Fogalmam sincs, mennyit ácsorogtam kirakatok és polcok előtt, mire megtaláltam azokat az apróságokat, amik most gondosan becsomagolva lapulnak a dísztasakban, amit igyekszem nem lóbálni zavaromban, miközben Blue ajtaja előtt ácsorgok. Azt sem tudom, egyáltalán minek fáradtam karácsonyi ajándékkal, hiszen alig néhány hete találkoztunk újra, mégis… amikor megláttam azt a plakátot, annyira ő jutott eszembe róla, hogy muszáj volt borzasztóan szépen udvarolnom az eladólánynak, aki segített hozzájutni egyhez a marketing-részlegükön keresztül. De a zöld mogyoróit kínálgató Grincs-plakáton kívül rejtőzik még a csomagban egy kék plüss-bilincs - mindenhol csak rózsaszínt, esetleg vöröset vagy feketét árulnak, de amikor ez szembejött, akaratlanul is könnyesre röhögtem magam a szimbolikájától -, valamint egy nagyobb, lapos doboz, amiben hat különleges, frissen készített fánk pihen. Na nem én sütöttem őket, de a város legjobb fánkosától vannak, igazi kézműves darabok.
Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, de aztán meggondolom magam, és leteszem a tasakot az ajtó elé. Amint vigyorogva bekopogok, már iszkolok is a lépcső felé, mint valami kölyök, aki élete legnagyobb csínjét követi el éppen. Talán így is van, és veszettül jólesik.

Miért van az az ostoba, naiv gondolatom, hogy ezt nem lehet elrontani? Hogy nem tudom elképzelni Blue-nak olyan oldalát, ami képes lenne elrettenteni attól, hogy mindent akarjak, ami ő? Biztos vagyok benne, hogy sosem bántana szándékosan, márpedig ez lenne az egyetlen olyan dolog, amivel el tudna ijeszteni.
- Mit számít, hogy szándékosan csinálod, vagy csak ösztönösen? - kérdezek vissza mosolyogva, és egyáltalán nem bánom, ha mostantól direkt áll neki próbálgatni a határaimat.
Ritkán tudom nem komolysággal kezelni azokat a dolgokat, amik a szexszel kapcsolatosak. Pedig eddig szinte mindenből, ami Blue mellett történt velem, könnyű volt viccet csinálni, könnyű volt játékként kezelni, de ez most annyira más. Annyira megfoghatatlan és különleges. Tőle az. Attól, ahogy már-már megszeppen az érintésemtől, amikor megfogom a kezét. Attól, ahogy kihívón megvonja a szemöldökét, miután áthúzom a fején a pulcsit, és igen… attól, hogy engedi a dolgokat az én tempómban történni.
Amikor kimondja a nevem, úgy érzem, mintha soha, senki nem szólított volna még a valódi nevemen ezelőtt. Hogy képes egyetlen rövid szóba, néhány hangba ennyi visszafojtott érzelem szorulni, fogalmam sincs. Egészen beleborzongok a hangjába. Felpillantok azokba a kék szemekbe, amik megint úgy fürkésznek, mintha én lennék a legérdekesebb és a legértékesebb dolog a világon. Képtelen vagyok megszólalni, de szerencsére nem is kell, elég, hogy a kezét a pulóveremhez vezetem. Nem szégyellem a hegeket, amik itt-ott feltűnnek a mellkasomon, a hátamon, a golyó hagyta nyomokat a szárnyaimon… előtte nem. Mert tudom, hogy nem érdeklik, hogy nem a sebeket, nem a múltat látja bennem, hanem engem. Engem lát, úgy, ahogy senki más, ahogy még Joseph sem.
Az arcát figyelem, miközben a tekintete rajtam kalandozik, és minden hitem ellenére elmondhatatlanul megkönnyebbülök, amikor hozzámér, amikor megcsókolja a fülem tövét. Behunyom a szemem, amikor megszólal, és képtelen vagyok nem mosolyogni. Miért, miért jelent ennyit, hogy mit mond, hogy hogyan ér hozzám? Nem akarom, hogy csak beszélgessünk. Sóvárgok az érintése után, akarom, hogy hozzámérjen, és ez valahol ijesztő. Soha nem vágytam még ennyire arra, hogy valaki megérintsen, hogy… elég a nyakamra hintett gyengéd csók, hogy felnyögjek a gondolataimmal összefonódó érzettől.
Csak akkor nyitom ki újra a szemem, amikor  az arcomra simítja a kezét, és magára kéri a tekintetemet. Különös ilyen komolynak látni, de erre most úgy érzem, szükségem is van. Tudni, hogy nem csak azért mondja, hogy végre az ágyába csábítson, hogy nem csak egy éjszakára kellek neki.
~Mindenem a tiéd.~
Akarnám mondani, de nem jön ki hang a torkomon, az ajkaim némán nyílnak el, nem találom a szavakat, hogy elmondjam… így hát csak megmutatom, csak éreztetem. Azzal, ahogy megdöntöm a fejem, hogy elmélyíthessük a csókot, azzal, hogy a nyakán felkúszva a tarkójára simítom az egyik kezemet, és a másikkal a derekánál húzom közelebb magamhoz, hogy a mellkasunk forrón símuljon egymáshoz, hogy a nadrágunk anyagán keresztül is érezze, mit vált ki belőlem a hangja, az érintése, hogy érezze, mennyire kívánom.

Ha tudná, mennyit számít, szándékosan tesz-e valamit az ember, vagy tudtán és akaratán kívül! De hát valószínűleg tudja, csak velem szemben lett elfogult, ami egyaránt tölt el elégedettséggel és aggodalommal. Nem mintha kinézném Calból, hogy olyan piedesztálra emel, amit nem érdemlek meg, de azért mégis remélem, hogy nem teljesen dől be a vonzerőmnek és sikerül objektívnek maradnia velem szemben. Egészen élvezem, hogy néha-néha tükröt tart elém és hajlandó visszaszólni, nem engedi, hogy túl messzire szaladjon velem a ló, amire nagyobb szükségem van, mint gondolná.
