Jópár nap eltelt azóta a bizonyos vacsora óta, és én teljesen be voltam csavarodva. Gondolataim képtelenek voltak elengedni az igéző kék szempárt, álmaimban a férfi immár nevet és arcot kapott. Lucas. Ő volt az, kétség sem férhet hozzá, aki már több mint háromszáz éve kísértett. És tudtam, hogy nem lenne szabad rá gondolnom, csak talán, mint leendő sógorom, és mint az egyik professzorom, de nem ment. Azon kaptam magam, újra és újra, hogy úgy ábrándozom róla, mint egy bakfis, mintha legalábbis lehetne közöttünk valami. Végzetesen vonzott az egész lénye. A szemei, szép, hosszú kezei, erős karjai, széles vállai, rakoncátlan szőke haja, a mosolya, a hangja a nevetése, minden mozdulata magába bolondított és megbabonázott. És szinte minden nap volt vele órám, vagy a birtokon futottunk össze.
Éppen ezért vándoroltam minden történelem előadáson egyre közelebb és közelebb, hogy végül a main már az első sorban feszítsek. Még egy nyalókát is beszereztem a büfében, hogy lefoglaljam valamivel a számat, és ne kezdjek el vitatkozni vele, ahogy az Észak-Dél háborújáról magyarázott önfeledten. Már megszoktam, hogy nem is próbálok jegyzetelni, mert teljesen felesleges, hiszen Lincoln korai éveitől valahogy már elkanyarodtunk, és valahol a sumér városállamoknál jártunk. Lólépésben gondolkodott, az első órán még megpróbáltam követni, aztán úgy döntöttem, sokkal egyszerűbb lesz mindig csak figyelni, aztán hazamenni, és felcsapni a könyvtár több ezer könyvének egyikét. Ha nagyon keresek még megtalálhatom a levelezést, amit Nagytata folytatott a jó öreg Abrahammal. Az már az a háború volt, amiben hagyta, hogy oldalt válasszunk magunknak, ha már menni kellett. Megannyi relikviám között még megvan valahol a régi szanitéc táskám abból az időből. Furcsa korszak volt, annyi szent.
Mire visszatérünk az eredeti témához, már szinte senki sem tudja, miről is volt szó, a tollak idegesen sercegnek a papíron, mert senki sem tudja, mit is kéne leírnia. Aztán elkezd Mary Lincolnról beszélni, amitől kiráz a hideg.
- Ne haragudjon professzor úr, de ebben szinte minden történész téved. Úgy írják le Maryt, mint aki csendben meghúzódott a háttérben, és a vásárlásba temetkezett de én találkoztam vele személyesen…
- Kussolj már el Draco, senki sem kíváncsi rád! -kiabál be egy fiú a háttérből, tudom jól, hogy neki is tetszik Lucas, ő is csak miatta vette fel az órát.
- Szóval én ismertem, és a leírások meglehetősen pontatlanok. Kiállhatatlan perszóna volt, és folyton pörölt az urával.
Mire a mondókám végére érek, felhangzik a csengő, és a csoport egy emberként pattan fel. Mindenki futtában teszi le az előző óráról mára feladott beadandókat az asztalra, hogy rohanjanak is kifelé. Engem kivéve. Én komótosan megvárom, hogy mindenki kimenjen, majd lassan lépek oda a pódiumhoz. Ő időközben elkezdte összerendezni a papírokat, így felcsüccsenek az asztal sarkára, a combjaimat szemérmetlenül keresztbe dobva egymáson. Felé hajolva tolom felé a papíromat.
- Drága professzor úr, hálás lennék, ha nem hagyná, hogy erre is egyest adjon a tanszék, a „valótlanságok” miatt. Én láttam ezeket az eseményeket, ők pedig nem.

Hiába teltek el napok, hiába ittam le magam Aleckel annyira hogy Dahlia nem szólt hozzám napokig, hiába próbáltam tanítással elvonni a figyelmem meg a rengeteg zhval amit az elmúlt egy hétben írattam, semmi nem kötötte le igazán a gondolataim. Folyamatosan ugyanarra gondoltam. Ugyanarra a bongyor hajkoronára, ugyanarra a fekete öltönybe bújtatott karcsú testre, a szomorú szemekre, a csontos arcra.
Bűnös voltam. Bűntudatom volt. És bár Alec tudta a titkom, és segíteni próbált, a vállamat millió tonnás teher nyomta.
Minden nap összefutottunk a birtokon és persze... az óráimon. A diákom volt.
Eddig mindig megbújt a hátsó sarokban, hogy még véletlenül se tűnjön fel senkinek. De mióta ismertük egymást... mióta ezek az érthetetlen érzések elborították az elmém és nem hagytak nyugodni... ő sem hagyott.
