Ki a fene gondolta volna, hogy ugyanazon az egyetemen tanítunk? Persze, a Tinder jelezte, hogy a közelben tartózkodik, de hogy pont a szomszédos épületben? Nem álltam készen egy komoly kapcsolatra. Igazából semmilyen kapcsolatra sem. Jeremy-vel egyébként is csak néhány hónapja szakítottunk, teljesen kiölte a férfiakba vetett hitemet. Hiába hallottam egyre többször elhangzani Nagytata szájából azt a bűvös "esküvő" szót, valahogy képtelen voltam olyan hosszú időre elképzelni magam egy férfi oldalán. Főleg egy halandóén. Neki talán örökké tart, de számomra csak egy villanás az egész, megér annyi nyűgöt és szenvedést néhány lopott szívdobbanás?
Újra és újra átrágtam magam Lucas fotóin, visszagörgettem az eddigi beszélgetésünket. Aranyos volt, ezt nem tagadhattam, és a történelem iránti szeretete hasonlított az én irodalom-imádatomhoz. Volt közös témánk és meg tudott nevettetni. És itt volt egy épülettel odébb... Ha nem most találkozom vele, akkor a jövőben véletlenül összefutunk valamikor a parkolóban, hát az mennyivel kínosabb lenne már! És egyébként is, egy belső kis hangocska azt súgta, meg tudnám szeretni...
Izgatottan beharaptam az alsó ajkam, ahogy átfutottam még egyszer az üzenetét. Túl sokáig haboztam a válasszal, mert gondterhelt, aggodalmas arcot vágó kis hangulatjeleket küldött, amivel kicsalt belőlem egy kisebb nevetést. Felhúztam a lábamat a székre, nekidöntöttem a telefont a térdemnek és sietve visszaírtam: negyed óra múlva a töri tanszék mögötti parkolóban? :* A helyeslése láttán esküdni mertem volna, hogy helyből beindult a szívverésem. Egy pillanatra a mellkasomra tettem a kezem, aztán fanyarú mosollyal felpattantam a székről. Nevetséges! Elszáradt rózsa sosem növeszt új rügyet...
A következő negyed órában a hajamat igazgattam, felkentem egy rúzst, majd letöröltem, a ruhámból simogattam kifele a ráncokat és próbáltam elképzelni, milyen lesz élőben látni őt. Én milyen leszek. Már nem azért, de hullához képest elég vonzónak tartottam magam; vonzóbb voltam a legtöbb élő sorstársamnál, ezt a vak is észrevehette. Ennél azonban több kell a szerelemhez... Szerelem? A karórámra nézve ekkor tudatosult bennem, hogy késésben voltam. Eleve úgy terveztem, hogy megváratom picit, de öt percnél tovább nem akartam, úgyhogy felkaptam a táskámat és futóléptekkel megindultam lefelé. Használhattam volna a vámpírsággal járó, fizikai előnyöket, de akkor tönkremegy a menetszélben a frizurám...
- Lucas! - Már messziről kiszúrtam őt. Egek, olyan ideges lettem! Már bántam, hogy mégis csak letöröltem a rúzst az utolsó pillanatban, de hát nem akartam túl kurvásnak tűnni... - Bocsáss meg, nem várattalak meg túlságosan? Feltartottak. - füllentettem, ez szebben hangzott, minthogy a tükör előtt viaskodtam az érzéseimmel húsz percen keresztül. Amint beértem őt, kissé még kapkodva a levegőt a rohanástól, ösztönösen odahajoltam hozzá és nyomtam két elegáns puszit az arcára. Woahh, élőben mennyivel karizmatikusabb, mint a képeken!
- Szóval... - Izgatott mosollyal megigazítottam a táskám pántját a vállamon. - Készen állok a körbevezetésre! - Azt ígérte, megmutatja a történelem tanszéket, merthogy mi irodalmasok elég ritkán jártunk arra. Nem mintha annyira érdekelt volna néhány terem, ami elrendezésében teljesen ugyanolyan, mint a miénkben, de addig is Lucasszal lehettem, ami rögtön vonzóbbá tette a programot.

Ez a lány gyönyörű. Ez volt az első gondolatom amit megláttam a képeit. A széles mosoly, a ragyogó kék szemek és a sötét hajkorona egyből elvarázsoltak ahogy a Tinder bedobta elém. Egyből jobbra húztam természetesen és legnagyobb meglepetésemre még matcheltünk is. Sosem gondoltam volna hogy egy ilyen lánynak majd pont én fogok tetszeni. De így lett.
Beszélgetni kezdtünk nagyon hamar kiderült hogy ez a lány nemcsak hogy gyönyörű, de intelligens is. És ami a legnagyobb meglepetést okozta... ő is az egyetemen dolgozott. ALig pár száz méterre a történelem tanszéktől, az irodalomtanszék egyik óraadó professzora volt. Lehetek ilyen mázlista? Naná hogy nem.
Aztán pár nap beszélgetés után megkérdeztem hogy volna-e kedve találkozni velem. Úgy gondoltam hogy sétálunk egyet az egyetemi parkban, vagy megmutatom neki a töritanszéket, és a kiállított tárgyakat, na meg a csodás könyvtárunkat ami biztosan érdekelni fogja.
Aztán... vártam a válaszára. Sokáig.
Egészen kezdtem kétségbeesni és ennek hangot is adtam néhány emojival de szerencsére hamarosan válaszolt. Negyed óra. Hú... Oké..
