Fogalmam sincs, mennyit ácsorogtam kirakatok és polcok előtt, mire megtaláltam azokat az apróságokat, amik most gondosan becsomagolva lapulnak a dísztasakban, amit igyekszem nem lóbálni zavaromban, miközben Blue ajtaja előtt ácsorgok. Azt sem tudom, egyáltalán minek fáradtam karácsonyi ajándékkal, hiszen alig néhány hete találkoztunk újra, mégis… amikor megláttam azt a plakátot, annyira ő jutott eszembe róla, hogy muszáj volt borzasztóan szépen udvarolnom az eladólánynak, aki segített hozzájutni egyhez a marketing-részlegükön keresztül. De a zöld mogyoróit kínálgató Grincs-plakáton kívül rejtőzik még a csomagban egy kék plüss-bilincs - mindenhol csak rózsaszínt, esetleg vöröset vagy feketét árulnak, de amikor ez szembejött, akaratlanul is könnyesre röhögtem magam a szimbolikájától -, valamint egy nagyobb, lapos doboz, amiben hat különleges, frissen készített fánk pihen. Na nem én sütöttem őket, de a város legjobb fánkosától vannak, igazi kézműves darabok.
Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, de aztán meggondolom magam, és leteszem a tasakot az ajtó elé. Amint vigyorogva bekopogok, már iszkolok is a lépcső felé, mint valami kölyök, aki élete legnagyobb csínjét követi el éppen. Talán így is van, és veszettül jólesik.

Az az önelégült vigyor a halálom, csak teljesen más értelemben, mint eddig. Bárki mástól falra másznék, akinek ekkora egoja van, Blue azonban a szabályerősítő kivétel. Talán mert vele merek és akarok is feleselni, időnként kicsit letörni a szarvait, és igen, dicsérni is a magam visszafogott módján. Csak óvatosan, mert a végén tényleg elszalad vele a ló.
- Hmm, mondasz valamit - vizslatom elgondolkodva egy pillanatig. - Kovácsoltvas az ágykeretem.
Alig, tényleg alig rebben feljebb a szemöldököm, mégis ott a szavaimban a néma kihívás. Jó ég, annyit poénkodunk ezzel az egésszel, hogy már kezdi túlságosan is piszkálni a fantáziámat az ágyamhoz bilincselt Blue képe. Ezen pedig cseppet sem segít, hogy az ujjam puha, forró bőrt símogat a felsője alatt, Blue két keze pedig a farzsebeimben pihen. Sosem éreztem még ennyire feleslegesnek egyik ruhadarabomat sem, most szinte az összeset, és nem azért, mert bármi mást szeretnék csinálni azon kívül, hogy a bőrömön érezzem az érintését, a símogatását, hogy úgy bújhassak hozzá, ahogy az ember nem bújik bárkihez.
Csak felnevetek Blue sértődött megjegyzésén, és finoman a szája sarkába csókolok, mielőtt válaszolnék. Tudom, hogy ugrat, és ha nem tudnám, akkor is ugyanezt mondanám.
- Annyian vannak, akik kérés nélkül turbózzák az egodat ilyen szép jelzőkkel, ha én is egy lennék közülük, észre sem vennél - egy pillanatnyi szünetet tartok, hogy elhúzzam a kezem az oldaláról, és mindkét tenyeremet a karjain pihentethessem meg, mikor közelebb húz magához. - Valld be, hogy valójában az őszinteségem vonz!
Akár felel, akár nem, biztos vagyok benne, hogy így van, és ebben a tudatban folytatom az évődést és azoknak a bizonyos magas labdáknak a lecsapkodását is. Mert egyszerűen muszáj, és annyira jólesik! Pláne a pillanatnyi diadal, amit aratok, és Blue hagyja, hogy kiélvezzem. Olyan szépen pengetek azon az utolsó cérnaszálon, kár lenne, ha egy óvatlan mozdulat miatt elpattanna. Vagy talán mégsem? Nem, most még semmiképpen nem szeretném, ha Blue sutba vágná a maradék önuralmát, mert egyelőre olyan kellemes ez a meghittség. Igen, az, amikor csak a szavak vannak, csak a fel-fellobbanó vágy van, a mindkettőnk számára jóleső évődés, és nem fedi be őket a múlt köde, ahogy a szenvedély hulláma sem borítja őket a fejük tetejére.
Pont elég most az a csók, az a végtelenre nyújtott játszadozás, a mozdulatok huncut összhangja, ami miatt oly könnyedén veszítjük el a tér- és időérzékünket. Főleg Blue, úgy tűnik. Na nem mintha én tudnám, merre van az előre, pláne, hogy ismeretlen a terep, és épp azzal vagyok elfoglalva, hogy behunyt szemmel élvezzem ki Blue közelségét újra és újra utána kapva, hol elmélyítve a csókot, hol épphogy csak cirógatni azokat a puha, nedves ajkakat… amik egyszercsak eltűnnek előlem egy pillanatra, és már csak azt veszem észre, hogy zuhanok, mielőtt Blue mellkasán landolnék.
Zihálva pillantok rá, ahogy elterül alattam az ágyon, a testünket pedig a saját súlyom préseli egymáshoz csípőtől mellkasig, mindenféle kusza érzettel bombázva az agyamat, ami jelenleg nehezen tudja kezelni az információkat. Két könyökemmel a vállai felett támaszkodok meg, nem sok helyet hagyva így a mocorgásra egyelőre. Az egyetlen különbség a mostani vággyal telt pillantásom és a fellobbanó rémület között csupán annyi, hogy Blue van alul. Persze mostmár valószínűleg nem lenne ettől pánikrohamom, pláne nem mellette, de néha furcsa dolgokat produkál az agyam.
Otthon… olyan furcsa szó ez számomra, és ez az egész szókapcsolat kissé értelmetlen. Mert van egy kis lakásom, ahol jól érzem magam, ott van Joseph háza, ahol mindig szívesen látnak, ott van az emlékeim között a gyermekkori házunk, amiben a családommal laktam, de az otthon, mint olyan, régóta ismeretlennek tűnik. Mégsem érzem abszurdnak az ajánlatot, hogy itt otthon érezzem magam. Na nem a lakás miatt, hanem amiatt, aki épp a karjaiban tart, és aki mellett irreális mértékben biztonságban érzem magam. Ehhez pedig semmi köze nincs annak, hogy rendőr, és fegyvere van.
- Megpróbálom - ennyit tudok csak kinyögni végül, mielőtt mozdulnék, hogy lekászálódjak róla, és hagyjam feljebb mászni az ágyon. Kérdés és különösebb gondolkodás nélkül heveredek le mellé, a fejemet a vállán nyugtatva, miközben felé fordulok, és a karomat átvetem a hasán.
- Nem vár karácsonyi vacsorára a családod? Még véletlenül sem akarlak elrabolni tőlük - próbálkozom meg egy elég erőtlen kis tématereléssel, mert egyszerűen a ránk telepedő csendben megint rájöttem, hogy fogalmam sincs, melyik végéről lehet megfogni egy ilyen történetet, hogy honnan a fenéből is lehet ezt elkezdeni, és úgy elmesélni, hogy más is értelmet találjon a szavakban. Ráadásul csak utólag jövök rá, hogy mennyire idétlenül is fogalmaztam meg azt az utolsó mondatot.
- Bocs, ez… nem volt szándékos - nevetem el magam kesernyés szájízzel, bár abban sem vagyok biztos, hogy Blue-nak egyáltalán megvoltak ugyanazok az asszociációi, vagy csak az én tudatalattim dolgozott, hogy végre álljak a sarkamra, és legyek már férfi, az ég szerelmére!
