervei. Talán elfelejtette, hogy kocsival voltam, azért kínált, vagy pedig tudatosan próbált marasztalni - ezt nem akartam helyette eldönteni, ezért inkább az arcáról igyekeztem leolvasni a szándékait
- Téged ismerve? Legfeljebb harapófogóval - Dorgáló oldalpillantást vetettem rá. Mostanság nem igazán avattuk be egymást a saját életünkbe, és bár örültem, hogy ezek szerint a nagyobb dolgokról értesített volna, mégis picit szkeptikus voltam ezt illetően. Közben az utolsó edényt is a csöpögtetőre tettem és ránéztem a sütőben készülő vacsorára. Úgy tűnt, rendben alakul, és mire felegyenesedtem onnan, már egy pohár bor fogadott.
- Köszönöm! - Hálás mosollyal vettem át Edentől az italt. - Héhó! - szóltam rá, ahogy inni akart, és cinkosan koccintottam vele előbb. - A szerencsésen végződött konyhai kalandodra. - Utána kortyoltam csak a borból, elízlelgettem a szőlő aromáját, miközben a pultnak dőlve, kíváncsian hallgattam az öcsémet. Ahogy megemlítette, hogy tetszik neki valaki, egyből felcsillant a szemem.
- Nem dedós! Ez tök aranyos. Az, hogy barátnője van, semmit nem jelent. - Egy pillanatra elhallgattam és oldalra billentett fejjel meglötyögtettem a bort a poharamban. - De az, hogy kollégák vagytok, tényleg bezavarhat. - Nekem volt is egy olyan szabályom, hogy nem kezdtem soha kollégákkal. Pedig a fehér köpeny igazán vonzó tudott lenni... Persze, ez csak az én egyéni döntésem volt, nem akartam, hogy Eden is hasonlóan álljon hozzá. Ha volt esélye a boldogságra, teljes mellszélességgel támogattam.
- Naa, ne tereld a témát! Főleg ne rám, hidd el, az én életem még ennyire sem izgalmas. Jelenleg úgy érzem magam, mint aki harminc éve boldog házasságban él - a munkájával. És ez egyelőre így jó, tényleg. - Azt persze kár lett volna tagadni, hogy néha hiányzott a társaság, mikor egy-egy műszak után hazaestem. Rossz volt egyedül lenni és magamról gondoskodni, de annyira nem, hogy csak ezért keressek magamnak valakit. És amúgy is, most Eden szerelmi életéről akartam hallani.
- Szóval, mesélj csak! A társad. Ez nagyon aranyos. És ő maga milyen? Mit szeretsz benne? Célozgattál már rá, hogy tetszik neked? Mindent tudni akarok! - Jobb kezembe fogtam a borospoharat és belekaroltam az öcsémbe, így húztam a nappali felé, hogy kényelmesebb terepen folytathassam a vallatását.

Halkan elnevettem magam a szavaira. Riával könnyű votl megint gyereknek éreznem magam, emgint úgy érzem hogy nem érem fel a gyógyszeresszekrényt hogy magamnak ragasszam e a vágást, hanem Ria kell hogy eragassza, lehetőleg batmanes ragtapasszal és egy puszival. Csak így gyógyulhatnak meg a sebeim rendesen. Legalábbis kicsiként mindig ezt hittem.
Azóta már magasabb vagyok mint Ria és elég kevés puszit kapok tőle. De a ragtapasz... a ragtapasz még mindig hiányzik.
- Talán mára megbocsátok, és elnézem a ragtapasz hiányát - nevetek halkan. Nem számítottam rá amúgy sem hogy ide kell ma ugrasztanom. Nem terveztem kis híján lenyiszálni a kezemet.
Puszit még így is kapok és ahogy elkapja a borostás arcom kicsit lehajtom a fejem hogy könnyebben elérjen. Olyan apró mostmár hozzám képest, pedig én sem vagyok magas.
- Mostmár semmi bajom nem lehet - mosolyodok el szélesen ahogy elenged. Szinte nyikorognak az arcizmaim olyan régen mosolyogtam bárkire is. Ezer éve volt már...
