Fogalmam sincs, mennyit ácsorogtam kirakatok és polcok előtt, mire megtaláltam azokat az apróságokat, amik most gondosan becsomagolva lapulnak a dísztasakban, amit igyekszem nem lóbálni zavaromban, miközben Blue ajtaja előtt ácsorgok. Azt sem tudom, egyáltalán minek fáradtam karácsonyi ajándékkal, hiszen alig néhány hete találkoztunk újra, mégis… amikor megláttam azt a plakátot, annyira ő jutott eszembe róla, hogy muszáj volt borzasztóan szépen udvarolnom az eladólánynak, aki segített hozzájutni egyhez a marketing-részlegükön keresztül. De a zöld mogyoróit kínálgató Grincs-plakáton kívül rejtőzik még a csomagban egy kék plüss-bilincs - mindenhol csak rózsaszínt, esetleg vöröset vagy feketét árulnak, de amikor ez szembejött, akaratlanul is könnyesre röhögtem magam a szimbolikájától -, valamint egy nagyobb, lapos doboz, amiben hat különleges, frissen készített fánk pihen. Na nem én sütöttem őket, de a város legjobb fánkosától vannak, igazi kézműves darabok.
Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, de aztán meggondolom magam, és leteszem a tasakot az ajtó elé. Amint vigyorogva bekopogok, már iszkolok is a lépcső felé, mint valami kölyök, aki élete legnagyobb csínjét követi el éppen. Talán így is van, és veszettül jólesik.

Nevetve csóválom meg a fejem Blue válaszára. Néha tényleg olyan, mintha nem tudnánk más hangnemben, más hangszínen beszélni egymással, de annyira ez jön az én számra is a közelében, és annyira partner ő is ebben, hogy nem is akarok változtatni rajta. Jólesik húzni egymás agyát, jólesik táncolni a pengeélen, az utolsó cérnaszálon, és lesni, vajon meddig nyúlik.
Amikor Blue felszusszan a múlt említésénél, valami halványan feldereng bennem. Valami, ami annyira megfoghatatlan és bizonytalan, mégis ott bujkál: lehet, hogy én már megbékéltem a múltammal, hogy nagyjából lezártam, túltettem magam rajta, de Blue nem. Neki fogalma sincs, mi minden történt velem, és sokszor ez a bizonytalanság ijesztőbb, mint a tudás. De vajon ha tudná, mennyire lenne képes kezelni a bűntudatot, ami már most is lappangó tűzként emészti belülről? Pedig nem az ő hibája volt! Senki nem várta volna el egy tizenkét évestől, hogy megtartson egy ilyen lehetetlen ígéretet! Én sem vártam. Ő az utolsó, akire haragudnék emiatt.
Ahogy az arcomhoz simítja az arcát, annyira természetesnek tűnik. Hiába túl közvetlen, intim a mozdulat, mégis magától értetődik, hogy hozzám ér, én pedig biztonságban érzem magam az érintésében. Amikor pedig megszólal, megint mosolygok. Mellette annyira könnyű mosolyogni! Hagyom, hogy maga felé fordítson, a csípőmet a konyhapult szélének döntöm, nem távolodva el Blue-tól, inkább csak kicsit magammal húzva őt.
Felemelem a kezeimet, és most először érek igazán hozzá, ahogy két tenyerem a felkarjára símul, miközben a szemébe nézek.
- Szólni fogok, ha valami nem stimmel, de neked is szólnod kell, és kérdezni. Szeretném, ha kérdeznél, Blue. Szeretnék mindent megosztani veled, de fogalmam sincs, honnan kezdhetném - a kérdések pedig segítenek elindulni. Pont mint az, amit végül feltesz… én pedig lassan megingatom a fejem.
- Azóta nem repültem - vallom meg halkan, őszintén, és eszembe sem jut félrekapni a tekintetemet. - Nem csak a szárnyam sérült, hanem az izmok is, amik mozgatják őket, és amikor végre eljutottam a rehabilitációig… egyszerűen nem voltam képes rávenni magam. Túl kicsi az esélye, hogy valaha egyáltalán rendesen tudjam mozgatni őket, nem hogy újra repülhetnék, én pedig nem vagyok túl jóban a reménnyel.
