A tollam ütemesen kopogott az asztalon és szinte pislogni is elfelejtettem. Ma már volt egy órám de egy percére se emlékeztem belőle. Soha nem csapongtam annyira a témák között mint akkor. Nem is tudom miről kellett volna előadást tartanom de már nem is volt fontos. Az irodámban ültem a lassan kihűlő teám felett és a tollamma szórakoztam miközben a gondolataim valahol messze jártak.
Valahol... egészen messze. Egy yönyörű kúriában. Ami tele volt történelmi emlékekkel. És volt ott valaki akit azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Valaki aki a menyasszonyom öccse volt.
Valaki... akire gondolnom sem lett volna szabad. Úgy éreztem hogy megbolondulok. Hogy elveszítem az eszem. Az eszem ami azóta se hagyta el a kúriát és teljesen elveszett Florian Draco körül.
A toll a kattogtatástól hirtelen szétesett. Valószínűeg tönkretettem a rugóját de ez kellett ahhoz hoy kiszakadjak a gondolataimból végre.
Tennem kell valamit. Tennem kell... bármit csak szakadjak ki végre ebből... Mielőtt tényleg megőrülök.
Felpattantam az asztalomtól és egy pillanatra még megálltam a teám fölött. Még a filter is a csészében volt, szóval borzasztó keserű lehet.
Talán meg kéne innom hogy kijózanodjak...
Nem. Jobb ha nem.
Ledobtam a törött tollat az asztalra, felkaptam a kabátomat és a táskámat és nemes egyszerűséggel kiragasztottam egy cetlit a termem ajtajára.
"Heathrow professzor órái a mai napon személyes okokból elmaradnak. Köszönöm a kedves hallgatók megértését! L. H."
Ahogy felerősítettem a cetlit már suhantam is át az irodalomtanszékre. Csak remélni mertem hogy nem fogok belefutni Dahliába. Nem akartam hogy ilyen állapotban lásson és tudtam hogy elég jól ismer ahhoz hogy tudja, valami nincs rendben.
Neki mégsem mondhatom el hogy nem tudom kiverni az öccsét a fejemből.
Végigsietve a folyosókon, végig az ismerős útvonalon legjobb barátom irodájáig. Az ajtó résnyire nyitva volt így tudtam hogy itt lesz. Sosem könnyebbültem meg még ennyire.
- Alec - léptem be kopogás nékül és kérdés nélkül leomlottam a székre az asztala előtt - Muszáj beszélnünk. De nem itt. Muszáj innom valamit. Azt hiszem megőrültem - néztem a szemeibe kétségbeesetten. Ha valaki... akkor ő meg fog érteni. Remélem. Remélem nem fog elítélni...

Hogy lehet Shakespeare-t írni a 20. századi modern, amerikai irodalomhoz? Kezdtem úgy érezni, Dahlia szánt szándékkal hagyta rám a zh-k kijavítását, bosszúból, amiért erkölcsileg Lucas mellé tettem a voksom a csokoládétorta kérdésében. De hát Dahlia a kollégám volt, Lucas meg a legjobb barátom és igazán, tényleg nem akartam belefolyni ebbe, legalábbis maximum olyan szinten, hogy felajánlom a segítségem az egyetemi adminisztrációhoz, így a kedves kolléga több időt tölthet az esküvőjük szervezésével. Ha tudtam volna, hogy ilyen válaszokra bukkanok a zh-k javítása közben...
Nagy, fáradt sóhajjal próbáltam meg kimasszírozni a beállni készülő migrént a halántékomból, és végül inkább csak áthúztam és odaírtam a jó választ a lapra (mindig oda szoktam, máskülönben hogyan tanulnak a hibáikból? Nem csoda, hogy még csak a rám bízott kupac első felével voltam kész, de hát ma nem volt már több órám, igazán belefért ennyi.) Valamikor ekkor csapódott ki az ajtóm és rontott be rajta Lucas, amitől elsőre kicsit összerezzentem, utána pedig csak megilletődve pislogtam rá. Úgy tudtam, ilyenkor még órái voltak, ezért pláne nem értettem, mit keres itt. Aggódni kezdtem.
