Egy normális, hétköznapi családban, ha beszélni kívántál az egyik felmenőddel, akkor nem volt egyéb dolgod, mint átmenni a ház szomszédos szobájába, és már bele is kezdhettél a mondandódba. Nálunk, a sziréni királyi családban azonban ez nem volt így – a mi családunk nem volt sem normális, sem hétköznapi, én már azonban hozzászoktam, hogy a szüleimhez is időpontot kellett foglalnom, ha valamit meg kívántam vitatni velük. Így történt, hogy már napok teltek el azóta, hogy Dante ismét haza költözött, nekem pedig csak most nyílt alkalmam arra, hogy az apámmal beszélhessek erről. Az öcsémmel való találkozó óta nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon apánk miért pont most hívta haza Dantet, ám bármennyire is próbáltam én magam információt gyűjteni erről az ügyről, nem jártam sikerrel. Zavart némileg a tudat, ugyanakkor az is előfordulhatott, hogy csak én láttam túl sok mindent atyánk tettei mögé – bár, hozzáteszem, ebben igencsak kételkedtem. Emellett még egy fontos ügyet szerettem volna megbeszélni vele, ezúttal is Dante kapcsán.
Mivel közeledett a találkozónak az időpontja, én is félretettem a jelenleg olvasott számvetési jelentéseket, majd a tükör elé lépve ellenőriztem, hogy a kinézetem továbbra is olyan kifogástalan, mint amilyen reggel volt. Az öltönyömön azonban egyetlen ránc sem volt, így csak a hajamat igazítottam meg egy kicsit, mielőtt elhagytam volna a saját dolgozószobámat. A folyosón egyből nyomomba szegődött egy testőr, ami talán mást zavart volna, én már azonban hozzászoktam, hogy mindig van valaki az árnyékomban. Emiatt hát ezúttal is csak figyelmen kívül hagytam a testőr jelenlétét, és céltudatos léptekkel haladtam az apám dolgozószobája felé. A folyosókon minden szolgáló meghajolt, amint elhaladtam mellettük, de én velük sem törődtem különösebben, amíg nem álltak az utamban. Rövidesen befordultam a királyi dolgozószobához vezető folyosóra, majd az ott álló szolgáló egyből felpattant, hogy bejelenthesse érkeztemet a királynak. Én csendben várakoztam addig, amíg a szolgáló vissza nem jött, és azt nem mondta, hogy a király fogad. Egy aprót biccentettem csak neki, miközben beléptem az apám dolgozószobájába.
- Apám – hajtottam fejet udvariasan előtte. – Remélem, jó egészségnek örvend – tettem még hozzá. Talán egy kívülállónak különösnek tűnhettek volna ezek a túlságosan modoros köszönési módok a királyi családban, elvégre mégis csak egy család voltunk, vér a vérből, ugyanakkor mi nem különösebben szoktunk találkozni egymással, csak ha van egy ügy, amit halaszthatatlanul meg akartunk vitatni egymással. Egyébként mostanában már a közös vacsorák is egyre kevésbé voltak jellemzőek ránk, de így legalább egyikünknek sem kellett elviselnie azt a különös, fagyos hangulatot, ami olyankor az ebédlőre telepedni szokott. – Ha nem zavarok túlságosan, akkor lenne egy-két dolog, amit szeretnék megbeszélni Dante kapcsán – tettem hozzá, miközben továbbra is várakozóan álltam az ajtóban.

Valószínűleg, ha nem dolgoznék szinte minden nap késő délutánig, vagy nem lenne tele különböző kötelező körökkel a naptáram, egyszerűbb lenne a fiaimnak is beszélnie velem. Így azonban tényleg az az egyszerűbb megoldás - hiába igyekszem Dante miatt kicsivel több időt szakítani a munkától legalább a fiúkra -, ha időpontot egyeztetnek velem, ahogy Caelan is tette.
Amikor kopogtatnak az irodám ajtaján, futólag az órámra pillantok, becsukom az előttem terpeszkedő mappát, és fáradtan megdörzsölöm a halántékomat.