Kissé talán kesernyés szájízzel mosolyodok el a végére, de nincs már bennem az a fájdalom, ami régen volt emiatt. Imádtam repülni, mint valószínűleg minden tündér, de nem érzem úgy, hogy ez határozna meg, hogy olyan részem lenne, ami nélkül nem lehetek teljes, nem élhetek teljes életet.

- Tudod, általában nem szoktak arra buzdítani, hogy beszéljek, éppen ellenkezőleg... - szúrom közbe egy fokkal halkabban, mert van abban valami, ahogy Cal a kérdések feltevésére biztat. Én sem igazán tudom, miért, de jól esik ez a bizalom, ahogyan az is, hogy ennyire benne vagyunk egymás szférájában. Külső szemlélő talán furcsán nézne ránk, nekem mégis természetes. Próbálom nem nekipréselni a pultnak, hogy ne érezze sarokba szorítva magát, de közben ösztönösen keresem a közelségét.
A válasz hallatán ezernyi ötlet, megoldási javaslat, ismerős ismerősének a telefonszáma jut eszembe, küzdenem kell, hogy ne borítsam rá őket Calra. Nem ebben egyeztünk meg, és amúgy sem hiszem, hogy jó néven venné, ha valaki beledugná az orrát abba, amit ő már, nekem úgy tűnik, lezárt. Pedig bármennyire is önző dolog, nekem nem megy ennyire könnyen ez a lezárás, és a tenni akarás pont ilyen gyerekesen elszánt, letargikus grimaszban ül ki az arcomra. Át kell gondolnom, mit akarok mondani, és ehhez nagyon nincsen hozzáedzve a beszélőkém.
- ...Francba - összegzem a hallottakat, majd rövid gondolkodás után megfogom a kezét és ellépek a pulttól, húzva őt magammal. Futó oldalpillantással ellenőrzöm, mindent lekapcsoltunk-e és nem gyullad ránk a konyha, mielőtt a szobám felé húznám Calt.
- Mutatok valamit. Ne örülj, még nem veszem le a nadrágom - rásandítok, csak hogy lássam, mennyire hajlandó követni, aztán belököm a szobám ajtaját és egyből az íróasztalomhoz vezetem. Ott elengedem a kezét, míg beletúrok a legfelső fiókba és kiemelem, az asztalra ejtem Az Aktát, így nagy betűsen.
- Miután találkoztunk, nem bírtam ki és lenyomoztattam mindent, amit lehetett rólad, róluk, az egészről. Ha bárki kérdezi, teljesen legálisan. Mielőtt találkoztunk az őrsön, ez a mappa fele ilyen vastag sem volt, szinte semmim sem volt. - nekidőlök az asztalnak, összefonom a karjaim a mellkasom előtt és úgy bámulom az információkupacot, mintha egy véletlenül becsúszott gyerekem lenne, akivel fogalmam sincs, mihez kezdjek. - Még... Nem tudtam rávenni magam, hogy belenézzek. Nem éreztem fairnek. Az volt bennem, hogy tőled akarok mindent hallani. - Aminek a világon semmi értelme, mert ha nem mutatom meg az aktát, sosem jött volna rá, hogy sikerült nagy vonalakban mindent kiderítenem. Lehetett volna az én titkom az egész, mégsem voltam képes kinyitni egyetlen egyszer sem.

- Én szeretem, ha beszélsz - válaszolok halvány mosollyal. Nincs vele bajom, ha beszél, tényleg szeretem hallgatni, még ha olykor hetet-havat össze is hord. Valamiért megnyugtat már a hangja is, és jól érzem magam mellette.
Nem különösebben érdekelt sosem, mit gondolnak mások, és örülök, hogy most senkinek nem kell megfelelni mindenféle illem-szabta ostoba szabályokkal, hanem úgy viselkedhetünk, ahogy nekünk jólesik. Mert ez a helyzet, hiszen én is ugyanúgy szívesen fogadom Blue közelségét, ahogy ő keresi az enyémet. Természetes ez is, magától értetődő. Egyszerűen jó.