Végül nagy levegőt veszek, majd az ujjaim megszorulnak Blue pulóverén, miközben tényleg beszélni kezdek.
- Azt már tudod, hogy nem tudok repülni, hogy meglőtték a szárnyamat. Mégis emiatt vagyok most életben - nem úgy, mint a húgom, akiről az utolsó, megfakult emlékem a szárnyai egy másik ember kezében. Ha nem hallanám a fejem alatt dobolni Blue szívverését, és nem töltené ki minden érzékemet a biztonságot nyújtó jelenléte, már most megkérdőjelezném, mikor jutott eszembe az az ostoba gondolat, hogy bárki kedvéért még egyszer alámerüljek abba a pokolba. De neki joga van tudni… csak még egyszer, utoljára.
Visszanyelem a torkomba buggyanó epét, és behunyom a szememet. Aztán egyből ki is nyitom. Jobb most az idegen szoba látványa, a perifériámon Blue arcával és a kötött pulóverének mintájával, mint a tudatalattimból felbukkanó képek.
- A húgomért mentem vissza még, amikor elszöktetek, de őt nem tudtam megmenteni - különös, hogy ez a tény már csak valami tompa sajgás, csak egy fásult felhang a szavaimon. - Lelőtték a nagy kavarodásban - ennyire vagyok képes, nem szólok a szárnyakról, nincs értelme.
- Csak jóval később tudtam meg, Josephtől, hogy az ő holttestét megtalálták, és legalább volt rendes temetése - nem mintha az adott pillanatban, vagy amikor megtudtam, annyit számított volna, de amikor rendesen elkezdtem foglalkozni a trauma feldolgozásával a pszichológusom segítségével, igenis óriási jelentősége volt. - És azt is tőle tudtam meg, kik voltak azok, akiknek tényleg sikerült megszökniük.
Az pedig, hogy Blue és Tristan a listán volt, elmondhatatlan megkönnyebbülést jelentett. Mindez azonban azt jelenti, hogy én tudtam róla, hogy ők életben vannak, miközben Blue… nem akarok megint mentegetőzésbe kezdeni, de mégis égető szükségét érzem, úgy feszítik a mellkasomat a ki nem mondott szavak, hogy úgy érzem, megfojtanak.
- Én nem tudtam… azt hittem, lassan mindenki feladta, hogy várjon - persze apámon kívül -, és évekig nem bírtam tükörbe sem nézni, nem hogy bárkinek a szemébe, aki arra emlékeztetett, ami történt - akarom, hogy tudja. Azt, hogy nem jókedvemből, vagy kicseszésből nem mentem vissza soha, még apámhoz sem.

- Ahh, önként bilincselem magam oda! - szusszanok, mintha annyira vonzana a kovácsoltvas gondolata. Amilyen kifordult és beteg agyam van néha, igazából még ki is nézem magamból. Persze ez csak egyetlen módon derülne ki... Ott pedig még érthető okokból nem tartunk.
A röpke csókja enyhít kicsit a duzzogásomon, de azért még enyhe nehezteléssel várom a további engesztelést. A szavai hallatán végül széles mosolyba fordul a grimaszom.
- Igaz, nem vagy egy közülük egyáltalán. - Nem véletlenül kellett neki már a kisebb témákban is külön kategóriát kiépítenem. Sértőnek érzem másokkal egy kalap alatt említeni. - És igen, a feneked mellett ez az egyetlen jó tulajdonságod - toldom hozzá somolyogva, és ha már ott vagyok, még egyszer incselkedőn beleharapok a nyakába.
Habár a kapcsolatunk milyensége eléggé éles fordulatot vett, nem érzem, hogy bármi is drasztikusan változott volna köztünk. Ugyanolyan jó vele lenni, ugyanúgy élvezem az évődésnek ennek az új fajtáját is, a csókokat, botladozó lépéseket, lopott érintéseket és forró összesimulásokat. Az ágyba borulás nem tervezett, ám annál jobban jön ki, habár egy halk nyögés azért kiszalad belőlem a maradék levegő kiszorulásával együtt, mikor rám érkezik. Nem mondom, hogy nem kap el a gondolat, hogy... Végül azonban moderálom magam és nem teszek többet annál, minthogy ösztönösen az oldalára simítok. Azt hinném, ez az a póz, ami igazán zavarba hoz, aztán ahogy áthelyezkedik mellém a vállamra és átkarol, felgyorsul és erőteljesebbé válik a dübörgés a mellkasomban. Elsőre nem is tudom, hova tegyem a fogságba ejtett karom, végül lassan átkarolom, ujjaim a hajába futnak, lustán cirógatom. Ahogy kijavítja a kérdését, halkan felszusszanok, lefojtva egy nevetést. Rég nem akadok már fent ezeken a szófordulatokon, sőt, inkább viccesnek találom őket.
- Holnaputánra vagyok hivatalos. - Pillanatnyi szünetet tartok, míg átgondolom, hogy tehetném fel úgy a kérdést, hogy inkább kijelentésnek hangozzon. - Szeretnél velem jönni? - "Szeretném, ha velem jönnél." Túl gyors? Végül is nem kell címkézni azt, milyen néven kísér el. Így is úgy is bemutatnám őt otthon.
Nem sürgetem. Nem tudom pontosan, miféle vallomásra számítsak a múltját illetően, de hagyok neki időt, hogy felkészüljön rá - és engem is felkészítsen. Mikor végül megszólal, a plafonon rögzítem a pillantásom, közben tovább fésülgetve a vörös fürtöket. Rátelepszik valami nehéz a mellkasomra, ahogy mesélni kezd, de eszembe sem jut félbeszakítani; még ha sejtem is, hova akar kilyukadni, ugyanolyan gyengéden simogatom tovább a haját. Egyedül akkor esnek ki a ritmusból az ujjaim egy pillanatra, amikor a húga halálát említi, de aztán ugyanúgy elmerülök a vörös fürtök közt, ezúttal mélyebben és lassabban, hátrasimítva a homlokáról, hogy hosszú csókot nyomhassak rá. Jobban kifejezi, mennyire sajnálom, mintha üres szavakkal dobálóznék.
A továbbiakra helyezkedni kezdek, óvatosan kihúzom a karom a feje alól és a könyökömre támaszkodva felé fordulok, enyhén fölé magasodva.
- Tudom. Hidd el, megértem. A szüleink azt hitték, azzal tesznek jót nekünk, ha rendszeresen összezárnak minket "gyógyulni" egy közös légtérbe, de valójában senki sem akarta látni a másikat. Nem akartunk emlékezni, újra átélni. Gyűlöltem az egészet. Persze aztán néha segített beszélni róla, olyanokkal lenni, akik értették, min mész keresztül. - A kezem visszatér a hajához, egy simítás után levándorol az arcára, onnan a vállára, le a karján, az oldalán.
- Megértelek. Megértem, és soha nem foglak hibáztatni miatta. - Az oldalát cirógatva dőlök hozzá közelebb, megtámasztom a fejem a kézfejemen, hogy egy szinten lehessek vele és rendesen a szemébe tudjak nézni, már ha nem kényelmetlen számára.
- Őszintén sajnálom a húgodat. Apádat felkerested, miután...? - visszatérek a hajához, a tarkójára simítok, ott pihentetem meg a kezem, lágy köröket masszírozva a fejbőrébe.