- Tessék! - szólalok meg, és nem sokkal később az idősebbik fiam lép be az irodába. Felállok a székemből, megadva ezzel a tiszteletet a vendégem felé.
- Caelan - biccentek én is, halvány mosollyal. - Köszönöm, jól vagyok.
Igyekszem legtöbbször nem mutatni azt a fáradtságot, ami átitatja a mindennapjaimat, és azt a halvány frusztráltságot sem, amivel az utóbbi időben a királyi teendőimet végzem.
- Én iszom egy kávét. Megkínálhatlak valamivel? - pillantok Caelanre, majf a válaszától függően megnyomom a személyzeti hívó gombját az asztalomon, és leadom a rendelést. Kivéve, ha valami alkoholosat kér, akkor én magam szolgálom ki a bárszekrényből.
Megkerülöm az asztalt, és a fal mellett álló kanapéhoz és a két fotelhez lépek.
- Foglalj helyet! - intek az ülőalkalmatosságok felé, majd elegánsan leereszkedek az egyik fotelbe.
Igazából nem lep meg, hogy Dantéról akar beszélni, mindig is szívén viselte az öccse sorsát, hiába a relatíve nagy korkülönbség köztük. Nem mintha ne lenne megbeszélni valóm egyéb dolgokról is vele, de arra sort keríthetünk, ha minden egyéb felmerült kérdést tisztáztunk.
- Mit szeretnél tudni? - pillantok rá, elidőzve azokon a mindig komoly vonásokon. Annyira hasonlít az anyjára, mégis legalább ugyanannyira különbözik is tőle, vagy akár tőlem.

A pontosság egy olyan tulajdonság, amivel a családunk minden tagja rendelkezik, Dantet leszámítva. Én legalábbis különös figyelmet szenteltem mindig annak, hogy időben odaérjek a találkozóimra, hogy a napirendem minden pontját pontosan betartsam, és véletlenül se csússzak ki semmivel a határidőből. Természetesen, ez utóbbinak a tartása volt mindig a legnehezebb, ilyenkor késő estig is a dolgozószobában kellett lennem, hogy befejezzem a jelentéseket és egyéb tennivalókat, de olyan még soha nem fordult elő, hogy bármivel is elkéstem volna. Pontosság, precizitás és maximalizmus – ez a három dolog jellemezte a munkamorálomat. Apánk is hasonló elveket követhetett, habár király lévén, az ő vállait sokkal több teher nyomta, mint az enyémeket, és így sokkalta elfoglaltabb is volt, de mint ahogy mindig, úgy most sem várakoztatott meg, amikor megérkeztem.
Az egészsége iránt érdeklődő kérdés pusztán formalitás volt – nem kellett apának válaszolnia ahhoz, hogy tudjam, hogyan érzi magát. A szeme alatti karikák minden szónál ékesebben szóltak, ennek ellenére, mint mindig, ő most is igyekezte nem mutatni, hogy mennyire fáradt. Régóta űzte már ezt a színjátékot, én pedig már évekkel ezelőtt is átláttam rajta. Ám éppen ez volt az oka annak is, hogy ezúttal sem szóltam semmit, csak egy aprót bólintva vettem tudomásul a válaszát.
- Egy kávét kérek én is – válaszoltam. Habár legtöbbször a whisky mellett szoktam letenni a voksomat, ma még sok dolgom volt, ezért nem szerettem volna, hogy bármi is csökkentse a koncentrációmat, inkább a teljesítménynövelésre volt szükségem.
Miután apa leadta a rendelésünket a szolgáknak, a kanapék és fotelek felé indult, nekem is intve, hogy foglaljak helyet. Nem is késlekedtem, két elegáns lépéssel már ott is teremtem, és azzal a fotellel szemben foglaltam helyet keresztbe tett lábakkal, amelyiket apa foglalta el. Idő szűkében egyből rákérdezett arra, hogy miről akartam beszélni Dante kapcsán. Köztünk soha nem volt meg az a tipikus atya-fiú kapcsolat, soha nem ültünk le csak úgy beszélgetni egy jót, vagy néztünk meg egy focimeccset közösen. A mi kapcsolatunk sokkal inkább volt üzleties minden viszonylatában: némileg hideg és távolságtartó, ám éppen emiatt lényegre törő és effektív.