A nővérem könnyedén átveszi az uralmat a zsebkendőnyi kis konyhám felett és olyan rendet rak ami szerintem azóta nem volt itt hogy beköltöztem. Nincs sok szabadidőm és azt sem takarítással töltöm így szinte sosincs rend. Najó hétvégente egyszer ki szoktam porszívózni az egész lakást, az megvan tíz perc alatt, amilyen apró helyen lakom, de a konyhakőre ráférne egy alapos felmosás, a morzsás pultról nem is beszélve. Csodálom hogy még nem tette szóvá.
- Hát ma már úgysem engedlek haza, késő van, szóval fehérbort kapsz - mosolyogtam és töltöttem is neki egy kicsit, aztán magamnak is. Odanyújtottam neki a poharat és mellé sunnyogva elcsentem egy kicsit a reszeltsajtból.
- Jaj ugyanmár, ezt úgy mondod mintha nem tudnál az összes szerelmi kalandomról... Mind a kettőről - jegyeztem meg én is rásandítva. Ő még ennyit sem mesél nekem! Skandallum!
- Arra hogy nem véreztem el az égő spenót mellett - nevettem el magam én is és odakoccintottam a poharamat. elekortyoltam a finom édes borba. Nem tudtam nem látni drága nővérem szemeit ahogy felcsillantak a "tetszik valaki" kifejezére. Már mióta arra vár hogy valakit bemutassak neki pasimként?
Mintha lenne nekem időm egy normális felnőtt kapcsolatra.
- Igen... Meg... nagyon szereti a lányt. Hallanád kéne ahogy beszél róla... Irigykedem kicsit. Rólam soha nem beszélt így senki. Még Micah sem - utalok első nagy szerelmemre, a tündérfiúra akivel majd négy évig jártam. Ria annyira szurkolt nekem hogy mondjam el neki.
- Nem terelem a témát! Csak érdekel hogy mi van veled - tárom szét a karom védekezően. Lebuktam. Kicsit se akarok a saját nyomormról beszélni neki. Elég azt Flonak elsírni és utána együtt szenvedni.
Persze esélyem sincs, visszakanyarodunk.
- Hát... rehabos vérfarkas, hozzám osztották be partnernek... és nagoyn nem olyan mint egy vérfarkas... Kedves, aranyosan mosolyog és olyan mint egy... megvert kiskutya. Baromi nagydarab mégis folyton összehúzza magát. És... nem is tudom... kedves - mormogtam és belekortyoltam a boromba ahogy lenyomott a kanapéra. Odébb dobáltam néhány össze nem hajtogatott de tiszta pólót amit még nem raktam el és felhúztam a lábaim.
- Nem nem célozgatok neki semmire. Nem akarok... belemenni egy ilyen kapcsolatba. Senkinek nem lenne hó a végén... - sóhajtottam a boromat lögybölgetve.

Ösztönösen letükröztem a mosolyát. Persze, hogy nem eshet semmi baja. Mindig itt leszek, hogy gondoskodjak erről, függetlenül attól, mennyire jövünk ki éppen jól, vagy milyen rendszeresen látjuk egymást. Megígértem anyáéknak, hogy gondoskodni fogok róla, és ez nem csak addig szólt, míg felnőtt. Igazság szerint én is teljesen elveszett lennék nélküle; nekem is legalább akkora szükségem volt rá, mint ahogy szeretném, hogy neki legyen rám.
Jól esett, hogy marasztalt. Ha kell, saját magamat igazolom le a holnapi munka alól, csak hogy lehessen egy nyugodt esténk együtt. Nem tudtam volna megmondani, utoljára mikor volt ennyi időnk egymásra, ezért minden percet meg akartam becsülni. Átvettem a felém nyújtott fehérbort és megszaglásztam.
- Köszönöm! Jó választás. - Ha volt ital, ami képes volt egy-egy hosszú műszak után életet verni belém, az a bor volt. Észrevettem, hogy elcsen a sajtból, de egy dorgáló oldalpillantáson túl nem reagáltam rá, örültem a játékosságának. Ez is azt mutatta, hogy annyira maradandó baj nem történt az ujjával.