Egyre előrébb vándorolt a padokban, és nem tudtam nem őt figyelni miközben órát tartottam. Amúgy is sokszor belezavarodtam a saját mondandómba mindig de így hogy itt ült, egyre közelebb hozzám... Sokszor már azt se tudtam milyen órát tartok.
Aztán már az első sorban volt. Nem tudtam mikor került oda, de szinte éreztem az illatát az orromban, szinte éreztem az érintését a tenyerem alatt ahogy megölelt. Az agyam egyre nehezebben forgott és a polgárháború meg a sumérok közt akadtam meg valahol félúton. Már magam sem tudtam követni a saját gondolatmenetemet.
És az sem segített rá hogy Florian egész órán könnyedén szopogatott egy nyalókát ami igencsak... figyelemelterelő tevékenység volt. Nem nyerhetek.
Éppen Mary Lincolnról kezdtem el beszélni, és arról hogy milyennek ábrázolták őt a korabeli iratok miko egy ismerős hang szólalt fel a háttérből. Próbáltam figyelmen kívül hagyni ahogy a szívem a bokámig zuhan egy fájdalmas dobbanás kíséretében és a gyomrom összeszűkül és elfordulva a táblától a fiatal Draco fiúra pillantottam.
Mielőtt válaszolhattam volna egy másik hang szólt közbe ingerülten  mire odatekintettem.
- Mr. Smith a tanév elején kikötöttem hogy mindenkit meghallgatunk akinek mondandója van - mondtam a méltatlankodó diákomnak és nekidőltem az íróasztalomnak.
- Kérem folytassa Mr. Draco - intettem a fiú felé aki folytatta is de mire befejezte e mondatát megszólalt a csengő.
- Kérem hozzák ki a beadandókat és a következő órára készüljenek fel a polgárháború utáni szirén felkelésből! Szép napot! - emeltem fel a hangom  hogy az általános zajokon kívül is halljanak és leültem az asztlaom mögé hogy begyűjtsem a beadandókat. Már mindenki kiment mikor egy ismerős illatt csapott meg és egy még ismerőssem alak pattant fel az asztalra.
- Ezeket én fogom osztályozni nem a tanszék, nem kell aggódnia Mr. Draco. Értékelem az egyedi látásmódot - pillantottam fel rá. Annyira gyönyörű...
Úrsten Lucas szedd már össze magad.
- Mondjuk mielőtt mást állít mint a történelem könyvek 99%-a örülnék valamiféle bizonyítéknak is erről a puszta elmondáson kívül - tettem hozzá miközben a beadandókat szépen elsüllyesztettem a táskámba.

Annyira édes ez a pasi, hogy belehalok. Nem tudtam másra figyelni, nem igazán jutott el az agyamig az sem, hogy mit is mondott, hanem csak őt magát láttam. Öltönyt viselt, mint minden órán, szőke haja néha elszabadult, ha egy kicsit belelendült a mondandójába. Ugyanúgy ott volt az arca most előttem, ahogy az álmaimban is. Éreztem az orromban érdekes illatát, szinte éreztem, ahogy átölel, ahogyan azon a bizonyos estén is tette.
Nem akartam ezt érezni iránta, hiszen ő a nővérem vőlegénye volt. Nem volt szabad ezt éreznem iránta, de nem tudtam parancsolni sem magamnak. Megjelent az életemben, fenekestül felforgatta az egészet, és tudtam, hogy elveszítem a józan eszem, ha nem lehet az enyém. Pengeélen táncolt szinte az egész életem. Ott volt a létemet megkeserítő rémalak, a kísértet, aki nem hagyott nekem nyugtot, és a másik oldalon ott volt Lucas, akiről egészen biztosan tudtam, hogy a megváltásom kulcsát tartja a kezében. Ahogy a karjai körém fonódtak, a világ elcsendesedett, meleg és biztonságos lett. Tudtam, hogy ő valahogyan más, de ott csillogott a nővérem ujján a súlyos gyémánt. Épp akkor kellett ennek az egésznek történnie, mikor éppen kezdtem zöldágra vergődni a nővéremmel. Természetesen.
Nem tudtam többé a hátsó padsorokban megbújva végig ülni az órát. Nem voltam képes távol tartani magamat tőle, talán a nyalókát is félig meddig tudatosan vettem. Komótosan szopogattam az édességet, miközben tekintetemmel szinte lukat fúrtam a sármos halandó veséjébe. Megakadt a gondolatmenetben, én pedig édesen mosolyogtam rá, ahányszor felém tévedt a tekintete. Nem tudtam azt sem megállni, hogy ne szóljak közbe, nem érdekelt semmi és senki.
