Fogalmam sincs, mennyit ácsorogtam kirakatok és polcok előtt, mire megtaláltam azokat az apróságokat, amik most gondosan becsomagolva lapulnak a dísztasakban, amit igyekszem nem lóbálni zavaromban, miközben Blue ajtaja előtt ácsorgok. Azt sem tudom, egyáltalán minek fáradtam karácsonyi ajándékkal, hiszen alig néhány hete találkoztunk újra, mégis… amikor megláttam azt a plakátot, annyira ő jutott eszembe róla, hogy muszáj volt borzasztóan szépen udvarolnom az eladólánynak, aki segített hozzájutni egyhez a marketing-részlegükön keresztül. De a zöld mogyoróit kínálgató Grincs-plakáton kívül rejtőzik még a csomagban egy kék plüss-bilincs - mindenhol csak rózsaszínt, esetleg vöröset vagy feketét árulnak, de amikor ez szembejött, akaratlanul is könnyesre röhögtem magam a szimbolikájától -, valamint egy nagyobb, lapos doboz, amiben hat különleges, frissen készített fánk pihen. Na nem én sütöttem őket, de a város legjobb fánkosától vannak, igazi kézműves darabok.
Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, de aztán meggondolom magam, és leteszem a tasakot az ajtó elé. Amint vigyorogva bekopogok, már iszkolok is a lépcső felé, mint valami kölyök, aki élete legnagyobb csínjét követi el éppen. Talán így is van, és veszettül jólesik.

Sosem képzeltem még el a kockáit - oké, igyekeztem nem elképzelni -, de biztos vagyok benne, hogy létező dolgokról beszélünk a sok édesség ellenére is. Elvégre mondta, hogy karban tartja magát… hogy mivel, arra megint csak ráborítom a feledés jótékony homályát.
- Most, hogy így mondod… a matchelő zoknik minden jó házasság alapja - és csak vigyorgok vissza rá, mintha a legtermészetesebb dolog lenne ilyesmivel viccelődni. Vagy éppen azzal, hogy ki kit is hívjon daddynek. Amibe más helyzetben egészen biztosan fülig vörösödnék, és igyekeznék nem leharapni a nyelvem, de Blue társaságában mindez annyira természetes, mint levegőt venni. Vagy mint a közelében lenni.
- Ah nem, elég az Ezra is - vigyorgok rá, és bár magától értetődően jön a számra az új nevem - ami nekem már nem olyan új -, most valahogy jobban érzem azt a furcsa csengését. Mintha Blue mellett ismét Caleb lennék. Szokatlan.
- Folyton alábecsülsz - biggyesztem le egy pillanatra csalódottságot mímelve az alsó ajkamat. - Elválok!
Oké, itt már megint nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, és ezen az sem változtat, hogy pénisz formájú mézeskalácsokat fogunk összemázolni… együtt. Jesszus, pedig még egy kortyot sem ittam! A felelősségteljes Ezrát azt hiszem kizártam magam mögött már a lépcsőházba való belépésem előtt. Ezt bizonyítja a válaszom is, amit olyan zsigerből vágok rá, mintha mindennapos elfoglaltságom lenne az alkoholizálás.
- Vodkát? - kérdezem ugyan, de csak azért, mert fogalmam sincs, tart-e itthon vodkát. Mondjuk ha abból indulok ki, hogy az a legnépszerűbb koktél-alapanyag is… bár nem bánnám, ha nem a legolcsóbb “egyetemistapia” lenne, de nem fogok reklamálni. Neki nem. Vagy talán mégis?
- Két-három feles után egészen biztosan eszünkbe jutna a tökéletes karácsonyi üzenet az ajándék mézeskalácsok mellé - valamiért az agyam olyasmit igyekszik a tudtomra adni, hogy az alkoholfogyasztás jelen helyzetben a legkevésbé sem jó ötlet, de elmossa mindezt az a kellemes melegség, ami a mellkasomba szivárog Blue vállamon pihenő kezének érintésétől. Vagy talán ennek van a legtöbb köze ahhoz a figyelmeztetéshez? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy a tekintetem egy pillanatra Blue ajkaira villan, mielőtt észbe kapnék, és előre lépve elszabadulnék a közelségéből.