Az nem sok idő.
Egyből a férfimosdóba rohantam hogy ellenőrizzem a hajam, meg hogy nincs-e valami a fogamon. Még be is dezodoroztam magam biztos ami biztos alapon. Nem akarom az első találkánkat némi ideges izzadással elrontani. Az lenne a legrosszabb első benyomás valaha.
Kerek negyed órán belül már izgatottan vártam a tanszék mögött, de még nem volt sehol én pedig pánikolni kezdtem természetesen.
Talán felültetett. Végülis amúgy se nagoyn akart velem találkozni. Nagyon kínos lesz így ha esetleg később sszefutunk.
Már éppen azon gondolkoztam hogy kénytelen leszek elköltözni az államokból vissza Brightonba hogy ne kelljen minden nap keserű szégyenebn végigvonulnom az egyetemen mikor megjelent egy karcsú alak nem is olyan messze.
A nevemen szólított én pedig odanéztem és... Dahlia volt az. Sokkal gyönyörűbb volt mint a képeken. A szemei ragyogtak a mosolya széles volt és gyönyörű. Még a szám is tátva maradt ahogy megláttam.
Ahogy közelebb ért a mosolyom elfoglalta a helyét az arcoon a szájtáti helyett.
- Ugyan semmi gond, gondoltam hogy valami ilyesmiről van szó - füllentettem könnyedén. Persze egy percig sem fordult meg a fejemben hogy felültetett. Dehogyis.
Kaptam egy könnyed puszit az arcomra mire még inkáb kiszélesedett a mosolyom.
- Hű... sokkal gyönyörűbb vagy élőben mint a képeiden... Ami nagyon nagy szó - jegyeztem meg mosolyogva. Hihetetlenül szép volt...
- Oh igen... igen... A töritanszék. Esetleg volna kedved inni velem valamit utána? Elég nagy büfénk van, nem tudom hogy ti pontosan mi mindent fogyasztotok, de talán van valami amit te is megiszol vagy szeretsz - ajánlottam fel. Ez még nem számított randinak csak egy kis... találka volt. Randinak valami kicsit... elegánsabbat szántam mint egy kis beszélgetést munka után:
- Nos hölgyem, kérem kövessen a történelem csodáiba. Bár azt hiszem sokkal többet tudnál mesélni nekem róla mint amenynit én tudok - nevettem el magam zavartan. Az akcentusom még erősödött is annyira zavarban voltam előtte. De ha legalább egy kicsit meg tudtam nevettetni már úgy éreztem nyert ügyem van.

Sorra pörögtek a fejemben az egymásnak ellentmondó gondolatok: jó ötlet volt, rossz ötlet volt, nem kéne ennyire erőltetnem a dolgot, egy találkába senki nem hal bele (haha, az irónia!), a Tinderből nem születnek normális párkapcsolatok, ha már egy helyen dolgozunk, miért ne válthatnánk pár szót - és így tovább, és így tovább. A fejem izzó katalizátorra hasonlított, mire leértem a parkolóba, úgy éreztem, perceken belül felrobban, ha nem hallgattatom el a vállamon ücsörgő kismanókat valahogy. Szerencsére Lucas látványa némileg kibillentett az önmarcangolásból, mármint... Hű! Vagyis hát... Ejha! Ahogy közelebb értem és rám mosolygott, hirtelen csak arra tudtam gondolni: tutira meleg. Egy ilyen srác mi az ördögöt keresne a Tinderen? A férfiak alapszabálya ugyanis, hogy aki nem foglalt, az vagy undorító vagy meleg. Nem reméltem, hogy ilyen gyorsan megtalálhatom a kivételt. Várj még, Dahlia, még simán lehet pszichopata. Valahogy mégsem hittem ebben. A mosolya kedvesnek és őszintének látszott, az egész fickóból sugárzott, mennyire aranyos és szerethető jellem.
- Köszönöm, aranyos vagy. Te sem panaszkodhatsz. Már értem, miért van mindig akkora forgalom a történelem tanszéken - kuncogtam. Jól esett a bókja, ha természetemnél fogva képes lettem volna, biztosan fülig pirulok, de így csak szégyenlősen rámosolyogtam.
- Persze, nagyon szívesen - egyeztem bele lelkesen. Nem akartam kiábrándítani azt illetően, hogy nem igazán szoktam ételt és italt fogyasztani, hiszen nagy ritkán azért én is kivételt tettem ez alól. Annyira persze képtelen voltam élvezni, mint a Hibbanték, Lucas mellett azonban úgy éreztem, bármit csinálhatnánk, boldogan benne lennék és még jól is érezném magam. Megfogott a kisugárzása, képtelen voltam nem nevetni rajta. És ez az akcentus! Túl késő már átiratkozni a töri tanszékre?
- Neem, én nem így gondolom. Csak azért, mert benne éltem abban az adott időszakban, még nem biztos, hogy át is láttam. - Főleg, hogy a tata nagyon igyekezett a klasszikus női szerepben tartani, akinek semmi beleszólása nincs semmibe és azzal szolgálja a legjobban a családját, ha otthon ücsörög. Nem az ő érdeme egyáltalán, hogy kiléphettem a házból és elkezdhettem az irodalommal foglalkozni.