Megint képtelen vagyok megállni, hogy ne nevessek fel Blue válaszán. Soha nem gondoltam volna, hogy bárkit, bárhova oda akarok majd bilincselni, de Blue üdítően szabályerősítő kivétel lenne. Nála jobban senki nem mutatna az ágyamon, ebben biztos vagyok. Hirtelen kiszárad a szám, és nagyot kell nyeljek, ahogy magam elé képzelem a jelenetet… Jó ég, valamivel muszáj elterelnem a saját figyelmemet a fantáziám nyújtotta élményekről. Biztosan az a második feles teszi, hogy ennyire rakoncátlanul viselkedek. Vagy Blue. Eddig sem éppen józanító hatással volt rám a közelsége, most pedig egészen megrészegít.
- Várj csak, amíg meglátod a hasizmaimat - vigyorgok a visszavágás közben, és igyekszem elfojtani azt a feltörni készülő sóhajt, amit Blue incselkedőn a nyakamba mélyedő fogai váltanak ki belőlem. Hogy a fenébe juthatott eszembe egyetlen pillanatra is, hogy képes leszek ellenállni mindannak, amit Blue jelent, amit ő hozott az életembe? Hosszú ideje a legnaivabb gondolatom volt.
Az azonban egyelőre úgy tűnik, nem volt naiv elképzelés, hogy az ágyban fetrengés ellenére képesek leszünk beszélgetni. Hiába landolok Blue mellkasán és rohan meg mindenféle kísértés - ahogy mérget mernék venni rá, hogy őt is -, mégis hagyja, hogy mellé helyezkedjek, és csak átkaroljuk egymást. Nehezen tudnék elképzelni nyugtatóbb érintést most, mint az ujjai, amik a hajammal babrálnak és a fejbőrömet masszírozzák.
A kérdése hallatán felé fordítom az arcomat, és egy pillanatig fürkészem a vonásait, mintha azon elmélkednék, mennyire gondolta komolyan. Végül lassan bólintok.
- Ha szeretnéd, és nem zavarok, szívesen elkísérlek - némileg változtatok a szavakon, mert hát… szeretném, ha kimondaná, hogy szeretné, ha mennék. Tudom, hogy valószínűleg nem is kérdezte volna meg másképp, de valamiért fontos ez most számomra.
Legalább annyira fontos, mint a hallgatása, az egyszerű, megnyugtató jelenléte, a mozdulatai vigasztaló finomsága. Az a lassú, hosszú csók is, amit a homlokomra nyom… hirtelen szúrni kezd a szemem, pedig azt hittem, már a világ összes könnyét elsírtam a történtekre. Muszáj szaporán pislognom, aztán feladom, és egy pillanatra behunyva a szemeimet hagyom, hogy egy apró, sós csepp utat találjon a szemem sarkából, végig az arcomon. Akkor pillantok fel újra, amikor Blue némi helyezkedés után a kezére támaszkodva félig fölém magasodik.
Minden, amit mond, olyasmi, ami valahogy mindig kimaradt az életemből. Pontosan azért, mert elzártam magam azoktól, akik egy kicsit is érthették volna, hogy mi mindenen mentem keresztül. Mert féltem, rettegtem, hogy ugyanúgy gyűlölni fogom őket egy idő után, ahogy gyűlöltem az éjszakákat is, amik ugyanazokat a rémálmokat hordozták hosszú éveken át. Meg akarom köszönni Blue-nak, el akarom mondani neki, mennyit jelent, de egyszerűen képtelen vagyok bármit kipréselni az ajkaimon, mert minden, amit mondhatnék, annyira kevésnek tűnne, annyira sután hangzana. Helyette inkább követem Blue simító kezét, és összefűzve az ujjainkat az ajkaimhoz húzom, hogy megcsókolhassam a kezét. Mérhetetlen hálát érzek Blue iránt ebben a pillanatban, és csak remélni merem, hogy az, ahogy azokba a kék szemekbe nézek, legalább a töredékét képes tolmácsolni felé.
Amikor közelebb húzódva hozzám elhelyezkedik velem szemben, hacsak el nem húzza, nem engedem el a kezét. Összefont ujjainkkal pihentetem el a karomat az oldalamon, kettőnk közé pozícionálva a kezeinket. Kell valami, amibe kapaszkodhatok, és ennél alkalmasabbat elképzelni sem tudnék.
Lassan megingatom a fejem, és megköszörülöm a torkom, hogy visszanyerjem a hangomat.
- Nem, sosem volt alkalmam rá. Az első néhány évben túlságosan… össze voltam törve, nem akartam, hogy úgy lásson, és én sem álltam készen, hogy a szemébe nézzek, aztán meg elvitte egy betegség - egyesek szerint a gyász és a magány, de jobban érzem magam, ha inkább az előbbi verzióban hiszek, bármilyen önző gondolat is ez.
Veszek egy mély levegőt, mielőtt folytatnám, és a tekintetemmel úgy kapaszkodok Blue tekintetébe, ahogy a kezemmel a kezébe.
- Amikor megsérült a szárnyam, azt hittem, lelőnek, ahogy sokakat, vagy reménykedtem, hogy csak úgy otthagynak, de… mint kiderült, nem csak tündérszárnyakkal kereskedtek - nagyot kell nyelnem megint, de ezúttal már ez sem segít, hogy ne érezzem kesernyésnek a szám ízét. - Vannak, akik… hajlandóak fizetni érte, hogy… - kínlódva igyekszem félrepillantani, de ez ebből a távolságból szinte lehetetlen, közben pedig úgy szorítom Blue ujjait, hogy egészen elfehérednek a sajátjaim. - volt, akinek törött szárnyakkal is kellettem.
Ennyit súgok csak egészen halkan, de kétségem sincs afelől, hogy Blue hallja. Valahova az arccsontjára bambulok, mert nem vagyok képes a szemébe nézni, hiába tudom, hogy nincs mit szégyellnem ezen. Rohadjanak meg, nem én vagyok, akinek szégyenkeznie kell emiatt, mégis képtelen vagyok levetkőzni azt az érzést, ami újra rámtelepszik. Mocskosnak érzem magam, mint akkor minden átkozott nap, amikor képes lettem volna tíz körmömmel lehántani a saját bőröm, csak hogy szabadulhassak azoknak az érintéseknek az emlékétől. Három év a pokolban. Nincs az az idő, ami képes egészen eltüntetni azokat az emlékeket, még ha már halványodtak is. Így is óriási eredmény, amit elértem, hogy nem csak létezek még, de élek, és képes vagyok viszonylag normális kapcsolatokat létesíteni, és nem csak szexelni, de igen, akár viccelődni is vele. Talán mostmár érti Blue is, hogy miért olyan fontos számomra a bizalom egy kapcsolatban, hogy miért nem vagyok az az egyéjszakás típus. Soha nem éreztem úgy, hogy annyira vágyom, hogy valaki megértsen, mint ő. Mint ahogy megértette azt is, miért nem kerestem senkit. Jó ég, miért érzem úgy, hogy életem legnagyobb hibáját követem el azzal, hogy mindezt elmondom neki? Nem kötődhetek senkihez ennyire! Képtelenség, hogy pont ő maradjon mellettem, amikor… de hiszen azt mondta…
A gondolataim egyre észvesztőbb sebességgel kergetik egymást én pedig kapkodva veszem a levegőt, a bőrömet kiveri a hideg verejték, az izmaim befeszülnek, mintha a világ végéig akarnék rohanni hirtelen, de képtelen vagyok mozdulni. Úgy érzem, megfulladok! Évek óta nem volt már pánikrohamom, de most még felismerni is képtelen vagyok a helyzetet.

Naiv dolog részéről a "várj" és a "hasizmaim" szót egy mondatba pakolni; mintha lehetséges volna kontrollálnom magam a közelében. Nem jött még rá, mennyire vonz minden egyes mozdulata, gesztusa, lélegzetvétele? És ez nem csak a testiségről szól, ha egyedül a kockáit akarnám nyalogatni, már rég megtettük volna. Pont ettől olyan ijesztő az egész.
