Alec még nem ért vissza a könyvtárból, úgyhogy vettem a bátorságot és megelőlegezett engedelmével elcsentem a polcáról egy könyvet, azt lapozgatva ballagtam vissza az irodámba. A következő előadásomhoz szükségem volt egy idézetre, márpedig emlékeztem rá, hogy Alecnek mindenféle hasznos könyve van. Nem is értem, miért használta a könyvtárat, a saját gyűjteménye már-már nagyobb volt az egyeteménél. Irigyeltem. Tata sosem engedte volna, hogy otthon egy egész termet feltöltsek a saját kincseimmel. De majd ha meglesz a saját helyünk Lucasszal...
Megtorpantam a küszöbön, az irodám közepén ugyanis ott állt az emlegetett szamár, életnagyságban és jóképűen, mint mindig. Az első néhány döbbent pislogás után visszatemetkeztem a könyvbe és megkerültem őt, meg vele együtt az íróasztalomat.
- Ejha! Még emlékszel rá, hol van az irodám! Meg hogy én is itt dolgozom. Vagy várj... Alecet keresed, mi? Két ajtóval odébb. - Igen, határozottan gúnyolódtam és reméltem, minden egyes szavammal tőrt állítok belé. Nem sok vőlegény kerülte lelkesebben a menyasszonyát, mint ő. Már a kollégáimat is többet láttam, mint Lucast, pedig konkrétan hetek óta együtt éltünk. Az, hogy pipa voltam rá, enyhe kifejezés volt.
Látványosan lapozgattam a könyvet, azt a látszatot keltve, hogy túlságosan elfoglalt vagyok vele foglalkozni. A nap betűzött a résnyire nyitva hagyott függönyökön, keskeny sávban belevilágított a szemembe. Fájdalmasan hunyorogtam, tűrtem egy darabig, aztán lecsaptam a könyvet az asztalra és az ablakhoz léptem behúzni a függönyt. Ekkor éreztem meg a rezgést és ekkor hallottam meg a kintről beszűrődő, távoli robajokat. Minden ösztönöm jelezte a bajt még azelőtt, hogy igazán ideért volna.
- Lucas! - Egyetlen riadt szívdobbanás alatt mellette termettem, átkaroltam. Az ablak szilánkokra robbant mögöttem, az iroda egyik fala konkrétan elkezdett leomlani. A talaj megsüppedt, megdőlt alattunk. Kituszkoltam Lucast a folyosóra.
- A lépcsőhöz! - Csak azért nem kaptam vállra és szaladtam el vele, mert a föld instabilan remegett alattunk, az emelet kezdett összeroskadni és féltem, hogy nem tudnám megtartani kettőnket. De így is magam előtt toltam, hevesen dübörgő szívvel próbáltam rá ügyelni, hogy megóvjam mindenféle törmeléktől és szétrobbanó üvegtől. Az én testem bírta a strapát, de ő ember volt...

A zsebembe kellett gyűrnöm a kezem annyira remegett mikor bekopogtam Dahlia irodájának ajtaján. Napok óta kerültem, úgy ahogy az ember nem igazán szokta a menyasszonyát. Amúgy is pipa volt rám az Aleckel való kis kiruccanásunkért és szinte éreztem hogy minden egyes órával mikor elodázom azt hogy lássuk egymást csak még mélyebbre ásom a saját síromat.
Nem tudtam a szemébe nézni.
Nem elég hogy megtettem azt amit... megtettem a termemben, de... tudtam hogy az érzéseim sincsenek egészen rendben Florian iránt. Nem lett volna szabad ilyesmiket éreznem pláne nem valaki olyasvalaki iránt mint a leendő sógorom!
Már így is borotvaélen táncolt az egész esküvő holmi csokoládétorta miatt... Tudtam hogy Dahlia egyre kevésbé akar hozzám jönni.
Mégis... szerettem őt. Még ha nem is éreztem magam olyan őrülten szerelmesnek mint régen, szerettem őt. Tiszteltem és csodáltam. Pont ezért érdemelte meg hogy elmondjam neki, őszintén hogy mi történt.
Reméltem hogy meg tudjuk beszélni. Reméltem hogy... valahogy még menteni tudjuk ezt a menthetetlen helyzetet.
Kettőt koppantottam a fa ajtón ami kinyílt a koppanás erejétől, de ahogy belestem láttam hogy nincs odabent senki. Dahlia nem volt itt. Furcsa megkönnyebbülés szaladt végig rajtam de beléptem. meg kell várnom. Muszj beszélnem vele.
Nem sokkal később meghallottam az ismerős lépteket és a gyomrom összeszűkült.
Ahogy Dahlia belépett mintha húsz fokot esett volna a hőmérséklet.
- Nem... hozzád jöttem... - egy zavart mosolyt eresztettem meg felé de csak úgy szikrázott a szeme a dühtől - Ne haragudj rám... tudom hogy hülye voltam... - léptem közelebb hozzá ahogy berántotta a függönyt de mielőtt folytathattam volna...
Megmozdult alattunk a föld.
Rémülten kaptam Dahliára a szemem aki már mellettem is volt. Teljesen lefagytam és csak hagytma hogy irányítson ki a folyosóra.
- M-mi történik? - kérdeztem ostobán és megragadva a kezét kezdtem el a lépcső felé futni ahogy mondta. Alig tudtam két lépést tenni, a talaj állandóan kicsúszott a lábunk alól.
Valahol üveg robbant, de valami csoda folytán nem talált el semmi. Ez a csoda votl Dahlia.
A lépcsőhöz rohanva indultam el azonnal kifelé az épületből, de a vészkijáratot egy pillanat alatt takarta el a szemünk elől egy jókora lezuhanó plafondarab.
Megtorpanva ragadtam meg Dahliát hogy elinduljunk a másik kijárathoz de a lépcső is beomlott mögöttünk. Csapdába estünk.