- Szerintem te mindenképpen többet tudsz. Én esetleg csak a hangulatáról tudnék mesélni, meg hát bizonyos történelmi és irodalmi alakokról. A családunk révén sokukat megismerhettem. - Nem mindegyikről maradt bennem ugyanaz a benyomás, mint ami a mai tankönyvekből és wikipedia oldalakból olvasható vissza. Igazából teljesen felesleges, hogy ott voltam és átéltem, ha a fennmaradt információkat és közhiedelmeket nem lehet úgysem megcáfolni.
Belekaroltam Lucasba, ha nem bánta, és így indultam vele vissza a tanszék épületébe. Nem akartam feltűnően megbámulni, de a pillantásom újra és újra visszatért rá, és ilyenkor a mosolyom is kiszélesedett egy pillanatra.
- Meg aztán egy szakértőt csak izgalmasabb hallgatni. - tettem még hozzá enyhén flörtölős hangon. Na jó, eléggé flörtölős hangon, de igyekeztem nem túlságosan nyomulni, inkább csak könnyedén évődni vele.
- Szeretsz itt tanítani? - dobtam be kezdő kérdésnek, habár evidensnek tűnhetett volna abból, hogy itt dolgozik és itt is ejtettük meg az első találkánkat, de én ezt még nem feltétlenül kapcsoltam össze azzal, hogy valaki élvezte és szerette is a munkáját csak azért, mert kötelességtudóan elvégezte. Meg hát mégis csak Angliából költözött ide, ki tudja, talán már elege is lett az amerikai oktatási rendszerből.

Le sem tudtam venni a szemeimet a közeledő Dahliáról. Olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt, hogy nem találtam a szavakat ami tőlem igazán nagy dolog volt. Én voltam az a fajta professzor az egyetemen, aki megálás nélkül csapongott a témák között és a lehető legkönnyebb volt kizökkenteni abból amiről éppen magyaráztam. De a diákok így is szerették az óráimat ami számomra igen nagy dicsőség volt.
A mosolyom kiszélesedett ahogy odalépett hozzám és könnyedén két puszit nyomott az arcomra. Az illata, valami édeskés, vaníliás illat betöltötte az orromat, és a nyál is összefutott tőle a számban.
A szavaira jóízű nevetés szakad ki belőlem és megcsóválom a fejem.
- Oh hát remélem nem a külsőm miatt járnak az óráimra a diákok, eléggé leszerepelnék mint történelemprofesszor - csóváltam a fejem nevetgélve. Persze jól estek a szavai és csak ilyen hülye poénokkal tudtam elrejteni hogy mennyire zavarba hozott.
Az arcomra nagy és boldog vigyor költözött ahogy belement a közös kávézásba vagy valamibe amit majd találunka büfében. Lelkesnek tűnt. Ezekszerint nem csak nekem vannak jó megérzéseink kettőnkkel kapcsolatban. A mosolya ragadós volt, a szemei csodálatosan csillogtak. Örökké el tudtam vona gyönyörködni benne.
- Ohh, ennek valahol örülök. Véletlenül sem szeretnélek untatni, pláne nem az első alkalommal hogy találkozunk végre személyesen is. Milyen alaknak tűnnék akkor a szemedben - nevettem el magam újfent és ahogy belémkarol a kézfejére simítottam gyengéden. A bőre hűvös volt és selymes. Kellemes volt az én forró tenyerem alatt.
- Nagyon szívesen meghallgatom a történeteidet róluk. Számomra olyan hihetetlen hogy találkoztál azokkal akiket én csodálok - mosolyogtam szélesen - Remélem majd lesz alkalmad mesélni mindről, de most... inkább rólad beszélnék nem róluk. Ha lehet - a szemeim játékosan pillantottak rá és élveztem látni ahogy a gyönyörű mosolya újra kiszélesedik. Őszintének tűnt és annyira jól állt neki. Mindig mosolyogni akartam látni.
A szavaira ismét elnevettem magam.
- A szakértő erős túlzás... a történelem... inkább a szenvedélyem, de nem vagyok mindent tudó sajnos én sem. Ha az ember nincs ott személyesen sok fontos tényről lemaradhat. Így igyekszem mindig objektívan szemlélni mindent, és nem elhinni semmit míg valaki aki biztos forrás le nem igazolja - mosolyogtam rá könnyedén és lassan végigsimítok az egyik ujjammal a kézfején.
A kérdésére bólintottam és kissé félrebiccentettem a fejem.
- Igen határozottan. nagyon más itt minden mint otthon. Tudod én brightonban születtem és nevelkedtem. Az egy tengerparti városka, Anglia déli részén. Itt minden... nagyon más. De elég belőlem, mesélj inkább te. Miért pont irodalom? Melyik stílus a kedvenced? - érdeklődtem ahogy elindultunk be az árnyékos tanszékre.

Őszintén? A mai egyetemista lányok helyében én simán felvenném az órát a külseje miatt. A sármjával megfog, az előadásmódjával megtart. Tökéletes fegyver. Az irodalomórákra ez már sajnos nehezebben alkalmazható, kétlem, hogy a nyolcvan százalékban női hallgatóság a bájaim miatt járna az óráimra. Sőt, talán az, hogy vámpír vagyok, kevésbé vonzó, mint Lucas ártatlannak ható embersége. Azért vele együtt nevettem, mert hát a legtöbb pletyka, amit főleg Alecen keresztül róla hallottam, egyáltalán nem a külsejéről szólt, hanem a jóindulatáról és a humoráról. Várjunk csak, az vajon nem Lucas volt, akiről egyszer Alec olyan lelkesen mesélt, én meg azzal cukkoltam, hogy együtt járnak? Hupsz. Kicsi ez az egyetem!