- Sosem tudhatom, nincsenek-e titkos kalandjaid, amik túl kínosak ahhoz, hogy beismerd! - Drámaian megcsóváltam a fejem, mintha feltételeztem volna hasonlót, pedig igazából nem néztem ki belőle. Eden rendes srác volt, azzá neveltük, persze ettől még nem akartam, hogy magányosan kelljen élnie. Közben kortyoltam egy jó nagyot a borból, igazából a felét kiittam a sok stressz miatt - mint említettem, kifejezetten jó kapcsolatot ápoltunk a borral - és annak örömére, hogy így megoldódtak.
- Hmm... - Ha tényleg szerette a lányt, az bajos, de a válasz így is hamar megfogalmazódott bennem, amit együttérzőnek szánt karsimítás mellett fűztem hozzá. - De lehet, hogy téged jobban szeretne... - Vagy máshogy. A szeretet, főleg a szerelem, elég bonyolult dolgok voltak ahhoz, hogy csak úgy megfejthessük őket, főleg mások érzéseit. Sosem lehetett teljesen biztos benne, a kollégája viszonozna-e bármit is az érzéseiből, és én nagyon is szerettem volna azt hinni, van rá remény.
- Kiskutya! - A kelleténél hangosabban lelkendeztem, de hát ahogy Eden lefestette nekem, nagyon szimpatikusnak tűnt. Rögtön eszembe jutott egy recept, amit még anyu hagyott ránk, ami kifejezetten vérfarkas-specialitásnak számított. - Hívd át egyszer ebédre, főzök neki valami finomat - Oké, kezdtem kicsit úgy hangzani, mintha az anyja vagy a nagyanyja lettem volna Edennek, de hát sokszor pont a külső erő hiányzott ahhoz, hogy összeboronáljon két embert. Meg aztán nyilván érdekelt, ki az a "kedves" fickó, aki felkeltette az öcsém érdeklődését. Látni akartam a saját szememmel, méltó volt-e a figyelmére.
A kanapéra tuszkoltam őt és mellé kucorodtam, a támlára fektettem a karomat és felé fordultam, hogy kényelmesebben ki tudjuk vesézni a témát. Kortyoltam a boromból, míg mesélt, de aztán a teljes figyelmem az övé maradt.
- Eden... - átvettem a boromat a támlán pihenő kezembe, hogy a másikkal átnyúlhassak hozzá és megszorongathassam a kézfejét. - Tudod, azt mondják, "csináld, egyszer élsz", de szerintem ez nem igaz. Nem egyszer élünk, hanem egyszer halunk meg. Addig pedig minden nap élünk. Minden egyes nap lehetőségünk van megtenni valamit, és minden egyes nappal egyre kevesebb időnk marad. Szóval... Ha szeretsz valakit, csak mondd ki. Még ha ijesztő is, vagy nem is látsz rá esélyt, vagy csak összekuszálja a dolgokat. - Nem tudtam, a bor nyitotta-e meg ezt a nagy bölcselkedést bennem, vagy eleve ilyen mélyenszántó gondolatokkal bírtam a szerelemről, Az is lehet, hogy valami filmben hallottam és ennyire megragadt bennem. - De persze nem akarom erőltetni, sem rábeszélni téged valamire, amit nem akarsz. Te úgyis érzed, hogyan álltok egymáshoz. Csak nem szeretném, ha kihagynál valami jót... Vagy azt hinnéd, nem vagy rá méltó. Mert igenis a legjobbat érdemled. - Lassan visszahúztam a kezem és felhörpintettem a bor maradékát, az üres poharat pedig az asztalra tettem. Megtámasztottam az állam a kézfejemen és így pillogtam Eden felé kicsit bágyadtan, de mosolygósan.
- Irigyellek, tudod. Van valaki, aki furcsa dolgokat művel a szíveddel, akiről tudsz ábrándozgatni, aki megmosolyogtat. Egy kicsit hiányzik ez az érzés. Tudom, majd eljön nekem is... - legyintettem, mert már annyiszor hallottam ezt a fajta biztatást, ahogyan azt is, hogy fiatal vagyok, van még bőven időm. Attól még az itt és most érzett űr nem töltődött be egy üres jövőképtől.

Oyan régen töltöttem már időt együtt Riával hogy nem is emlékeztem pontosan mikor votl itt nálam utoljára. Tudom hogy itt volt mikor beköltöztem, miután kifestettünk ő segített összetakarítani, mikor meghalt a mosógépem ő volt aki átjött hogy segítsen szétszedni és kiszabadítani belőle a ruháimat. Ő votl az én ledönthetetlen védőbástyám és mégis... valószínűleg még nem is látta az új kanapémat pedig vagy fél éve megvan.