- Szóval… megvan már a tojáshab, vagy besegítsek? - igyekszem elterelni Blue és a saját figyelmemet is a zavarról, ami most először rohan meg a társaságában.

Naugye, üzeni a pillantásom, ahogy helyesel a zoknikat illetően. Őszintén szólva ezt a képet sokkal könnyebben el tudom képzelni; ő meg én, mint ősrégi házasok. Tényleg úgy viselkedünk néha egymással.
Ezra. Idegenként hat a szájából, mintha egy ismeretlen oldalára mutatna rá, egy harmadik személyre a kapcsolatunkban, akit még nem igazán tudok hova tenni. Most, hogy belegondolok, egyetlen egyszer szólítottam csak így, akkor is öntudatlanul, még mielőtt felismertem volna. Magamban ízlelgetem kicsit a nevét, próbálok hozzászokni.
- Mindig ezt mondod, aztán sosem tudsz megválni tőlem - gördítem tovább a dramatizálást, és igen, tényleg olyanok vagyunk, mint egy kiöregedett házaspár.
- VoDkÁt?! - Lesokkolódva kapok mindkét kezemmel a mellkasomhoz, még hátra is dőlök a hatás kedvéért. - Ugye tudod, hogy abban... Van egy kis...? - Úgy lesek körbe, mintha attól félnék, bárki más meghallaná. Leárnyékolom a számat és közelebb hajolok, bizalmasan súgom neki oda: - ...alkohol! - Igen, határozottan élveznék egy olyan életet, amiben minden egyes nap a vérét szívhatom. Elnevetem a végét, a továbbiakra meg helyeslőn bólintok és megszorongatom kicsit a vállát.
- Igen, igaz. Szerencséd van, vodka mindig van itthon. - A túlélőfelszerelésünk alapját képezi, úgy is mondhatnánk. Magában is csúszik, felöntve is jó, gumicukorral is... Minden háztartásba kell egy kis vodka. A pillantása elszakad az enyémtől, amitől az éppen csak megnyugodott gyomrom újabb cigánykerekezésbe kezd. Ahogy mozdul, hagyom, tanácstalanul engedem le a combom mellé a kezem és kifeszítem, majd ökölbe zárom az ujjaim, mintha nem tudnék mit kezdeni az érintése emlékével.
- Még nem álltam neki, úgyhogy segíthetsz verni... A tojáshabot... - Ennél rosszabbul nem időzíthettem volna ezt a poént, ugye? Valamiért úgy érzem, félresiklik kicsit, úgyhogy köhintve megrohamozom a hűtőt és kipakolok a pultra mindent, ami kellhet: neki a tojásokat, magamnak a vodkát. Nyilván Calnak is töltök, de jól esik kicsit másfelé babrálni, míg rendezem a lelkivilágom.
- Remélem, tudod, hogy ma este itt alszol. Hívd fel a szeretőidet, ha kell, hogy ne várjanak már rád - sandítok rá a vállam felett, és a teletöltött felespoharakkal felé fordulok.

Igen, kicsit tényleg olyanok vagyunk, mintha régi házasok lennénk, bármennyire furcsa is elképzelni ezt a valóságban. Mármint nem azt, hogy esetleg olyan régóta ismerném Blue-t, hanem magát a kapcsolatot, amit az egész elmélet igényelne. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan érezhetem ennyire másképp magam a társaságában. Ennyire felszabadultnak, ennyire idétlennek, ennyire… önmagamnak. Hiába hittem azt, hogy az évek során talán újra ráleltem arra, amit önmagamnak nevezhetek, mégis úgy érzem, mintha ez a fogalom teljesen más jelentést kapna Blue társaságában. Ez pedig amilyen mámorító, annyira veszélyes. Mert túl könnyű elsodródni, belesüppedni, mint egy biztonságot nyújtó, meleg takaróba, ami beburkol… de nem véd az esőtől, ami a nyakamba szakadhat. De talán csak ahelyett, hogy félek tőle, hogy elázom, meg kellene tanulnom táncolni az esőben?
- Ne bízd el magad! - pirítok rá némi zsörtölődéssel, de aztán elnevetem magam. Igaza van. Nem tudnék újra megválni tőle. Túl jó vele, túl jól érzem magam mellette, semhogy visszatérjek ahhoz, aki nélküle voltam. Ott vagyunk már vajon a szakadék szélén, amikor már mindegy, mit csinálok, egyszerűen csak lezuhanok? Egyáltalán érdekel, hogy túlélném-e a zuhanást? Egyre kevésbé.