- Hidd el, nem az unalom a legrosszabb tulajdonság egy férfiban - Vagy egy tucat másikat fel tudtam volna sorolni, amit nehezebben viselnék el. Meg hát az életem épp elég izgalmas önmagában is, ha legalább egy bizonyos területe békésebb mederben csordogál, azt egyáltalán nem bánom - ezzel nyugtattam legalábbis magam, amikor úgy éreztem, világgá mennék a tata elől és összeállnék valami túltetovált bűnözővel, csak hogy idegesítsem a családomat. Az átlagos jó. Az unalom is jó néha. Lucas pedig egyiknek sem tűnt, épp ellenkezőleg, már most különlegesnek és érdekesnek találtam.
Az érintése meleg volt, szinte már forrón égette a bőröm. Egyáltalán nem volt bántó, mint a nap, inkább volt benne valami megnyugtató, ami a mellkasomba is meleget lopott. Önkéntelenül is szélesedett a mosoly az arcomon.
- Ahh, ezen egyáltalán nem fogok megsértődni - Megkönnyebbülten nevettem fel, ahogy inkább ránk terelte volna a témát. - Tudod, a barátod az irodalom tanszékről a kollégám, vagyis inkább én vagyok az övé, de a lényeg, hogy ő is állandóan a múltról faggat. Pedig néha kicsit jó a jelenben élni. - És hogy értse, őrá célzok, gyengéden megszorítottam a karját, amibe kapaszkodtam. Az lenne az unalom, ha egész este halott fickókról kéne vele beszélgetnem!
Érdeklődve hallgattam a hozzáállását a történelemhez.
- Nekem ez elég szakértőn hangzik. - Mennyivel jobb objektívan szemlélni a múltat, mintsem vakon elhinni mindent! Kritikus gondolkodásra vallott tőle, sőt, egyáltalán gondolkodott, amivel jócskán lekörözte néhány embertársát - minden rosszindulat nélkül! Minél többet tudtam meg róla, annál inkább szimpatikusnak találtam. Nem kerülte el a figyelmem a simítása a kézfejemen. Meg mertem volna esküdni rá, hogy pillangókat küldött a gyomromba.
A tenger szó hallatán felcsillant a szemem. De jó lenne egyszer látni! Utazgatni, bejárni vele Angliát abban a rövid időben, ami megadatik... Tata vajon hagyná? Uhh, kicsit előre szaladtam, apró fejrázással tértem vissza a valóságba. Picit lemaradtam a kérdéséről, de néhány pillanat alatt sikerül felzárkóznia a gondolataimnak.
- A modern amerikai irodalom a szakterületem, illetve tavaly írtam meg a disszertációm ír és skót szerzők életművéből. De amiért igazán odavagyok, az a szirén költészet. Talán a víz teszi, vagy nem tudom, de csodálatos költőik vannak - Mosolyogva csóváltam a fejem, mintha én sem igazán értettem volna az okát, de bármi is volt a titkuk, nagyon becsültem őket.
- Tudtad, hogy sokszor a felszínre jönnek a partok közelében és a homokba írják bele a verseiket, amiket aztán a víz elmos és a tenger örökké megőriz az emlékezetében? Persze, a kultúrájuk szerint csak. De van ebben valami szép, ebben a tünékeny művészetben... - tartottam egy pillanatnyi szünetet, majd elgondolkodva hozzátettem: - ...és környezetkímélő. - Jaj, már majdnem úgy beszéltem, mint Alec! Nem akartam túlságosan szentimentálisnak hangzani, annyira azért tényleg nem volt szenvedélyem a költészet, mint egyes kollégáknak, így inkább igyekeztem másfelé terelni a témát.
- Éhes vagy? Meghívlak valamire a büfénél.

Nagyon régen akartam ennyire lenyűgözni valakit az eszemmel és a sármomma mint most Dahliát. Látni akartam a mosolyát, látni akartam ahogy elveszik a szeme az enyémben. Szertettem volna elég mély benyomást tenni rá ahhoz hogy máskor is láthassam. Nem akartam egyike lenni a kellemetlen tinderrandiknak mert biztos voltam benne hogy nem kevés volt már neki.
Amilyen gyönyörű, biztosan minden hülye megtalálja. Köztük én is.
És mivel egy helyen dolgozunk kifejezetten kellemetlen lenne a dolog. De bíztam abban hogy a sors nem véletlenü hozott össze minket. Talán van célja hogy ő is itt tanít és hogy pont most hozott minket össze az élet.
- Hűha, úgy érzem volt már pár sikertelen randevúd... - nevettem el magam kissé zavartan - Mi lenne a legrosszabb mind közül. Csak egyvalamit mondj- Hogy tudjam van-e esélyem - nevettem a kezét simogatva. Olyan selymes és meleg volt a bőre mint senki másnak akit valaha tapintottam. Kicsit az édesanyámra emlékeztetett. Vele is ennyire biztonságban és nyugodtan éreztem magam mint most Dahiával.
- Ahh Alec igen... Mikor megtudta hogy megismertelek a tinderen teljesen ledöbbent hogy még nem ismertük egymást korábban - nevette - Mi is rengeteget beszélgetünk a történelemről, nagyon érdekli főleg a második világháború. Akkorról nem sok irodalmi emlék maradt fent, így csak a történelmi tényekre tud támaszkodni. Csodálom hogy még nem ült be egy előadásomra sem... - vigyorogtam megforgatva a szemem. Mondjuk ha nem egyszerre lennének az óráink ez biztos jobban megodható lenne.