- Gyere velem - Még mindig átüt a hangomon az akaratosság, az, hogy előbb parancsolnék rá, mint hogy kérjek vagy beismerjem, hogy nekem is szükségem van rá, de tudom, ismer annyira, hogy a szavaim mögé lásson. Vele akarom tölteni az ünnepeket és látni akarom, hogyan kényezteti és nyúzza halálra a családom.
Persze fele annyira sem ijesztő ilyesmiről beszélgetni, mint a továbbiak. Sok mindenre felkészültem az évek alatt, kerültek elő olyan holttestek, akik Caleb arcát is viselhették volna, kellett foglalkoznom olyan esetekkel, melyek miatt újraéltem az összes gyerekkori traumámat; büszkén állíthatom, hogy egész jól megedződtem, ha súlyos tragédiák feldolgozásáról van szó. Nyilván most is úgy készültem, hogy főként a támogatásra lesz szükségem, segíteni neki minél könnyebben megérteni a történteket, legyőzni a démonokat, begyógyítani sebeket.
Fene gondolta volna, hogy végül engem csapnak földhöz a szavak.
Callal ellentétben a húgát tényleg csak néhány hétig ismertem, mégis saját veszteségként üt meg az információ. Nem ezt érdemelte. Egyikünk sem, nyilván, ám ettől csak még nehezebb feldolgozni. Cal az egyetlen közülünk, aki nem csak barátokat, a helyzet szülte bajtársakat vesztett el, hanem valódi családtagot is. Épp ezért nem értem, miért szorul el a torkom és tör rám a sírhatnék, amikor összefűzi az ujjainkat és az ajkaihoz érinti a kezem. Jó ég, mikor sírtam utoljára? Aznap, amikor előkerült, a kocsiban, vele... De előtte hosszú évtizedekig semmit sem tudtam kifacsarni magamból. Mintha feltöltötte volna a jelenlétével egy rég kiapadtnak hitt részét a lelkemnek, és nem tudom, ez mennyire szerencsés. Gyűlölök sírni, előtte pedig, a húga kapcsán, még csak jogom sincs hozzá.
Eszemben sincs visszahúzni a kezem; fogalmam sincs, melyikünknek van nagyobb szüksége rá, de én is úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Habár próbálok ellazulni mellette, minden sejtemmel felé sugározni a nyugalmat és a biztonságot, egyáltalán nem tetszik az út, amin elindultunk. Mintha minden egyes rossz információ egyre több és egyre súlyosabb titkokról rántaná le a leplet, és egyáltalán nem állok készen rá, hogy lássam, mit rejt a legnagyobb és legsötétebb kupac.
Mégsem engedem el a kezét, csak szorítom és figyelek.
- Sajnálom - Utálom, hogy ismételnem kell magam, hiszen tudom, mennyire értéktelen és üres ez a szó, mennyire az agyára tud menni annak, aki állandóan ezt hallja. Mintha bárki is megérthetné, mit jelent az átélt fájdalom, mintha mások részvéte jóvá tehetné az összes szenvedést... Mégsem vagyok képes mást kinyögni, csak hogy sajnálom. Mert tényleg sajnálom. Bármelyik pillanatban hajlandó lennék visszacsinálni a múltat és én ott ragadni helyettük, helyette. Gondolkodás nélkül átmennék mindenen, amin neki kellett, csak hogy megkíméljem, pedig fogalmam sincs, mi is történt vele pontosan.
Lehet, hogy életemben először választanám most inkább a tudatlanságot. Az igazság olyan erővel csap mellkason, hogy pár pillanatra levegőt sem kapok. Az agyam már rég összerakta, mire céloz, mégsem vagyok hajlandó elhinni. Mintha jéghideg vízzel öntenének nyakon, magamra kell parancsolnom, hogy lélegezzek, és akkor is csak késve és szaggatottan sikerül. Álmomban sem gondoltam volna, hogy... Fel voltam készülve mindenre, tényleg, mindenre, de ez soha, egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben.
És három éven át...
Felülök az ágyon, a kezét nem eresztem el, de szétfeszít a feszültség. Úgy érzem, felrobbannok, szétszakadok, ide pusztulok, ha nem tehetek valamit. A harag teljesen elborítja az agyam, kész lennék kitrappolni a mosogatóhoz, hogy megmentsem az akta utolsó maradványait, feltelefonálni az összes kollégát, hogy megadják nekem a bosszút, amire szomjazom. Neveket, telefonszámokat, az sem baj, ha ott sem volt, ha csak tudott róla, ha csak nézte... Valakinek felelnie kell mindezért, és a szart is kész vagyok kiverni belőlük. Nem mintha számítana, nem mintha jóvá tehetne bármit is, de megöl a düh, ha nem.... Aztán ez a rengeteg harag hirtelen irányt és célpontot vált. Hány hülye viccet elsütöttem? Hányszor tettem utalásokat? Mennyit erőltettem egy játékot, amit ő talán nem is...? Hogy lehettem ennyire tapintatlan vele és hogy nem utál miatta? Ha tudtam volna... Egek, mi van, ha azt hiszi, akkor is ilyenekkel ugrattam volna, ha mindenről tudok? Mert én nem... Jó, igen, seggfej vagyok, vállalom, de ha tudom, miken kellett átmennie, őt soha nem...
A szorítására eszmélek fel, valahogy erősödik az ujjaim körül arra késztetve, hogy lenézzek rá. A sápadttá váló arca, kapkodó légzése, távolinak ható pillantása egyből elárulja, mi zajlik le benne. A harag és az önutálat egyetlen pillanat alatt a sarokba kerül, ösztönösen hajolok le érte, ülésbe húznám, végül azonban meggondolom magam és visszadőlök mellé, ezúttal szorosabban elé, közelebb hozzá.
- Cal. Cal, nézz rám! - Halkan szólongatom, nehezemre esik gyengédséget erőltetni a hangomba, amikor az imént épp embereket téptem darabokra gondolatban és ismeretlen testekbe ürítettem bele újra és újra a fegyverem tárát. Mégsem akarom, hogy ezt lássa bennem, ezért igyekszem rendet tenni a háborgó kékben. - Már vége van. Itt vagy velem. Minden rendben, hallasz, ugye? Nézz rám! Bele a szemembe. Még csak azt sem mondhatod, hogy nem szép látvány... - Szabad kezemmel megérintem az arcát, igyekszem úgy pozicionálni, hogy a pillantása megtalálhassa az enyémet. Az orrunk szinte összeér, nem akarom, hogy a kékségen kívül bármi mást lásson.
- Lélegezzünk együtt, jó? Lélegezz velem. - Összekulcsolt kezünket a gyomromhoz szorítom, hogy érezhesse az egyenletes süllyedést és emelkedést. - Csak lassan, nem sietünk. Csináld, ahogy én. Ha szeretnéd, leveszem hozzá a felsőm... Bár attól jobban elakadna a lélegzeted, nem? - Hátrébb simítok, a tarkójára fogok, gyengéden masszírozom a fejbőrét. Térdem az övének feszül, lábfejem az övébe akasztom, igyekszem minél több ponton érinteni, nyugalmat, biztonságot sugározni anélkül, hogy túlságosan rátelepednék. Nem is nagyon szakítom félbe magam, a légzésre koncentrálok én is, mutatom, hogyan szeretném, ha belélegezné, bent tartaná és kiengedné a levegőt, ha mennyit várna az új kör előtt és ha hogyan nézne közben végig a szemembe.