- NE! - suttogom döbbenten a vodkás megjegyzésére. - Olyan szép átlátszó, sosem gondoltam volna, hogy el tud bújni benne az alkohol!
Jó ég, ez még színpadi alakításnak is botrányosan rossz, de nem is az a célom vele, hanem hogy mosolyt csaljak Blue ajkaira. Mintha egy majd’ negyvenfokos piában bárhol el tudna bújni az alkohol. Mondjuk egy jó koktélban el tud, de vegyük az alapesetet.
- Helyes. Lehet, hogy mégis megtartalak - jegyzem meg flegmán, miután megszorítja a vállam, én pedig végre ellépek tőle. Kell ez a távolság most.
- Hmmm, pedig már majdnem másra gondoltam… - úristen, biztos kell nekem az a vodka, ha egy ilyen ostoba megjegyzésre is képes vagyok ilyen riposztot tolni, és még a szemöldököm is feljebb rebben mellé azzal a kihívó mozdulattal.
Inkább hagyom, hogy Blue elővegye a tojásokat, és amíg ő tölt, én szétválasztom őket egy tálba téve a fehérjét.
- Remélem, van mixered, és nem kézzel kell csináljam, mert úgy… sokáig fog tartani - nem, véletlenül sem ejtem ki, hogy be fog görcsölni az alkarom!
- Majd írok nekik egy üzit. Legalább kijöhetnek a szekrényből. Nem hiszem, hogy unatkoznának nélkülem - jelentőségteljes vigyorral veszem át a teli poharat Blue-tól, és koccintásra emelem.
- Boldog karácsonyt, Blue! - aztán egy hajtásra el is tüntetem. Szükségem van az alkohol jótékony hatására, hogy képes legyek elviselni a saját furcsa viselkedésemet.

Nem szoktam hozzá, hogy valaki nem csak elviseli a humoromat, hanem még teljes vállszélességgel partner is benne, sőt, képes úgy rákontrázni, hogy szavak nélkül hagyjon. Ez az egész annyira bizarr, annyira szürreális, és mégis valahogy olyan jól esik, hogy meg kell kérdőjeleznem magammal kapcsolatban jó néhány dolgot.
- Ez a trükk! Úgy néz ki, mint a víz, pedig közben... - A viccet félretéve tényleg érdekelne, mi vitte rá, hogy vodkázni akarjon velem. Talán látta, hogy kulturált ivó vagyok és nem kell fogni a hajam, míg egy bokor felett rókázom, vagy csak biztonságban érzi magát mellettem - bármelyik opciónak örülnék, de az lenne a legbiztosabb, ha abbahagynám a fantáziálgatást és egyenesen rákérdeznék.
Nyilván nem teszem.
- Tutira megtartasz - szólok még utána, mert olyan nincs, hogy nem az enyém az utolsó szó, főleg, ha arról van szó, mennyire ellenállhatatlan vagyok. Le kéne ültetnem Calebet a lakótársaimmal, bebizonyíthatná nekik, hogy igenis szerethető vagyok.
- Tőlem azt is tehetünk rá. Az lenne a szép üzenet a nénikének - Ez kivételesen számomra is túlságosan morbid már, így azon túl, hogy elnevetem magam, még el is fintorodom. Ewww. Ezt a tematikát meg kéne hagyni jövő karácsonyra...
- Ööö, Yadának van valami cucca abban a fiókban, a lábadnál. Túrj bele nyugodtan! - Az említett fiókra bökök anélkül, hogy beleokoskodnék. Amilyen ritkán szoktam sütni vagy főzni, a mixer pont az, ami hiányzik az alapkészletemből, de a lakótársamat sokszor láttam ügyeskedni vele, úgyhogy Cal biztos talál valamit. És bár hivatalosan épp vodkát töltök, a gyakorlatban mégsem tudom megállni, hogy ne vessek egy pillantást a felém pucsító hátsóra. "Ártatlan", futó sandítás az egész, semmi több.