A finom szorítására rápillantottam, a ragyogó kék szemekre és szélesen elmosoyodtam.
- Igen...a  jelen... nagyon jó - értettem egyet egy pillanatra elveszve az égszínkék szemekben. Gyönyörű volt... Lélegzetelállítóan gyönyörű...
- Igazán? - nevettem - Nem tudom, a professzoraim korábban mindig annyira ragaszkodtak a tényekhez, nem igazán szerették ha egy diáknak önálló gondolatai vannak. Mondhatjuk úgy is hogy a professzoraim nem túzottan kedveltek a kérdéseimnek hála - húztam be a nyakam mintha csak valami rosszaságon kapott volna.
A lépteink finoman visszhangzottan az üres folyosón ahogy sétátunk. Le sem tudtam venni róla a szemem ahogy az irodalomró beszélt. A szemei csillotak, még a hangja is mosolygott.
- Ez tetszik... Tünékeny versek... Kíváncsi vagyok miről írhatnak... - dörzsölgettem meg borostás államat egondokodva. A hozzátoldásához jóízűen elnevettem magam.
- Igen valóban az. De kár hogy elvesznek. Lehet megfejtették az élet értelmét a verseikben vagy ilyesmi... - nevettem.
Megérkeztünk a büféhez és megáltam mikor meghívott valamire.
- Egy teát innék, te is iszol velem valamit? - kérdeztem rápillantva. Elindultam közben a kedvenc asztalom felé ami az ablak mellett volt.
A diákok akik megláttak minket meglepetten súgtak össze de most nem számított. Csak Dahlia érdekelt.
Udvariasan kihúztam neki az egyik széket

- A legrosszabb... Mmm.... - El kellett gondolkodnom, mit is nevezzek meg legrosszabb tulajdonságnak egy férfiban, hiszen egyúttal arról is nyilatkoztam így, hogy mi a legfontosabb a másikban. Nem akartam leragadni a felszínes dolgoknál, ezért olyat választottam, ami Lucasra egyáltalán nem jellemző. - A humortalanság. A besavanyodott, száraz férfiaktól kiver a víz - megcsóváltam a fejem. Túl voltam pár unalmas randin mérhetetlenül unalmas fazonokkal, akik teljes komolyságban, egyetlen mosoly nélkül ülték végig az estét, mintha valami üzleti tárgyaláson lettek volna. Elég is volt abból a típusból.
- Erre ne vegyél mérget, lehet, hogy álruhában egyszer-kétszer besunnyogott már az utolsó sorba. - Nem akartam bántani Alecet, szerintem nem volt olyan az egyetemen, aki ne szerette volna, de jól esett kicsit viccelődni valakivel. A közös ismerősök és a közös ellenségek amúgy is könnyen össze tudnak hozni bárkit.
- Badarság! Egyesek szeretnek ostobaságra nevelni másokat, márpedig a hallgatás és a vakon bólogatás egyenlő az ostobasággal. Akinek nincsenek kérdései, az nem is tanul. - Én kifejezetten utáltam, ha egy-egy előadásom után nem kaptam kérdéseket. Az azt jelentette számomra, hogy nem sikerült annyira megfognom a hallgatóságot a témával és nem igazán fordítottak kellő energiát rá, hogy megpróbálják megérteni az anyagot, nem pedig azt, hogy mindenki tisztában volt mindennel.
- Igen, könnyen lehet. - nevettem. - Szeretnéd tudni? Az élet értelmét. Ha le lenne írva valahova, elolvasnád, vagy inkább magadtól próbálnál rájönni, bármire is jutsz? - Lehet, hogy túlságosan mélyenszántó kérdésekkel dobálóztam, de hát ő hozta fel és inkább beszélgettem Lucasszal ilyesmiről, mint a kedvenc színünkről és hogy milyen zenéket hallgatunk. Utóbbi mondjuk még fontos is lehetne.
- Ha érdekel, egyszer szívesen mutatok lejegyzett verseket. - tettem még hozzá, mielőtt nagyon messzire kalandoztunk volna az irodalomtól. Az ebédlőbe érve kiszúrtam pár ismerős arcot, de mivel nem mertek odaköszönni valószínűleg Lucas jelenléte és a szoros összekarolásunk miatt, ezért én sem szakítottam el a partneremről a figyelmem.
- A tea jól hangzik - elengedtem a karját és helyette a kezét fogtam meg, ha engedte, és már húztam is a büfé felé. Vettem magunknak két nagy méretű, forró teát, meg egy szelet csokit, amit gondoltam, elfelezünk, aztán követtem őt az asztalig, amit kinézett kettőnknek. Tetszett, az ablak mellett volt, de nem annyira világos, hogy zavaró legyen.
- Köszönöm! - Jól esett a lovagiassága, helyet foglaltam a kihúzott széken és megvártam, hogy ő is leüljön. Képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról. Nagyon-nagyon rég nem éreztem magam ilyen jól senki mellett. Megfújtam a teámat és leszürcsöltem belőle egy kortyot.
