Felvágjuk a spenótot és mikor a vaj már felmelegedett a serpenyőbe szórjuk. Sózzuk borsozzuk, apróra vágott fokhagymával ízesítjük. Mikor eléggé összefonnyadt belekeverjük a krémsajtos keverékbe - írta a telefonom kijelzője vidáman ahogy a vegetáriánus lasagna receptjét olvastam. Körülöttem már baromi nagy kupleráj volt a konyhában, és a bankszámlámról jelentős összeg hiányzott hála a bevásárlásnak. Látszik hogy nem szoktam iylesmit enni. Néha van egy kis ketchup és sajt a hűtőmben, na meg pia. Mást nem szoktam itthon tartani. Hé alig vagyok itthon, mikor álljak neki főzőcskézni.
Ja... Mondjuk most.
Még egyszer átfutottam a receptet és óvatosan felszeletelve a még vizes spenótleveleket beleszórtam a serpenyőbe. Egyből felsistergett én emg káromkodva vettem lejjebb alatta a lángot. Oké... így talán nem ég oda...
Ahogy a slő spenót illata megcsapta az orromat elöntött a nosztalgia.
Ria csinált nekem mindig spenótos lasagnát hogyha fel akart vidítani. Tudtam milyen macerás, hisz mindig sokáig tartott neki megcisnálni, de ő valahogy sose csinált ekkora kupit a konyhában.
Magam elév ettem egy fej fokagymát és rátenyereltem ahogy Riától láttam még sráckoromban. Ránehezedve nyomtam szét gerezdekre. És elkezdtem megpucolni őket
A gondolataim újra a nővérem körül jártak. Ma is hívott de épp egy kihallgatás közepén voltam és nem tudtam felvenni, aztán ahogy szoktam elfelejtettem visszahívni. Meg... valahol nem is akartam. Tudtam hogy megijedne attól hogy milyen fáradt a hangom. Át akarna jönni, főzni nekem és pátyolgatni mikor.... tudtam hogy neki is mennyi dolga van. Hiszen orvos... Biztos most is dolgozik.
De fel kéne hívnom. Hiányzott. Szerettem volna mesélni neki Marcusról, az ügyekről amiken most dolgozom, az új kapitányunkról, Flo új sógoráról... Annyi mindent tudtam volna mondani mégsem mondtam semmit mert... ne akartam zavarni.
Ostobaság. Ostoba vagyok de...
Hirtelen éles fájdalom hasított a kezembe és éreztem ahogy valami forró ömlik végig a kezemen.
Odakapva a tekintetem azt hittem mindjár elájulok. Csúnyán belevágtam a kezembe és ömlött belőle a vér eláztatva az éppen felvágott fokhagymát.
- A kurva életbe... a kurva életbe... - kapkodtam a levegőt a plafon felé emelve a tekintetem hogy megnyugodjak. Iszonyúan fájt...
Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonomért hoyg hívjam a 911-et de megálltam a mozdulat közben. Nem... Nem mehetek kórházba. Annak rossz vége lehet. Évek óta nem voltam kórházban... és legutóbb véletlenül felkeltettem két frissen elhunyt beteget. Nem volt vicces.
Pár másodperc gondolkodás után Ria gyorshívójára kattintottam és a fülemhez emeltem a telefont. Leszorítva a szemem próbáltam minnél inkább lenyugtatni a légzésem ahogy hallottam a csengéseket.
Ahogy meghallottam a hangját nyugodság áradt szét bennem. Lehet kezdek sokkot kapni a vérveszteségtől.
- Szia... öhm... nem akarlak zavarni. Dolgozol...? - a hangom remegett hallottam ahogy a vágódeszkáról elkezd lecsöpögni a vér a padlóra.

Riával lenni olyan volt mintha hazaértem volna. Persze ez a saját lakásom volt, ahol éltem, ahol a dolgaim voltak mégis... Így hogy Ria is itt volt valami egész más hangulata lett a helynek. Így igazán azzá a fészekké vált amivé nekem kellett volna tennem.
Sosem voltam jó az ilyesmiben, pláne hogy csak aludni jártam haza. Sosem volt sok személyes tárgyam néhány fényképen kívül és a családom... a családom most itt ült velem a kanapén, kissé becsípve.
Mosolyogva néztem ahogy elneveti magát, pont úgy ráncolva az orrát ahogy én szoktam ha nevetek.
- Sosem tennék olyat - biccentettem félre a fejem vigyorogva. Sokan mondták hogy a mosolyunk ugyanolyan. Én sosem láttam a hasonlóságot, valószínűleg azért mert Ria vagy százszor többet mosolygott nálam.
Ahogy szóbajött a becses kolléga egyből felment a pulzusa. Megpaskoltam a vállát megértően. Nekem is voltak olyan kollégáim akiket olyan borzasztó nehéz volt elviselni.