Aztán mikor vége volt az órának, és mindenki kimenekült, kettesben maradtunk. Nem kellett volna ezt a kis privát időt lehetőségnek lássam, de nem tudtam másnak látni. Felcsüccsentem az asztal szélére, onnan mosolyogtam rá, még mindig édes, ártatlan mosollyal. Kicsit még a hideg is kirázott, ahogy már másodjára esett ki belőle a „Mr. Draco” megszólítás. Nem kellett volna ilyen dögösen hangozzon ez a név, de az ő szájából az volt. Halkan felkuncogtam, ahogy figyeltem ideges mozdulatait, és kinyúlva felé elkaptam a nyakkendője alját. Apró mozdulat volt, nem rántottam meg, nem húztam magam felé, de érezhette, hogy el sem fogom engedni. Menekülni próbált kettőnk közelségéből, hallottam, ahogy a szíve kalapál.
- Ezt örömmel hallom professzor úr, mert elég csúfosan mutat az a múltkori karó az indexemben… - kacsintottam rá, direkt használtam a „karó” szót. Lassan közelebb hajoltam hozzá, megcsapott a kellemes illat, amit a vacsorán is éreztem, és valami más is. Vére száguldott az ereiben, és hirtelen ellenállhatatlan vágy tört rám, hogy szemfogaimmal becézzem a nyaka ívét. Hogy leküzdjem a késztetést, beharaptam az ajkamat, mélyen a szemébe néztem, kicsit közelebb húztam a nyakkendőjénél fogva.
- Édes professzorom, azt mutatok magának, amit csak akar. – kuncogtam, lassan játszottam ujjaim között a finom anyaggal. – A könyvtárban minden információ megvan és a megfelelő nos…magánszféra is rendelkezésre áll. – magam sem hittem el, hogy ezt mondom, de nem tudtam nem flörtölni vele. Ösztönöm, ami azt súgta, hogy Ő valahogyan más, erősebb volt bármilyen erkölcsnél.
- Amennyiben nem fél velem kettesben maradni odabent…van elég titok, amit tudna értékelni, ezt biztosra veszem. Egy kis…kutatómunka, mit szól hozzá? – hajoltam felé, már éreztem forró leheletét az arcomon, olyan közel voltunk egymáshoz. Meg akartam csókolni. Meg kellett csókolnom.

Abban a pillanatban tudtam hogy elkárhoztam hogy megláttam Florian Dracot. Abban a pillanatban tudtam hogy vége van az életemnek ahogy beléptem a kúria nappalijába és megpillantottam őt a fotelben ülve. Hiába kötött a szerelmem és egy hamarosan bekövetkező házastársi eskü Dahliához... Nem tudtam ellenállni neki. Nem tudtam  kiverni őt a fejemből és tudtam hogy ebből később még óriási baj lehet ha nem fogom vissza magam.
De ahogy felbukkant az órámon, tudtam hogy ez nem lesz olyan egyszerű mint elterveztem. Azt hittem hogy majd csak az esküvőn látom viszont. Esetleg havonta egyszer a családi összejövetelek. De nem volt szerencsém. Heti négy alkalommal volt olyan órám amin ő is részt vett.
Heti négy alkalommal néztem szembe a hihetlen vággyal amit fellobbantott bennem. És az sem segített rá hogy jól láthatóan játszadozott velem. Mintha csak pontosan jól tudta volna hogy mit érzek iránta. HOgy milyen hatással van rám. Pedig nem tudhatta... Nem lehetett gondolatolvasó... Ugye?
Az óra után mindenki sietve távozott, hiszem közeledett az ebédidő, mindenki ment enni, hogy aztán mehessen a következő órájára. Én nyugodt tempóban álltam volna neki pakolászni mikor egy ismerős alak, egy túlontúl ismerős alkat bukkant fel a látóteremben. Idejött hozzám. A szívem egyszerre vert félre és fájdalmasan nagyot. Lassan néztem felé, és nagyon próbáltam lehiggadni.
Nem ment. Persze hogy nem ment.
Megfogta a nyakkendőm végét mire a fél szemöldökömet felvonva pillantottam rá. Nem tudtam mit akar ebből az egészből kihozni de úgy éreztem magam mint valami zsákmányállat ami hamarosan a vámpír vacsorája lesz.
Dahliával sosem éreztem ilyesmit. Mintha ő nem tudott volna ennyire letaglózni.
Úgy éreztem magam mintha levertek volna a lábamról.
- Ezt igazán nem nekem kéne felrónia, Mr. Draco - mosolyodom el, bár a mosoly egy kissé ideges. Idegessé tesz a jelenléte. Idegessé tesz az érzés amit kivált belőlem. Sosem éreztem még ehhez hasonlót.