Ahogy az is, hogy Blue meghallgat, és nem áll neki sem sajnálkozni, sem önmagát hibáztatni - egyelőre -, sem kéretlen tanácsokkal ellátni. Lehet, hogy ha más lett volna mellettem, jobban próbálkoztam volna a rehabbal, de Joseph mellett nem éreztem szükségét, hogy repüljek, nem származott semmilyen hátrányom belőle, nem voltak elvárásai, és a szívemet sem fájdította, hogy valaki a közvetlen környezetemben boldogan repked, míg engem a földhöz szegezett néhány golyó. Észreveszem Blue grimaszát, de tényleg borzasztóan hálás vagyok, hogy nem ad most hangot a felmerülő kétségeinek és gondolatainak, legalábbis abban a formában nem, ahogy most nem érzem szükségét.
Meglep, amikor kézen fogva maga után húz a szobájába, de készséggel követem. Fogalmam sincs, mit tervez.
- Még? - engedek meg egy erőtlen kis poént, felhúzva a szemöldökömet is egy pillanatra, de aztán amikor folytatja, és amivel folytatja, az arcomra fagyasztja a mosolyt.
Annyira, annyira tudtam, hogy ezt fogja tenni! Hogy amint megkapja a hiányzó kirakósdarabot, fel fogja kutatni a hiányzó szálakat, amiket a felbukkanásomig nem tudott összekötni. Mégsem vagyok rá dühös emiatt. Tudom, hogy szüksége van válaszokra, ahogy nekem is szükségem volt rájuk, és az akta mellett én vagyok az, aki ezekkel szolgálhat számára. Akkor is, ha egyetlen porcikám, egyetlen idegszálam sem vágyik rá, hogy átrágjam magam azon az aktán. Azon, amit meredten figyelek, miközben hallgatom Blue szavait.
- Szeretnéd megnézni? - pillantok Blue-ra komolyan, mielőtt ismét az aktára tekintenék. - Mi lenne, ha te átolvasnád, és kérdeznél? Mármint… én valószínűleg ismerem a tartalmát, és biztos vagyok benne, hogy az én szavaimat is megtalálod benne. Itt maradok melletted, ha szeretnéd, de nem akarom látni. Ha beszélek róla, vagy ha olvasom, csak azt látom, amit látni akarok, de a fotók…
Elakadnak a szavaim, de úgy érzem, Blue tudja, mire gondolok. Márpedig biztos vagyok benne, hogy az akta tele van fotókkal a helyszínekről, az áldozatokról, rólam is, és róluk is. Azokról, akiknek túl sokáig láttam az arcát a rémálmaimban, és örülök, hogy egy ideje már nem kínoznak.

Guinnes rekordokba is kerülhetne Cal, bár nem tudom, létezik-e hivatalosan ilyesféle kihívás, de én biztosan megadnám neki. Sőt, ez talán már felér egy szupererővel, hogy szeret hallgatni, és őszintén szólva még Batmannél is menőbb képesség. De a viccet félretéve, tényleg jól esik ez tőle.
- Még - Épp csak egy pohárral ittunk a vodkából, kizárt, hogy mire az üveg aljára érünk, valakiről ne kerüljön le a gatya. Azért csábosan megvonogatom a szemöldököm, hogy viccként fogja fel, mert a végén még leállna az ivással. Habár egyáltalán nem úgy tűnik, hogy megriadna a kihívásoktól, most, hogy önként ajánlotta fel az alkoholizálást, nem akarom már az elején elbátorítani. Meg hát jelenleg fontosabb dolgunk is van.
- Persze, hogy szeretném. Húsz éve keresem azt, ami benne van. Vagyis hát... - Itt felé intek, jelezve, hogy igazából őt kerestem ennyi időn át, de nyilván a fizikai valója mellett a kérdéseimre is választ akartam kapni. Most, hogy mindkettőt megtaláltam, az egyik felével még adós maradtam, mégsem tudtam rávenni magam. Felnyitottam az akta fedelét már vagy fél tucatszor legalább, aztán mindig visszacsuktam. Úgy éreztem, Cal háta mögött cselekednék és ez zavart.