- Még emlékszem mit szeretsz - nevettem egy halkat ahogy megköszönte az italt és magamnak is töltöttem. Én ugyan munka után az erősebb italok felé szoktam fordulni, hogy könnyebben csússzanak az... alvássegítő gyógyszerek, de ez a kis fehérbor most pont jól esett a Riával töltött időhöz.
A sajt persze nem maradt normálisan a kezemben beesett a pólómba és a padlóra is de az öt másodperces szabályt betartva onnan is felettem. Nem szeretek pazarolni.
Aztán persze majdnem félrenyetlem Ria megszólalására és köhögve próbáltam megszabadulni a torkomon akadt reszelt goudától.
- Ria... imádlak szeretlek de a szexuális életemet nem fogom veled megbeszélni ne haragudj.... - köhécsltem könnybe lábadt szemekkel. Az hihetetlenül bizar lenne. Mintha az anyámnak mesélnék arról hogy ki dugott meg múlthéten.
Amúgy senki, de akkoris.
A konyhát elkezdte betölteni a lasagna isteni fokhagymás spenótos illata a gyomrom pedig hangosan kordutl ahogy tudomásul vette hogy hamarosan nem csak másnapos hideg pizzát hanem rendes főtt ételt fog enni.
- Lehet de nem hiszem... Úgy beszél róla... ha látnád hogy csillognak a szemei... - szusszantam a pultra könyökölve és kibámultam a kis ablakon az utcára. Odakint sorban szaladtak a kocsik egymás után.
Szeretném ha rólam is úgy beszélne valaki ahogy Marcus beszél Roráról... Mert mint kiderült az a neve.
- Ne nevess már! - pirultam el rögtön  játékosan megcsapkodva a nővérem karját ahogy kifakadt belőle az a gurgulázó nevetés amilyen az enyém is volt. Ha Marcus tudná hogy milyen jelzővel illettem... talán ő is nevetne. Neki is édes a mosolya...
- Jaj kizárt... még csak az együtt kávézós szinten vagyunk. És nem akarom hogy egész este a babakori meztelen fotóimmal és a még cikibb gyerekkori sztorikka trakdáld - vontam fel a szemöldököm. Akárhányszor hazahoztam egy fiút bemutatni ez vot a műsor.
Persze a legkevésbé sem érdekelte a mondandóm, a kanapéra húzott és leültetett és odakucorodott mellém pont úgy mikor még gyerekek voltunk és  mesét készült nekem olvasni. Most a pléd körém tekerése még hiányzott a képből.
Mosoyogva halgattam. Kicsit kipirult a bortól és ahogy magyarázott megint gyereknek éreztem magam. És biztonságban. Rég volt iylen.
- Most egyenlőre... úszom az árral. Meglátjuk mi lesz. Nem akarok én lenni az a bizonyos harmadik tudod? - vontam meg a vállam a borospoharamat piszkálva.
A szavaira újra rápillantottam.
- Tényleg nincs senki? Egy helyes orvos...? Vagy egy jóképű favágó akinek visszavarrtad a karját és ezért örök szerelmet esküdött neked? Nemár, nem hiszem el - csipkelődtem mosolyogva és megfogva a plédet mindkettőnk lábát betakartam vele. Így teljes a kép.
- Te messze túl gyönyörű vagy ahhoz hogy ne érdekeljen senki. És ne fogd arra hogy az öcséd vagyok és elfogult, még Flo is gyönyörűnek tart pedig ő aztán tudod hogy miyen - emeltem fel a kezem mikor ellenkezni akart és belekortyoltam a boromba. Az kezdett már kellemesen átmelengetni mindkettőnket és a sülő lasagna illata egyre gyakrabban korgatta meg a gyomrom.
- Na jó megnézem a kaját. Ne mozdulj sehova! - keltem fel hogy kicsoszogjak a konyhába.