- Ha jól tudom azt az esszét a tanbizottság értékelte. Ha gondolja szólhatok pár szót az érdekében hogy javíthasson de másra nincsen jogosultságom - minden ösztönöm azt súgta hogy meneküljek. Mindegyik kivéve az ami felé űzött erősen. Akartam őt de magamnak sem mertem bevallani mennyire.
Florian... flörtölt velem. Nem csak bújtatottan és visszafogottan. Hanem... nagoyn is durván...
Egészen zavarba jöttem tőle.
- Nagyra értékelem az ajánlatát Mr. Draco, de nem tudom a nagyapja mennyire örülne ha bevinne egy ilyen értékes gyűjteménybe. Félek hogy kárt tennék valamiben és azt soha nem bocsátanám meg magamnak. Természetesen el fogom fogadni az ön véleményét is az esszében, köszönöm hogy megosztotta az osztállyal - alig kaptam levegőt ahogy közelebb hajolt hozzám ezt valahogy mégis sikerült egy szuszra végigmondanom. Megijesztett az erő ami húzott felé. Az ajkai felé. Meg akartam csókolni, annyira mint még soha senkit.
Felkeltem így újra megnövelve köztünk a távolságot és megkerülve az asztalt léptem el tőle kellő távolságva hogy ez az érzés lanyhuljon egy kicsit. Nem mintha ilyesmi történt volna.
- Van még esetleg kérdése a tananyaggal kapcsolatban? - pillantottam rá miközben a táskámba süllyesztettem az esszéket amik az asztalomon pihentek

300 éve nem váltott ki senki még csak ehhez fogható érzéseket sem belőlem. Persze, megvolt az a rossz szokásom, hogy mindenkit Dariushoz hasonlítsak. És pont emiatt nem mertem belebonyolódni komolyabb…vagy hát igazából semmilyen kapcsolatba. Mert féltem, még talán a saját érzéseimtől is. Nem beszélve a kísértetről, aki mindig ott loholt a nyomomban. De mostanában furcsán csendes volt, főleg akkor, ha Lucas is valahol a közelben tartózkodott. Az óráin legfőképp, de volt, hogy a birtokon, csak a tudattól, hogy a jóképű halandó egy emelettel lejjebb alszik, háttérbe húzódott. Nem tudtam, miért tart ennyire Lucastól, de hálás voltam. Talán ez adta a szerelem illúzióját. Talán az, hogy úgy éreztem, amikor átölelt, hogy én vagyok a világ közepe. De egyszerűen csak újra akartam élni azt, amit a vacsora estéjén éreztem, minél többször. Ezért látogattam újult erővel a történelem előadásokat.
Na meg azért is, mert szórakoztató volt nézni, ahogy izzad. Nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lenni, hogy rájöjjek, mi jár a fejében. A családban én és Veronica voltunk a „kicsik”, nem tudom, miért, de engem méginkább gyereknek kezeltek. Mégis, azért többet láttam, mint ők gondolnák, és ezt a tekintetet nagyon sokszor láttam életem során. Az a férfi, akiben csak egy apró szikrája is pislákolt a hezitálásnak, a saját nemiségét illetően, mind így nézett rám. Egy régesrégi szeretőm szerint azért, mert olyan „fiúsan bájos vagyok”. Ezt a fiús bájt használtam ki akkor is, amikor vele játszadoztam. Tudnom kellett.
Lassú, kecses léptekkel közelítettem meg, akár a ragadozó a zsákmányát. Elegánsan ültem fel az asztalára, hallottam a szívét kalapálni, a vérét forrón száguldani az ereiben. Ahogy rám emelte gyönyörű kék szemeit…újra az a pillantás…szinte felnyársalt vele. Szinte hallani lehetett, ahogy magával csatározik.
A szemöldökfelvonásra szélesen elmosolyodtam, nem akartam kinevetni, de olyan aranyos volt a mozdulat. Aztán a tekintetem egy pillanatra a nyakára vándorolt. Szinte éreztem, hogy az, ha most megcsapolnám, nem egyszerű táplálkozás lenne, hanem egyesülés…és mindennél jobban vágytam rá.
- Hát pedig jelenleg csak maga van itt – kuncogtam, újabb édes mosolyt eresztve felé. – És maga talán…belátóbb.
Annyira édes a mosolya, hogy még a szemei is mosolyognak. Szeme sarkában összefutnak a kis szarkalábak, és egyszerűen csak szívdöglesztő. Túlságosan nagy hatással van rám.