- Öhm... Megijesztesz. Történt valami? - Nem akartam elítélni, csupán csak kellett néhány pillanat, míg megpróbáltam értelmezni a szavait. Őszintén úgy tűnt, mint akire ráférne egy nagy beszélgetés, amitől csak még jobban aggódni kezdtem érte. A karórámra hunyorogtam. Alig múlt dél, tényleg már ilyenkor inni akart?
Végül némi habozás után letettem a tollamat.
- Jól van. Persze. De az óráid...? Rendben lesznek? - Ezzel egy időben szépen elrendeztem a papírokat az asztalomon és már keltem is fel onnét, hogy a kabátomért lépjek. Úgy tűnt, komoly dologról van szó, ezért komolyan vettem a kérését és kész voltam egyből elmenni vele. Nem igazán láttam még ennyire.... Nem is tudtam hirtelen, mi a jó szó. Kétségbeesettnek?
- Én vezetek. - Ha már inni akart, jobbnak láttam nem volán mögé engedni. Én magam úgysem igazán szoktam inni, az alkoholt sem bírtam olyan jól, ezért azt terveztem, a sofőrjévé avanzsálom magam és gondoskodom róla, hogy időben és megfelelő állapotban hazaérjen Dahliához. Ha pedig mégsem jönne össze, még mindig hívhattunk ubert.

Jelentősen megkönnyíti az életet hogyha a legjobb barátod valójában a szomszéd épületben dolgozik. persze az életem jelen helyzetében a lehető legkebésbé sem könnyű de jó dolog elhitetni magammal hogy Alec jelenléte és az hogyha kibeszélem magamból azt ami bánt akkor majd megkönnyebbülök.
Az agyam szüntelenül járt, nem tudtam semmi másra gondolni csak arra hogy mennyire borzasztó ember vagyok.
Itt a menyasszonyom, gyönyörű, csodálatos, kivételes nő és alig pár nappal ezelőttig még úgy terveztem hogy vele fogom leélni az életem. Legalábbis addig míg túl öreg nem leszek mellé.
És most... most az öccse járt a fejemben. Az öccse, aki amúgy... a tanítványom.
Ez már eleve több szempontból is borzasztó.
Alec arcát látva biztos voltam benne hogy ő is megrémült tőlem. Hát még én mennyire kilehetek hogyha ő be van tojva.
Leültem az asztala túloldalán elhelyezkedő székre és vad tekintettel fel alá járó lábbal meredtem rá. Azok az ártatlan kék szemek olyan rémülten tekintettek rám... Ahogy hangot adott az ijedtségének, feszülten, szinte hisztérikusan nevettem el magam.
- Mondhatjuk... Igen, határozottan történt valami. Azt hiszem megőrültem Alec. Nem csak... kicsit fejbekólintott vlaami hanem egyenesen elment a józan eszem - szorítottam meg a térdemen pihenő táskát mintha azzal hogy azt közelebb ölelem magamhoz, bármin segíthetnék.
Letette a tóllát miután megnézte hogy mennyi lehet az idő. Tudtam hogy nemrég múlt dél, így nem foghatja rám hogy már délelőtt alkoholizálni akarok.
- Lemondtam őket személyes okokra hivatkoztam - legyintgettem mintha csak valami kellemetlen szagot próbálnék eltüntetni - Kérlek Alec... Szükségem van rád. És arra hogy istentelenül berúgjak. Tudom hogy neked már nincs órád.... És tudom hogy biztos ezer dolgod van de... szükségem van rád... - a hangom könyörgővé vált és ahogy beadva a derekát a kabátjáért nyúlt én is felpattantam. A sálam amit csak hanyagul a nyakamba dobtam a földet súrolta, így idegesen dobtam át újra a vállam felett a végét.
- Oké oké oké... Ismersz jó kocsmákat? Igaz azt se tudom mit akarok inni, csak erős legyen - kilestem a folyosóra mintha attól tartanék hogy Dahlia hirtelen felbukkan előtem hogy szemmel verjen.
De nem jelent meg hála a magasságos égnek...
- Menjünk - fogtam meg Alec karját mikor úgy döntöttem hogy már eleget szuttyogott és sietős léptekkel indultam meg vele kifelé a parkolóba. Csak nehogy Dahlia meglásson...!