Egész biztosan le tudtam volna szoktatni Edent a földről evésről néhány egyszerű biológiai ténnyel a bacikról és fertőzésekről, de úgy döntöttem, meghagyom egyelőre a saját, laikus kis burkában. Ebolát úgysem szedhet össze a földről - jó esetben! -, akkor meg minek rontsam el az étvágyát egy életre. Már így is annyira oda kellett figyelnie szegénynek, mit eszik. De mondjuk úgy, nem véletlenül szoktam kidobni mindent, ami egyszer a földet érintette már. Orvosként nehéz elmenni a háttérismeretek mellett.
- Amíg rendesen védekeztek... - Sejtelmesen felszaladt a hangsúlyom a mondat végén, de nem akartam ennél tovább cukkolni a témával. Láttam rajta, hogy kínos neki erről mesélnie, ami persze nagyon szórakoztatott, azt viszont nem akartam, hogy belefulladjon a sajtba miattam.
Kezdtem ráébredni, miért nem bántam eddig, hogy jelenleg senkim sincs. Azon túl, milyen édesen bazsalyogva lehet mesélni a pillangókról a gyomrunkban, ott a másik oldala is, amit az öcsémen láttam éppen: a viszonzatlanság fájdalma. A szerelem a legnagyobb luvnya a világon, sosem érzett magaslatokba tudja röpíteni az embert, csakhogy ugyanilyen hévvel aztán a földhöz vágja. Sajnáltam Edent, jobbat érdemelt annál, minthogy még ez a kedves érzelem is alaposan meggyötörje.
- Ed... - "Sajnálom", ezt már csak gondolatban tettem hozzá, de azért vigasztalón megcirógattam a haját. Bármilyen szépen is mesélt a fickó a barátnőjéről, még így is az öcsém mellett tettem volna le a voksom. Elfogult voltam, igen, teljes mértékben, és ezt kész voltam felvállalni.
- Pedig egy férfi szívéhez a gyerekkori fotókon át vezet az út, nem tudtad? - nevettem. Ha rám hagyta volna, hogy összeboronáljam őket, csilloghatott volna a kutyus szeme bármennyire a barátnője miatt, Eden egyenesen reflektorfénnyé varázsolta volna a lélektükreit, ha rajtam múlt volna. Persze annak sem volt értelme, hogy letukmáljam a torkán az öcsémet, inkább csak passzív-agresszívan rávilágítottam volna az öcsém előnyös oldalára.
- Tudom, persze... Tudom - Azzal újból együttérzőn cirógattam, simogattam, visszább véve kicsit a lelkesedésemből. Nem akartam, hogy koppanjon. Tényleg a legjobbat érdemelte, a kollégája pedig, ha hagyja menni, hát így járt, az ő vesztesége.
Hallva, milyen fickókat képzelt mellém, elnevettem magam és nemlegesen megráztam a fejem.
- Se orvos, se favágó. - Pedig még csak nem is igazán válogattam. A bókja jól esett, hálásan rámosolyogtam. A pléd melege a lábunkon, a belülről fűtő bor és a meghitt hangulat egészen elbódított, elálmosodtam. Rég nem éreztem magam ennyire jól, ennyire gondtalannak és könnyűnek.
- Mindketten elfogultak vagytok - csóváltam meg a fejem, majd ahogy felkelt, hogy megnézze a kaját, még utána szóltam: - Nehogy megégesd magad! Húzz kesztyűt! - Valamiért úgy éreztem, nem fog, de legalább figyelmeztettem, mielőtt újabb sebét kéne gyógyítanom. Persze nem sokáig bírtam ettől még csendben.
- Ha megpirult a tetején a sajt, akkor jó lesz! Kapcsold le, de még ne vedd ki. Majd mindjárt megyek. - Könnyű volt a kanapéról instrukciókat adni. A fejem a támlára hajtottam, lehunytam a szemem és próbáltam tudatosítani magamban, hol vagyok. Nem tudom, mi történt köztünk az elmúlt hetekben, hónapokban, most viszont nagyon jól esett Eden mellett lenni.
- És ha főzöl neki valamit? Azzal is el tudod rabolni a szívét. - vetettem fel félhangosan, töprengőn ingatva a fejem. Talán egyszer be kéne ugranom hozzá a munkahelyére, "csak úgy", hogy meglessem azt a bizonyos nagybetűst magamnak. Hmm...