- Cal... - Elcsuklik a hangom, nem tudom, hogyan folytassam. Mit mondhatnék? Annyira fáj, ami vele történt, hogy üvölteni tudnék, törni-zúzni, addig menni, míg minden egyes fickó holtan nem hever, aki valaha hozzáért. Ölelni akarom, magamhoz szorítani, hogy eltörölhessem a múlt minden emlékét, de tartok tőle, amilyen törékeny most, összeroppantanám, megfojtanám. Így próbálom kipislogni a szemem szúrását és tovább lélegzem, simogatva, tartva őt és egyúttal kapaszkodva is belé, míg át nem vészeljük a vihart.

- Rendben - egyezek bele elnéző mosollyal Blue akaratos meghívásába. Az igazat megvallva én is szeretnék vele tartani, megismerni a családját, akik mindenben mögötte álltak és segítették, hogy feldolgozza a történteket. Már amennyire lehetett. Bár Joseph családjával elég gyakran karácsonyoztunk együtt a válása után is, de valahogy ott is mindig megvolt a feszültség. Nem emlékszem már, milyen egy igazi karácsonyozás egy normális családdal. Márpedig Blue családja - minden állítása ellenére - normális családnak tűnik.
Amikor elhelyezkedünk, és végül mesélni kezdek, néhány pillanatig meginog bennem az elhatározás, hogy biztosan kell-e ez Blue-nak, hogy nem elég-e, ha azt tudja, ami őt is érinti. De közben tudom, hogy tudnia kell. Tudnia kell, hogy mi történt ahhoz, hogy megérthessen.
Az elsuttogott “sajnálom” csak furcsa visszhangként jut el hozzám. Igazából többet jelent az, hogy itt van, hogy így ölel, hogy hallgat, hogy komolyan figyel rám, mint bármi, amit mondhatna.
Amikor azonban elérek addig, hogy mi történt azután, miután eltűntem, képtelen vagyok kontrollálni az érzelmeimet, nem tudom kizárni a pánikot, ami megrohan. Pláne, amikor Blue felül mellőlem. Hiába nem megy messzebb, hiába nem engedi el a kezem, az agyam csak a biztonságos közelsége hiányát érzékeli. Elfordítom a fejem Blue párnájába fúrva, oda fojtva azt a furcsa, nyüszítésszerű hangot, ami feltör belőlem. Tudtam, hogy nem kellett volna elárulnom neki! Máris undorodik tőlem, én pedig megértem, elvégre én is undorodom magamtól.
El akarom húzni a kezem a kezéből, hogy a hajamba fúrhassam az ujjaimat, és belemarkolhassak a vörös tincsek közé. Szükségem van arra a valóságos fájdalomra, hogy ne csak azt érezzem, ami belülről tép. Ha nem engedi el, akkor csak a szabad kezemmel viszem véghez a mozdulatot.
Először nem is hallom a hangját a fejemben dúló megannyi gondolattól, de amikor az arcomra simítja a kezét, a mozdulat gyengédségétől mintha egy gát szakadna át bennem. Felzokogok. Szégyen, vagy sem, úgy zokogok, mintha újra öt éves lennék, akinek még megengedik, hogy így vezesse le a benne felgyűlt feszültséget. Nem, nem akarok a szemébe nézni! Nem akarom látni az undort, nem akarom látni a fájdalmat, amit okoztam, nem akarom...
Mégis… amikor viccelődni kezd, kinyitom a szemem, és nem látok mást, csak őt. Nincs a tekintetében undor, nincs düh, csak törődés, és valami olyan fájdalom, ami mintha csak az enyém tükre lenne. Annyira, annyira könnyű elveszni a tekintetében! Megnyugvást találni a hangjában, a mozdulataiban, ahogy a mellkasához szorítja összekulcsolt kezünket, érzem a lélegzetvételei lassúságát, és szépen, lélegzetről lélegzetre én is átveszem azt a ritmust. Percekkel később a felületes, kapkodó légvételek elmélyülnek, én pedig még mindig meg-megremegő vállakkal, de már lényegesen nyugodtabban újra lehunyom a szemeimet. Kell ez most ahhoz, hogy képes legyek rendet tenni magamban, visszazárni a kihúzkodott fiókokat az elmémben, és újra úgy lenni jelen, ahogy azelőtt voltam, mielőtt ezt a képtelen ötletet nekiálltam volna megvalósítani.
Blue ujjai, amik a tarkómat masszírozzák, rengeteget segítenek, ahogy furcsa módon az is, hogy a testünk az orrunktól a lábfejünkig összeér. Amikor meghallom az elcsukló hangját, újra kinyitom a szemem, hogy azokba a gyönyörű, kék szemekbe nézhessek. Megingatom a fejem, összepiszézve így az orrunkat. Egek, annyira, de annyira nem akarom, hogy így nézzen rám! Nincs szükségem a sajnálatára, és nem akarom, hogy egy csepp bűntudata is legyen emiatt, mert ami történt, nem az ő hibája. Mindennél jobban szeretném, ha ezt az egy dolgot tényként fogadná el.
- Nem a te hibád, Blue - mocorgok egy kicsit, hogy az alsó kezemet, ami eddig a saját hajamat markolta, Blue arcára simíthassam, miközben az egyik lábammal átkulcsolom a lábát. - Vége van, te magad mondtad. Itt vagyunk, és ez a lényeg. Már nem bánthatnak.
Hiába tudja ezt a racionális részem, igyekszem nem gondolni arra, hogy azoknak a senkiháziknak egy része nem halt meg, csak börtönben van.
- Azt hittem, ha látom őket meghalni, elégtételt, vagy legalább megkönnyebbülést érzek majd, de semmi ilyesmit nem éreztem - jegyzem meg halkan. Ezt eddig csak a pszichológusomnak és Josephnek mondtam el, de most valahogy mégis kikívánkozik, mert annyira ehhez a témához tartozik, és szeretném megosztani Blue-val. - Egyetlen egy kivégzésen voltam, de rosszul lettem. Nem attól, hogy láttam valakit meghalni, hanem mert… csalódott voltam, hogy csak ennyi. Soha, senkinek nem kívántam rosszat, senkit nem akartam szenvedni látni, de ott, akkor… azt akartam, hogy ordítson a fájdalomtól, hogy könyörögjön az életéért, hogy… nem tudom, Blue. Nem tartottam fainek, hogy csak úgy elaludt. Rohadt ijesztő volt átélni, mintha valami olyasmit találnál magadban, amit sosem akarnál.
Fel sem tűnik, hogy az ujjaim már nincsenek összefonva Blue ujjaival, hanem a szíve fölött pihennek, pont úgy, mint kint a konyhában. Nem tudok elképzelni nyugtatóbb, békésebb dallamot, mint a szíve ritmusa a tenyerem alatt.

Nem engedem, hogy elhúzza a kezét és a másikat is gyengéd erőszakkal igyekszem lefejteni a hajáról. Ismerem a fájdalmat, tudom, hogy egy erősebb inger segít kiölni a meglévőt, ám nem akarom, hogy kárt tegyen magában, úgy nem, hogy itt vagyok és segíthetek rajta más módszerekkel. Ha kell, mindkét kezét szelíd fogságban tartom, elhúzhatja bármikor, de törekszem meggátolni, hogy a hajába, bőrébe vájjon. Ott a kezem, azt szoríthatja, nem fogom elhúzni. Igazság szerint megértem, miért titkolta el eddig. Akkor sem haragudtam volna, ha sosem osztja meg velem - persze utólag könnyű okosnak lenni, mégis úgy érzem, túl nagy áldozatot tett azért, hogy beavasson. Nem akartam, hogy fel kelljen tépnie miattam a sebeit, csak azért, hogy kielégítse azt a hülye kíváncsiságomat. A zokogása darabokra töri a lelkem. Tudatni akarom vele, mennyire sajnálom, azt is, amit át kellett élnie, meg azt is, hogy ezt előhoztam belőle, mégis képtelen vagyok megszólalni vagy lenyelni a torkomban keletkező gombócot, csak erőmhöz képest vigasztalom, próbálom megtölteni a világát a jelenlétemmel, levegőhöz juttatni és segíteni neki újraépülni. Pedig könnyű lenne összeomlani vele és átadni magam a mellkasomat feszítő érzéseknek, azzal viszont egyikünkön sem segítenék.