Nem nevezném magam ideges vagy nyugtalan természetnek, de ha valamiben biztos voltam eddig, az az, hogy Lucas talán még nálam is kiegyensúlyozottabb. Csak úgy árasztja magából a megnyugtató, békés aurát, biztonságot teremt a mosolyával és a kedvességével, mások pedig nem győznek lubickolni abban a melegségben, ami körbeveszi őt. Ha fel is húzta magát régebben egy-egy apróságon, ennyire kiborulni még sosem láttam őt, és igen, ez határozottan megijesztett. Bármi is történt vele, elég nagy kaliberű dolognak kellett lennie, hogy ekkora hatással legyen rá, ami rögtön bekapcsolta a vészvillogókat a fejemben.
Helyeslőn bólintottam, hallván, hogy legalább az óráiról gondoskodott, a kérlelése hallatán pedig türelmetlenül megcsóváltam a fejem. Barátok voltunk, nem kellett semmiért sem könyörögnie.
- Jól van, Luc. Csak nyugodj meg, rendben? Megbeszéljük, bármi is történt. - Tényleg úgy tűnt, hogy egy foszladozó, vékony cérnaszál tartja már csak a felszín felett, úgyhogy sietve lekaptam a kabátomat a fogasról és belebújtam, aztán felmarkoltam a táskámat és a mobilomat az asztalról.
Ahogy megkérdezte, ismerek-e jó kocsmákat, olyan pillantást vetettem rá, mintha most már én is látnám, mennyire megőrült, csakhogy nem azért, amiért ő gondolta. Én meg a kocsmák? Persze elgondolkodtam azért, de csak néhány név ugrott be, amik mellett el szoktam haladni munkába menet. Bent egyszer sem jártam.
- Megoldjuk - Csak ennyivel feleltem végül és hagytam, hogy a problémamegoldó képességem magától dolgozzon. Tudtam, hogy számíthatok rá krízishelyzetben, és valóban, az asztalomtól az ajtóig vezető, rövid úton meg is terveztem magunknak a programot. Beugrott egy pub-szerűség a város másik felén, ahol remélhetőleg nem botlunk bele ismerős arcokba. Lucas állapotából ítélve úgysem számított neki a hely minősége, csak hogy alkoholt önthessen magába, amit természetesen meg kellett akadályoznom, vagy legalább leszabályoznom annyira, hogy ne ázzon el teljesen és ne keveredhessen bajba.
Hagytam, hogy kivontasson az irodából és követtem őt a folyosón. Ha bárki szembe jött és furcsán nézett ránk, csak kedvesen odabiccentettem.
- Alec?
Egyetlen tőlem szokatlan, erőteljes mozdulattal beperdítettem Lucast a legközelebbi előadó nyitott ajtaján, hogy szembeforduljak a messzebbről közeledő menyasszonyával.
- Máris mész?
- Családi vészhelyzet - tártam szét sajnálkozón a karom, és ezzel még csak nem is hazudtam. A fogadott kisöcsém krízisén kellett segítenem.
- Oh, tudok valahogy segíteni? - kérdezte, amint megállt tőlem néhány lépésre, én pedig megjátszott lezserséggel nekitámaszkodtam az előadó félfájának, hogy ha eszébe jutna bekukkantani, elvágjam az utat. Mivel megráztam a fejem a kérdésére, gondterhelten körbenézett. - Nem láttad Lucast?
- Lucast? Nem. - Emögé már nehezebb volt igazságtartalmat szuszakolnom. Dahlia arcán bosszúság suhant át, úgyhogy barátian megérintettem a vállát. - Nincs most órád?
- Ah, de. Rohanok. Ha látod őt, megtennéd, hogy szólsz neki, hívjon fel? Vagy legalább dobjon egy sms-t.
Miután megígértem mindezt, vetett rám még egy gyanakvónak érződő pillantást, aztán sarkon fordult és elsietett. Amint eltűnt a szemem elől, benyúltam a terembe és megragadtam Lucas karját.
- Jobb ötletem van. - Ha engedte, az oldalsó vészkijáraton húztam ki, így az épület mögött tudtunk eljutni a parkolóig, ahol egy csippanással kikapcsoltam a riasztót és kinyitottam az ajtót Lucasnak. Úgy éreztem, gondoskodnom kell róla, és újszerűsége ellenére az ösztön maga ismerősen hatott.