És még csak nem is ittam sokat, nem lehet az alkoholra fogni az érzéseket, amik feltámadnak bennem; ezeket az erős, megmagyarázni is nehéz vágyakat, sem a gyengédséget, amit iránta tanúsítok és azt a szinte félszegségnek beillő bizonytalanságot, amitől olyan lassúvá és óvatossá válnak a mozdulataim, mintha Cal porcelánból volna és félnék, hogy eltöröm. Mind én vagyok, mind belőlem jön és mindet ő generálja, ő késztet rá, hogy más akarjak lenni, jobb akarjak lenni és hogy vigyázzak, egyetlen rezdülésemmel se riasszam meg. A gondolataim, az egész világom ijesztő mód beszűkül rá, csak őt hallom, csak őt látom, csak azon töprengek, hol és hogyan érintsem meg és listát írok fejben, milyen pontokat akarok feltétlenül megkóstolni, bejárni a testén. Neem, ennek semmi köze a megszállottsághoz!
Na jó, talán egy egészen kicsit.
Tényleg kimondtam? Nem látom rajta, hogy ellenére lenne a megvillanó birtoklási vágy, mégis meglep, hogy ennyire készségesen csókol vissza és húz magához és ó, egek, ő is vágyik rám! Kicsit jobban feszítem a csípőm az övének, hadd érezze, mennyire felvillanyoz a rajta tett felfedezés, meg hát hogy a nadrág durva anyagán át is ismerkedjen azzal, mi minden vár majd rá (neem felvágás, egyáltalán nem!), és közben finoman ráhelyezem a testsúlyom, törzsemmel megdöntöm hátrafelé. Szeretném végigfektetni az ágyon úgy, hogy alám szoruljon. Csak egy egészen kevés teret hagyok magunk közt, hogy ne nehezedjek rá teljes súlyommal a szárnyaira, inkább megtámaszkodom a feje mellett, ügyelve rá, a csókot egy percre se törjem meg. Lent is támaszt keresek, térdemet feljebb húzom az övéi között, combommal az ölére nehezedek. Ha ingerlőn végigszántanék rajta közben, az csakis a véletlen műve, épp olyan kajánul csókolom tovább, mint eddig. Szabad kezem ellenben már az oldalán zongorázik végig, puha ismerkedéssel érintem a bőrét, míg el nem érem a nadrágja derekát. Célzón beleakasztom két ujjam, jelezve, most vegyen tőle könnyes búcsút, mert nem sokáig fogja már élvezni magán.
- Elfelejtettem! - szakadok el tőle hirtelen, levegő után kapva. - A bilincs... - Egyetlen szívdobbanásig sikerül még megőriznem riadt ábrázatomat, utána egyből elvigyorodom. Heccelős csókot harapok a szájáról, aztán az arcéléről, a nyakáról, és végre semmi sem akadályoz meg benne, hogy lejjebb menjek a kulcscsontja vonalát követve.

Egészen biztos vagyok benne, hogy elfogult vagyok Blue-val. Az, hogy mennyire sikerül objektívnek maradnom vele szemben? Valószínűleg semennyire. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy időnként igenis belenyomjam a jóvágású orrát abba a bizonyos tükörbe, mert hát… muszáj. Létszükséglet. Pont annyira, amennyire az, hogy megcsókolhassam, hogy megérinthessem, és hogy ő megérintsen. Olyan finoman, mintha tényleg attól félne, hogy egy rossz mozdulattal kárt tesz bennem. Gombócot gyűr a torkomba a gondolat, a törődése, a szavai pedig csak rátesznek egy lapáttal. Nem csoda, ha egy hang sem jön ki a gombóc mellett.
Meg is riaszthatna az, ahogy kifejezi, hogy kellek neki, mégsem jut eszembe, hogy többnek halljam mindezt, mint valami biztonságot nyújtó menedéknek. Egyelőre nem tett semmit, amivel erre rácáfolhatna, én pedig bízni akarok benne.
Kéjesen sóhajtok fel, amikor felbátorodva a mozdulataimon az ágyékomnak feszíti az övét, és hagyom, hogy az ágyra döntsön. Egy pillanatra feszülnek csak meg az ujjaim a vállán és a tarkóján, de elég a csókból elszakadva felpillantanom azokba a kék szemekbe, és eltűnik belőlem a feszültség. Annyi gyengédség van a tekintetében és a mozdulataiban, hogy ha akarna sem tudna előcsalni semmi olyan érzetet, aminek most nincs itt a helye. Boldogan merülök hát el újra a csókok tengerében, ahonnan legszívesebben annyi időre sem bukkannék fel, hogy rendesen levegőhöz jussak. Még a súlya is jóleső most, ahogy egymásnak szorítja a testünket. Mindkét kezemmel a mellkasán végigsimítva az oldalán át a háta izmait állok neki felfedezni, miközben ösztönösen húzom fel kissé a combjaimat, hogy kényelmesen közéjük férkőzhessen, de amikor kihasználva az alkalmat, ingerlőn a vágytól feszülő ölemnek simítja a combját, ívbe feszül a hátam, mintha csak minél közelebb akarnék kerülni hozzá. Kéjesen nyögök az ajkai közé, ujjbegyeimmel a háta bőrébe vájva. Viszonzásképpen a lábaimat a dereka köré kulcsolom, és úgy húzom magamra.
Ahogy Blue keze végigsimít az oldalamon, és két ujját a nadrágom derekába akasztja, megborzongok. Cseppet sem lesz könnyes az a búcsú attól a bosszantóan soknak érzett ruhától, ami még rajtam maradt. El is engedem a lábaimmal, de amikor levegő után kapva elszakad a csókból, zihálva nézek fel rá. Kicsit lassan ér el hozzám annak a kevés szónak az értelme is… elfelejtette? Mire azonban elkezdhetnék gondolkodni rajta, hogy mit is, már folytatja, én pedig… hiába kuncogok fel, van valami hirtelen jött feszültség a tagjaimban, a hangomban. Ezzel nem vicceltem, még ha igyekszem is legtöbbször poént csinálni a dologból Blue mellett.
Mikor végül Blue - az után a végtelennek tűnő szívdobbanás után - hajlandó elvigyorodva továbblendülni, felszakad belőlem az eddig bent tartott lélegzet, és érezhetően megkönnyebbülten adom meg magam a csókjainak, amikkel az arcomat, a nyakamat, a mellkasomat kényezteti. Fogalmam sincs, egyáltalán észrevette-e a dolgot, de kicsit örülök, hogy nem kellett belerondítanom a hangulatba azzal, hogy kifejtsem, a bilincsekkel valóban nagyon rossz kapcsolatban állok. Még akkor is, ha egy futó pillanatra elgondolkodom, hogy vajon neki engedném-e? Most még biztosan nem, de idővel…
Addig azonban ott vannak a csókjai, a pajkos mosolya, az érintései gyengéd szenvedélye, a teste forrósága, a szárnyai izgatott rebbenése, amit anélkül élvezhetek ki, hogy egy pillanatra is mást éreznék mint vágyakozást, és boldogságot.