- Azt hiszem, megalapozunk egy kis pletykát a két tanszék közt - Bocsánatkérőn pillantottam fel Lucasra, majd körbe. Ha tudtam volna, hogy még ilyenkor is ennyien lesznek, talán diszkrétebb helyszínt javasoltam volna a találkára. Engem a legkevésbé sem zavartak a pletykák, őt viszont nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
Egy kicsit elcsendesedtem a teámat kortyolgatva, két tenyeremet a műanyag poháron melengettem és próbáltam kitalálni valami témát, amit feldobhatnék anélkül, hogy bármibe beletenyerelnék. Hirtelen eszembe jutott valami, amit már amúgy is meg akartam tőle kérdezni írásban.
- A családod is itt él, vagy ők Angliában? Tartjátok a kapcsolatot? - Az én életemnek elég jelentős szeletét tette ki a családom, ezért is voltam annyira kíváncsi az övére.

Akaratlanul is széles és elégedett vigyor terült szét az arcomon ahogy Dahlia átgondolta mi is a legrosszabb tulajdonság egy randipartnerben. Ha valamiben biztos lehettem az az hogy humortalan és száraz nem vagyok. Sőt.
Úgy érzem ha van közös jövőnk sokszor a vicceimmel fogom kikergetni a világból. Ahogy Aleckel is tettem néha, puszta szeretetből.
- Akkor azt hiszem... legalábbis merem remélni hogy biztonságban vagyok - mosolyodtam el szélesen a lányra nézve. A mosolya és a csillogó szemeim amikkel rám nézett megnyugtattak. Úgy fest ő is hasonlóan érzett irántam mint én iránta... A vonzalom kétoldalú volt. Éreztem ahogy a szívem hevesebben kezd verni már csak atótl is ahogy ránéztem, a gyomromban mintha pillangók ezrei szabadultak volna el. Volt valami olyan érzésem hogy ez a lány még egy nagyon különleges pont lesz az életemben.
A szavaira elnevettem magam és megcsóváltam a fejem. Imádtam Alecet, a legjobb barátomnak tartottam de tény hogy kissé bogaras volt, sok tekintetben. Akárcsak én. Ezért is voltunk jó barátok. Együtt jó volt lükének lenni.
Mosolyogva hallgattam a véleményét, a szívem egyre nagyobbakat dobbant. Ez a lány tökéletes.
- Egyszer beülök az órádra... kíváncsi vagyok hogy taníthatsz ha ilyen mély és csodás gondolataid vannak - mosolyogtam rá gyengéden. Biztos voltam benne hogy csodásan bánik a hallgatóival, és úgy tanít hogy napestig tudnám hallgatni. Na meg gyönyörködni benne.
Fél szemöldököm felvonva hallgattam ahogy felvette az legmélyenszántóbb kérdést amit valaha is hallottam egy első randin. Sőt... talán... valaha.
Nem tudtam nem szélesen elmosolyodni.
- Azt hiszem igazad van... azt hiszem minden életnek más az értelme... Van akinek az az értelme hogy családot alapítson, van akinek az hogy a karrierjében érjen el valami fontosat, másnak az hogy valami különlegeset alkosson. És vannak azok akiknek az az értelme hogy keressék az értelmet... - gondolkodtam hangosan. Úgy látszott Dahlia arcán hogy tetszett neki a válaszom.
Kicsit nehéz témáj egy első randihoz de illenek hozáznk.
Mosolyogva kulcsoltam össze az ujjainkat ahogy megfogta a kezem és beállva a sorba hamarosan megszereztük a teáinkat és egy csokit. Láttam az összesúgó diákjaimat de nem kifejezetten fordítottam rájuk figyelmet. Nincs semmi rossz abban hogy két tanár együtt járjon.
Leülve az asztalhoz figyeltem ahogy belekortyol a teába és próbáltam nem elfintorodni ahogy belekortyoltam a sajátomba. Az amerikaiak nem tudnak teát főzni.
- Igen... igazad lehet - nevettem és megfogva az asztalon pihenő kezét finoman megsimítottam és felemelve nyomtam rá egy puha csókot - De nem bánom - mosolyogtam a szemébe nézve.
Úgy érzem sok kérdést fogok kapni a holnapi órámon.
Dahliára pillantottam a kérdésére és a teámra pillantva elmosolyodtam halványan.
- Angliában élnek, abban a házban ahol felnőttem... Apám... elég beteg. Alzheimer. Néha az anyámat se ismeri fel, nemhogy engem - mondtam kicsit szomorkásan - Édesanyám tanárnő volt, tőle a szenvedély a tanítás iránt - mosolyogtam és kibontva a csokit odanyújtottam neki egy darabot belőle.
- Neked milyen a kapcsolatod a családoddal? Persze... Elég sokat tudok a családodról ami biztos baromi fura - váltottam témát zavart nevetéssel. Inkább az ő családjáról beszéljünk mint az enyémről.

Volt valami fojtogató, szorongató, szinte már félelemnek ható érzés, ami egészen a hatalmába kerített Lucas mosolya láttán, és ez halványan, talán csak számomra érezhetően ott lebegett a viszonzott mosolyomban és a válaszban is:
- Igen. Határozottan biztonságban vagy. - Hiába vágytam pont erre egész életemben, olyan sokáig kerestem, hogy most, amikor hirtelen elém toppant, megijesztett. Mert mi történik, ha tényleg beleszeretek és a végén padlóra ejt? És mi lesz velem, ha komolyabbá válik kettőnk közt a dolog, mint a tata esküvőmániájának kielégítése? Hogyan éljek le több ezer évet nélküle? Azt szerencsére még időben beláttam, hogy az első találkozón felesleges ennyire előre szaladni, viszont olyan jó hatással volt rám Lucas, melegséget lopott a kihűlt mellkasomba, hogy a vészjelzőim rögtön bekapcsoltak és óva intettek, hogy ebből nagy baj is lehet, ha túl hamar túl komolyan veszem. De hát nehéz volt nem beleélni magam, amikor ennyire kedves, vicces és lehengerlő társaság volt.