Riának az volt az egyik szuperképessége a sok közül hogy bármikor bármiyen heyzetben zavarba tudott hozni. Nem tudom hogy ez kifejezetten nővérképesség vagy átcsúszik az anyukaképességek közé de neki nagyon ment.
Majdnem bele is fulladtam a sajtba de valamilyen csoda folytán sikerült mégis életben maradnom.
Nem lenne valami ütős ha egy nyomozó aki nap mint nap kockáztatja az életét végül egy kis torkán akadt reszelt sajtba haljon bele... Nem lenne szép halál.
A keze a hajamban megnyugtató volt, arra az időre emlékeztetett mikor még együtt laktunk. Mikor még puszit kaptam a sebes térdemre, mikor még minden nap házikosztot ettem mert Ria valahogy munka mellett is megtalálta az időt arra hogy főzzön nekem és felneveljen.
Utánam meg is érteném ha esetleg nem akar gyereket. Velem sem lehetett egyszerű... Hát még egy kisebb gyerekkel, az orvosi karrierje mellett.
- Jaj ugyan... Majd lesz valaki. Ha nem Marcus akkor majd valaki más. Nem vagyok kétségbe esve - mondtam könnyedén hogy elrejtsem valójában milyen jó lett volna ha összejön.
Az a srác helyes volt, édes, dögös, vicces... Tényleg kedveltem őt.
Elnevettem magam Ria szavaira és megcsóváltam a fejem.
- Pláne a pucér gyerekkori fotókon át mi? Rögtön sejtettem... - kuncogtam a fejemet csóválva. Szinte láttam magam előtt ahogy Ria leülteti Marcust a kanapéra és előkaparja az összes gyerekkori fotómat amit csak talál. Meglepően békés volt ez a kép... Tetszett...
Amint témát váltottam az ő szerelmi életéről egybő hevesen viszakozni kezdett mintha neki aztán soha esélye se lett volna a szerelemre.
Még emlékszem arra a pár alkalomra mikor a tudtom nélkül próbált kicsempészni egy egy srácot a lakásból mielőtt felébrednék.
Mindent tudtam.
- Kááár... Így ott maradt az a seggfej akive együtt dolgozol... Talán egy nap végre kirúgják és jön a heyére egy jóképű doki - vigyorogtam megböködve az oldalát. Csak fel akartam vidítani és úgy láttam sikerült. Nagyon békésnek tűnt. Szinte ragyogott mellettem.
- Kizárt dolog - keltem fel - Csak őszinték.
Elindultam a konyha felé de persze Riában beindult az anyai ösztn és utánam kellet szólnia.
- Rihannon... 56 éves vagyok... talán ki tudok venni egy tepsit a sütőből egyedül - néztem vissza rá kissé laposan. Felkaptam egy konyharuhát, mert a kesztyű a gyengéknek való és egy pillanat alatt kikaptam a lasagnát a sütőből.
- Még egy kis bort? - kérdeztem az üres poharára pillantva miközben szedtem mindkettőnknek. Töltttem bort még magamnak is és felkapva mindent visszamentem a kanapéhoz.
- Oh igen mert a főzés most is olyan nagyon jól ment egyedül - jegyeztem meg gunyorosan - Ráadásul vérfarkas. Én meg még csak egy szelet húshoz se tudok hozzáérni. Nem tudnék mit főzni neki - nyújtottam oda a táynérját és az evőeszközöket és lehuppantam mellé a saját tányérommal.
Az első falat után felnyögtem és lehunytam a szemem egy pillanatra.
- Pont olyan mint anyáé volt régen... hihetetlen vagy... - sóhajtottam jólesően és tovább is falatoztam jóízűen. Az egész tepsit fel tudtam volna falni.

Egyfajta büszkeséget éreztem az optimizmusa hallatán. Helyes, ez az én testvérem! Ráadásul teljesen igaza volt; ha nem a kollégája, majd valaki más felfigyel rá és nem ereszti többet. Habár, nem tudom... Vagy a nagytesós oldalam beszélt belőlem, vagy a női megérzésem, esetleg a romantika iránti elfogultságom, mégsem gondoltam úgy, hogy annyira le kéne írnia azt a vérfarkast. Ennyire szerettem volna, hogy Eden boldog legyen.