Egyik kezem az oldalát, majd a vállát simítja, míg a másik a tarkójára kúszik, és élvezem, ahogy a hosszú szálak csiklandozzák az ujjaimat, mielőtt incselkedve beléjük markolnék. Nem akarom siettetni, egy részem mégis kétségbeejtően lassúnak találja most a felfedezés tempóját, és amolyan “ejj, ráérünk arra még” módon szabadítana már meg engem és Blue-t is attól a nadrágtól. Felfedezősdit játszani ráérünk később is, amikor már összebújva pihegünk egymás karjaiban, és nincs más dolgunk, mint kitapintani azokat az érzékeny kis pontokat a másik testén, amik borzongást csalnak a gerincére. Életemben talán először nem ijeszt meg az “első szex” gondolata, mert olyan, mintha Blue-t mindig is ismertem volna. Tudom, hogy vigyáz rám, én pedig úgy érzem, egész életemben erre a pillanatra vágytam, arra, hogy vele legyek. Még ha nem is volt neve, vagy arca még ennek a vágynak, mostmár egyértelműen tudom, hogy Blue-nak hívják.

Pillanatok alatt intenzívvé válik minden, a játék átcsap komolyságba, az évődés meg valami egészen mélybe. A derekam köré fonódó lábai szoros béklyóba zárnak, élcelődő mosolyom karcsúsodik, átveszi a helyét valami átható és egészen magasztaló. Talán, de csak talán olyan romantikus maszlagok futnak át a fejemen, hogy életem végéig el tudnám viselni ezt a közelséget, meg hogy még soha senkinek a jelenléte, az érintése nem hatott rám ennyire, és hogy van Calebben valami, amitől annyira különlegesnek érződik ez az egész, mintha most csinálnám először - de nyilván sosem ismerném el belső nyáladzásomat iránta, habár attól tartok, megváltozott arcvonásaim így is kéretlenül sokat elárulnak belőlük. Szárnyaim izgatottan rezegnek, egy pillanatra fel kell markolnom magunk alatt a lepedőt, mielőtt úgy döntenének, felreptetnek a plafonig nagy izgalmamban. Szinte már fizikai fájdalmat okoz, mikor elenged, pedig abban igaza van, hogy máskülönben nehezen tudnám megszabadítani a gyűlöltnek és kéretlennek nyilvánított nadrágjától. És ha nekem mégis menne? Elég profi vagyok, már nem azért.
Messzire azért nem hagyom húzódni, nem is igazán tudna hova, de hát érvényesíteni kell magamban ezt a fajta birtoklási lázat - tudatosítani még nem sikerül, épp olyan természetesnek tűnik az iránta tanúsított ragaszkodásom, mint ahogy elkezdem bejárni a számmal a mellkasát, holott ma reggelig határozottan azon az állásponton voltam, hogy nem vagyunk többek régi barátoknál, negyed órával ezelőttig pedig mintha bőszen azt hangoztattam volna, hogy beszélgetésnél több nem fog történni köztünk. Most már elképzelni nem tudom, hogy bírtuk ki hosszú hetekig anélkül, hogy valamelyikünk ágyában - vagy akár az utca közepén - egymásnak estünk volna. Azt a kérdést fel sem kell tenni, ezek után hogy fogjuk bírni, mert nyilvánvalóan sehogy.
Kérdőn felpillantok rá a befeszülését érezve, de mivel nem látok semmi különösebbet az arcán és nem is állít meg, betudom pillanatnyinak a dolgot. Általában igencsak elnyomott, belső hangom óvatosságra és még lassabb, gyengédebb tempóra int, de őszintén szólva ha ennél lassabban haladnék, már visszafelé öltöztetnénk egymást, ráadásul az a hév, amivel a hajamba túr, nem arra utal, hogy gyorsnak ítélné az ismerkedésem. Nem hiszem, hogy vissza tudnám magam fogni, már ami a nadrágja levételének sebességét illeti. Úgyhogy adok öt másodperc néma csendet a belső hangomnak, aztán feleannyi idő alatt megbontom Cal nadrágját. Csak azért nem tépem le róla egyből, mert épp az egyik mellbimbója körül körzök a nyelvemmel és ki akarom várni, milyen reakciót kapok arra, mikor az ajkaim közé szívom. Kipróbálom a másik oldalon is, egyenlő bánásmód, meg minden, bár ott már a fogaimmal is finoman végigkarcolom, aztán belekóstolok a köldöke feletti kockák egyikébe, csak utána egyenesedem és térdelek fel annyira, hogy látótávolságon belül kerüljön a nadrágja. A combjai alá nyúlva lejjebb húzom kicsit az alfelét, onnantól meg csak kérlelő simogatás, kitartó gyűrés és türelmetlen ráncigálás, mire mind a két lábát sikerül kiszabadítanom a nadrágból, ami aztán íveset repül hátra és a hangokból ítélve fenn is akad valamin. Nem fordítok rá nagyobb figyelmet, leköt, hogy megbontsam a saját nadrágomat és visszahajoljak hozzá abban a reményben, belefojthatom a vigyorgásomat egy édes csókba. Kezem képtelen ennél tovább időzni tőle távol, ezért ott hagyom a lehúzott sliccem és a hanyagul a derekamon lógó anyagot, hogy két tenyeremmel beboríthassam kiugró csípőcsontját, hüvelykujjam pedig az alsónadrágja vonalát cirógatja végig égetően közel.
Forróság zúg végig a gerincem mentén és ezen a ponton már a nadrágom élhetetlenül szűkké válik, úgyhogy ha Cal nem ragaszkodik hozzá, hogy ő szedje le rólam, hanyagul legyűröm magamról és addig taposom szegényt, míg le nem borul az ágy mellé.
- Nem akarok folyton közbeszólni, de... - szakítom meg a csókunkat, levegőért kapva. Nagy vallomásra készülök, viszont ahogy lepillantok rá, elfelejtem, mit akartam mondani. A homlokától a térdéig végigszkenneli őt a pillantásom és egyszerűen összeomlik tőle a rendszer a fejemben. Egészen kiszárad a torkom, nyelnem kell, de azzal sem sikerül sokat menteni rajta.
