Jópár nap eltelt azóta a bizonyos vacsora óta, és én teljesen be voltam csavarodva. Gondolataim képtelenek voltak elengedni az igéző kék szempárt, álmaimban a férfi immár nevet és arcot kapott. Lucas. Ő volt az, kétség sem férhet hozzá, aki már több mint háromszáz éve kísértett. És tudtam, hogy nem lenne szabad rá gondolnom, csak talán, mint leendő sógorom, és mint az egyik professzorom, de nem ment. Azon kaptam magam, újra és újra, hogy úgy ábrándozom róla, mint egy bakfis, mintha legalábbis lehetne közöttünk valami. Végzetesen vonzott az egész lénye. A szemei, szép, hosszú kezei, erős karjai, széles vállai, rakoncátlan szőke haja, a mosolya, a hangja a nevetése, minden mozdulata magába bolondított és megbabonázott. És szinte minden nap volt vele órám, vagy a birtokon futottunk össze.
Éppen ezért vándoroltam minden történelem előadáson egyre közelebb és közelebb, hogy végül a main már az első sorban feszítsek. Még egy nyalókát is beszereztem a büfében, hogy lefoglaljam valamivel a számat, és ne kezdjek el vitatkozni vele, ahogy az Észak-Dél háborújáról magyarázott önfeledten. Már megszoktam, hogy nem is próbálok jegyzetelni, mert teljesen felesleges, hiszen Lincoln korai éveitől valahogy már elkanyarodtunk, és valahol a sumér városállamoknál jártunk. Lólépésben gondolkodott, az első órán még megpróbáltam követni, aztán úgy döntöttem, sokkal egyszerűbb lesz mindig csak figyelni, aztán hazamenni, és felcsapni a könyvtár több ezer könyvének egyikét. Ha nagyon keresek még megtalálhatom a levelezést, amit Nagytata folytatott a jó öreg Abrahammal. Az már az a háború volt, amiben hagyta, hogy oldalt válasszunk magunknak, ha már menni kellett. Megannyi relikviám között még megvan valahol a régi szanitéc táskám abból az időből. Furcsa korszak volt, annyi szent.
Mire visszatérünk az eredeti témához, már szinte senki sem tudja, miről is volt szó, a tollak idegesen sercegnek a papíron, mert senki sem tudja, mit is kéne leírnia. Aztán elkezd Mary Lincolnról beszélni, amitől kiráz a hideg.
- Ne haragudjon professzor úr, de ebben szinte minden történész téved. Úgy írják le Maryt, mint aki csendben meghúzódott a háttérben, és a vásárlásba temetkezett de én találkoztam vele személyesen…
- Kussolj már el Draco, senki sem kíváncsi rád! -kiabál be egy fiú a háttérből, tudom jól, hogy neki is tetszik Lucas, ő is csak miatta vette fel az órát.
- Szóval én ismertem, és a leírások meglehetősen pontatlanok. Kiállhatatlan perszóna volt, és folyton pörölt az urával.
Mire a mondókám végére érek, felhangzik a csengő, és a csoport egy emberként pattan fel. Mindenki futtában teszi le az előző óráról mára feladott beadandókat az asztalra, hogy rohanjanak is kifelé. Engem kivéve. Én komótosan megvárom, hogy mindenki kimenjen, majd lassan lépek oda a pódiumhoz. Ő időközben elkezdte összerendezni a papírokat, így felcsüccsenek az asztal sarkára, a combjaimat szemérmetlenül keresztbe dobva egymáson. Felé hajolva tolom felé a papíromat.
- Drága professzor úr, hálás lennék, ha nem hagyná, hogy erre is egyest adjon a tanszék, a „valótlanságok” miatt. Én láttam ezeket az eseményeket, ők pedig nem.

Az, hogy miért kellett ennyit várnom, hogy újra így érezzek, az az évszázad rejtélye. Az pedig, hogy miért éppen a nővérem vőlegényébe kezdek végzetesen beleszeretni, az meg valószínűleg az évezredé. Megannyi jóképű férfi jutott volna minden ujjamra, de nem…talán féltem, talán úgy éreztem, már nem lehet engem szeretni. Nem kellet senki sem, majd hirtelen betoppant az életembe Lucas, és az egészet a feje tetejére állította. Nem volt már sem éber, sem álombeli pillanatom, amikor ne rá gondoltam volna, róla álmodtam, és ébren is folyton vissza-vissza kalandoztak hozzá a gondolataim. Tudtam, hogy nem lenne szabad, és nagyon igyekeztem, hogy tudatosítsam magamban, nem vagyok hozzá illő. Dahlia sokkal szebb, sokkal okosabb, sokkal érdekesebb nálam, ő illik igazán a kedves, művelt, intelligens halandó mellé. Mégsem tudtam félre állni.
Közel akartam kerülni hozzá, tudnom kellett, hogy van-e remény kettőnk számára. Hogy nézhet-e rám úgy, ahogyan nagyon régen, vagy talán soha nem nézett még senki. Tudni akartam szíve minden titkát, osztozni akartam az egész életében, neki akartam adni a sajátomat, mindenestül. Készen lettem volna ismét feladni önmagamat, de a szívem mélyén tudtam, hogy soha nem kérné ezt tőlem.