- Tudtam én, hogy többen vannak! - Ennek tudatában pedig, még ha vicc is, egész biztosan nem engedem haza - talán soha többet. Igyekszem legalább a koccintás idejére megkomolyodni. - Örülök, hogy itt vagy - Ennyi vallomás talán még belefér, és a koccintás után habozok egy pillanatra, míg figyelem, hogyan hajtja fel az italt. - Boldog karácsonyt, ... Ezra - felhajtom én is a vodkát, az üres poharat lecsapom a pultra, aztán az üvegért nyúlok, hogy újabb kört töltsek. A tojáshabbal nem tudok neki segíteni, a süti már készen van, így italfelelőssé avanzsálom magam.
- Oh, várj csak! Pillanat-pillanat - Sietve leoldom a derekamról a kötény csomóját, áthúzom a nyakamon és sunyi mosollyal becserkészem vele Calt. - Nehogy koszos legyen a ruhád... - Véletlenül sem azért, mert látni akarom rénszarvasos kötényben, sőt, esetleg még lesifotót is szeretnék róla. Nem igazán várok beleegyezésre vagy ellenkezésre, megpróbálom a nyakába akasztani a kötényt, onnantól már csak meg kell majd kötnöm a derekán. Sima ügy.

Fogalmam sincs, hogy vagyok képes ennyire partner lenni ennyi hülyeségben Blue mellett. Pedig normál esetben egészen konszolidáltnak tartom magam, és meg mertem volna esküdni, hogy ez a fajta humor hamar kikezdi az idegeimet, most mégsem érzem így. Jól érzem magam a bőrömben és Blue társaságában, több pedig nem is kell. Kinek van szüksége holmi kérdésekre meg válaszokra…!
Inkább csak egy jó barátra és némi alkoholra. Ami szintén ritka vendég volt nálam az utóbbi években, most mégsem bánom. Igen, talán bízom annyira Blue-ban, hogy merjek inni mellette, elvégre nem egy random klubból kell hazaverekednem magam részegen, ahol ki tudja, kinek jut eszébe rámmozdulni és kihasználni az alkalmat. Itt csak Blue van, és még haza sem kell mennem, épp ezt ecseteli. Majd elalszom a kanapén, ha végleg kidőlök. Nincs ezzel semmi probléma.
Na jó, ezt már én sem bírom komoly arccal, és én is elfintorodok a szokatlan sütimáz említésére. Azt hiszem, elértük a jóízlés határát, és ezt Blue is így gondolja.
Amint a “Yada cuccai” fiók felé bök, már hajolok is le, és nem kell sokáig keresgélnem, hogy egy diadalittas “háhá!” kíséretében kihalásszam a mixert, majd összeszereljem és bedugjam.
Aztán odaforulok Blue-hoz, és úgy döntök, nem rontom el a poént azzal, hogy felvilágosítsam, időnként egy pasival kijönni is elég fárasztónak tartom, nem hogy több vasat tartani a tűzbe. Nem vagyok én olyan ügyes zsonglőr, és amúgyis… a fenének van szüksége annyi drámára.
Helyette hagyom, hogy nyert körnek nyilvánítsa magában ezt a témát, és inkább elveszem tőle a felespoharat.
- Tudod… hívhatsz Calnek… már ha akarsz - jegyzem meg a lehajtott alkohol után Blue-t figyelve. - Soha - és értsd ezt szó szerint - nem hangzott még olyan furcsán az Ezra, mint tőled most.
Még akkor sem, amikor frissen megkapva szoknom kellett az új nevemet. Egyszerűen Blue mellett számomra is kissé idegen az az Ezra, akit mindenki más ismer.
Már épp fordulnék vissza a tojásfehérjék és a mixer felé, amikor Blue nekiáll leoldani a kötényét, és odalép hozzám, hogy a nyakamba akassza. Eszembe sem jut ellenkezni. Igazából nem tudom, miért, mert nem egy díjnyertes divatdarab a rénszarvasos kötény, mégis teljesen logikus, hogy ne akarjam összekenni a ruhámat.