- Basszus... - Az orrom alatt dünnyögöm csak, elvetve a további verbális kommunikáció minden lehetőségét, és hacsak nincsenek más tervei, én bizony elkezdek lefelé süllyedni rajta, pont ott véve fel az elejtett csókok fonalát, ahol nemrég abbahagytam. Nyelvemmel ezúttal a köldökét rajzolom körbe, onnan indulok meg lefelé, elmondhatatlanul élvezve minden pillanatot.

Van valami Blue tekintetében, amikor rám néz, amitől azok a bizonyos mesebeli pillangók táncba kezdenek a gyomromban, és amitől úgy érzem, menten elégek itt helyben. Fogalmam sincs, hogy tud így nézni rám, de legszívesebben kötelezővé tenném, hogy napi szinten gyakorolja, nehogy véletlenül elfelejtse, hogyan kell csinálni. Az arcáról azonban néhány pillanatig az izgatottan rebbenő szárnyai vonzzák magukra a figyelmem. Olyan gyönyörűek! Szinte viszketnek az ujjaim, hogy érintsem meg őket, de nem kúsznak feljebb a kezeim a hátáról. Még nem. Meg hát… fogalmam sincs, engedné-e. Nem mintha ne tudnék kérdezni, de egyelőre bőven van más, ami lefoglal, és hamar eltereli a figyelmemet.
Például az, hogy elengedjem Bluet - készen arra, hogy bármikor utána ugorjak, ha szökni akarna -, és lehámozhassa végre rólam a nadrágot. Persze ha tudnám, hogy közben milyen alattomos kínzásra készül a szájával… áh, kit akarok átverni? Nem véletlenül szorulnak meg az ujjaim a hajában, és szívom be élesen a levegőt, miközben beleborzongok, ahogy a mellbimbóimmal játszadozik. Vágytól ködös pillantással figyelem, hogy térdel fel, és kiélvezem a látványt, miközben emelem a csípőmet, segítek én is, amennyire tudok, hogy mielőbb megszabadulhassak a nadrágomtól, és nem tud érdekelni, végül merre landol.
Egyáltalán nem tiltakozom, hogy a vigyorát egy újabb csókba fojtsuk, még ha a lehunyt szemhéjaim mögött rögzült is a felettem térdelő, lehúzott sliccű Blue képe. Jóságos ég, be kellene tiltani, hogy valaki ilyen jól nézzen ki! Pláne ekkora egoval. De hát ezt is legalább annyira szeretem benne, mint a sajátos humorát és a sokszor csak nyomokban felfedezhető empátiáját. Nem is kell sok, hogy a kezeim véletlenül épp a nadrágja felé tévedjenek, miközben a tenyerei forrón símulnak a csípőmre, hüvelykujja pedig a hasamat cirógatja a boxerem dereka felett. Nem ragaszkodom hozzá, hogy minden áron én szabadítsam meg a nadrágjától, de amennyire ebben a helyzetben tudok, igyekszem közreműködni. Amikor már valamennyire leszenvedte, a lábamat akasztom be a nadrág derekába, és úgy segítek neki lejjebb tolni, hogy végül kibújhasson belőle. Nem egyszerű közben rendületlenül csókolni, de minden tőlem telhetőt megteszek a szent cél érdekében, hogy minél kevesebb időt kelljen eltöltenünk egymás ajkai nélkül.
Frusztráltan nyögök fel, amikor Blue mégis elhúzódik, és persze, hogy megint járatja a száját, amikor annyi hasznosabb dologra használhatná, de mielőtt esélyem lenne bármivel megakasztani, úgy tűnik, kivételesen elég a látvány is. Az én látványom. Még mindig annyira hihetetlenül álomszerűnek tűnik az egész, de kivételesen vagyok annyira önző és botor, hogy ne akarjak semmi mással gondolni, mint az itt és mosttal. Minden mással ráérünk akkor foglalkozni, ha tényleg aktuális lesz.
Valamiért egyre szélesebbre húzódik a mosolyom, miközben Blue-t figyelem, ahogy végigpillant rajtam. Nem mondom, hogy nem érzem egy hangyányit zavarban magam, de az a néma csodálat, amit az arcán látok, könnyedén túllendít a zavar okozta bizonytalanságon. Az eldünnyögött kötőszónál már vigyorgok, és eszemben sincs megállítani, ahogy újra lefelé veszi az útját, végre tényleg arra használva az ajkait, a nyelvét, amiben mindketten a legtöbb örömünket lelhetjük jelen pillanatban. Én legalábbis egészen biztosan. Nem mintha nem élvezném pontosan ugyanennyire, ha fordított helyzetben lennénk, de hát… türelem, Cal, türelem. Egyelőre csak annyit tehetek, hogy pofátlan módon a fejem alá gyűröm az egyik elcsaklizott párnáját, hogy kényelmesebb rálátásom nyíljon az előttem kibontakozó jelenetre. Az egyetlen problémám, hogy nem tudok mit kezdeni a kezeimmel. Persze az egyik még mindig Blue haját cirógatom, de a másikkal kénytelen vagyok a takarót megtalálni magam mellett, hogy legyen mibe kapaszkodni, miközben várom, hogy Blue végre ott is megérintsen, ahol a leginkább vágyom rá. Jó ég, már a gondolatra is forrónak érzem a bőrömet, és megrándulok az alsónadrágban, hogy milyen lehet, ha a szájába vesz, ha azok a pajkosan mosolygó ajkak maguk közé fogadnak… Nem realizálom a torkomat elhagyó halk, nyüsszenésszerű hangot, amikor Blue érintése nyomán akár csak egy centivel is lejjebb csusszan a bőrömön  a boxer puha anyaga. Sosem voltam türelmetlen, ha szexről volt szó, idegen számomra a csapból is folyó, vad szenvedély, amivel mások képesek hozzáállni, most mégis úgy érzem, hogy többre és többre van szükségem Blue-ból, lehetőleg már tegnapelőtt.
- Kérlek, Blue…! - egyszerre könyörgés és sürgetés süt a hangomból és a tekintetemből is, miközben felemelem a fejem - hiába a párna most -, és a combjaimat enyhén feljebb húzva tárom még jobban szét, a talpaimat Blue combjaira simítva.