Láttam Alec arcán hogy halálra rémísztettem. Általában én vagyok az kettőnk kötül aki nyugtatja a másikat, és most mégsem tudtam nyugodtan gondolkodni. Úgy éreztem csak Alec jelenléte tart a felszínen mielőtt elnyelne az elmémben háborgó fekete, örvénylő tenger. Csak remélni mertem hogy azután is hajlandó lesz szóbaállni velem ha elmondom neki mi sodort engem ilyen állapotba.
Ha ő is meggyűlöl én... nem tudom mit teszek. Akkor nem tudok tenni semmit igazából.
De Alec jó barát volt, és újra bizonyította hogy igazán fontos vagyok neki. Kérdés nélkül kapta a kabátját és a kocsikulcsát.
- próbálok... - nevettem el magam kissé hisztérikusabban mint terveztem. A megnyugvás jelenleg nem igazán volt egy lapon.
Ahogy elindultunk kifelé és a kocsmákról kérdeztem egy nagyon vicces pillantást küldött felém. Ha nem vagyok ennyire magamon és házon kívül, biztosan elnevetem magam az arckifejezése láttán. De most csak egy zavart vigyorra tellett.
- Ne nézz így rám, épp készülök bekattanni... - védekeztem mire csak annyit felelt hogy megoldjuk majd. Sietős léptekkel indultunk el a folyosón, és alig haladtunk néhány teremnyit mikor meghallottam egy túlságosan is ismerős hangot a hátam mögül.
A gyomrom görcsbe rándult és épp Alecre néztem volna kétségbeesetten mikor őt meghazudtolóan határozott és erős mozdulattal bevágott az egyik terembe. Meglepve pislogtam a rám csapott ajtóra és a fához simulva hallgatóztam.
Drága menyasszonyom engem keresett. Basszus...
Kivettem a farzsebemből a telefont amin már vagy 5 nem fogadott hívás és vagy húsz üzenet várt tőle. Most... most nem volt erőm ehhez. Nem tudtam vele érdemben foglalkozni. Nem tudtam volna a szemébe se nézni.
Alec pedig profi modjára intézett el mindent. Dahlia rajtam mindig kiszagolja ha hazudok neki Alec viszont... meg sem rezzent. Ahogy meghallottam kedvesem távolodó lépteit és nyílt az ajtó próbáltam a lehető legelismerőbben pillantani a legjobb barátomra de ő csak megragadta a karomat.
- Vezess - adtam át neki a stafétt és hagytam hogy áthúzzon a vészkijáraton át a parkolóig. Reménykedni mertem csak benne hogy ebben a randa borós időben Dahliának nem támad kedve kipillantani az ablakon. Ha megtette volna... borzasztó nagy bajban lennék. És Alec is...
Megérkeztünk az autójához, ahol bepattantam az anyósülésre és lecsúsztam hogy senki ne láthasosn meg.
- Mondtma már hogy hihetetlen vagy? - néztem a mellém beülő szirénre aki beindította alatutnk a motort.
Alig telt bele pár percbe csikorgó gumikkal hagytuk magunk mögött az egyetem parkolóját mire kihúztam magam az ülésben és nagyot sóhajtottam.
- Köszönöm... - sóhajtottam hátratúrva zilált hajam. Éreztem ahogy a zsebem rezegni kezd újra. Tudtam hogy Dahlia hív, de nem nyúltam a telefonért. Ki kéne kapcsolnom.
- Csak menjünk át a város másik felére és ott keresünk valami helyet - mondtam Alecnek. Figyeltem ahogy az imerős épületek lassan elmaradoznak és egy olyan részére érünk Washingtonnak ahol még sosem jártam korábban.
Hamar kiszúrtam egy ír kocsmát.
- Ott! Menjünk oda! - mutattam drága barátomnak aki hamar le is parkolt. Az ír kocsmékban csapra van verve még a whisky is így hamar lealjasodhatunk olyan szintre hogy elsírjam neki a bánatomat. Ugyanis nem terveztem hogy majd egyedül iszom. Fizetek mindent, még a taxit is mai hazaviszi. Rólam az se biztos hogy hazamegyek majd még...