- Áhhhh…nem halok bele abba a kapába…majd legközelebb jobban odafigyelek, hogy a vénségeknek mi tetszik. – ujjam most már elengedi a nyakkendőt, cserébe az alhasán kezd el finoman játszani az inggel. Ha csak néhány centivel még lejjebb engedne, a fellegek közé repíteném, úgy, ahogy a nővérem soha.
- Ünneprontó…pedig sok érdekes dolog van ám odabent. Vagy talán fél, hogy…olyan titkok kerülnek napvilágra, amiknek nem kellene? – doromboltam neki. Ahogy menekülni próbál, kinyúlok felé és kuncogva megmarkolom a nyakkendőt, látom, hogy menekül, de nem engedem el ennyivel, most, hogy kettesben vagyunk végre, és a családom sem nyüzsög a nyakunkon.
- Azzal kapcsolatban éppen nincsen, de…maga nem érzi furcsán magát, drága professzorom? Mintha…folyton éhes lennék…éhes és lázas…-a nyakkendőjénél fogva kicsit még közelebb húzom magamhoz, el fog jönni az a pont, amikor már nem fog tudni tovább ellenkezni.

Azt hiszem Dahlián sosem éreztem hogy vámpír lenne. Ő annyira nyugodt volt, viszsafogott. Kivéve persze mikor megsértődött rám mert csokitortát akartam az esküvőnkre vagy mikor... najó elég sokszor volt ideges rám de sosem éreztem úgy hogy... felfalhatna. persze voltak vitáink, veszekedéseink de sosem éreztem úgy hogy ragadozó lenne.
Sosem harapott meg, és néhány alkalmat leszámítva, vért inni sem láttam soha. Olyan volt mint egyátlagos ember, csak gyönyörűbb, kicsit hidegebb és... nem evett a főztömből.
Florian viszont egy egész más tészta volt. Ahogy idesétált hozzám, a szívem úgy kezdett el verni mint a zsákmánnyá vált nyúlnak, aki éppencsak megérezte a közeledő róka szagát.
Mintha... veszélyben lennék ha kettesben vagyunk.
Mégis... nem ijesztett meg az érzés. Inkább feltüzelt. Az adrenalin erős drog és most nagyon töményen száguldozott az ereimben.
Az arca olyan volt mintha pontosan tudná hogy mire gondolok. Mintha maga előtt látná a gondolataimat ahogy megragadom és magamhoz rántom és...
Nagyot nyeltem és inkább elpillantottam.
- Szeretem objektíven kezelni a történelmet, szóval ha Ön, Mr. Draco azt mondja hogy úgy volt és ezt bizonyítékokkal is alá tudja támasztani én hiszek magának. Sajnos nem minden tanár ennyire... belátó - feleltem végül összefonva a karjaimat a mellkasom előtt.
Ez sem akadályozza meg hogy a nyakkendőmről az ingem gombjaihoz suhan a keze. Illetlenül közel van a keze az övcsatomhoz, és ezzel látszólag mind a ketten tisztában vagyunk. Ha most valaki ránk nyitna, nagyon sok csúnya dolgot tudna a nyakamba varrni amit bár nem tettem meg, de magam előtt már nem tudtam letagadni hogy mennyire akartam.
Hiába csillogott a nővére ujján a nagymamám eljegyzési gyűrűje, hiába töltöttem az elmúlt két évemet vele...
Borzasztóan vágytam az előttem ülő fiatalnak tűnő fiúra.
- Igen... valahogy úgy - nyögtem kissé zavartan ahogy elkapta a nyakkendőmet. A gondolataim egyre homályosabbak lettek a közelségének hála és ahogy beszélni kezdett és még közelebb húzott magához, éreztem hogy kiszárad a szám is.
Akarom... meg akarom csókolni, fel akarom dobni az asztalra és...
- Florian... - a hangom halk volt, és ahogy kimondtam a nevét finoman megremegett - Ez nem jó ötlet. Jegyben járok a nővéreddel. Mindkettőnknek borzasztóan kellemetlen lenne ez az... affér - néztem a szemeibe. Mégis... a testem mintha magától mozdult volna előrébb dőltem és letámaszkodtam az asztalomra. A kezem szinte égett hogy elkapjam a derekát.

Soha nem érezhettem azt, hogy milyen is úgy táplálkozni, hogy ismered is azt, akinek a vérét veszed. Netán még szereted is. Biztosra vettem, hogy Dahlia nem egyszer megcsapolta már azt a férfit…akinek a vérére én is olyan földöntúli módon vágytam. Aki iránt nem lett volna szabad éreznem semmit, hiszen hamarosan a nővérem férje lesz. De valamiért nem úgy tűnt, mintha olyan felhőtlenül boldogok lettek volna ők ketten. Talán ezért is gondoltam úgy, hogy lehet esélyem.