- Pedig már épp arra gondoltam, hogy nekiállok vetkőzni, hogy megvédjem a ruháimat a tojáshabtól, de ez sokkal praktikusabb megoldás - még nem beszélhet belőlem a vodka, nem? Simán csak hülye vagyok Blue mellett, úgy tűnik, de egyáltalán nem bánom. Készséggel fordulok meg, hogy megköthesse a derekamon a kötényt, és a pulóver alatt finoman megrebbenő szárnyaim is csak ösztönös reakció arra, hogy “lekötözik” őket. Mintha nem fogná őket elég szorosan amúgyis a garbó puha, kötött anyaga…

Kanapén... Persze, hogy a kanapén fog aludni, hol máshol? Mégsem dughatom be az ágyamba, vagy más ágyába, vendégszobánk meg nincs. ...Jobban belegondolva, talán alhatna az én ágyamban, én meg majd a kanapén. Ahh, de hát hol van az még? Az üveg vodkát elnézve valószínűleg mindenki ott alszik majd, ahol először kidől.
Akkora sóhaj szakad fel a mellkasomból, hogy szerintem még két emelettel fentebb is hallják, és nem sokon múlik, hogy örömömben ne ugorjak Cal nyakába.
- Hála az égnek! Idióta egy név. De komolyan, még bevodkázva sem tudnálak így hívni - A kedvéért azonban hajlandó lettem volna megpróbálni, mert hát ha az nőtt hozzá, ha Calként kellemetlen emlékeket szakítok fel benne, vagy fene tudja... A minimális empátiára törekvés szándéka tehát bennem volt, de szerencsére nem kell tovább erőltetnem.
- Egy vodka és máris vetkőzöl? Erről miért nem tudtam eddig? - Csalódott arcot vágok, de ha már hagyta, hogy ráadjam a kötényt, nem szedem le róla. Kell az a fotó akkor is, rá kell nyomtatnom majd a jövő karácsonyi kínos ajándékra.
- Jobb, ha rajtad marad a ruha, hát hogy tudnék a süteményre koncentrálni, ha villogtatnád itt nekem a tökéletesen kidolgozott felsőtested? Rögtön mást adnék a kezedbe... - A végét csak félhangosan dörmögöm hozzá, mivel azonban mögötte ácsorgok már és a kötényt próbálom megkötni, kizárt, hogy ne jusson el hozzá valamilyen formában. Csomó helyett nyuszifülre kötöm neki, aztán elkapja valami a pillantásom. A szárnyai... Azóta izgatják a fantáziám, hogy összefutottunk az őrsön. Ösztönösen emelem a kezem, ujjbegyeim majdnem elérik a hátát, mikor megtorpanok, lassan ökölbe hajlítom. Tétovázok. Emlékszem, hogy reagált legutóbb az érintésre. Engedélyt kéne kérnem? Végül köztes megoldást választok, lehunyom a szemem és a homlokom a lapockái közé támasztom, finoman belefúrom, két kezem pedig kétoldalt megpihen a csípőjén. Nem szólok, hagyom dolgozni, már ha tud tőlem és nem próbál meg szabadulni.

Blue megkönnyebbült sóhaját - és a megjegyzését - hallva elnevetem magam.
- Én szeretem. Joseph, a nevelőapám választotta, nekem pedig megtetszett. Azt jelenti, hogy segítség, abból pedig elég sokra volt szükségem, de rengeteget kaptam is szerencsére - fogalmam sincs, miért mondom el ezt ennyire részletesen. Talán mert akarom, hogy Blue tudja. Mert nem akarom mindig és minden áron homokba dugni a fejem, mellette sem, ha már amúgy évek óta nem teszem.
Minden esetre értékelem Blue igyekezetét, hogy megpróbált Ezrának szólítani.
- Mondtam már, hogy nem árulom el egyből minden titkomat. Küzdj meg értük - villantok egy széles mosolyt Blue-ra, miközben hagyom, hogy a nyakamba varázsolja a kötényt.
Neki is látnék a tojáshabnak, mikor nekilát megkötni a kötényt a hátam mögött, és csak egy kuncogásra futja az elmormogott szavai után. Egyszerűen nem tudom komolyan venni. Nem lehet.
Be is kapcsolom a mixert, hogy végre felverjem a tojásfehérjét, amikor megérzem Blue kezeit a csípőmön, ahogy a homlokát a lapockáim közé támasztja. A szárnytöveimhez.
Megdermedek.