Enyhe bűntudattal pislogtam a kollégám és a legjobb barátom menyasszonya után. Nem szerettem hazudni, nem is szoktam, valószínűleg ezért nem érezte meg rajtam Dahlia, viszont tényleg aggasztott Lucas állapota. Az, hogy titokban kijuttassam és megoldjam a krízist, amibe került, fontosabb volt, mint csorbát ejteni a becsületemen. Majd ha minden rendeződött, az esküvői beszédembe belefoglalok egy külön bekezdést, amiben elnézést kérek a hazugság miatt. Hm, bár akkor ki kéne belőle emelnem valami mást, mert már így is negyed órás...
- Ugyan. Az évek és a rutin - mosolyogtam rá Lucasra a dicsérete hallatán, bár sejthette, hogy túlzok, mert ez a fajta kommandózás tényleg idegen volt tőlem. Kicsit élveztem. Jól esett kibújni a szabályok alól, újra gyereknek éreztem magam tőle. Aztán persze eszembe jutott, Lucas milyen arcot vágott, mikor besétált az irodámba, és ez rögtön letörölte a képemről a vigyort.
- Ne tedd. Ez természetes. - Erre valók a barátok, szerettem volna hozzátenni, de tartottam tőle, hogy az túlságosan érzelgősen hatna a pillanat hevében, úgyhogy csak barátságos oldalpillantást és egy szolid félmosolyt küldtem neki. Tudtam,  hogy ő is megtette volna értem fordított helyzetben. Nem akartam már most elkezdeni a faggatózást, inkább az útra koncentráltam és arra, hogy minél messzebb vigyem őt az egyetemtől. Ritkán jártam Washington ezen részén, így annyira nem volt ismerős számomra a környék, de szerencsére Lucas feltalálta magát.
Az általa bökött kocsmára nézve aprót biccentettem.
- Rendben - elharaptam minden további ellenkezést. Legalább fél tucat kifogásom lett volna a kocsma ellen, hiszen nem ismertük, nem olvastunk róla értékelést, még csak nem is a belvárosban volt, tehát a belső hangom igencsak óvatosságra intett, de ismételten emlékeztettem magam, hogy vészhelyzet van. Leparkoltam és kikapcsoltam a biztonsági övet, oldalra sandítva Lucasra, mintha csak megerősítést vártam volna, hogy tényleg ezt akarja.
Szerencsére és legnagyobb örömömre a kocsma nem tűnt lepukkantnak, sem kifejezetten veszélyesnek. Meglepően ízlésesen berendezett, normális szórakozóhelynek látszott, normális alakokkal, úgyhogy nem vágtam hátraarcot és nem tuszkoltam vissza Lucast a kocsiba még akkor sem, amikor a pultnál letelepedve megláttam az árakat. A tanári fizetésünket nem igazán erre tervezték, legalábbis az enyémet nem.
- Mit iszol? Azt hallottam, az ír whiskey nem rossz. - És abból talán egy-két pohárral elég lesz neki. Meg akartam menteni az olcsóbb italoktól, amik könnyebben csúsznak és amiktől a végén már azt sem tudná, hol van és mit keres itt. A magam részéről tartottam magam a kólához, teljesen józan akartam maradni, hogy gondoskodhassak Lucasról.
- Mi a baj? - Nem akartam sürgetni, de láthatta rajtam, mennyire aggódtam érte. Szerettem volna, ha megnyugtat, vagy legalább elém tárja a problémát, így elkezdhetünk dolgozni a megoldáson. Ez a tudatlan, tétlen várakozás borzasztó volt.

Ahogy már a kocsiban voltunk a pulzusom is egy kicsit lassulni látszott, bár az ablakon kilesve úgy hogy éppen cska a szemem látszódjon ki azért körbekémleltem hogy biztosra menjek Dahlia nem követett-e minket a parkolóba. Szörnyen éreztem magam amiért ennyire látványosan kerültem de a történtek után... nem tudtam volna a szemébe nézni. Nem amíg... nem hallgatom meg valakinek a véleményét aki remélhetőleg kicsit helyreteszi a lelkivilágomat.