Úgy bámultam a gyönyörű kék szemeket, mintha csak a végtelen óceánt figyelném, szinte hallottam a hullámok zúgását. Tudni akartam, hogy mi jár a fejében, akkor is, ha gondolatai olyan profánok is, mint azt az agyam hátuljában sejtettem. Nem akartam mást, csak hogy valahogyan átöleljen, hogy hozzá simulhassak, lénye részévé válhassak. Soha nem akartam még ennyire, hogy valaki a magáévá tegyen, és soha nem irigyeltem még ennyire a nővéremet. Miért akartam Lucast ilyen nagyon? Mintha a lelkem akarta volna őt…talán így is volt.
- Majd talán máskor…-doromboltam halk hangon, édesen mosolyogva rá. Mindent el akarok mesélni neki, amit csak láttam, a legmocskosabb háborúktól a legcsodálatosabb bálokon át, mindent, mert tudtam, hogy ő nem nevetne ki, meghallgatna, és nem nevezne gyereknek vagy ostobának. Azt akartam, hogy mindent tudjon, rólam is, és a történelem szegleteiről, amiket láttam. De nem most. Ohh most…most a legkevésbé sem érdekelt a történelem. Ebben a pillanatban csak ő volt, csak ő számított.
Elhúzódott tőlem, kimondta a nevemet. Nem akartam, hogy távol legyen, de tudtam, hogy helyesen fog dönteni, hogy ha félre is kacsintana Dahlia mellől, az talán csak az eskü előtt álló férfi kíváncsisága lenne, semmi több. Kicsit elhúzódtam, hogy kislisszoljak a közelségünkből, hiszen egyértelművé tette számomra, hogy nem akar, amikor a semmiből mégis lecsap rám.
A csókja olyan puha, olyan hívogató, mintha csak a legszebb álmomban járnék. Mégis mohó, forró, telis-teli kimondatlan vágyakkal. Erős kezei szilárdan tartanak, felkap, az asztalra ültet, és én engedelmeskedem. Ajkaim követik az övéit, a számba engedem, és nem akarom, hogy elengedjen. Aztán hirtelen, szinte eltaszít, és elhúzódik tőlem. Az arca lángol, a szemében kétségbeesés ül. Én pedig nem tudok parancsolni a testemnek tovább, szememből megindulnak a könnyek. Nem az emberi oldalam átlátszó, sós könnyei ezek, hanem a vámpír vérvörös, ritkán látható fájdalma. Újra elkapom a nyakkendőjét, és visszahúzom magamhoz.
- Kérlek…ne engedj el…-súgom neki halk, remegő hangomon. – Meghalok, ha el kell szakadnom tőled…- susogok, majd a hajába túrva most én húzom le őt magamhoz, ajkaim hűvösen, gyengéden simulnak az övéire. Ez a csók lassabb, mint az övé, de nem kevésbé érzéki, hosszú ujjaim hajába túrnak, egyik lábam a combja köré csavarodik. A könnyeim még mindig folynak, nem akarom, hogy vége szakadjon a pillanatnak

Megmozdult a föld. Ahogy az ajkaink összeértek mintha a világ négy sarka kifordult volna önmagából hogy a feje tetejére állítson mindent amiben hiszek. Minden amit eddig igaznak hittem hamisnak tűnt, minden tettem a múltban falsnak látszott.
Dahliának mintha még csak az emléke is szertefoszlott volna az elmémben. Nem volt körülöttünk semmi. Sem az egyetem, sem a város. Csak mi álltunk a földrengés közepén ami felforgatta a világomat.
A karom megtalálta a derekát, a kezem a göndör fürtök közé simult, és el sem akartam engedni. Úgy éreztem így vagyok egész, hogy őt tartom a karjaim közt. Hogy ide vezetett minden léptem. Hozzá.
A csókunk forró volt, olyan forró amit még soha nem éreztem. Minden hidat, gondolatot, eszmét, tiltakozást felégetett bennem. Csaak érezni akartam Flo ajkait az enyémeken és elégni vele, elégni a csókjában.
Mégis... Ahogy némi eszmélet visszatér belém, ahogy átsüt a lángoló forróságon a józan ész olyan hevesen húzódom el tőle hogy sznte fáj. A forróság azonban nem tűnik el, úgy érzem magam mintha lenyeltem volna egy darab parazsat. A szívem fájóan gyorsan ver, pláne ahogy Florian kétségbeesett mogyorószín szemeibe nézek.
A kezei utánam kapnak és ismét a ruhámba kapaszkodnak. Az állkapcsom megfeszül ám míg az ajkaim nemet mondanak, minden más testrészem igent üvölt. Akarom őt. Jobban mint eddig bármit életemben.
Lassú, vörös könnycseppek gurulnak le az arcán mire ijedten simítom oda a kezem. A tenyerem véres lesz de mielőtt bármit mondhatnék újra magához húz.