Lekapcsolom a mixert, és kényszerítem magam, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, és ne pánikoljak. Ez csak Blue. Az érintése pedig annyira gyengéd, annyira finoman puhatolózó, hogy nem tudom tolakodónak venni a közelségét.
- Mondd - csendül halkan, komolyan a hangom, ami nyomokban sem tartalmazza az iménti felhőtlen boldogságomat. Egyetlen pillanat alatt lett egészen más a hangulat. Nem fagyott azonban meg, csak kissé felhősebbé vált. - Kérdezz, ha szeretnél.
Válaszolni fogok. Kimondatlan, mégis tökéletesen érthető szavak, amik ott függenek a felvitt hangsúlyban a mondat végén.

Azt hiszem, nem is igazán a névvel van bajom. Mármint, elég hülye dolog lenne fasírtban lenni egy névvel... Inkább arra neheztelek, amit képvisel. Azt a tehetetlenséget idézi fel bennem, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, mi lett vele. Annyi minden történt Callal a saját világában, míg én egyre csak azt hangoztattam az enyémben, hogy segíteni fogok neki. Mit értem végül el? Így hát hiába örülök, hogy egyre több mindent oszt meg velem az életéből, ezzel együtt az a kellemetlen, szúró érzés is visszajön, amivel nem tudok mit kezdeni.
- Az enyém kéket jelent - bököm ki végül, csak hogy kicsit enyhítsek a rám telepedett frusztráción. A Caleb vajon mit jelent? Sosem jártam még utána.
- Hát mennyit kell még küzdeni érted? - A fejemet csóválom, mintha soknak találnám az erőfeszítést, amit elvár tőlem, pedig igazából még be sem melegedtem. Ennél jóval többet tudok teperni. Nem pont úgy, ahogy utána teszem, ezzel kapcsolatban sosem erőltetném, mert attól félek, elijesztem, megsebzem, talán össze is töröm, franc tudja, hiszen a traumák törékennyé tesznek, neki pedig két marékkal kijutott belőlük. Mégsem tudok elhatárolódni tőle. Érzem, hogyan feszül be, és elhatározom, hogy ha el akar húzódni, hagyni fogom (persze könnyebb mondani, mintsem engedni az önzőségemnek és simán sarokba szorítani, de hát Calebről beszélünk, az isten szerelmére). A csend szinte bántja a fülem, fel sem tűnik, hogy nem veszek levegőt, csak mikor megszólal és egyszerre fellélegzem.
Tudsz repülni? Mi történt a húgoddal? Mit tettek veled? Mi lett velük? Annyi mindent akarok kérdezni, azt sem tudom, hol kezdjem. Habozok, ujjaim elfehérednek az oldalán, ahogy erősebben belekapaszkodom, végül konok elhatározással vékony csíkká préselem az ajkaimat.
- Nem fogok. - Csak ekkor tűnik fel, hogy szorítom, úgyhogy sietve ellazítom a kezem és jobban a hátába temetkezem, megbékélve a bennem dúló katyvasszal.
- Csak azt akarom, hogy tudd, itt vagyok. Tőlem nem kell tartanod. - Az, hogy gyógyuljon és maga mögött tudja hagyni az egészet, fontosabb számomra a saját igényeimnél, és azt hiszem, ez a legönzetlenebb gondolat, ami valaha megfordult bennem. Baromi ijesztő, egészen beleszédülök, ahogy rám szakad annak a súlya, mennyire fontos Caleb nekem. Körbefonom a hasát, átkarolom, kicsit közelebb simulva a hátához jobban felveszem a gerince vonalát, míg a homlokom feljebb csúszik és inkább már a tarkójának támasztom.

Felnevetek Blue megjegyzésén. Muszáj, mert annyira abszurd az egész!
- Fel is adhatod. Nem haragszom meg érte, becsszó, kisujjeskü, meg minden - somolygok Blue-ra, pedig a legkevésbé akarom, hogy feladja. Nem akarom, hogy érdektelen legyek számára annyira, hogy elengedjen. Önző vagyok? Talán, de ennyi jár, ha ő is akarja.
A beálló csendben túl hangosnak hallom a saját szívem dobogását a fülemben, miközben várok. Várok, hogy kérdezzen, hogy valami eltűnjön végre abból a láthatatlan, de érezhető hálóból, amit a múltam, a múltunk feszít közénk. Amibe nem akar tíz körömmel tépni, de így csak kerülgetjük, mint elefántot a porcelánboltban. Értékelem a tapintatát, de sokkal inkább zavar ez a helyzet.