Lassan kihajtottunk a parkolóból és mikor már úgy tűnt tiszta a levegő nagyot szusszanva fejeztem be a kommandózást az ablakból és elhelyezkedtem.
Csendben vezettünk át a városon és bár éreztem Alec felém áradó aggodalmát, nem kérdezett még semmit.
Talán telepátiával próbálta kiolvasni belőlem hogy mi lelt de meredten bámultam előre a szélvédőn.
Még én magam sem tudtam szavakba önteni hogy mi lelt.
Olyan érzések viaskodtak bennem, amiket még sosem éltem át, megkérdőjelezve mindent amit valaha is gondoltam magamról. Nem egy barátnőm volt már, és soha egyiket sem csaltam még meg. Nem az a fajt asrác voltam. Az őszinteség és a bizalom fontosak voltak egy kapcsolatban, sőt, azok voltak a legfontosabbak.
És én most elárultam azt akit szerettem. Azt akivel az egész életemet terveztem leélni.
Mi a fenét képzeltem?
Idegesen túrtam a hajamba ahogy a gondolataim egyre messzebb vittek és vissza kellett rángatnom magam hogy megtaláljuk a kocsmát ahol leihatom magam.
Hamarosan megálltunk egy szimpatikusnak tűnő helyen és mivel Alec csak az arcával jajveszékelt, nem hangosan, bementünk.
Normális kis csehó volt, nem az a késdobáló amire számítottam de nem is baj. Valljuk be... egyetemi tanárok vagyunk nem kemény gyerekek akik olyan gyakran járnak kocsmai bunyóba. Alec szerintem még megütni se tudna senki még ha az élete múlva rajta sem.
A pulthoz léptünk és feledeztem magamnak az italárakat. Nem voltak éppen olcsók de így legalább tudtuk hogy a minőség jó.
- Igen... az ír whisky isteni... - dünnyögtem aztán a pultoshoz léptem - Három ír whiskyt szeretnénk. Mindegyiket duplán. Köszönöm - ahogy megkaptuk őket ki is fizettem. Nem raktak bele jeget amit értékeltem.
Az első poharat még ott a pult előtt állva lehúztam. Mind a 8 centet amit kitöltött nekem a pultos.
Végigmarta a belsőmet de pontosan ez volt az amire most szükségem volt.
Megráztam magam mint egy vizes kutya és visszatettem az üres poharat a pultra.
- Keressünk egy asztalt - mondtam rekedten Alecre nézve és ahogy leültünk az egyik poharat odatettem elé.
Nem vagoyk ökör hogy magamban igyak. Majd hívunk egy taxit hazafelé.
Könyökölve dörzsöltem meg az arcom és még egyszer átfutottam a fejemben hogy mit is akarok mondani.
- Tettem valamit... amit... nem lett volna szabad - néztem végül legjobb barátom szemébe - De mielőtt elmondanám... tudnom kell hogy nem fogsz elítélni. Eléggé gyűlölöm magam már így is... és ha te is... elítélnél... én azt hiszem kifeküdnék a sínekre - elmosolyodva vettem el a szavaim élét de valahol mélyen bent, teljesen komolyan gondoltam minden egyes szót.

Elnyílt a szemem.
- Hármat? - Elbírt annyit egyáltalán a mája? Semmit sem tudtam az erősebb alkoholokról. Ha magamból indultam ki, akkor háromba akár bele is hallhatott. Pánikolva kaptam a pillantásom a pultosra, de az különös megrökönyödés vagy aggodalom nélkül teljesítette a rendelést. Hát nincs itt valami limit, hogy egyszerre csak egyet ihat a vendég? Mégis miféle lebujba rángattam el őt? Mielőtt azonban akár a mentők számát végig tudtam volna gondolni, vagy elcsaklizni előle, nos, két kezem volt csak, úgyhogy két poharat, fogta és felhajtotta az egyiket. Leforrázva figyeltem, hogyan tűnik el közel három másodperc alatt a szájában az ital, és csak tátogtam, mint hal a vízben. Szirén a parton. Rettentően ostobán és tehetetlennek éreztem magam.