Az ötlete hallatán töprengve kézbe veszem az aktát. A fotók... Igen, ettől tartok én is. Helyszíni fotók, kihallgatások dokumentálása, jegyzőkönyvek, beszámolók. Megértem, miért nem akarja látni. Egy részem nekem sem akarja. Elgondolkodva elemzem a lapok súlyát a kezemben. Néhány oldalon összefoglalva egy élet tragédiája...
- Nem fogom elolvasni. Ez itt... - lóbálom meg az aktát, mintha nem lenne egyértelmű, miről beszélek. - Ezek mind üresek, tárgyiasak, személytelenek. Úgy kezelnek, mint egy darab húst, egyet a végtelen esetek közül. Ezt az én gyomrom nem tudja bevenni. Nekem nagyon is élő vagy. - Hanyagul visszaejtem az aktát az asztalra, odébb is csúszik rajta kicsit, de nem igazítom meg. Olyan undort érzek jelenleg iránta, hogy hozzá sem akarok érni.
- Azt mondtad, ha kérdezek, válaszolsz. Nekem ennyi elég. Csak nem akartam, hogy titok maradjon köztünk, vagy hogy mondjam... - A fejemben kicsit jobban hangzott, zavarba is hoz, hogy képtelen vagyok jól kifejezni magam. Megvakarom a tarkóm, keresem a szavakat. - Szóval, úgy éreztem, a hátad mögött intézkedtem és volt miatta egy kis... - Nem tudom, mi rá a jó szó, ami nem olyan meglepő, mert hát mindig azt hittem, belőlem valahogy kimaradt az a kis kütyü, ami lehetővé teszi, hogy felelősséget vállaljunk a tetteinkért. Nem szoktam bűntudatot érezni és jó régen nem hallottam már a lelkiismeretem felől sem. Legyintek, mert Cal úgyis tudja, mire gondolok.
- A lényeg, hogy tisztázni akartam, hogy nálam van. Ha szeretnéd, rituálisan elégethetjük együtt. Bár nincs kandallóm, mint a filmekben, de van öngyújtóm. - Azzal is ugyanolyan drámai hatást érhetünk el.

Nevetek. Megint. Halkan, de minden komolyan ránk telepedő szürke felleg ellenére is őszintén, és ez sokat jelent. Többet, mint Blue gondolná. Elvégre nevetni annyira természetes dolog a legtöbb embernek, hogy valószínűleg eszükbe sem jut értékelni az ilyen pillanatokat. Pedig ha tudnák, milyen törékenyek!
Ki mondta, hogy az aljára kell érni annak az üvegnek? Valószínűleg már sokkal kevesebbel is “gátlástalanra” innám magam, elvégre ritkán szoktam töményet inni. Egy-egy sör a haverokkal, vagy egy pohár bor egy jó vacsora mell mindig belefér, de ennél több nagyon ritkán. Most mégis én kértem. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de nem bánom, hogy egy feles már melenget belülről, amikor meglátom az Aktát. Így egy fél fokkal kevésbé tűnik ijesztőnek az eshetőség, hogy fel kell idézzem a történteket. Nem mintha ártana esetleg még egy-kettő, ha valóban eljutunk odáig.
Még mindig annyira abszurdnak tűnik, hogy Blue ennyi időn át hitt bennem, ennyi időn át képes volt kitartani amellett, hogy életben lehetek. Még akkor is, ha az egész tényleg csak egy védekezési mechanizmus volt számára, egy megküzdési stratégia. Most azonban nem így érzem. Amióta újra találkoztunk, ott van köztünk az a szürreális kapocs, az a hihetetlen összhang, ami minden egyes alkalommal megcsillan, amikor egymás társaságában vagyunk. Nem akarok semmit belelátni az egészbe, de mégis, annyira nehéz nem agyalni, nem mérlegelni, nem vizsgálni meg, hogy mi lenne, ha…
Feszülten figyelem Blue-t, miközben latolgatja a szavaim súlyát, majd akkorát koppan a kő a szívemről, hogy egészen biztos vagyok benne, ő is hallotta az akta undok csattanása után, ahogy az asztalon landol.
- Te tudod a legjobban, hogy a rendőrség feladata a tények feltárása. Nincs olyan a világon, aki ép ésszel elbírná, ha nem így kezelne minden hasonló ügyet - jegyzem meg félhangosan, hol Blue-ra, hol az aktára pillantva, aztán végül a kínlódva ácsorgón állapodik meg a tekintetem.