Ha akarnék se tudnék ellenkezni. De nem is akarok. A testem önkéntelenül is megy utána, az ajkaink újra összesimulnak de már nem olyan őrjítő a forróság. Ez most egészen más. Ez a forróság olyan akár a föld alatti magma. Mindent megmozgat és átalakít.
Lassan, gyengéden csókol, én pedig viszonzom a csókjait.
- Shh... ne sírj... kérlek ne sírj.. - súgom csak egy-egy pillanatra elszakadva tőle. Úgy kapaszkodik belém mintha készülnének kitépni a karjai közül és azon kapom magam hogy az én ujjaim is kifehérednek ahogy a derekánál markolom a ruháját.
Finoman, óvatosan húzódom el tőle de nem megyek messzire. A homlokom az övének döntöm egy pillanatra és lehunyom a szemem.
- Ne sírj... itt vagyok... - simogatom az arcát nyugodt hangon és csak kissé elhúzódom hogy a szemébe tudjak nézni. Mindkét kezem az arcára simul és próbálom elmaszatolni a könnyeket az arcán.
- Nincs semmi baj... itt vagyok. Nem vagy egyedül... - a hangom halk, gyengéd és... el sem akarom engedni. Soha többé. Pont ahogy kérte.

Megszámolni sem tudom, hányan csókoltak már meg hosszú életem során. Néha rosszul éreztem magam miatta, olcsónak, könnyen kaphatónak gondoltam magam. Egyik csók sem volt igazán jó…még Dariusé sem. Ugyan olyan éhes, és erőszakos volt, mint a férfi maga, de a szerelem miatt bármit elnéz az ember. Elhiszed, hogy ez a normális, hogy máshogyan nem lehet.
És most itt volt ez a gyönyörű szemű, jóképű, kedves és okos ember, és ahogy az ajkai találkoztak az enyémekkel, mintha minden felrobbant volna. Ajkai forrón, puhán feszültek az enyémeknek, szavak nélkül mesélték el minden vágyát, és én tudtam…az a feladatom, hogy teljesítsem őket. Két karommal szorosan átöleltem a nyakát, közelebb húztam magamhoz, az ajkait jobban az enyémekre. Éreztem, ahogy vére száguld az ereiben, és már tudtam, hogy ez a tűz lesz a végzetem. El fogok égni benne, a vágya elemészt majd, és én kész voltam rá. Kész voltam feladni, átadni magam teljesen. Tudtam, hogy ő vigyázna törött szívemre, képes lenne új életet csepegtetni belé. Egy pillanatra, ahogy karjai körém záródtak, tökéletes volt a világ.
Mégis eltaszít magától, én pedig az asztal lapjába kell kapjak két kézzel, hogy ne essek előre. Pihegve, résnyire nyílt ajkakkal, zilált hajjal nézek rá, tekintetem könyörög, hogy jöjjön, tegyen meg mindent, amiről fantáziál, tegyen a magáévá, pecsételjen meg magának örökre. A bőre forrósága az enyémet is átmelegítette, és olyan hirtelen hűl le, mintha a tél szele csapna meg hirtelen. Agyam visszakattan a racionalitásra, a szívem pedig belesajdul a tudatba, hogy ez a férfi nem az enyém, és soha nem is lesz az. De szeretem. Miért szeretem ennyire?
Kétségbeesésem, és tehetetlenségem könnyei azok, amik elindulnak a szememből, ahogy rájövök, mit is tettem. Mennyire összezavarodott lehet ebben a pillanatban szegény…egy vőlegény, aki láthatóan tiszta szívből szereti a menyasszonyát, és most mégis itt volt…egy fiúval, a tanítványával, a leendő sógorával. Fájdalmasan facsarodik el a szívem…mit tettem. Tönkre tehetem az egész életét…de képtelen vagyok távol maradni tőle.
Újra magamhoz húzom, és megcsókolom, mert szükségem van rá. Egy pillanatra legalább azt kell éreznem, hogy engem szeret…hogy nem tiltott és bűnös dolog, amit éppen művelünk. Ahogy megállíthatatlanul folynak a könnyeim, és az arcomra simít, olyan óvatos, olyan gyengéd, hogy csak még jobban sírni kezdek. Olyan tökéletes ez az ember…
- Miért…miért így kellett találkoznunk…- suttogom kétségbe esetten, két apró csók között. Lassan elenged, de már nem húzódik el, kezei olyan erővel kapaszkodnak vékony derekamba, hogy ha még ember lennék, belilulna a bőröm. De tőle még ez is jól esik. Vele biztonságban vagyok.
Kezeim lassan, hűvösen simulnak a nyakára, szemeim az ő kék íriszeibe fúródnak. A lénye részévé akarok válni, nem akarom, hogy elengedjen. Soha többé.
- Miért kellett háromszáz évet várnom, hogy megtaláljalak? – hangom elcsukló, könnyeim még mindig folynak. – Hogy…most ne lehessek a tiéd…nem tehetjük ezt Lucas…-lesütöm a szemem, halk sóhaj szakad fel belőlem. – Pedig…elmondani sem tudom, mit érzek…több vagy nekem, mint bárki ezen a világon. Rád vártam ilyen sokáig…nem akarok elszakadni tőled…de muszáj.