Kész lettem volna elfogadni a bocsánatkérést és továbblépni, minden ellenérzésemet félredobva. Még akkor is, ha valahol legbelül úgy éreztem, nem helyes ez az egész. Akartam az esküvőt, akartam Lucast, talán nem pont abból a tiszta és mély érzelmekből fakadóan, mint az elején, de szükségem volt rá, és azt hiszem, tényleg szerettem volna megosztani vele az életem. Tudtam, hogy boldoggá tehetjük egymást, csak azt nem tudtam, ennél több lehet-e valaha ismét köztünk.
Nem hittem volna, hogy ennek a komoly és kínos beszélgetésnek pont egy természeti katasztrófa vet majd véget. Mennyi rá az esély? Az ösztöneim bekapcsoltak, az érzékeim teljes fokozaton pörögtek, minden sejtemmel arra koncentráltam, hogy Lucast megvédjem. Most éreztem csak igazán, mennyire törékenyek az emberek.
- Földrengés. Idebent nem biztonságos. - daráltam el neki röviden, miközben a lépcső felé siettünk. A vészkijárat a szemünk előtt volt, de a lezúduló plafon megtorpanásra késztetett mindkettőnket. A visszafelé vezető út is beomlott, úgyhogy rögtön más kiutat kezdtem el keresni. Jobbra-balra, fel-le cikázott a szemem, ekkor éreztem meg a talpunk alatt az újabb baj közeledtét, mielőtt azonban bármit is tehettünk volna, a talaj egész egyszerűen beomlott alattunk. Sikkantva kapaszkodtam bele Lucasba, próbáltam úgy esni, hogy felfogjam előtte a zuhanás nagy részét, ám túl gyorsan történt, lehetetlen volt mindentől megvédenem őt. Egy teljes szintet zuhantunk és a kisebb törmelékek is ránk potyogtak. Addig nem moccantam, amíg el nem ült kicsit a porfelhő, akkor is csak lassan, óvatosan fontam le róla a karjaim.
- A fenébe... Jól vagy? Nem esett bajod? - Aggódva pislogtam fel rá és fájdalmasan sziszegve felültem, átdörgöltem a tarkóm. Beütöttem kicsit a fejem és az oldalamnak sem igazán esett jól a zuhanás, de semmi komoly, amit egy kis vér ne tudna begyógyítani. Lucasért sokkal jobban aggódtam.

Mennyire de mennyire jellemző. Amint el akarom mondani Dahliának hogy mit tettem, szinte ránk omlik az épület. Az egész város óriási földrengést rázza meg és mélyre temeti a titkomat. Persze nem vagyok ostoba, tisztában vagoyk vele hogy vajmi kevés közöm van a földrengéshez mégis úgy érzem hogy ez az ami most megmentett egy igencsak kínos beszélgetéstől.
A pillanatnyi rémületen túllendülve máris követtem Dahliát, ki, ki a szabad levegőre az ég alá ahol talán nem lehet bajunk...
Mire minden kiút beomlik előttünk. Csapdába estünk a kijárattól oly nagyon közel...!
- A francba! - kezdtem folna el mérgelődni mikor újra megmozdult valami alattunk. A föld megremegett újra és a talaj... egyszerűen eltűnt a lábunk alól. Dahlia után kaptam ahogy ő felém, de a majdnem három méteres zuhanást nem tudta egyikünk sem megállítani. Ahogy földet értem hallottam hogy valami reccsen bennem. Valami... eltört.
A vállamba iszonyú fájdalom hasított de ahogy a fejemet is bevágtam a leérkezéstől még elég kába voltam.
Messziről hallottam Dahlia hangját és próbáltam ráfókuszálni az arcára. Lehet... lehet hogy itt fogok meghalni?
- A... a vállam... Azt... azt hiszem eltört - a nyelvem nehezen forgott, alig tudtam megformázni a szavakat. El tud egyáltalán törni az ember válla?
Valami végigcsorgott a fejemen, a hajamban. Hűvös volt de meleg és ahogy odaemeltem a jó kezemet és megérintettem láttam hogy vörös. Vér...
- Vérzem... Ez nem jó... - mondtam olyan hanghordozással mintha csak amiatt bosszankodnék hogy valaki beállt a kiszemelt parkolóhelyemre a plázában. Furcsa drog a sokk mi...?