- Bűntudatod? - segítem ki Blue-t halvány mosollyal. Néha jó, ha az ember képes kimondani a dolgokat, és történetesen tudom, hogy már azért is bűntudata volt, mert akkor otthagyott, holott… nem tudtam volna vele menni, és nem csak a szárnyaim miatt. Vajon ha akkor elszököm én is, amikor még lett volna lehetőségem, képes lettem volna megbirkózni a ténnyel, hogy cserbenhagytam a húgomat? Így utólag mindig arra jutok, hogy bármekkora szemétnek érzem is magam miatta, nem hiszem, hogy az a három év megérte a lelkiismeretem tisztaságát, pláne, hogy feleslegesen áldoztam be mindent, még ha akkor nem is tudtam még ezt.
- Köszönöm, hogy elmondtad, és hogy megvártál. Hogy nem áskálódtál a hátam mögött, pedig minden lehetőséged meglett volna rá, hogy ne csak összegyűjtsd, de el is olvasd mindezt - bökök az állammal a mappa felé. - Tudod, valahol számítottam rá, hogy ezt fogod tenni. Hogy így, hogy tudod, hol csúszott el a keresgélésed, utánamész a múltnak.
Nem szemrehányásként mondom, mert teljesen megértem, még ha nem is tudom megmondani, én mit tettem volna a helyében. Meg nem is fontos.
- Az öngyújtó jól hangzik - mosolyodok el végül kissé erőtlenül, az akta felé nyúlva. Felemelem, és megremeg a kezem a súlya alatt. Nem a papír, inkább az emlékek súlya az, ami miatt megreszketek. - Most?

Oké, egész biztosan ki fogom vizsgáltatni magam. Ez a huszonegyedik század már, tuti létezik olyan betegség, ami megmagyarázza, miféle tüneteket vált ki belőlem mások nevetése. Vagyis egy konkrét személy nevetése? Hogy fogom ezt úgy tálalni a dokinak, hogy ne nézzen hülyének, amikor én is annak tartom saját magam?
- Tudom, persze, de... - De ez más. Te más vagy, toldom hozzá magamban, épp elég kínosnak érzem a felismerést ahhoz, hogy ne akarjam hangosan is kimondani. Okultam a hibámból.
- Az-az. - sóhajtok, mintha olyan különleges és fájdalmas dolog lenne, hogy az embernek bűntudata van. Számomra biztosan az, és kezdem úgy érezni, a barátságunk mélységéhez képest is túlságosan sokat engedek meg Calnak. A legtöbb olyan oldalam már látta, amit a családom előtt is ritkán szoktam csak felvállalni, és még mindig nem értem ennek az okát. Kell egyáltalán mindenre tudni a választ? Ezt is kivizsgáltathatnám.
- Ne, kérlek, ne köszönd - szabadkozom szinte rögtön, még a tenyerem is feltartom védekezőn, arcomon fájdalmas grimasz. - Tényleg ne. Egy seggfej vagyok, ne legyél hálás azért, amikor éppen nem. Látod? Még tudtad is, hogy megteszem, mert hát ilyen vagyok. - Amúgy sem szeretem, ha mások hálálkodnak nekem, tőle pedig egyáltalán nem érzem jogosnak. Attól még, hogy nem néztem bele az aktába, így is megkerültem őt, és hát eleve az a lelkiismeretes lépés, ha elégetik az ilyesmit. Az, hogy a jobbik utat választottam, nem érdemel köszönetet, főleg tőle nem. Barátok közt nincs rá szükség.
Behatón figyelem, hogyan veszi kézbe az aktát, mintha elemezni tudnám a lelke legkisebb rezdülését is abból, ahogy fogja. Pedig nem, csak csendben megfigyelem.