- Tudod... bármikor lecsukathatom. Najó nem... de bevihetem 48 órára. Ráuszítom Marcust a kedvedért - vigyorogtam szélesen. Egy kis félelem nem ártana neki. Ria folyton panaszkodik rá hogy mekkora suttyó.
Kimentem a lasagnáért és hoztam mindkettőnknek még egy pohár bort. Lassan elfogyott az üveg. nagyok voltak a borospoharaim.
Az étel illatára egyből összefutott a nyál a számban. Istenien nézett ki, a színei élénkek voltak, a sajt olvadt és pirult, szinte kicsordult a nyálam ahogy vágtam magunknak. Odaadtam egy szeletet Riának aztán a sajátommal visszaültem mellé.
- Erős túlzásokba esel drága nővérkém - nevettem fel röviden és próbáltam eltolni a kezét hogy ne csipkedjen már - És különben is mondtam már hogy nincs köztünk semmi. Nem is lesz. Kollégák vaguynk úgy pedig... Nem szabad... - mormogtam aprót sóhajtva. Szerettem volna. Hogyne szerettem volna, alig volt még rendes kapcsolatom úgy... valaha. De ismertem a határaimat. És ismertem hogy mekkora baj lehet belőle ha két kolléga kezd el járni egymással.
- Lassan eszem - leheltem nyitott szájjal hogy lehűtsem a számban tartott falatot. Nyilván nem ettem lassan és szanaszét égettem a nyelvem de olyan finom volt.
Ria nem evett sokat, én viszont kiéhezett állat módjára tömtem magamba az isteni lasagnát. A vállamra bújt és lehunyta a szemét.
A megjegyzésére megálltam egy pillanatra és rásandítottam. Lassú mozdulatokkal vgtam egy falatot a villám élével.
- Nem is emlékszem már anyu főztjére... csak a tiedre - mondtam én is halkan - Alig emlékszem már rájuk... Akárhányszor elképzelem anyut magam elé... a te arcodat látom... - a hangom egészen elhalkult a végére és leeresztve a tényért dőltem hátra az ültömben.
- Sajnálom... nem akartalak kizárni az életemből... Azt hittem így majd könnyebb lesz... neked. Hogy nem kell aggódnod értem... - a bor kihozta belőlem az őszinteséget. Túlságosan is attól tartok.

Próbáltam a borra fogni, hogy őszintén fontolóra vettem Eden ajánlatát, mert hát alapvetően nem tartottam magam bosszúszomjas típusnak, a drága kollégám viszont tényleg a legrosszabbat hozta elő belőlem. Egész jó tréfának tűnt valami semmiségért 48 órára rács mögé dugni Adriant. Sosem jönne rá, hogy én voltam, és hátha sikerülne verni belé némi jó modort. Mármint csak képletesen! Isten ments, hogy szó szerint, annyira szörnyeteg még vele szemben sem tudnék lenni. Szerencsére a józanabb felem mégis résen volt még, úgyhogy csak megráztam a fejem.
- Aranyos vagy, de nem kell. Amúgy sem hiszem, hogy érne bármit is. - Nem akartam mondani, hogy kutyából nem lesz szalonna most, hogy bekerült egy vérfarkas a lehetséges, jövendőbeli családfánkba, azt viszont tényleg nem hittem, hogy Adrian Moore, bocsánat, Dr. Adrian Moore valaha is képes lenne megváltozni.
- Engem mégis boronálnál más orvosokkal. Ezek szerint a tudatod mélyén annyira nem zavar a tény, hogy kollégák vagytok - Kicsit sokat ittam már ahhoz, hogy túlságosan mély filozófiai vitákat nyissak, mégis okoskodón lóbáltam a villámat Eden felé, mielőtt még rádöftem volna egy falat lasagne-t. Fel sem tűnt az első falatig, mennyire éhes voltam.
- Meg hát a munka az munka, a szerelem meg szerelem. Szét lehet választani. - Plusz a vérfarkas sógor-jelölt tetszett, mint opció. Biztosra vettem, hogy tudná kezelni Eden nekromanciáját és meg tudná védeni. Persze attól még szerettem volna megnézni magamnak... Hm... Ez nem is rossz ötlet! Ki kell derítenem az öcsém beosztását és ebédidőben "véletlenül pont arra járni". Tökéletes terv! Csak el ne felejtsem, mire kijózanodok...
- Pedig olyan szép volt... A szemed teljesen az övé. - sóhajtottam szomorúan. Fogalmam sem volt, miért hoztam fel ezt a témát, egyszerűen csak kibukott belőlem és már nem akartam visszakozni.
- Mindig aggódni fogok érted, ez a dolga egy testvérnek. És túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ne akarjak állandóan gondoskodni rólad. - Hogy éreztessem, mennyire, körbefontam a karjaimmal a törzsét és átöleltem. Nem zavart, ha így nem igazán tudott mozogni tőlem, nem szándékoztam egyhamar elengedni.