- Bárcsak tehettem volna valamit! - Mert talán nem az én hibám, de attól még képtelen vagyok szabadulni ettől a gondolattól. - Bármit megtennék, hogy visszacsinálhassam és meg nem történtté tehessem. Bármit, hogy helyet cserélhessek veled. - Azt hiszem, mindig is ez volt a gyenge pontom; elviselem a fájdalmat, másokét azonban képtelen vagyok.
Jól esik, hogy közelebb fészkel, egy pillanatra elfelejtem, ki vigasztal éppen kit és belegubózok a belőle áradó melegségbe. Figyelmesen hallgatom, nem akarok közbeszólni, bár elsötétül az arcom, ahogy lefestem magam elé a képet. Megértem. Nincs ugyan tapasztalatom, elég kevés halálos ítéletet kellett végignéznem, most mégis nagyon átérzem a gondolatait. Azoknak a mocskoknak a szenvedését szívesen és lelkiismeretfurdalás nélkül végignézném.
- Miért ne lenne érthető? Te három éven át szenvedtél, ők pedig megússzák egy kellemes elalvással? Ez hogy lett volna fair? Elő kéne szedni az összes rohadékot és... - elharapom a folytatást. Nem biztos, hogy Calebnek most az én őrjöngésemre van szüksége. - Mi történt velük? Az összes rács mögött van? - Egy sötét kis folt bennem azt reméli, nem. Ha maradtak még belőlük odakint, lesz kit levadászni. Talán pontosan erre gondolt Cal az imént? Egy apró kis sarok a lelkünkben, ami a frászt hozza ránk, ha hagyjuk, hogy kiszivárogjon belőle a mocsok? Veszek egy mély levegőt, a mellkasomon szétterülő ujjak segítenek ellazulni.
- Értem, mire gondolsz. Nem vagy egy kicsit sem rossz, amiért megfordul ilyesmi a fejedben. És Cal, ebből semmi, de a világon semmi nem a te hibád. - Az ujjam köré tekerek néhány hosszabb tincset, majd lehunyt szemmel közelebb ficergek, macskásan bújom, homlokom az övéhez fúrom. Tényleg bármit megtennék érte. Az agyam racionálisabb fele kételkedett benne, volt-e némi költői túlzás a szavaim mögött, de egyszerűen érzem, hogy nincs.
- Nem tudom, mit mondjak. Nem akartam, hogy... Nem kellett volna felszakítanod a sebeket miattam. Nem akarom, hogy még egyszer át kelljen élned. - Ahogyan sírni sem szeretném többet látni, még ha tisztában is vagyok vele, hogy az ilyen traumák nem múlnak el nyomtalanul, nem lehet folyton nevetgélni rajta és élni tovább az életet. De ha egyszer darabokra tép a fájdalma! - Köszönöm, hogy elmondtad. - Halkan suttogva teszem csak hozzá, elég közel vagyunk ahhoz, hogy ne kelljen hangosabban beszélnem.

Nem igazán fogom fel, hogy mindkét kezem Blue kezeinek gyengéd fogságában vergődik, oda kapaszkodok hát. Szorítom, mintha az életem múlna rajta. Nem gondoltam, hogy ennyire ki fog borítani az egész megint, azt hittem, már túlvagyok rajta, hogy… fogalmam sincs, mit gondoltam. Az azonban biztos, hogy Blue közelsége és összeszedettsége sokat segít, hogy a zokogásom lassan elcsituljon, és a lélegzeteim nyugodt ritmusra váltsanak.
Amikor végre képes vagyok megszólalni, igyekszem összeszedni a gondolataimat. Blue válasza azonban olyan húrt pendít meg bennem, ami feldühít. Hiába a szoros testközelség, az egyik öklömmel indulatosan, mégis vigyázva megütöm a mellkasát.
- Soha! Soha ne mondj ilyet! Fogalmad sincs, mit kívánsz, Blue! Nem azért éltem túl, hogy bárki a helyembe kívánja magát! - valószínűleg egy kezemen meg tudom számolni, hányan láttak ilyen dühösnek az életben, és ebbe Blue eddig biztosan nem tartozott bele. A szemeim a duzzadt vörösség mellet szinte feketének tűnnek, és olyan komolyan fürkészem Blue kékjeit, ahogy még soha. - Pláne te ne!
Fogalmam sincs, hogy az utolsó szavaim feddésnek vagy könyörgésnek szánom-e, és a hangszínemből sem egyértelműen megállapítható. Ez a kijelentés olyanná teszi a történteket, mintha bárki túlélhette volna, mintha bárki a helyemben jobban bírta volna, holott pont az volt, ami sikerült újra egyenesbe kerülnöm, hogy megtaláltam a túlélésemben a saját erőmet.
- A legtöbbet tetted, amit tehettél, Blue. Megmenekültél, és talpra álltál. Nem felejtettél el, és most itt vagy. Nem érted, hogy ez mindennél többet jelent? - lassan enged a hirtelen jött feszültség a tagjaimban és a hangomban is.
Visszasüppedek az ölelésébe, és őt figyelem, miközben beszélek. Látom az elsötétülő tekintetét, és tudom, mit érez. Egyszerűen tudom, mert nekem is volt, amikor ugyanezt éreztem. Haragot. Mérhetetlen dühöt. És iszonyatos mennyiségű tehetetlenséget.
- Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy mindenki. Mármint… a szervezet vezetőit kivégezték, a többiek, akiket elkaptak, életfogytiglannal ülnek. De… - elharapom a mondatot, mert nem akarom kimondani. Megingatom a fejem, de ha más nem, Blue úgyis tudja: ilyen esetekben nincs száz százalék. Kizárt, hogy ne meneküljön meg valaki az igazságszolgáltatás keze alól.
- Tudom - biccentek Blue szavaira, miközben közelebb húzódik hozzám, én pedig úgy mozdulok, hogy a lehető legjobban összebújhassunk.
Lehunyom én is a szemeimet, ahogy összeér a homlokunk, és amint Blue mentegetőzni kezd csak annyit mozdulok, hogy a saját számmal foghassam be az övét. Nem is csók ez igazán, csak egy puha, de határozott érintés.
- Ne - súgom az ajkaira, majd egy puszi után visszaejtem a fejem a párnára, homlokom az övének döntve.
- Én köszönöm, hogy meghallgattál - az orrommal finoman megcirógatom az orrát. - Köszönöm, hogy itt vagy, Blue.
Egy pillanatra elhallgatok, és elmosolyodom.
- Mintha emlegettél volna az imént valami olyasmit, hogy ha szeretném, leveszed a felsődet… - incselkedek, de komolyan gondolom. Túl sok rajtunk a ruha ahhoz, hogy igazán kiélvezhessem a közelségét, még ha nem is gondolok most semmi pajzánra.