Valamiért a szíve hevesebben kezdett verni, ahogy közeledtem felé. Ha még dobogna, valószínűleg az én ketyegőm is félre verne bordáim között, kicsit mintha meg is dobbant volna a gondolattól. Az ő vére most úgy zúgott az ereiben, mint egy folyó, látszólag magával sodorva a józan eszét is. Kék szemeiben látni véltem, ahogy a derekamat elkapva az íróasztal lapjára vág és…
Közelebb kellett araszolnom hozzá. Meg akartam adni az esélyt, hogy tettekre váltsa ezeket a gondolatokat. Nem bántam volna, ha csak öt perc, ha utána év végén biztosan megbukom nála, ha soha többé nem hozza fel, és néhány hónap múlva már büszkén mosolyogna Dahlia oldalán, mint újdonsült családtag. Elkeseredett voltam, és már nem bántam volna semmit. Valami olyan erővel vonzott hozzá, mintha saját gravitációs mezővel bírna. Mégis elkapta a tekintetét rólam, amitől hirtelen a reflex-szerű légzésem is abba maradt. Bár tudtam volna, hogy mi jár a fejében.
- Ezt igazán örömmel hallom…sajnos ritkán engednek minket a történelemírás közelébe, pedig…tudnánk egy-két olyan részletet, amit senki más. – édesen mosolyogva előre dőltem felé, ahogy megpróbálta megvédeni magát tőlem. Mert ez egyértelműen önvédő mechanizmus volt. Pont ezért kezdtem el a gombjaival babrálni. Mert tudtam, hogy a védekezés mögött mi lapul. Láttam a szemében.
Aztán elszólta magát. A titkokról, amikről fél, hogy napvilágot látnak. Sunyi mosoly szaladt át az arcomon, hisz tudtam, a vevőkéim most sem csaptak be. Nem csak én érzem az elektromosságot a levegőben.
- Ejnye professzor…-kuncogtam, és újra a nyakkendőjére vándorolt a kezem. Olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak engedte, és óvatos, kecses mozdulatokkal elkezdtem felfedezni a felsőtestét az ing alatt. Kimondta a nevemet, a hangja megremegett. Kezem a nyaka ívén vándorolt végig, ujjam alatt éreztem a lüktető artériát.
- Én nem említettem semmilyen affért… -kuncogtam, édesen mosolyogva rá. Hangom egész halk volt, már-már szerelmes suttogás. – Tetszem neked, igaz…Lucas? – sóhajtottam szinte kéjesen a nevét. – Elmondhatatlan dolgokat művelnél velem…amiket még magadnak sem mersz bevallani! Ha szeretnéd…megteheted…itt és most…nem fogok ellenállni. – dorombolva felegyenesedtem, hogy a fülébe súghassak, leheletem megmozgatta a hajszálakat a tarkóján. A világ teljesen megszűnt körülöttünk, nem volt senki más, csak ő és én…és a vágyunk.

Nem szeretem az egyetemi pletykákat. A legtöbbnek valóságalapja sincs a maradék pedig senkire nem tartozik igazán, csak azokra akik átélik a dolgot.
Pont ezért nem voltam túl boldog akkor sem mikor egy pár lettünk Dahliával és mindenki hetekig arról pletykált hogy összejöttünk. Nem volt titok, mégis az állandó kérdezgetések a magánéletemről, meglehetősen bosszantóak voltak. Persze minden csoda három napig tart, néhány hónap után már megszokott jelenség volt egy egy folyosón lopott búcsúcsók, vagy hogy reggel én hoztam be őt is kocsival az egyetemre. Az eljegyzésünk sem kavart valami nagy port, néhányan gratuláltak, és a tanárok egy kisebb eljegyzési partit csaptak nekünk.
Most ez egy egészen más helyzet volt. Most ismét egyetlen pillanat alatt kerülhettem volna a pletykák középpontjába. Itt voltam a termemben, az ajtó nem volt bezárva, és bármelyik pillanatban benyithatott volna valaki.
És itt voltam én, a menyasszonyom öccsével, aki a nyakkendőmmel játszott én pedig éppen azon gondolkodtam hogyan csapjam az asztalra. Vissza kellett volna fognom magam. Semmi más dolgom nem lett volna minthogy visszafogjam magam, az agyam most... mégsem kapott elég vért.
Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam lélegezni csak meredtem azokba az olivaszínű szemekbe. Florian mosolya pont olyan volt mint egy ragadozóé. Szinte láttam magam előtt ahogy a tűhegyes kis szemfogait a nyakam bőrébe mélyeszti és minden egyes csepp vért kiiszik belőlem míg csontszáraz porhüvely nem maradok.