Közös erőfeszítéssel sikerül megszabadítani a nadrágomtól. Ha nem kötne le ennyire a vetkőzés, biztosan kommentálnám a csapatmunkánk hatékonyságát, de így csak elkönyvelem magamban, mint hasznos tudást a későbbiekre nézve, és inkább azzal foglalkozom, hogy... Hát, Calebbel. Úgy mindennel, ami ő maga, és ehhez próbálom az összes érzékemet bevonni. Nem elégszem meg azzal, hogy csak közelről nézzem: érinteni és ízlelni akarom, olyan közel bújni, hogy az illata kitöltsön mindent és a fülemben ne doboljon más, csak az ő ritmusa. Utóbbihoz vagy nem elég éles a hallásom, vagy csak az én ketyegőm dübörög túl hangosan, elnyomva minden más zajt. Nehezen bírnám lassabb tempóra, az izgatott ketyere vadul püföli a dobhártyámat és egészen úgy érzem, valamiféle közös ritmust ver. Nem teljesen az enyém már.
Belefojtok alhasa feszes bőrébe egy szusszanásnyi nevetést, ahogy megérzem a rándulást az államnál. Habár - eddig még - nem szerepelt a terveim közt, hogy szándékosan húzzam, mégis úgy látom, türelmetlen már, és ez tetszik. Sosem mondták még, hogy szadista lennék az ágyban, Calt viszont tény és való, hogy szívesen kitenném az édesebb fajta gyötrelemnek, kezdve azzal, hogy akkor elidőzök a csípőcsontjától lefutó V csúcsánál az ajkaimmal, épp csak annyira gördítve lejjebb az alsónadrágot, hogy rendesen hozzáférjek. Az a halk nyüsszenés rögtön fölfelé vonzza a tekintetem, és bár teljes figyelmemet leköti a lenti művelet, egy pillanatra fájdalmasan realizálódik bennem saját vágyam, az alsónadrág kellemetlen feszülése és az a türelmetlen bizsergés a gerincem mentén, mely arra buzdít, hagyjam a játszadozást.
- Micsodát? - Ártatlanul felemelem a fejem, hogy rá tudjak somolyogni, de közben készségesen megragadom kétoldalt az alsóját és megrántom lefelé. Valaki biztos ellen tud állni ilyesfajta kérlelésnek, az én akaraterőm viszont Cal egyetlen pillantásától cseppfolyóssá vált. Még ha lenne rá indíttatásom, akkor sem tudnám tovább váratni. Elegánsnak nem nevezhető mozdulattal gördítem végig az alsót a lábain, hogy aztán a lábfejéről leakasztva elhajítsam valamerre, és a térdén megtámaszkodva fölé tornázom magam. Épp csak egy röpke csókra ereszkedem le hozzá, aztán már süllyedek is vissza a combjai közé, csak hát nem bírtam ki, hogy legalább egy kis útravalót ne csenjek magamnak...
Nem marad türelmem tovább játszani, ajkaim forrón kebelezik be, nyelvem nedves köröket jár rajta, hol hosszában, hol liftezve, hol ingerlőn a hegyén, hol mélyre szívva, annyira, hogy csak egy tenyérnyi maradjon belőle szabadon, amire rámarkolhatok, ahova aztán a szám is lekalandozik utána, hogy csókokat szívjon a tövéről és minden egyes centiméterét felfedezhessem magamnak. Gyorsan tűnő, fakó csíkokat karcolok a combja belső ívére, ujjaim fehér sávokat festenek rá, felkúsznak a hasfalán, visszazongoráznak az oldalán; emelkedik és süllyed minden mozdulatom, és a végén már csak szívom és szorítom, minél keményebben lüktet, annál intenzívebben, hogy aztán a csillagok alól rántsam vissza, mielőtt túlhevülne.
Pajkos csókkal búcsúzom és hálát adok az ágyam szexbarát kialakításának, mert elég kicsit oldalra nyújtóznom a fiókért, amiben különösebb keresgélés nélkül, első beletúrásra megtalálom, amit keresek. Kattan egyet a tubus kupakja, majd még egyet, mielőtt az ujjamra csorgatott hűvössel a félgömbjei közé kéredzkednék ügyesen, céltudatosan és legfőképpen türelmesen, igyekezvén reagálni minden egyes rezdülésére. Ha gyors, lassítok, ha lassú, gyorsítok. Úgy érzem, ez fontos, és mert nem szeretném itt elrontani. Az egy, majd idővel kettőre bővülő ujjak fürge játéka nem igényel tőlem további aszisztálást, úgyhogy már fent járok nála, és igaz, hogy kóstoltam, de képtelen vagyok megállni, hogy ne csókoljam végig újra a mellkasát fölfelé menet, ne lopjak ízmintákat, ne keressem azokat a pontokat, melyeket megszívva édes hangot csalhatok ki belőle. Szabad kezemmel a térdén támaszkodom, az utolsó csókot pedig a fülé tövére lehelem, mielőtt arcom az övéhez fúrnám, macskásan bújva hozzá, teljes ellentétben azzal, odalent milyen szemérmetlenül ostromlom, egyetlen édes pontot keresve és gyötörve.

Egészen szokatlan, hogy Blue-nak nem jár egyfolytában a szája. Úgy tűnik, vannak helyzetek, amik képesek elterelni a figyelmét a beszédről, és kifejezetten elégedett vagyok magammal, hogy jelenleg az én jelenlétem teszi ezt vele. Egyszerűen imádom, ahogy rám néz, ahogy megérint, és azt is, ahogy a testem reagál a közelségére.
A szusszanása csiklandozza a bőrömet, és vele kuncogok valami boldog delíriumban, amibe úgy vegyül a sóvárgás, ahogy a tintacsepp oszlik el a vízben. Annyira különös az egész, annyira más, mint eddig bárkivel. Már a puszta tudattól is forróság önt el, hogy Blue az, aki itt van velem. Vágyom rá, és nem csak a testére. Arra a pillantásra vágyom, amivel engem figyel, arra az odaadásra, amivel hozzám ér, arra az óvatos figyelemre, amivel minden rezdülésemre reagál. Például arra a halk nyüsszenésre.
- Téged... - felelem valami különös komolysággal. Kérem is és akarom is. További szavak helyett azonban csak engedelmesen emelem meg a csípőmet, és megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végre Blue lecibálja rólam az alsómat.