- Ne becsüld le a gyerekkori képek varázsát! - elnevettem magam, mert egy kicsit azért be kellett látnom, mennyire abszurd ötlet volt. De hát olyan nehezen fogtam vissza a gondoskodó oldalam, ha róla volt szó...
- Pff, ne is említsd őt... - Rögtön a halántékomhoz kaptam, mintha már csak a kollégára való utalástól is a migrén előjelét éreztem volna kialakulni. Épp elég nehéz volt megküzdeni Adriannel a kórház falain belül, haza egyáltalán nem akartam hozni, habár néha egyszerűen muszáj volt kipanaszkodnom magam valakinek egy üveg bor társaságában. Egyetlen pillanat alatt plafonra tudott juttatni az a férfi.
- De na, azért ne mondj ilyet. Nagyon jó orvos, nem akarom, hogy kirúgják. - Amiatt nem sírnék, ha úgy döntött volna, másik kórházat választ magának, vagy ha soha többé nem kerülnénk egy műszakba... Viszont tudtam, hogy a szaktudásával jót tesz a betegeknek, és ezt tiszteltem benne. Nem kívántam volna, hogy elveszítsen a világ egy ilyen munkaerőt, habár az égiek formálhatták volna kicsit bájosabbra is.
- Hát azért... - Kétkedőn dünnyögtem az orrom alatt csupán, nem akartam megbántani az ötvenhat éves őfelségét, akihez amúgy is konyhai baleset miatt kellett iderohannom. A forró tepsi trükkös tudott lenni, viszont igyekeztem nem belekontárkodni a műveletbe.
- Jöhet, köszönöm! - Így, hogy marasztalt éjszakára, képtelen voltam a bornak ellenállni. Naponta egy kevés egyébként is egészséges, azt meg soha nem tette hozzá senki, egy pohár vagy egy üveg számít-e annak. Az üres poharamat az öcsémnek tartottam. Furcsa érzés volt, hogy kiszolgált, viszont jól esett a törődése.
- Attól még, mert vérfarkas, ehet zöldségeket is. Szerintem a kedvedért bárki hajlandó lenne áttérni a vegán kajára. - Képtelen voltam megállni, hogy ne csipkedjem meg kicsit az arcát, ahogy visszaért a vacsorával. Annyira édes volt! (És igen, egy egész kicsit már beboroztam.) - Meg hát akkor majd segítek. Én csinálom a húst, tiéd a többi. Gyakrabban is felhívhatnál. - A végét enyhe rosszallással tettem hozzá, ami hamar eltűnt az arcomról, ahogy átvettem tőle a bort és a tányért. Megköszöntem mindkettőt és az ölembe fogtam a lasagne-t, kritikusan méregetve magam előtt. Úgy ítéltem, állagra jónak tűnt, már csak az ízpróba maradt hátra. Előbb azért még megvártam Eden reakcióját, és a kommentjére egészen elolvadt a mosoly az arcomon.
- Lassan edd, még forró... - Ismét meg kellett simogatnom az arcát, a haját, mintha képtelen lennék betelni azzal, mennyire aranyos. A bor egészen szentimentálissá tett. - Örülök, hogy ízlik! Látod, nem lehet soha teljesen elrontani a főzést. Mindent meg lehet menteni. - leszeltem a villámmal egy falatot, megfújtam és én is elnyammogtam rajta. Eden azért erősen túlértékelte a főztömet, lehetett volna jobb is, na de majd legközelebb... Lesz legközelebb, ugye? Ő is tervezett gyakrabban látni?
Néhány falat és néhány korty után félretettem a tányért és a poharat is, valahogy eltelítődtem, meg hát a bortól eléggé elálmosodtam. Közelebb fészkeltem Edenhez és úgy ficeregtem, hogy a vállára tudjam hajtani a fejem. Nem akartam zavarni az evésben, csak lehunyt szemmel megpihentem kicsit a vállán, míg ő evett.
- Hiányzik anyu főztje - jegyeztem meg halkan, kótyagosan. Bárhogy is igyekeztem pótolni őt, teljesen sosem sikerült, és bár Edennek igyekeztem betölteni mindkét szerepet, nekem senki sem volt, aki enyhíteni próbálta volna anyuék hiányát.