- Ezesetben örülök hogy ezt a szakot választotta Mr. Draco, nem árt egy két... sokat látott történész is  a szakmába... - szedtem össze a megmaradt gondolataimat nagynehezen miközben ő az ingem gombjait és a nyakkendőmet piszkálgatta.
Közelebb húzott magához én pedig minden egyes épen maradt agysejtemmel az ellen kűzdöttem hogy kövessem a testem utasításait.
A testem, a szívem, a lelkem akarta őt. Mintha minden egyes eddig megtett lépésem hozzá vezetett volna. Csak hozzá. Nem Dahliához...
Édes hangon sutyorgott nekem mint valami kisördög a vállamon, hozázm simult és úgy sutyorgott nekem. A zívem majdnem kirobbant a mellkasomból.
- Florian... - kezdtem volna megint ellenkezni de a nevénél nem jutottam tovább. Finoman hátrahajoltam hogy a szemébe nézhessek de nem jutottam tovább.
A testem magától cselekedett, az egyik karom a derekát kapta el a másik a hajába markolt. Az ajkaink összeforrtak, és úgy kaptam utána mint egy fuldokló az utolsó korty levegőért.
Nem tudtam többé viszsafogni az eddig oly mélyre elásott ösztöneimet.

Halványan még emlékszem rá, hogy milyen az, amikor a szíved vágtázni kezd a szeretett személy láttán. Mikor megismertem Dariust, alig voltam több 15 évesnél, iruló-piruló kisfiúnak látott. Talán ez az ártatlanság fogta meg annyira. Ez volt, amit meglátott a benne élő szörnyeteg. A gyenge, sebezhető prédát, akit meg lehet gyötörni, akit el lehet tiporni. De én akkor ezt még nem láttam. Az én szememben széles vállaival, mélybarna szemeivel, olyan volt, akár egy isten. Ha megszólalt, pír szökött az arcomba, ha átölelt és megcsókolt, a szívem vad vágtába kezdett, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Utána ezeket az érzéseket kellemetlenebbek váltották fel. Félelem, megalázottság, a megtörtség, a fásultság érzése. Amik azóta sem hagytak el, csupán enyhültek az évek alatt. Vastag kérget növesztettek, betokosodtak a lelkemre, és talán már soha nem fognak elmúlni onnan.
Abban a pillanatban, amikor Lucas átölelt, mégis hófehérnek és ártatlannak éreztem magam. Mintha a sebeim begyógyultak volna, a lelkem apró szilánkjai újra egységes egésszé álltak össze. Egy pillanatra élőnek éreztem magam. Ezért kockáztattam mindent, ezért a néhány lopott pillanatért. Mert ha valaki most rajtakap minket…vége az életemnek. Az egyetemről kicsapnak, és valószínűleg ezt már a Nagytata sem nézné jó szemmel. Edenre támaszkodhatok, ez az egyetlen megnyugtató a helyzetben, de rá sem a végtelenségig. Mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Úgy játszadoztam a nyakkendőjével, mintha legalábbis lenne közünk egymáshoz. Mintha az elmúlt két évet, sőt mit évet, évszázadot együtt töltöttük volna, és csak egy kis izgalomra vágynánk ebben a pillanatban. Az agyam teljesen kizárta a tényt, hogy ő a nővérem vőlegénye…csupán arra tudott fókuszálni, hogy ki a férfi előttem. Az álmaimból, akibe kapaszkodtam, akkor is, amikor úgy tűnt, a sötétség végleg elnyel majd. Majdnem 300 évvel ezelőtt, amikor még a felmenői sem éltek. Nagyapa egyszer mesélt róla, hogy ő és a Nagyi is sokáig álmodtak egymásról, mielőtt először találkoztak. Ha nem így…és nem itt…már az övé lennék. Ő volt az első férfi, akinek nem a vérére vágytam. Őt akartam. Mindenestül. A testét, a lelkét, a szívét, minden örömét és bánatát, és azt akartam, hogy én ugyanilyen odaadással lehessek az övé. Csak az övé, és soha többé másé.
- Ohhh ha ön azt tudná professzor…hogy én miket láttam. – kuncogok fel újra, édes hangon búgva neki.
Közelebb húzom, mert nem bírom ki, ha távol van tőlem, minden sejtem könyörög az érintéséért, ha másért nem, egy újabb ölelésért. Olyan érzés vele lenni, amilyen Dariussal soha nem volt. Teljességet és biztonságot adó, mintha az elmúlt 318 évben arra vártam volna, hogy Ő belépjen az életembe, a lelke tökéletesen simuljon az enyémhez, kiegészítve azt. Mintha egész eddigi életemben őt kerestem volna.