Mohón kapok az ajkai után, és legszívesebben megint csak csókolnám, miközben egymáshoz símul a testünk, de hamar rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem bánom, ha valami egészen mást művel a szájával. Nem csoda, hogy türelmetlen vagyok, úgy érzem, mintha valami egészen új dolgot fedeznék fel, ami minden újabb pillanattal, minden újabb érintéssel egyre inkább függőségbe taszít. Akár ijesztő is lehetne, de most egyetlen kósza agysejtem sem ér rá azon agyalni, hogy mi lesz, ha… Egyszerűen csak elveszek az érzékek birodalmában, amibe Blue olyan gyakorlottan ránt magával, hogy az első néhány mozdulata után azt sem tudom, merre van a fel, és merre a le, és ezen már az sem segít, hogy két kézzel markolom magam mellett a takarót. Hiába szeretném nézni, ahogy Blue belemerül a kényeztetésembe, egyszerűen képtelen vagyok nyitva tartani a szemem. A fejem hátrabillen, az idő pedig elveszik a szégyentelen nyögéseim és sóhajaim tengerében, amiket a rajtam kalandozó kezei, és a szája játékos forrósága csal elő belőlem. Szégyen vagy sem, nem kell sok, hogy elérjem a határt, de Blue könyörtelenül ránt vissza, én pedig szinte nyüszítek a kielégületlenség pillanatnyi frusztráltságától. Egyszerre gyűlölöm és imádom, amit művel, és szerencséje, hogy nem hagy sokáig parlagon heverni. Nem mintha a síkosítótól hűvös ujjai nem ütköznének néhány pillanatnyi ellenállásba, amíg sikerül annyira ellazulnom, hogy az izmaim lassan utat engedjenek a gyakorlott, de türelmes mozdulatoknak. Valószínűleg az is segít, hogy ismét csókolhatom Bluet, az ajkai közé nyögve minden kéjt és vágyat, ami a testemet ostromolja. Olyan, mintha az egész testem egyetlen hangszer lenne, amit Blue kezeire alkottak, amit az ő érintéseire hangoltak. A kezeim végre ismét az oldalát, a hátát simítják, és megpróbálok lejjebb is kalandozni, hogy legalább részben viszonozhassam a kényeztetést. Először csak az alsónadrág puha anyagán keresztül simítok végig rajta, majd pimasz módon bújtatom be alá is az ujjaimat, hogy a kezembe foghassam. Vajon milyen íze lenne? Milyen lenne a forró keménysége súlya a nyelvemen? Képes lennék vajon én is buja sóhajokra, nyögésekre bírni, eljuttatni odáig, ahonnan már nincs visszatáncolás? Már a gondolatra is elönti a testemet a forróság, és egy pillanatra fájdalmas intenzitással rándulnak össze az izmaim Blue ujjai körül. Mégis, a belső forróság mellett akkorát dobban a szívem, amikor az arcomhoz simítja az arcát, hogy biztos vagyok benne, hogy ő is érezte, ő is hallotta. Jobb kezemmel a tarkójára fogok, és a fülébe suttogom azt a két szót, amit sosem hittem, hogy együtt ki fogok ejteni a számon.
- Akarlak, Blue - soha nem voltam ilyen biztos semmiben, és ez az érzés legalább olyan boldogsággal tölt el, mint a Blue mozdulataiban rejlő ígéret. Hallhatja a hangomon, hogy mosolygok, és érezheti, hogy készen állok rá. Arra, hogy neki adjam magam. Kissé elhúzódom, zihálva tekintek fel rá, úgy pillantva abba a valószínűtlenül kék szempárba, mintha az élet értelmét látnám benne. Nagyon, nagyon hosszú ideje először valóban így van talán, értelmet nyert annyi, de annyi minden, ami eddig csak végtelen káoszként dúlt bennem.

Engem. Megszoktam, hogy mások mindig akarnak tőlem valamit, ez már igazán nem tölt el újdonsággal, sem nehezteléssel, hiszen így működik a világ - legalábbis eddig azt hittem. Caleb az első, aki nem tőlem akar valamit, hanem engem kér, feltételezhetően az egész lényemet, minden hülyeségemmel együtt, mert hát hogy tudná őket lefejteni rólam?, és ez egy pillanatra nagyon mélyen és nagyon kellemes helyre fúródik a mellkasomban és nagyon, nagyon fűtött pillantást vált ki belőlem. Mások fátyolosnak neveznék, de remélem, a szerelmeskedés hevében neki ez nem tűnik fel.
Az életem szinte semmilyen területén nem jellemző rám a bizonytalanság, és most sem nevezném annak azt a fajta óvatosságot, mellyel vele bánok. Ha hangszer, akkor mintha értékes, antik darab lenne; először különös odafigyeléssel pengetem a húrjait, aztán bátorodom csak fel annyira, hogy a határait feszegessem. Túl sok forog kockán vele és kettőnkkel kapcsolatban, és ezt tényleg nagyon, nagyon nem akarom elrontani. Így amint ellenállást észlelek, lassítok, és csak akkor fokozom a tempót, amint a hangja arra buzdít. Kedvem szerint hangolom, olvasok a rezdüléseiből, de sosem hagyom, hogy az önhittség teljesen elborítson. Soha nem képzeltem volna, hogy ennyi önuralommal rendelkezem, de hát úgy tűnik, ezt is ő hozza elő belőlem, és a legkevésbé sem bánom.
Ezt az összeszedettséget az érintése töri fel picit. A közvetett találkát még úgy-ahogy férfiasan viselem, ám ahogy a keze eltűnik az alsóm alatt, gyáva módon kiesnek az ujjaim egy pillanatra a ritmusból. Meg kell fékeznem a torkomba felszökő szívemet, mielőtt világgá trombitálná minden titkomat, miközben a bensőmet emésztő, eszméletlen forróság mind Cal markába összpontosul. Ha már a keze ilyen jól esik, milyen lenne vajon, ha.... Oh, kösz, Blue! A képnek köszönhetően fájdalmasan rándulok egyet a markában, az egyre intenzívebb lüktetés felveszi a mellkasomban dübörgő ketyere ritmusát és be kell harapnom az alsó ajkam, aztán bosszúból Calebét is, mert végeredményben az ő hibája, hogy ennyire nem bírok magammal. Pofátlanul közéjük sóhajtom, már csak ezzel is mennyire megbolondít, kicsit azt remélve, visszaél az információval.
Szerencséje, hogy olyan édes szavakat suttog a fülembe, máskülönben nem biztos, hogy képes lettem volna tovább várni.
- Hála az égnek. Innen már ciki lett volna felöltözni és taxit hívni - somolygok bele a nyakába, mielőtt puha csókot lehelnék a füle tövére, hogy oda súgjam a rendes válaszom, egy oktávval mélyebben az indokoltnál:
- A tiéd vagyok.. - Mégis el kell húzódnom tőle, míg az ujjaim visszavonulót fújnak és az alsónadrágot is legyűröm magamról annyira, hogy ne legyen útban. Az óvszert már előkészítettem, nyilván a fogammal tépem fel, mert mindenhol azt hallani, hogy így nem szabad, de a kacsintás, amit közben Calnak megejtek, mintha azt üzenné: nyugi, nem foglak teherbe ejteni. Nagyon is ragadozó mosolyom az ellenkezőjét üzeni.