- Nekem ez nem teher, és te sem vagy az. Ha néha kell egy kis szünet, megértem, csak... Ne tűnj el teljesen, jó? Soha. - Tovább szorongattam, nem akartam elengedni és túl kényelmes volt így. Az érzelmek amúgy is teljesen magukkal sodortak, ha elhúzódtam volna annyira, hogy egymásra tudjunk nézni, valószínűleg mindketten elbőgjük magunkat. Én egészen biztosan. A hátránya viszont ennek a póznak az volt, hogy Eden biztonságot és békét sugárzó közelségében egyre nehezebbnek éreztem a fejemet.
- Egyél még! Olyan sovány vagy, rád fér. Addig kicsit pihentetem a szemem... - Azzal a meggyőződéssel motyogtam bele a vállába, hogy maximum két perc és utána képes leszek aktivizálni magam mellette, hiszen előttünk állt még az egész éjszaka, hogy beszélgessünk, nosztalgiázzunk, ilyesmi. Körülbelül húsz másodperccel később azonban már békésen szuszogtam Eden vállán, kicsit lazábban, de még mindig őt ölelve.

Ria mindig is túl jószívű volt ahhoz hogy komolyan átgondolja azt hogy azt a drága kollégáját bezárjam negyvennyolc órára valami ügyefogyott indokkal. Persze én kapnék érte egy ejnyebenyjét a kapitánytól de ugyan, az én híremmel az úgysem tartana sokáig...
Na meg... Riának abban igaza van hogy aki ennyire beképzelt és arrogáns, annak negyvennyolc óra bezárva nem sokat használna. Sőt, a végén arról is hallhatnánk a sztorikat hogy milyen kemény volt ő a börtönben.
Az kéne még.
- Az mááás... te nem vagy az összes orvossal egész nap. Gondolj csak bele összejönnél Adriannel... És msot tekintsünk el attól hogy ki nem állhatod, de akkor is bőven túl sokat találkoznátok... Én egész nap Marcussal vagyok - legyintettem nagyot sóhajtva. Persze jó lett volna. Egész nap valaki olyannal lenni akit szeretek de... nem lehetett. MÉgiscsak a felettese vagoyk vagy mi. Persze a bor már nekem is a fejembe szállt így nem tudtam végigvinni mély gondolatmenetemet, de Riát elnézve... nem is volt rá szükség. Ő se tudta igazán hogy hol van már. Ez a fehérbor alattomosabb mint elsőre tűnik...
- Neked lehte hogy menne de én túlságosan el vagyok cseszve hozzá - morogtam ledöntve az utolsó adag boromat mielőtt szomorúan konstatáltam volna hogy az üveg bizony kiürült. Valahogy... elfogyott. Milyen szomorú.
Összeborultunk Riával a kanapén és én is lehunytam eg ykicsit a szemem hogy megpihentessem. A hét... sőt a hónap összes fáradtsága egyszerre omlott rám és egy kicsit jól esett biztonságban éreznem magam. Egy kicsit jól esett a tudat hogy itt a nővérem mellettem és vigyáz rám. Hogy egy kicsit elengedhetem magam.
Kinyitva a szemem pillantottam Riára aki átölelt.
- Tényleg...? Én már nem is emlékszem rá... Azt hittem olyan szeme volt mint neked... Akkor te apura hasonlítasz inkább...? - kérdeztem odabújva és a vállára hajtottam a fejem.
Egy kicsit megint gyerek voltam aki azt hitte hogy azzal hogy tinédzserré vált mindent tud. Aztán mikor rájött hogy a világ nagy és kegyetlen a nővére karjába menekült. Az izmaim ellazultak és lehunyt szemmel hallgattam Ria szavait és bólogattam rájuk.
- Nem fogok... ígérem... - mondtam halkan finoman megpaskolva az engem ölelő karját. Hallottam ahogy elvékonyodik a hangja, és tudtam hogy ha ő elbőgi magát én is el fogom szóval csak pihetem a vállán.
Még magyarázott valamit arról hogy egyek még, de persze nem engedett el így ez a törekvésem ködbe is ment azzal a lendülettel. Persze nem bántam, tele voltam és egy falat se ment volna le a torkomon.
A szempihentetés persze hamar halk szuszogásba fordult, a karjai ellazultak körülöttem. Rápillantva, simítottam ki a haját az arcából aztán felkeltem hogy a karomba vegyem és finoman átvigyem az ágyamba. Ott betakargattam hogy nyugodtan aludjon és kimentem még a konyhába.
Elpakoltam három adag kaját. Egyet Riának, egyet magamnak egyet pedig... Marcusnak. Talán ízlene neki. Egy próbát megér...
Amint kicsit rendberaktam a konyhát visszamentem a hálórészbe és ledőltem mellé.
Fogalmam sincs mióta, de az volt az első este hogy nem kellett altató hogy el tudjak aludni. A nővérem mellett biztonságban voltam és úgy aludtam mint a bunda.
Hiányzott nekem.