Csak nézek vissza rá, azokba a gyönyörű kék szemekbe, és nem mozdulok. Látom, hogy tépelődik, és szinte tudom, hogy helyesen fog dönteni. Hogy nem tudom elcsábítani, pedig mindent megtettem. Mert ő úriember, soha nem ejtene foltot a nővérem becsületén.
- Lucas…- kezdenék bele a mondatba, hangom elfúló, pedig épp ki akarom vágni magam a helyzetből, mert érzem, hogy túl messzire mentem, amikor a semmiből felém mozdul. Erős kezei elkapnak, az egyik a derekamat marja el, míg a másik a hajamba markol. Nem erőszakos, de mégis erőt és dominanciát sugárzó, nem hiszem, hogy Dahlia valaha látta volna ilyennek. Mire feleszmélhetnék, forró ajkai lecsapnak az enyémekre, és nem tudok mást tenni, mint engedelmeskedni. A karjaiba olvadok, szorosan átölelem a nyakát, közelebb simulva hozzá, mintha a lénye részévé akarnék válni. Karjaimat átdobom a nyakán, szorosan ölelem, mintha a világ is összedőlhetne, ha szenvedélyes csókunk véget ér. Mintha a szívem is felzakatolna egy pillanatra. Most már tudom, hogy Te vagy az! Téged vártalak ilyen sokáig! Kérlek…kérlek…soha ne kelljen elszakadnom tőled!

Nem egy csinos lánnyal és fiúval találkozom nap mint nap. Elfek, tündérek, szirének... Gyönyörűek egytől egyig. Nem egynek tetszettem már, nem egy próbált már elcsábítnai jobb jegyek vagy egy kis szórakozás érdekében. De soha... soha nem tudtak megtörni. Soha nem érdekelt senki más a mennyasszonyomon kívül, és soha nem fordult meg a fejemben hogy a háta mögött kikezdjek valakivel.
Soha senkire nem néztem úgy ahogy Dahliára. Soha senki nem volt olyan okos, vagy szép vagy kedves. Soha senkivel nem fordult meg a fejemben hogy jobb lenne. Most mégis...
Itt volt ez a fiatalnak tűnő, de ősöreg fiú. Több mindent élt már meg mint amit én valaha is el tudtam volna képzelni. Kifordította a világomat a sarkaiból, minden felborult miben valaha is hittem és a gondalataimba, a bőröm alá férkőzött.
Nem tudtam nem azokba a gyönyörű zöld szemekbe nézni. Nem tudtam másra gondolni minthogy milyen lenne a bőre az enyémen, az ajkai az ajkaim alatt, az illata az enyémmel összekveredve.
Olyan vágyakat ébresztett bennem amikre még senki nem volt képes. Még Dahlia sem.
De próbáltam ellenállni. Isten lássa lelkemet én próbáltam... Próbáltam a mennyasszonyomra gondolni. magam elé képzelni az arcát de... nem ment.
Minden gondolatomat az engem csábítgató fiú foglalta le.
Nehezen vettem a levegőt, a szívem óriásikat dobbant.
- Bizonyára... rengeteget tudna mesélni Mr. Draco... - a hangom rekedt volt és alig bírtam megforgmálni a szavakat. Ha nem vagyok ennyire rákoncentrálva biztos csillogó szemekkel hallgattam volna a történeteit a régmúltról de most... most a legkevésbé sem jutott eszembe a szakmám.
Ahogy kimondom a nevét ő is rám néz. A tekintetében csalódottság ül, mintha azt várná hogy visszautsítom. Mert vissza kellett volna.
Mégsem tettem.
Ahogy ő is kimondta az én nevemet a térdeim elgyengültek és előremozdulva átadtam magam az ösztöneimnek.
Az ajkaim lecsaptak az övéire, a karom a derekára ölelt, a jezem a hajába túrt.
Minden megszűnt körülöttünk. megszűnt a világ, megszűnt a tudatom. Mintha minden ide vezetett volna. Hozzá. Hogy őt tarthassam a karjaimban.
A testem magától mozdult és a derekánál fogva megemeltem hogy felpakoljam az asztalra. Így nem kellett annyira lehajolnom hozzá.
Teljes testemben hozzásimultam, a hajába markoltam. A csókom forró volt, mohó, teli vággyal. A nyelvem az övé köré simult, a kezem a derekát markolta.
Megszűnt a gondolkodásom. megszűnt minden.
Aztán amilyen hirtelen csaptam le rá olyan hirtelen léptem el tőle. Az arcom lángolt.
Mit tettem?