Megrekedtem a kislányosan pirulós "jaj, inkább ne, hülyét fogok csinálni magamból, ha te is ott vagy" és a dracósan ragadozómosolyos "gyere csak, lekaplak mindkét lábadról a tehetségemmel" reakció között, és egy pillanatra el kellett gondolkodnom, melyik énemnek adjak nagyobb teret. Lucas mellett egyszerre éreztem magam az első szerelmét próbálgató tinilánynak és kiéhezett férfivadásznak.
- Szeretettel látlak bármikor. De az én óráimon nem lehet csendben meglapulni a hátsó sorban - Kihívó játékossággal néztem a szemébe, kíváncsian, felveszi-e az elé dobott kesztyűt. Ha egyszer tényleg úgy dönt, hogy benéz egy órámra, keményen megizzasztom, az biztos. Erről persze rögtön bevillant, hányféle módon tudnánk még megizzasztani egymást, úgyhogy félre kellett kapnom a tekintetem, mielőtt még Lucas előtt is elárulnám magam. Rossz, Dahlia, nagyon rossz!
Tetszett a válasza, és úgy éreztem, ő az utóbbi kategória inkább. De hát nem akartam ennyire a lelkében turkálni, meg hát azzal meg kellett volna válaszolnom a saját hozzáállásomat a témához, amiben a legkevésbé sem voltam biztos.
- Egek, tényleg nagyon jó téged hallgatni - Drámaian felsóhajtottam inkább, hátha ezzel enyhítek kicsit a téma súlyán, meg aztán komolyan gondoltam a bókot. El tudtam volna hallgatni napestig, ahogy beszél, és ezek a mélyenszántó gondolatok elég vonzóvá tették.
Kíváncsian figyeltem, megriad-e vajon a pletykára éhes diákseregtől, de ahogy megfogta és megcsókolta a kezem, valahogy visszájára sült el az egész. Hirtelen megint elfogott az az ijesztő érzés, a zuhanás ismerős tünetei és a földet érés fájdalmas emlékei. A fenébe... Lucas tökéletes volt. Túl tökéletes hozzám, mégsem érdekelt. Kellett.
- Akkor jó - Csak ennyit sikerült kipréselnem magamból, de a mellé tűzött mosoly valószínűleg túlságosan árulkodó volt arról, mennyire levett a lábamról. Érdeklődve hallgattam, amit a családjáról mesélt, és az apja betegségének hallatán együttérzés szökött a pillantásomba. Hajlamos voltam elfelejteni, az emberek mennyire törékenyek.
- Sajnálom. - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy megérintsem és gyengéden megszorítsam a kézfejét. - Gyakran hazalátogatsz? - érdeklődtem, de addig nem húztam vissza a kezem, amíg felém nem kínálta a csokit. Belém szállt a kisördög és előre hajoltam, az ajkaim közé csippentve vettem el az ujjai közül a falatot. Kislányosan pirulós énem, ha egyáltalán tényleg létezett valamikor, semmivé foszlott.
- Nem annyira fura, ha ebben nősz fel. - feleltem némi töprengés után, a csokival játszva a nyelvemen. - Fogalmam sincs, milyen kép élhet mások fejében a családomról, de biztosan teljesen más, mint az enyémben. Számomra pont olyanok, mint bárki másnak a saját családja. Az agyamra mennek néha. - Bocsánatkérőn húztam fel a vállam, mintha röstellném, hogy így nyilatkozom a családomról, pedig ez még eléggé finomhangolt verziója volt a valódi véleményemnek. Panaszkodni, hát azt könnyen tudtam volna róluk... De még magam elől sem rejthettem el a tényt, hogy közben mennyire szerettem őket és a szívemen viseltem mindenki sorsát. Még a hibbantét is.
- A bátyám, Dim, sokat utazik, ezért nem sokat látjuk. Florian meg... Azt hiszem, neked nem kell bemutatnom a problémás kamaszokat - Talán túlzás volt a maga háromszáz évével ennyire gyereknek látni az öcsémet, de az én szememben az volt. Míg Dim túlságosan elhidegült tőlünk azzal, mennyire érettebbnek gondolta magát nálunk, addig a szememben Flo az ellenkezője volt, az emberből lett vámpír, aki képtelen volt felnőni hozzánk. Fájón szúrt belém mindkettő, hiszen régen annyira mások voltunk, annyival jobbak, emberibbek. Egyedül azonban kevés voltam hozzá, hogy bármit is megmentsek kettejükből.
- Szóval, kedves Lucas... - letörtem egy szeletet a csokiból és két ujjam közé csippentve, pajkos mosollyal a fiú ajkaihoz emeltem. - Javíts ki, ha tévedek, de az első találkánk nem is alakul annyira katasztrofálisan. Mit gondolsz, merhetem randevúnak hívni? - Ha elfogadta a csokit, visszahúztam a kezem és lenyaltam az ujjbegyeimre olvadt csokoládét, kíváncsian fürkészve a velem szemben ülő professzort.