- Hallottam Dantetől, hogy te voltál az, aki haza parancsolta őt – kezdtem bele a beszédbe, miközben figyelmes tekintettel mustráltam apám vonásait, megpróbálva minden rezdülését jól szemügyre venni, hátha a kérdéseimre a válasz ott lesz valahol elrejtve. – Ennyi év után kicsit furcsállom ezt. Történt valami, amiről tudnom kellene? – kérdeztem felvont szemöldökkel, egyből a lényegre térve, miközben mindkét lábamat a földre tettem, és könyökömmel a combomon megtámaszkodva pillantottam fel atyámra, várva a válaszára, miközben a szolgálók csendben beléptek a szobába.

Elvárások. Annyi van belőlük, aminek egy trónörökösnek meg kell felelnie, és a pontosság is az egyik ilyen. Caelan pedig szinte tökéletesen alkalmas arra, hogy uralkodó legyen. Legalábbis ha a szirén csak a statisztikát veszi alapul. Caelan minden tekintetben kiemelkedően teljesít, és őszintén szólva nem értek egyet abban Hannával, hogy minden áron meg kellene házasodnia ahhoz, hogy átvegye a trónt. Persze ettől nyilván önző lettem a feleségem szemében, de ez már valahogy a legkevésbé sem tud érdekelni. Szomorú tényállás.
Tisztában vagyok vele, hogy Caelan kérdése a hogylétemre vonatkozóan puszta udvariasság volt, nem is vagyok képes talán mást mondani, mint hogy jól vagyok. Hogy minden rendben. Mert nem ezt várják el egy uralkodótól? Hogy kifelé minden “rendben legyen”. Az, hogy a saját fiammal sem vagyok képes ennél őszintébben kommunikálni, azt hiszem, elárul valamit. Leginkább azt, hogy mennyire gúzsba köt minket a rendszer, amiben napról napra létezünk.
Egy apró biccentéssel nyugtázom Caelan kívánságát, majd leadom a rendelést a szolgálóknak a két kávéra. Azt hiszem, igazán jól fog esni.
A kanapékhoz lépve helyet foglalunk, és feleslegesnek tartom újabb udvariassági köröket futni, pláne, hogy mindkettőnk ideje elég szűkre szabott, és nem is látom értelmét, hogy bájcsevegjünk. Sem ő, sem én nem az a fajta vagyunk.
A szemem sem rebben arra, amikor felhozza, hogy én hívattam haza Dantét. Bólintok egyet, elismerve, hogy valóban így van, a további szavaira azonban valami halvány mosolyszerűség suhan át a vonásaimon.
- Gondolod, hogy ez az első alkalom, amikor ráparancsoltam, hogy jöjjön haza? Csupán ez az első, amikor önként engedelmeskedett. Talán tőle kellene megkérdezned, hogy mi változott - enyhén félrebiccentem a fejem Caelant figyelve.
- Beszéltem vele, amikor hazajött. Úgy tűnik, hajlandó végre együttműködni, hogy talán egy kicsit jobbá tehessük mindannyian, ami elromlott - egy diplomatikusabb megfogalmazása lenne ez annak, hogy talán a kisebbik fiamnak is kezd végre benőni a feje lágya? Meglehet.
- A döntésem, hogy ismét megpróbálkozom hazahívni Dantét, erősen összefügg azzal, hogy - az anyáddal ellentétben - időszerűnek látom, hogy átvedd a helyem a trónon. Ha nem akarsz megnősülni, mielőtt a fejedre kerül a korona, kisebb gondod is nagyobb lesz annál, mint hogy az elkóborolt öcséd után kelljen takarítanod - ez talán elég meredek kijelentés, de egy olyan praktikus hozzáállásról tanúskodik, ami mindig is jellemző volt rám. Ráadásul igen, szándékosan csempésztem bele a mondandómba azt a félmondatot. Hannával ebben sem értünk egyet, de hát egyáltalán van még bármi, amiben igen?