- Aha - Csak ennyit tudtam kinyögni. Asztalt, kórházat, detoxot.... Utána indultam, gondterhelten dörzsölve a tarkómat, azon töprengve, mégis hogyan segíthetnék rajta úgy, hogy nem fojtom belé a vallomását, de azt sem hagyom, hogy túl mélyre zuhanjon az önmarcangolásban. Ahogy helyet foglaltunk és elém tolta az alkoholt, megugrott az ádámcsutkám a pohárra nézve. Úgy bámultam, mintha viadalra hívna, és úgy is éreztem magam, mint kihívás előtt álló gladiátor. Ha nem iszom meg, Lucas teszi, és nem voltam biztos benne, elbírna-e egy harmadikat is. Meg kellett tennem. Fel kellett áldoznom magam a legjobb barátomért. Bár a víz is levert a teletöltött, borostyánszín nedű csillogásától, mégis elszántan magam elé húztam. Vajon ha nem iszok bele, csak szorongatom....?
A hangja elvonta a figyelmem és egy pillanatra megfeledkeztem a haláltusámról. Újra teljes kapacitásommal Lucasra és a problémájára koncentráltam. Bármi is történt, nagyon megviselte és ettől csak még jobban aggódtam érte. Egy pillanatra fontolóra kellett vennem a szavait, ugyanis nem voltam kifejezetten elfogult típus, általában meg szoktam mondani a szeretteimnek, ha úgy éreztem, rosszul cselekedtek... De Lucasnak barátra volt szüksége, nem kritikusra, és mivel őszintén aggódtam érte, átnyúltam az asztalon és megérintettem a karját.
- Lucas... Barátok vagyunk. Bármit is tettél, ezen a tényen semmi nem fog változtatni. Számíthatsz rám és itt leszek, hogy segítsek helyrehozni a dolgokat - A szemébe néztem, hogy érezze, minden egyes szót komolyan gondolok, és hogy megeddzem magam az elkövetkezendő vallomásra, belekortyoltam a whiskeybe. Elfintorodtam, ahogy az erős, kesernyés aroma végigmarta a torkom, de igyekeztem felnőtt férfi módjára kezelni és nem nyavalyogni. Előttünk állt az egész este, hogy megvívjam a harcot a teli poharammal.
- Mesélj. Figyelek - Halvány, biztatónak szánt mosolyt küldtem neki és két kezembe fogtam a poharat, kíváncsian figyelve őt, ha belekezdett közben.

Ha nagoyn akartam volna tudtam volna Alec arcával foglalkozni amint teljes megrökönyödésben és döbbenetben figyelte ahogy eltüntetem az első pohár whiskyt. Nem mondom hogy nem marta végig a torkom, nem mondom hogy nem jött vissza majdnem azzal a lendülettel de... lenttartottam. Úgy ahogy apám tanította annak idején mikor 18 évesen megkaptam tőle az első pohár jóféle whiskymet.
Persze ő borzasztó dühös lenne hogy a jóféle italt csak így mindenféle élvezet nélkül lehúzom de ő most nincs itt. És valószínűleg már arra sem emlékszik hogy hogyan kell inni az ír whiskyt.
Megfogtam a másik két poharat és megkértem a pultost hogy úgy fél óra múlva hozzon nekünk még két pohárral és követtem Alecet a kiszemelt asztalhoz. Lerogytam vele szemben és ismétcsak figyelmen kívül hagytam ahogy drága legjobb barátom szemezni kezd az elé rakott itallal.
Borzasztó, önző barát voltam most, de nem tudott érdekelni. Túl sok minden járt most a fejemben, túl sok minden nyomasztott. Amit tettem... és amit meg akartam tenni ott az előadóm kellős közepén...
Az nem én voltam. Nem tudom mi ütött belém de borzasztóan éreztem magam miatta. Mégis... meg akartam tenni újra és újra.
Talán nem ott, talán nem így de...
Vágytam Florianra...
A szavaimra Alec felnézett rám és már nem foglalkozott az előtte álló kihívással ami a teli poharát jelentette. Még csak nem is sejtette hogy fél óra múlva egy újabb fog landolni előtte.
Hálásan néztem rá ahogy megnyugtatott hogy számíthatok rá és a segítségére mire elmosolyoftam végre halvánan.