- Epres. - kommentálom, mert tudom, hogy enélkül az információ nélkül meghalna, aztán visszasüllyedek hozzá. A térde alá nyúlva kérek több helyet, hagyom, hogy az ölünk egymáson súrlódjon, miközben apró, édes csókokat szakítok az ajkairól, ingerlőn és édesgetőn
- Bízol bennem? - Néhány szívdobbanásra elűzöm a játékosságot, hogy egészen komolyan felpillanthassak rá. Muszáj tudnom, hogy nincsenek kétségei és nem erőltetek rá semmit, és azt is, hogy rólam sem feltételez olyat, ami... Ahh, túlgondolom, igaz? De akkor is tudnom kell, és csak a válasza után fogom magam eligazítani és egy következő csók után kezdem el előre tolni a csípőm. Egyenletes, állandó nyomás alatt tartva, önuralmam utolsó erejével hatolok be, hogy aztán nem sokkal később a szegycsontján puffanjon a homlokom, kipirult arcom a mellkasába temetve, mert olyan heves impulzusok árasztanak el, basszameg, nem bírok velük... Hogy lehet valami, amit százezerszer csináltam, ennyire újszerű, intenzív és különleges? Tudni akarom a választ, úgyhogy egészen ütközésig tolom magam, fel a szívéig, és onnan állok rá közös ritmusunk első dallamaira.

Bármilyen romantikus túlzásnak tűnik is, nem akarok semmit lefejteni Blue-ról - nyilván a ruháin kívül. Minden hülyeségével együtt kell nekem, akarom, szükségem van rá, jobban, mint a levegőre. Mellette szinte az első pillanattól fogva úgy érzem, hogy újra igazán élek. Az az energia, ami körüllengi, ami belőle sugárzik, fertőzőn terjed át rám, belém, és olyan dolgokat hoz elő belőlem, amiknek a létezéséről nem is tudtam, vagy éppen rég elfelejtettem. Mindez azonban nem csak rólam szól, nem csak arról, ahogy én érzem magam mellette. Boldognak akarom látni őt is, hallani a nevetését, rájönni, mi mindent rejteget még a világ elől a macsó álarc mögött. Például azt a tekintetet, ami olyan gyönyörűen mesél a benne dúló érzelmekről, ahogy egyetlen szava sem lenne képes, hiába nagydumás… vagy talán pont azért. Remélem, nem nagy kérés az égiektől, hogy egész hátralevő életemben legyenek pillanatok, amikor így néz rám.
Nem igazán jut időm elgondolkodni azon, hogy nem gondoltam volna Blue-ról, hogy tud ennyire türelmes lenni. Talán mert velem szinte mindig így viselkedett, valami megfoghatatlan óvatossággal, mintha félne, hogy összetör, vagy elijeszt, és valahol talán jogos is ez a tartás. Túl sok mindent cibált a felszínre a jelenléte az életemben, és igen, valahol tartottam tőle, hogy ez az egész… nem őszinte. Hogy ő is csak olyan, mint a hozzá hasonló pasik, akik túl jól tudják, hogy mit akarnak, aztán ha megkapták, ha ráduntak, kilépnek az ajtón. Még most sem lehetek teljesen biztos benne, hogy Blue nem olyan, hogy nem fog holnap reggel, vagy a jövő héten a kihűlt ágy és az üres lakás fogadni, hogy találkoznia se kelljen velem, amíg lelépek… de mi másért éri meg kockáztatni, ha nem ezért? Ha nem azért a tekintetért, azokért az érintésekért, azért a mosolyért, ha nem Érte. Ha nem azért, ami köztünk van, bármi legyen is ez.
Csoda, hogy azok után, ahogy a szája, az ujjai kényeztetnek, én is viszonozni akarom valahogy az odaadását? Érinteni akarom, érezni, hogy azok az érintések mit váltanak ki belőle, tudni, mit szeret, mire akad el a lélegzete, mitől nyög a számba, és úgy tűnik, egészen jól indítottam. Érzem, ahogy kőkemény forrósága megrándul az ujjaim között, és amikor mohón az ajkamba harap, a csókunkba sóhajt, lejjebb csúsztatom a kezemet, és a markomba fogom a heréit, óvatosan nyomva közéjük az egyik ujjam begyét, miközben kimondom azt a két szót.
Felkuncogok halkan a válaszára, és már a nyelvemen lenne a replika, amikor folytatja. A hangjába, a szavai értelmébe beleremeg az egész lényem. Nem csak a testem, de a lelkem is reszket a vágytól, hogy ha soha többet nem is mond igazat az életben, most az egyszer ne hazudjon. Lehetséges lenne, hogy ilyen borzasztóan egyszerű legyen? Tudom, tudom, hogy Blue-val sok minden nem egyszerű, de ha van két tündér a világon, akik ennyire egy dologra vágynak, a többi már nem lehet akadály, mert ketten meg tudjuk ugrani. Mit megugrani, átrepülni! Blue-val mintha én is újra képesnek érezném magam rá. Képtelen vagyok bármit mondani, a torkomba gyűlt gombóc megakadályoz benne, és ez akkor is csak nagyon lassan változik, amikor Blue elhúzódik tőlem néhány pillanatra. Mégis, amikor feltépi az óvszeres tasakot, és közben azzal a sokat ígérő mosollyal rámkacsint, sikerül átlendítenie az iménti törékeny pillanaton.
Hirtelen felülök, és ha nem elég gyors, elcsenem tőle az óvszert, elég egyértelművé téve, hogy én akarom felhúzni rá.
- A kedvencem - suttogom a mellkasára csókolva, és felpillantok rá, miközben az ujjaim kissé gyakorlatlan mozdulattal felügyeskedik rá az epres csodát, de soha nem lehet egészen biztos benne, hogy az eperről, a férfiasságáról, a mellizmairól, vagy éppen róla beszélek.
Végül elégedetten dőlök vissza a párnára, készségesen húzva fel a lábaimat, hogy teret hagyjak Blue-nak, majd felpillantok abba a komolyan csillogó, kék szempárba a cseppet sem játékos kérdést hallva. Mindenféle hezitálás nélkül bólintok rá.