- Most, csak ne itt. Bár hangulatos lenne egy tábortűz a szobám közepén. Énekelhetnél nekem dalokat, meg minden. A lakótársamnak van gitárja. - Halvány, cinkos mosollyal lököm el magam az asztaltól. Karom ösztönösen fonódik a dereka köré, mintha nem tudná az utat, úgy vezetem kifelé. - Mit szólsz a mosogatóhoz? - Nem veszem el tőle az aktát, ha nem adja oda, akkor hagyom, hogy ő hozza. A derekát csak kint engedem el, míg teszek egy gyors kitérőt a nappaliba és felmarkolom a dohányzóasztalról az öngyújtót. Feldobom párszor a levegőbe, dobálgatva lépek vissza Calhoz, és ha kölcsönösen megszavaztuk a mosogatót, akkor amellé lépve meggyújtom az öngyújtót, tartom, felpillantva a lángról őrá.

Nyilván az, ami személyesen érinti az embert, mindig más, mindig kivétel, mindig nehezebb. Nem véletlen, hogy létezik a rendfenntartásban is az összeférhetetlenség fogalma, ha valakit túl közelről érint egy ügy. Ez most mégis más annyiban, hogy Blue-nak joga van tudni, mi történt, ha akarja. Elvégre azok a szemétládák őt is fogva tartották.
Az a sóhaj, amit Blue a bűntudat említésére produkál, megint mosolyt csal az arcomra. Hogy a fenébe lehet, hogy ilyen témák közepette is képes vagyok nevetni mellette, és nem elmerülni abban a félelemmel vegyes szomorúságban, aminek az akta láttán uralnia kellene a gondolataimat?
- Bárki megtette volna, Blue - a karjára teszem a kezemet, és biztatólag megszorítom. - Neked is szükséged van a válaszokra, amiket eddig nem találtál meg. Jogod van hozzá, hogy tudd.
Mikor végül felemelem a mappát, kissé bizonytalan a mozdulatom, de Blue megint a segítségemre siet.
- Essünk túl rajta, aztán megbeszéljük azt a gitározást, mit szólsz? - villantok rá egy mosolyt, és miközben átkarolja a derekamat, én a vállát fogom át. - A mosogató jól hangzik.
Ahogy Blue ellép mellőlem, hogy hozzon egy öngyújtót, a konyha szélén ácsorogva várom meg. A kezemben tartott aktát figyelem, mielőtt felpillantanék a visszatérő Blue-ra. Közelebb lépek vele a mosogatóhoz, és mellette állva nézek az öngyújtó táncoló lángjába.
- Biztos vagy benne? - teszem fel a kérdésemet a fénypöttyöt figyelve, mielőtt ismét Blue-ra nézek. - Lehet, hogy mégis megnézhetnénk. Mert… - egy pillanatra elhallgatok, mielőtt folytatnám. - mert mi van, ha nem emlékszem olyasmire, amit tudni akarsz, ha nincsenek válaszaim, ha…
...nem vagyok elég? Elharapom a mondat végét, mert milyen ostoba gondolat ez? A lélegzetvételnyi szünetben rájövök, hogy ólomsúllyal nehezedik a mellkasomra a felelősség, amit az iménti gondolatmenet okoz.
- Mi lenne, ha megtartanánk talonba? Ha elmondanám, amit én tudok, és ha maradnak még kérdéseid, legalább lenne hol keresned a válaszokat.
Kicsit úgy érzem magam, mint valami túlérzékeny kamaszlány, ez az a téma, amit úgy tűnik, még mindig nem tudok tisztességes, felnőtt férfihez méltó nyugalommal kezelni.

Bár ez az egyetlen olyan téma a világon, amit nem viccelnék el, a válasza hallatán mégis valamiféle játékossággal vonom össze a szemöldököm, ami kontrasztban áll az arcomon tükröződő, sértett grimasszal..
- Azt mondod, olyan vagyok, mint bárki más? - Basszus, remélem, semmi köze nincs annak, hogy meg akarom nevettetni ahhoz, hogy milyen jól esik hallani a nevetését. Nyilván a szándékom teljesen önzetlen és karitatív, nem húzódnak mögötte furcsa vágyak a gyerekkori barátom iránt. Hogy éreztessem, értem, amit mond, megérintem a felkaromra sikló kezét és röviden én is megszorítom.