Pillanatról pillanatra erősebben szorítja az oldalamat, én mégsem menekülök, mégsem jut eszembe elhúzódni. Megkönnyebbülten lélegzek fel mégis, amikor lazít az ujjain. Vajon nyomot fog hagyni a bőrömön? Meglehet.
- Tudom, Blue - súgom halkan, miközben hagyom, hogy a hasamra csúsztassa a kezét, hogy átkaroljon, magához húzzon, én pedig egy pillanatnyi hezitálás után belesímulok az ölelésébe. - De neked is tudnod kell, hogy nem tudsz olyan kérdést feltenni, amivel bántanál, ellenben… vannak dolgok, amiket nehezen viselek. Az érintések egészen mást jelentenek néha számomra, ha… ha túl mélyen vagyok a saját fejemben. Ha közel akarsz lenni hozzám, azt akarom, hogy ismerj, hogy… ne félj tőlem. Hogy ne félts a saját múltamtól. Azt már túléltem, Blue.
Oldalra fordítom a fejem, hogy az arcommal érhessek a homlokához. Szeretném, ha értené, ha megértene, de vajon mi az, ami már neki is túl sok lenne belőlem? Hol az a határ, amikor ő is azt mondja, hogy elég, ennyi elég volt? Nem kellene magammal rántanom, de képtelen vagyok elengedni, amíg magától nem akar menni.

- Egy Lewis sosem adja fel - Ellenállhatatlan félmosolyt villantok rá. Lassan úgy érzem, Callal nehéz flörtölésen kívül más hangszínben beszélni, mintha minden szó, ami a számra jön, arra lenne hivatott, hogy lecsalja róla az alsónadrágját. Mondanám, hogy az évek meg a rutin, de ennyire elvetemült azért nem szoktam lenni mindenkivel a környezetemben, főleg nem huzamos ideig.
Sosem kellett még úgy gondoskodnom valakiről, mint ahogy róla próbálok, ezért is érzem úgy, hogy a sötétben tapogatózom. Kérdezni szeretnék, mégsem akarom bántani, tapintatos próbálok lenni, ugyanakkor nem tudok tőle távol maradni. Önzőség és önzetlenség vetekszik bennem, és tényleg fogalmam sincs, mire hallgassak, mivel teszek jót és mivel kockáztatom azt, hogy elveszítem. Alaposan át kell rágnom a szavait. És ha vannak dolgai? Én tetőtől talpig egy komplett, nehezen kezelhető csomag vagyok. Ha neki meg kell küzdenie velem, nem várom én sem, hogy fordítva könnyebb lesz.
Halkan szusszanok, ahogy a múltját említi, mert hát túl sokat kér. Hogy ne féltsem tőle, amikor még én is félek? Eligazítom az arcom az övén, az illata annyira intenzív, a póz pedig túlságosan intim, mégsem visszakozom.
- Azt hiszem, korrepetálásra szorulok néhány dologból - Szükségem van rá, hogy megmondja, mit tegyek, mit ne tegyek, hogy irányítson egy kicsit, mert magamtól nem érzem úgy, hogy rá tudnék jönni, mikor hol van a határ, mit tehetek meg és mit nem. Ezek sosem voltak az erősségeim.
- Meg akarlak ismerni. Mindent tudni akarok rólad. Azt is, hogy iszod a kávéd, hányas cipőt hordasz, vannak-e rémálmaid, és ha igen, hogyan űzöd el őket és segíthetek-e velük. - Csak azt ne kérdezze, miért, mert nem tudnám megindokolni. Mintha a saját létem függene tőle. A derekánál fogva magam felé fordítom, hogy legalább félig-meddig szemben legyünk.
- Nem félek tőled, de mindig félteni foglak. Mármint, ezt hogy tudja bárki is kikapcsolni? - Még ha van is rá mód, velem elfelejtették közölni. Elhúzom a fejem annyira, hogy rá tudjak nézni, egyébként nem távolodom el. A tekintetét keresem, szeretném elkapni, hogy rendesen feltehessem az első kérdésem. - Cal, tudsz még repülni?