Lucas válaszából egyből éreztem, hogy baj van. Ahogy meg akartam mozdulni felé, a fájdalom élesebben hasított az oldalamba; ami először zúzódásnak tűnt, már tudtam, hogy komolyabb bordarepedéssel, talán töréssel járt. Még így is könnyen megúsztam a földet érést, de azért megtorpantam egy óvatosabb, mélyebb levegővételre, hogy ellenőrizzem, mekkora fájdalommal jár.
- Mihh? Hogy tudtál ilyen rosszul esni?! - korholtam, mert a válltörés gondolatától eléggé megijedtem, és az sem tetszett, hogy kicsit össze-vissza beszélt. Nagyon aggódtam érte, hiába próbáltam emlékeztetni magam, hogy emberként jóval törékenyebb nálam.
Négykézláb másztam oda hozzá, először nem mertem hozzáérni, fogalmam sem volt, hol üthette még meg magát. A vér látványa nem úgy sokkolt, mint kellett volna, az aggodalmam erősebb volt ugyanis az éhségemnél.
- Lucas... - Óvatosan a hátára fordítottam és körbenéztem. Úgy tűnt, egyelőre más nem akar ránk omlani, mégis aggasztott a helyzetünk. A legkevésbé sem voltunk biztonságban. A környezetünk felmérése után rajta futtattam végig a pillantásom. Átkutattam a zsebeimet, de nem volt nálam semmi használható, úgyhogy a felsőm aljából téptem le egy csíkra valót, amivel átköthettem a fejét.
- Lucas, kiugrott a vállad. - Túlságosan rendellenes pózban állt, tudtam, egy sima törésnél itt komolyabbról van szó. - Vissza kell tennem. Vámpírként elég erős vagyok hozzá, hogy ne rontsam el, de mocskosul fog fájni. Kibírod a kedvemért? - Hirtelen csak ennyit tudtam tenni érte. Nem voltam orvos, hogy a fejsérülésével vagy a törött karjával bármit is kezdjek, de annyit tudtam, hogy ha a vállát nem rakom rendbe, abból később még komoly komplikációk is adódhatnak.

A fejem zúgott mint mikor egy régi tévén próbálunk adást keresni. Minden le volt lassulva körülöttem mégis olyan marha gyorsan történt minden hogy fel se tudtam fogni.
Hallottam ahogy Dahlia beszél hozzám de egy szavát sem értettem. Talán a nevemet mondta?
Megéreztem a kezeit magamon és hamarosan megpillantottam egy homályos arcot. Ahogy megpróbáltam ráfókuszálni már ki tudtam venni belőle Dahlia arcát.
- Dahlia... Sajnálom... - motyogtam mintha csak most jutott volna eszembe hogy mit tettem. Elmondtam neki egyáltalán? Eljutottam odáig?
Nem volt két egybefüggő gondolatom. Annyira tompa volt minden.
De Dahlia itt volt. Mellette mindig biztonságban éreztem magam, tudtam hogy ő meg fog védeni. Bár ne tettem volna amit tettem...
- Ne haragudj rám.. - suttogtam miközben a fejem körül matatott valamit. Megint közel került az enyémhez az arca és értettem hogy beszél hozzám de azt nem hogy mit. Egyetlen szavát sem fogtam fel csak próbáltam az eszméletemnél maradni és az arcára fókuszálni.
A szép kék szemekre, a lágy vonásokra...
A hirtelen fájdalom pedig úgy térített magamhoz mint egy jeges hidegzuhany egy álmos reggelen. Felüvöltöttem és hirtelen már minden világos volt. A zuhanás, a földrengés, Dahlia...
- Bhasszameg... - nyöszörögtem a vállamhoz kapva a kezem. Éreztem hogy a földön heverő alkarom is el van törve. A tompa fájdalom mindenhova kisugárzott.
Dahliára pillantottam.
- Ah... oké... jól vagy...? Nem sérültél meg?- a nyelvem még nehezen forgott de kezdtem végre magamhoz térni. A jó kezem a vállamról az arcára siklott. Tényleg itt volt velem. Nem hallucináltam.