Rosszallón lebiggyed a szám, vékony csíkká préselem össze az ajkaimat, ezzel is megakadályozni próbálom, hogy meggondolatlanul visszaszóljak. Pedig komolyan gondoltam, amit mondtam, és hiába az ütés a mellkasomon, hiába Cal sötéten vibráló szeme, nem szándékozom egyetlen szót sem visszaszívni. Ha semmissé lehetne tenni a múltját, ha egyetlen csettintésembe kerülne a helyébe dobni magam, ha visszamehetnék az időben és esélyem lenne saját káromra megmenteni, megtenném, még ha ezzel fel is dühítem. Egyáltalán nem az a célom, hogy lebecsüljem vagy kevésnek állítsam be az erejét, épp ellenkezőleg, ő a legerősebb személy, akit csak ismerek. Minden perccel egyre többet nő a szememben az a hihetetlen kitartása és akaratereje, amivel túlélte a traumáját. Az, hogy képes most nevetni, viccelődni velem, képes bízni másokban és rendes életet élni... Erre én képtelen lennék. A közelében sem járok a lelki erejének, messze túlszárnyalja a szememben bármelyik szuperhőst. Viszont szeretem, fontos nekem, ezt már hülye lennék tagadni, és ilyenkor az önzőségem a szeretteim iránt erősebb a racionalitásnál. Ha meg is bántom vele, nem visszakozom, makacsul állom a tekintetét és tartom magam ahhoz, amit mondtam.
Időben figyelmeztettem, mekkora seggfej tudok lenni.
- De, értem - sóhajtok végül, mert bár úgy érzem, a történtek tudatában ez akkor is mérhetetlenül kevés tőlem, mégsem szeretnék tovább veszekedni. Úgy sejtem, úgyis elő fog még kerülni köztünk a téma. Azzal az apró sóhajjal megfáradt kövek tucatjai gördülnek le a mellkasomról, egészen ellágyulva fűzöm hozzá, magamat is meglepve: - Ne haragudj. - Még ha nem is akarom, hogy így legyen, vagy nehezemre esik beismerni, akkor is úgy tűnik, Caleb már most jó hatással van rám. Nem szokásom beismerni, ha hibázok, bocsánatot kérni pedig annál ritkábban, most mégis őszintén bukik fel belőlem és a dacos grimasz helyett bűnbánóan fürkészem a sötét szempárt, gyengéden, engesztelőn.
Be sem kell fejeznie a gondolatmenetet, élesen elvágom.
- Ott leszek minden tárgyaláson, ha kell - Gyakran túlzok, ezt azonban halál komolyan közlöm vele, fikarcnyi vicc vagy játékosság nélkül. - Egy sem fog kiszabadulni, Cal, és előbb rajtam kell átjutnia bárkinek, aki... - Ezúttal én harapom el a mondatot, a fortyogó düh ismét kezd felbugyogni belőlem. Lehunyom pár hosszú pillanatra a szemem, próbálok uralkodni magamon.
Fogalmam sincs, hogy hívják azt, ahogy összeér a szánk, meg közben kicsit a lelkünk is, de határozottan tetszetős csók-alternatíva. Egy kicsit elnyújtom a pillanatot. Talán Cal nem sejti, mennyire könnyen kordában - és csendben! - tudna ezzel a módszerrel tartani.
- Mondtam, hogy ne köszönj semmit nekem. Az agyadra fogok menni - búgom bele a szájába, aztán a homlokába, és bár nem láthat, de érezheti a bőrének nyomódó ajkaimon, hogy mosolygok. A hangom is megtelik színnel, főleg, hogy a következő csókot már a füle tövére hintem, onnan pedig a nyakába harapok. - Egyedül a társaságért hálálkodj, meg a látványért, amit nyújtok. Abban tényleg fenomenális vagyok. - Az, hogy nem akarok ennél tovább menni, helytelen állítás, mert szívesen végigkóstolnám a nyaka ívét, lejjebb kalandoznék a felsője alá, de annyi érzelmi intelligencia még belém is szorult, hogy felismerjem, nincs itt ennek az ideje. Ezért megadón visszahúzódom a térfelemre, épp csak annyira távolodva el, hogy fel tudjak rá nézni.
- Miért, szeretnéd, hogy levegyem a felsőmet? - Megjátszott ártatlansággal és értetlenséggel mosolygok rá, és ezt az álcát nagyjából öt másodpercig tudom fenntartani, mielőtt feltörne belőlem egy szusszanásnyi nevetés.
- Mindent azért, hogy jobban legyél. - Mintha nagy és önzetlen hőstettre készülnék, úgy ülök fel mellőle. Megkapaszkodom a kötött pulcsi aljában és egyetlen szexi és egyáltalán nem begyakorolt mozdulattal felhúzom, át a tarkómon, aztán a karjaimról lerántva félrehajítom az ágy mellé. Szárnyaim jólesőn nyújtóznak ki a hátamon, és nyilván muszáj kicsit pózolnom neki, látványosan nyújtózkodnom, hadd dagadjanak az izmok és villogjanak azok a bordák.
- A legtöbb szépművészeti alkotással ellentétben engem lehet fogdosni, nyalogatni, meg ilyenek - Végül visszadőlök mellé, az oldalán pihentetem meg a kezem, és bár erőm teljében incselkedek vele, a tekintetemből képtelen vagyok teljesen kikoptatni az aggodalmat, ahogy az arcát fürkészve próbálom leolvasni róla, hogy érzi magát.

Látom az arcán, hogy nem tetszik neki, amit mondok, de ezúttal nekem sem tetszik, amit ő mond. Két makacs akarat feszül egymásnak egy hosszú pillanatra… aztán lassan enged a feszültség Blue mázsás sóhajával. Még szerencse, hogy senki nem képes visszafordítani az időt. Vagy ha már bárki képes lenne rá, hát azelőttre kellene, hogy elraboltak minket. Annak legalább lenne értelme. Annak, hogy bárki a helyembe lépjen, fikarcnyi sem.
Valószínűleg nem tudom teljes mértékben értékelni azt, hogy Blue bocsánatot kér, hiszen fogalmam sincs, mennyire gyakran tesz - vagy nem tesz - ilyet, mégis jólesik az a két rövid szó.
- Nem haragszom - kúszik lágy mosoly az ajkaimra. - Bármilyen abszurd dolog is, úgy érzem, nem tudnék hosszú távon haragudni rád.
Amikor Blue félbeszakítja a gondolatmenetemet, nem tudom hibáztatni a fellobbanó indulatai miatt. Az egyetlen, amiért én nem így érzek, hogy jóval több időm volt már feldolgozni a történteket, mint neki, akinek épp most zúdítottam nyakába az egészet, mint egy vödör jeges vizet. Nem tudok mit mondani, nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyit jelent az, hogy mellettem áll, és hogy - bármilyen tündérmesés butaságnak tűnik is - ebben a pillanatban úgy érzem, a fél világgal szembeszállna értem. Miattam. Valahol legalább olyan ijesztő ez a gondolat, amennyire kellemes. Inkább csak a kezemet simítom Blue arcára, mielőtt beléfojtanám a szót azzal a gyengéd puszival.
- Képtelenség - mosolygok az ajkaira, mikor azt fejtegeti, hogy az agyamra fog menni, aztán engedem, hogy a homlokomra, majd a fülem tövére csókoljon. Ösztönösen döntöm meg a fejem, odakínálva a nyakam ívét a csókjainak. Jóleső borzongás szalad végig a gerincem mentén, és talán ez is hozzájárul, hogy ismét megszólaljak.
- Szeretném - biccentek a tettetett ártatlanságára mosolyogva bár, de komolyan.