- Köszönöm Alec... ez fogalmad sincs mennyit jelent nekem... - mondtam hálásan és vele együtt én is belekortyoltam az italomba. Igaz én a fele poharat kiittam vele ellentétben.
- Szóval... én... - nagy levegőt vettem és lehajtottam a fejem - én... megcsaltam Dahliát... - ez így kimondva még rosszabb volt mint csak gondolatban. És Alc még a felét sem tudta.
- Nem feküdtem le senki mással, mielőtt félreérted csak egy csók volt de... Azt hiszem... többet is érzek... És... nem ez a legrosszabb az egészben... - rápillantottam kétségbeesve és mielőtt bármit mondtam volna lehajtottam a maradék italomat is.
Kellett a folyékony bátorság hogy ki tudjam mondani...
- Dahlia öccsét csókoltam meg. Floriant - mondtam végül megsemmisülve. Nem mertem még Alecre sem nézni. Féltem hogy mit látnék az arcán.

Ilyen lehetett átvitt értelemben, mikor ledobtak egy bombát annak idején. Látni és érezni a közelgő robbanást, ám elképzelésünk sincs, mégis mekkorát fog szólni és mit fog maga után hagyni, megállítani és megmásítani pedig semmilyen módon sem lehetséges. Lucas bombája, úgy éreztem, az egész világot megrázta körülöttem egy pillanatra, és ez valószínűleg az arcomra is kiülhetett. Sosem lepleztem jól az érzelmeimet, főleg, ha ennyire váratlan és előre nem látható dologgal sokkoltak. Mert hogy Lucas bárkit is megcsaljon... Nem, egészen biztosan rosszul értettem. Fel tudtam volna róni pár dolgot a számlájára, de a hűtlenséget valahogyan nem néztem ki belőle. Aztán persze folytatta - jöttek az utórengések.
Megígértem, hogy nem ítélkezem és tartani is akartam magam ehhez. Egy csók még nem a világ vége, és az esküvő előtt talán még az időzítés sem volt túl rossz. Hiszen, ha ki kell derülnie valaminek, inkább derüljön ki most... Ezen gondolkodtam, mielőtt azonban bármiféle megnyugtatással állhattam volna elő, ledobott még egy bombát. Hideg vízként zúdult a nyakamba és a hideg is kirázott. Dahlia öccse. Bárki lehetett volna a világon, erre pont ők ketten? Ez az egész sokkal kaotikusabbnak tűnt, mint elsőre gondoltam volna, és azon kaptam magam, hogy néhány megszeppent pillanat után automatikusan emelem a számhoz a poharat. Az alkohol íze még mindig megsemmisítően borzasztó volt, de addig sem kellett beszélnem. Arra jó volt az a néhány mohó korty, hogy visszaszorítsa a feltörekvő pánikot, mert hát... A szentlélekre. Lucas megcsókolta a menyasszonya öccsét, és ezt nekem titokban kell majd tartanom valaki előtt, akit naponta nyolc órában látok.
Szent szar.
Ekkor jöttem rá, hogy a belső monológom percek óta tarthat, amiből kifelé a döbbenetemen túl nem sikerült sokkal többet mutatnom, úgyhogy végre megszólaltam.
- Miért? - Ez tűnt az egyetlen helyes kérdésnek ebben a pillanatban.
- Ismerlek, Lucas. Ha megcsaltad a menyasszonyod, azt nem unalomból vagy kedvtelésből tetted, hanem volt valami mélyebb oka. - Igaz, hogy azt mondta, csak egy csók volt, de az én értelmezésemben már ez is megcsalásnak minősült. Nem véletlenül nem volt senkim, ilyen maradi gondolkodással nem voltam túl népszerű a mai világban. És abban is biztos voltam, hogy Lucas csak úgy nem lépne félre.
- Ezt muszáj tisztáznod magadban, mielőtt összekötnéd valakivel az életed - Persze, láttam, hogy döcög az utóbbi időben a kapcsolatuk Dahliával, mégsem akartam messzemenő következtetésekbe bocsátkozni az okokat illetően. Előbb segíteni akartam kibogozni az érzéseit, hogy meg tudja hozni a helyes döntést - és egész biztos voltam benne, hogy erre józanul képtelen lennék, úgyhogy felhajtottam a poharam maradékát egy vakmerő húzással.