Halkan csitítottam Lucast, a bocsánatkérése erős bűntudatot keltett bennem, hiszen nem az ő hibája volt, hogy ide jutottunk. Tény, hogy sokat vitatkoztunk mostanában, de nem akartam, hogy olyan házisárkánynak tartson, aki egy földrengésért is a vőlegényét okolja. Ha valakinek bocsánatot kellett volna kérnie, amiért megsérült, az én voltam, hiszen nem sikerült megvédenem, sem kijuttatnom az épületből. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a bocsánatkérés esetleg másnak szólna.
Rákészültem lelkileg, vettem egy jó mély levegőt, igyekezvén lenyugtatni magam, és egy erős, fájdalmas kattanással a helyére illesztettem a vállát. Az üvöltésére még így is összerezzentem kicsit, könnyeket csalt a szemembe, amiket próbáltam kipislogni, hogy ne tűnjek gyengének, de a kékjeim fényessége megmaradt.
- Csshhh... Semmi baj... Minden rendben van... - A haját simogattam, az arcát, de a hangom is remegett. A fenébe. Össze kellett szednem magam. Nem gondoltam, hogy fájdalmat okozni valakinek ennyire megvisel majd. Szikra ide vagy oda, dacára minden kihűlésnek és konfliktusnak, tényleg nagyon szerettem Lucast és darabokra tépett, hogy így kellett látnom.
- Jól vagyok, minden rendben... - Hazugság volt, viszont ezt legalább elő tudtam úgy adni, hogy mindketten elhiggyük. - Neked viszont eltört a karod és a fejed is beütötted. Fel tudsz ülni? - A feje alá nyúlva segítettem, ha hajlandó volt megpróbálni, de nem erőltettem, ha úgy láttam, hogy túl nagy fájdalommal járt. Ki kellett jutnunk innen, viszont ahogy futólag körbenéztem magunk körül, semmiféle kiutat sem láttam. Minden romokban hevert és sötét volt, a lyuk felettünk pedig túl magasan volt ahhoz, hogy felkapaszkodjunk rajta.
- Azt hiszem, bent ragadtunk. Nem hiszem, hogy egyhamar találunk kiutat. Meg kell várnunk, hogy kimentsenek - Ettől még nem terveztem egy helyben ücsörögni és tétlenül várakozni, viszont Lucas állapota és az, hogy biztonságban tartsam, fontosabb volt.

Az üvöltésem olyan volt mintha valahonnan kívülről hangzana. Nagyon furcsán éreztem magam a fejem zúgott, egyszerre éreztem mindent nagyon élesen és mindent nagyon tompán. Ilyen lenne egy agyrázkódás...?
Zihálva néztem Dahliára, a szemei úgy ragyogtak a sötétben akár két drágakő. Olyan gyönyörű volt... Hogy tehettem ezt vele? Hogy vagyok képes?
Ő is félt, a hangja remegett ahogy a hajamat simogatta olyan lágyan ahogy talán még soha. Egy pillanatra az egész kapcsolatunk megfordult bennem. Már rég nem voltunk szerelmesek egymásba... már rég nem volt meg a szikra... De fontosak voltunk egymásnak. Nagyon. Szerettük egymást még ha nem őszinte szerelemmel is.
A kezem mocskos és véres volt az arcán ami olyan makulátlannak tűnt a félhomályban. Ő jól volt. Ő nem volt olyan törékeny mint én.
- Fel.. Azt hiszem... - nyöszörögtem és ahogy segített ülő helyzetbe tornáztam magam. A jobb alkaromba éles fájdalom hasított amit hamar elviselhetetlen, lüktetés váltott fel. Egyértelműen eltört, de mkor végre rá tudtam venni magam hogy odapillantsak világossá vált hogy legalább nem nyílt a törés.
Felnéztem én is, a lyuk amin leestünk elérhetetlenül messzinek tűnt.
- Olyan magasról estünk le...? - tettem fel a költői kérdést sután. Éreztem ahogy a hajamban csordogál valami, valószínűleg a fejsebemből.
- Valamivel... rögzítenünk kell a karomat... Mielőtt bármit is csinálnánk... Így nem fogok tudni mozogni - a nyelvem még mindig nehezen mozgott de a fájdalom kezdett kicsit észhez téríteni. Ezerrel tombolt bennem az adrenalin, és a túlélési ösztön. Tudtam mit kell tennem, csak a testemnek is követnie kellett az agyamat.
- Te biztosan nem sérültél meg? - pillantottam rá még egyszer, végigjárva a szememmel minden részét ahol megsebesülhetett.