- Bízom benned - egyszerűen muszáj megismételnem, úgy érzem, tudnia kell, hogy azért vagyok itt, mert akarom, mert ezt akarom… őt akarom.
Jóleső izgatottsággal várom az ismerős érzést, a pillanatnyi kellemetlenséget, amíg a testem alkalmazkodik a helyzethez, amíg befogadom, de mindez valahogy elhomályosul amellett, hogy mennyi más tombol bennem Bluet figyelve. Az az összeszedettség, amivel a magáévá tesz, az a türelem, amivel rám figyel… aztán felvenetek, amikor a homloka a szegycsontomnál puffan. Nem akarom kinevetni, távol álljon tőlem, az egész csak valami eufórikus állapothoz hasonlít inkább, és képtelen vagyok visszafogni a felbuggyanó boldogságot, amitől megrázkódik a mellkasom Blue hozzá símuló, forró arca alatt. Beletúrok a hajába, és a nyelvemre kéretzkedő pimaszság elhal a nevetésembe keveredő sóhajban, amikor tövig merül bennem. Összekulcsolom az egyik kezünk ujjait, míg a másik kezemmel csókra húzom. Az egész testemmel részt akarok venni a táncunkban, és ez alól az ajkaim sem kivételek. A csípője köré kulcsolom a lábaimat, és ösztönösen felveszem a ritmust, amit Blue diktál egészen a csúcsig, ahonnan visszazuhanhatok a karjaiba.

Ha létezik hozzám bármiféle használati utasítás, Cal egész biztosan olvasta és bemagolta az utolsó betűig; más magyarázat nincs rá, hogyan képes így hatni rám, egyetlen érintésével, pillantásával, megjegyzésével belém fojtva a szót, vagy épp felbátorítva, mikor épp mire van szükségem. Vagy szüksége. A saját malmára is hajthatná a vizet, az sem tűnne fel, és ez a hatalom, amellyel akaratomon és tudtomon kívül felruháztam őt, baromi veszélyes. Tömény, rózsaszín ködöt bocsát az elmémre, ami nem érzem úgy, hogy valaha fel akarna szállni. Jelenleg persze a legkevésbé sem érdekel, miféle hipnózis alá kerültem, úgy nem, hogy közben szó szerint a markában tart, az idétlen vigyor pedig szűnni sem akar a képemről.
Egyetlen pillanatra megilletődök, ahogy kikapja a kezemből az óvszert, és bár kínosan ügyelek az efféle részletekre, kivételesen nem panaszkodnék, ha hirtelen felindulásból elhajítaná a szoba másik sarkába... De épp olyan tökéletes megnyugvással tölt el az is, ahogy végül átveszi az irányítást és bontogatni kezdi, a megjegyzése hallatán pedig harsány, rövid nevetés szökik fel a torkomból.
- Kamu. Csak úgy mondod. - A vidámság rögtön a torkomra porlad, ahogy a szája a bőrömhöz ér. Ádámcsutkám megugrik, lenyelek egy felkívánkozó sóhajt, és mivel elbizonytalanodom azt illetően, a gumiról nyilatkozott-e egyáltalán vagy rólam, inkább nem firtatom tovább az igazságtartalmát. Zokszó nélkül magamra veszem a jelzőt. Hogy eltereljem a figyelmem arról a nagyon is csábító érzésről, ahogy az ujjaival rajtam babrál, az álla alá nyúlva megemelem a fejét, röpke csókra húzom, egészen lehajolva hozzá, hogy félúton találkozzak össze az ajkaival és közben végig a szemébe nézve valami újfajta, mélyebb és határozottan perverzebb aktusba csábítsam.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt felette megtámaszkodva. Igazán jellempróbáló pillanat lett volna, ha máshogy nyilatkozik, habár meg sem fordult komolyabban a fejemben, hogy ne bízna bennem. Azok után, én mennyire bízom benne, nehéz elképzelni, hogy ő máshogy állna hozzám - főleg, ha azt nézzük, esetemben mennyire ritka ekkora mértékű kitárulkozás. Hogy reagálhatna erre bármi mással, minthogy viszonozza?
Na szép, kinevet... Bezzeg, ha ő lenne a helyemben! (Nem tudom: lenne? Lehetne?) Biztosan fele ennyire sem tudna uralkodni magán! A duzzogásom mégis valami horkantásos mosolyfélébe fullad, kékem rögtön őt keresi, miközben az ujjaira szorítva eggyé forrok vele és az ajkaival is. Ezúttal lehunyom a szemem, átadom magam a csillagokkal pettyezett sötétségnek, az illatának, a forró szorításnak, fel-fellesve rá, mert túl sokáig képtelen vagyok elszakítani magam a látványtól. Csupán ennyi elég lenne, hogy révbe érjek; figyelni az arcán átfutó érzéseket, hallani a törést a hangjában, látni és érezni, mikor éri el azt a pontot, ahonnét már a kedvemért sem tudna visszafordulni... Nem is kérném rá, sőt, galád módon kettőnk közé nyúlok, a markomba zárom a férfiasságát, csípőm ütemére liftezek rajta, hogy ha repül, minél magasabbra lökhessem. A kezünket jobban a matracba préselem, csókjaim végighintik a nyakát.
- Boldog karácsonyt? - belefojtom a vigyorom a nyakába, de nincs az az isten, hogy ne érezze, ne hallja ki a hangomból. Nem mintha ne remegne enyhén a támaszkodó karom és ne kezdenék lassan csillagokat látni, de hát önuralom, ez az egyetlen mantrám most... Még egy kicsit élvezni akarom.
- Annyira szexi vagy... Ezt határozottan büntetni kéne. - toldom hozzá őszinte áhítattal, és ezzel el is illan körülöttem a játékosság, átalakul valami mássá, összefonódik egy nagy adag szenvedéllyel, amit aztán minden mélyülő, hevülő lökéssel belepumpálok, lábai édes fogságában. Ajkaim a mellkasán kalandoznak, végigkövetem a kulcscsontja vonalát, a nyaka másik oldalán lépkedek föl, az állába kóstolok, mielőtt csókba hívnám. És közben a kezem, ami eddig a körém font combján szántott végig, puha árkokat vájva a bőrébe, most újból kettőnk közé téved, és talán pofátlanul gonosz módon, talán teljesen ártatlan jóindulattal (sosem derül ki) kulcsolódik köré ismét, és incselkedőn beleharapok az alsó ajkába, talán azt sugallva, talán nem, hogy nem szabadul tőlem ilyen könnyen és gyorsan.