Mielőtt azonban nekiállhatna vetkőzni, én is felülök, és a kezemet a pulóvere aljára fogó kezeire teszem, finom jelzésként, hogy én szeretném megszabadítani attól a pulcsitól. Kicsit megszédül a fejem a hirtelen mozdulattól, de ez még pont az a kellemes, felszabadult szédülés, ami az alkohol áldásos hatásai közé tartozik. A sarkamra ülök vele szemben, egészen közel hozzá, és ha engedi, leveszem a felsőjét. Nem vigyázok rá, hogy ne érjek hozzá a bőréhez, de nem is simítok direkt a bőrére. Még nem.
Őszintén elcsodálkoznék, ha kibírná, hogy ne pózoljon nekem itt félmeztelenül, de bármennyire tetszik is a látvány, egyelőre nem különösebben kalandozik rajta a tekintetem. Egyedül a szárnyai rebbenése, ami magára vonzza a pillantásomat, és… megnyugtat. Jó érzés látni a szárnyait, tudni, hogy épek, hogy megvannak, hogy képes repülni velük. Elég közel van az arcom az övéhez, és az a megjegyzés amúgyis eltereli a figyelmemet a felbukkanó zavaromról. Mert egészen más dolog viccelődni, csipkelődni, húzni egymás agyát, mint… valóban megérinteni.
- Nyalogatni, hm? - a tekintetem a szemeiről az ajkaira rebben, majd a mellkasára, és lassan felemelem a jobb kezem, hogy a mellkasára simítsam a tenyeremet. meghagyom magamnak az időt, hogy kiélvezzem a bőre melegét, a szíve dobbanásait az ujjaim alatt. Felbátorodva a balomat a derekára teszem, és lehajtva a fejem a kulcscsontjára csókolok, majd a tekintetem a mellkasáról lassan az oldala felé simító ujjaimat követi. Nem is tudom, nevezhető-e egyáltalán incselkedésnek a mozdulat, inkább van benne valami… óvatos ismerkedés. Az érzéssel, a gondolattal, hogy Blue-t csókolom, és hogy mennyire akarom, hogy lásson a pulóverem nélkül. Egy részem sóvárog az érintésére, a bőrömön érezni az övét, és végülis… a csuklóimon díszelgő hegeken sem akadt ki, nem igaz?
Fogalmam sincs, meddig kergetik egymást a gondolataim, azt is csak akkor veszem észre, milyen feszülten figyel, amikor ismét felpillantok rá. Veszek egy mély levegőt, és bal kezemmel a jobbjáért nyúlok, hogy jelzésértékűleg a sötétkék, kötött pulcsi aljához húzzam. Néma engedély ez, de rá bízom, mihez kezd vele.

Szerencsére a feszültség elillan kettőnk közül, amiben nagyon nagy szerepe van Calnak és annak, hogy ennyire rugalmas és türelmes a hülyeségeimmel szemben. Ahogy közli, hogy nem haragszik, egy egészen kicsit megkönnyebbülök. Annyira jó ez az egész, ami vele épül, őszintén betojtam attól, hogy már az elején elrontom a makacsságommal.
- Jaj, ekkora hatalmat ne adj a kezembe! A végén még azon leszek, hogy szándékosan próbálgassam a határaidat - Önhitt mosolyra görbül a szám, mert hát azért félig csak viccelek. Szándékosan nem akarnám magamra haragítani, a kisebb ugratások pedig eddig is elég jól működtek köztünk.
Mit a fél világgal? Az egész bolygón keresztül gázolnék, és ha kéne, rakétát kötöznék a seggemhez és kilőném magam a világűrbe is. Fogalmam sincs, honnét erednek és miből táplálkoznak ezek a heves, gigantikus érzések, és a rakétás hasonlatnál lehet, hogy egy pillanatra még én is megilletődöm az erejüktől, de közben annyira normálisnak is érzem őket. Természetesnek. Mikor lett természetes, hogy mindenki más, köztük saját magam elé helyezek valakit? Valójában sejtem rá a választ, ez viszont egy olyan vallomás, amire még nem állok készen Caleb előtt. Különben is, ennyi vallomás egy napra bőven elég volt.
A komolyságával nehezen tudok mit kezdeni. A szex eddig nekem mindig csak hóbort volt, játék, valami vicces, szexi és szórakoztató dolog két felnőtt közt. Az a komolyság, amivel Cal kezeli és amivel én is ösztönösen idomulok hozzá, egy kicsit beparáztat. Mintha lenne valami többletjelentés mögötte, mintha egy kicsit nekem is többet jelentene, mint másokkal. Ahogy megfogja a kezem, majdhogynem elpirulok, de aztán a rutin és a magabiztosságom átveszi az uralmat. Hagyom, hogy vetkőztessen, csak a karomat emelem fel segítségként és igyekszem nem tudomást venni arról, mennyire felgyorsult a szívverésem közben.
Nem ismétlem meg a mondandóm, csak a szemöldököm vonogatom kihívón, teljesen biztosra véve az ábrázata alapján, hogy előbb kell piros hónak esnie, minthogy a nyelve a bőrömhöz érjen. Nem is baj, elvégre megígértem - bár már nem emlékszem, hangosan-e, vagy csak magamnak -, hogy jól fogok viselkedni. Ezt még akkor is tartom, amikor megérzem tenyerének súlyát a mellkasomon. Egy picit már meginog, ahogy a másik keze az oldalamhoz ér, de ahogy lehajol és az ajkai találkoznak a kulcscsontommal...
- Cal - Nem is tudnám egyetlen szóval körbeírni, mi mindent tükröz a hangom. Megrökönyödést, kételyt, vágyakozást, felszabadulást, kéjt. A hajába akarok túrni, az ujjaim sajognak, amiért nem kócolhatnak bele a puha vörösbe. Egy részem biztosan idehal, ha nem érinthetem meg én is. Talán a néma szuggerálásom hatására, de remélhetőleg inkább saját indíttatásból végül a pulóvere aljához vezeti a kezem. Igyekszem nem azt a hatást kelteni, hogy percek, órák, hetek óta csak erre vágyom, mégis érződik a türelmetlenségem, ahogy lassan felgöngyölítem róla a felsőt, átsegítem a fején, lesimogatom a karjain. Kékem képtelen fókuszt lelni, a törzsén kóvályog, végigfut a hasfala vonalán, leköveti a köldöke alatt lefutó szőrcsíkot, hátralebben a szárnyára, vissza a szemére, kulcscsontja kiálló ívére. Nem érdekel, mennyi heg fut rajta, vagy miféle lenyomatot hagyott a bőrén a múlt, ha engedi, jobbom már a szíve felett, a mellkasát beborítva egészen a kulcscsontjáig felfut, leheletem végigkarcolja az arcélét, puha csókot hintek a füle tövére.
- Gyönyörű vagy - A tökéletesség definíciója, és még csak nem is fáj beismerni a vereségem. Calebnek önként és örömmel engedem át a győzelmet, ha kettőnk szépségét kell összehasonlítani. Azt viszont ne kérje tőlem, hogy mostantól csak beszélgessünk... Az ajkaim lejjebb kalandoznak, belecsókolok a nyakába, onnan pillantok fel, vetek még egy pillantást a szárnyaira. Önkéntelenül is eszembe jut, legutoljára hol és hogyan láttam őket.
- Mindened gyönyörű - A tenyerem rálel az arcára, magam felé irányítom, hogy egymásra nézhessünk. Szeretném, ha látná, mennyire halálosan komoly a vallomásom, nincs mögötte elfogultság, vagy hízelgés - na jó, elfogultság hogy a fenébe ne lenne, mikor ennyire nagy hatással van rám? De minden más aspektusában őszinte vagyok. - És mindened kell. - toldom még hozzá egy árnyalattal mélyebb, önzőbb hangon, és ha nem óhajtja másra használni a száját, betapasztom és birtokba veszem az enyémmel.