A mosolyom kiszélesedett Dahlia szavaira. Ő is megnyugtatott hogy biztonságban vagyok ami igencsak feldobta az amúgy is izgatott és emelt hangulatomat. Úgy éreztem nagyon jó pár órának nézünk elébe. Boldog voltam hogy elfogadta a randit és így van lehetőségem arra hogy megismerjem őt.
Mégis volt benne valami ami kissé viszakodónak, kissé félősnek tűnt. Nem tudtam hova rakni de biztos voltam benne hogyha valamitől tart velem kapcsolatban, azt majd megosztja velem idővel. Ha nem is ma... de majd egyszer.
Felvetettem neki hogy meglátogatom az óráját mire nem ijedt meg. Volt ebben valami... borzasztóan dögös. Tetszett a játékos kihívás amivel reagált. A szívem szinte félredobbant a mosolyára és én is szélesen elmosolyodtam újra.
- Oh tanárnő, örömmel vállalom a kihívást. Szeretem az... aktív órákat - vontam fel fél szemöldököm szintén kissé kihívóan. Akaratlanul is más... igen aktív tevékenységek jutottak eszembe. Olyanok amiket együtt csinálhatnánk.
Ahogy beszéltem, éreztem magamon a tekintetét. A kék szemek engem fürkésztek mintha valami választ próbálnának kiolvasni nem a szavaimból hanem az arcomból. Olyan bókot kaptam tőle amire éreztem hogy kissé elönti a forróság az arcomat. Egy tanár, egy előadó ritkán kap ilyen bókot de azt hiszem ez a legszebb amit bárki is mondhatott nekem úgy... valaha.
- Hát... köszönöm... - nevettem halkan, kissé zavartan - Azt hiszem ez a legnagyobb bók amit egy óraadó kaphat. És én is nagyon szívesen látlak téged valamelyik órámon. Remélem hogy sikerül ott is elkápráztatnom téged - mosolyogtam szélesen ahogy kinyitottam neki az ajtót.
Nem számítottam közönségre az első találkozásunk alkalmával de... nem is igazán zavart hogy esetleg más is tanúja lehet bimbozó románcunknak. Most csak ő számított és én. Az hogy ezt ki látja és ki nem... Nos az mindegy volt.
Finoman a kézfejére csókoltam mire megint feltűnt az arcán az a borzasztóan félénknek tűnő kifejezés. De intha az egész csak egy délibáb lett volna. Ahogy feltűnt úgy el is tűnt az arcáról és mosoly költözött a helyére. A mosolya olyan ragadós volt, hogy nem tudtam én sem elfojtani a sajátomat.
Ahogy apámról kezdtem mesélni finoman megszorította a kezem. Az arcomon szomorkás, finom mosoly jelent meg.
- Köszönöm... Fáj őt így látnom de... legalább édesanyám vele van. Szerencsés lehet... minden nap újra beleszerethet - mosolyogtam könnyedén és az érdeklődésére finoman megráztam a fejem - Nem elég gyakran. Ha őszinte akarok lenni... kicsit félek őt így látni. Szinte alig van tiszta pillanata mikor eszébe jut hogy van egy fia... Pedig kiköpött olyan vagyok mint ő... Nehéz látni megöregedni a szüleinket - csóváltam a fejem finoman. Igyekeztem mielőbb témát váltani ha már ilyen szomorú terepen jártunk és az ő hihetetlen családjáról kérdeztem. Na meg persze az is rásegített a gondolataim elterelésére hogy a szemeimbe nézve ette ki a csokit a kezemből.
- Igen így belegondolva egész más lehet kívülről mint belülről... Számomra.. Tiberius Draco egy legenda, akinek a fél karom is odaadnám egy óra beszélgetésért... Neked pedig ő csak nagypapa... érdekes ez a kettősség - nevettem halkan a szemeit figyelve. Mosolyogva, megértően bólogatva hallgattam ahogy mesélt nekem a testvéreiről. Ismertem a hisztis kamaszok mivoltát, és sajnos a távolélő rokonok sem voltak ismeretlenek előttem. Mondjuk esetünkben én voltma az aki távol van.
- Egyszer szívesen megismerném a családodat, biztos vagyok benne hogy mind borzasztó érdekesek - biccentettem félre a fejem mosolyogva.
Ahogy kiejtette a nevem nem tudtam elnyomni a szívem nagy dobbanását. Túl édesen, túl puhán ejtette.
- Nos, kedves Dahlia... - mosolyogtam és ahogy odanyújtotta nekem a csokit finoman kinyitottam a számat hogy a nyelvemre tehesse a kockát.
- Köszönöm - súgtam.
A szavaira széles mosollyal bólintottam egyet.
- Igen azt hiszem határozottan nevezhetjük randevúnak... De szeretném ha egyik este velem vacsoráznál... - ahogy kimondtam a dolgot borzasztóan elvörösdtem, ahogy koppant, mit is mondtam pontosan. El akartam vinni egy vámpírt vacsorázni.
- úgy értem... bocsánat - nevettem el magam zavartan - Nem vacsorázni.... vacsorázni nem igazán tudsz velem.... Deee... elmehetünk moziba, vagy... táncolni... vagy múzeumba! Kiállításra! AMit ki akarok nyögni hogy... jó lenne egy... második randevú. Majd... ha... ráérsz - nyögtem ki végül és legszívesebben az asztalba vertem volna a fejem. Gyönyörű volt Lucas. Biztosan levetted a lábáról. Mégis miért nem tudsz gondolkodni?