- Wow, ez a kirobbanó lelkesedés már-már fertőző... - ugratom finoman, miközben áthelyezzük a székhelyünket a konyhába, ahol habozás nélkül felkattintom az öngyújtót, készen egy kis pyrozásra. Érzem, hogy ez a jó döntés; az ítélőképességem és a lelkiismeretem valahogy szinkronizálnak egymással, ez a fene nagy egyetértés pedig szokatlan ugyan, de egészen kielégítő. Kisebb fajta büszkeséget érzek. Anyám biztos sírva fakadna, ha látná, tudok érett felnőtt módjára is viselkedni. Anyám mondjuk már azon is sírva fakadna, hogy van egy rendes barátom, aki építő hatással van arra a szörnyű személyiségemre, amit mindig apámra ken. Apám meg az anyósára.
- Cal... - Annyira azért nem sziklaszilárd ez az új szerep, hogy ne tudjon megingatni az ő bizonytalansága, mégis megemberelem magam és erőtlen, szomorkás mosollyal fürkészem a vonásait a láng felett, próbálok rájönni, mi a mögöttes tartalma és jelentése a szavainak, miben is kételkedik egész pontosan.
- Tudod mit? - veszek egy mély levegőt és megfogom az aktát tartó kezét, gyengéden az öngyújtó fölé igazítom. - Nem kell minden kérdésre tudni a választ. Az élet nem egy tízmillió dolláros kvízműsor. Hülye lennék ennyi energiát feccölni a múltba, amikor helyette veled is foglalkozhatok - Úgy igazítom a kezét, hogy az akta sarka a lángba érjen. Kell egy kis noszogatás, de amint lángra kap, onnantól már hamar megadja magát a tűz erejének, úgyhogy eloltom a gyújtót és segítek a mosdó fölé tartani, hogy beledobhassa. Próbálok odafigyelni, hogy egyikünk se égesse meg magát, a tekintetem viszont egy idő után az égő papírról Calra vándorol, rögzül az arcán és nem mozdul onnét, ahogy a kezem sem a kezéről, hüvelykujjam megpihen a csuklóján, érzem a bőröm alatt az egyenetlen lüktetést..

- Van, amiben igen - válaszolom halvány mosollyal Blue sértett grimaszára. - Bármennyire nehezedre is esik elfogadni, időnként elég… átlagos vagy.
Hunyorítok rá valami érthetetlen okból kiszélesedő, cinkos mosollyal. Nekem semmi bajom az átlagossal, a normálissal, időnként pontosan erre van szüksége a tündérnek, hogy egy kicsit képes legyen összhangba kerülni önmagával és a világgal.
Egészen jókedvűen térek vissza Blue-val a konyhába, de ott valahogy megtörik a lendületem. Elerőtlenedik az elhatározásom, mert ami pár perccel ezelőtt még olyan jó ötletnek tűnt, azt hamar megfertőzi a bizonytalanság. Nem akarom ezt a felelősséget, nem akarom a döntést, ami úgy érzem, megfojt, holott… mindez csak jelképes, nem igaz? Hiszen ezek nyilván csak másolatok, és ha Blue mégis úgy dönt, maradtak kételyei, újra elő tudja ásni az eredeti aktát.
Ez a gondolat ugyanúgy segít, hogy ne rántsam el a mappa sarkát a finoman nyaldosó lángtól, amikor Blue nagy levegőt véve meghozza helyettem a döntést, és ráfogva a csuklómra tűzhalálra ítéli a dokumentumokat. Valami különös, megbabonázó megnyugvással figyelem, ahogy a lángok betűről betűre felemésztik a papírokat, miközben hallgatom Blue szavait. Jobban melengetnek belülről, mint a kezemet a közeli lángnyelvek. Miért ilyen fontos ez a pillanat? Hiszen én már túlvagyok az egészen - legalábbis a pszichológusom állítása szerint -, Blue pedig egyelőre semmivel nem tud többet… de együtt vagyunk. Együtt vagyunk ebben a pillanatban, és miközben figyeljük, hogy olvad hamuvá az akta a mosogatóban, annyira magától értetődő az a finom érintés a csuklómon. Hiába nem kellene már, hogy Blue fogja a kezem, mégis megteszi.
Csak hosszú pillanatokkal később realizálom az érintését is, és azt is, hogy valószínűleg egy ideje engem figyel. Kérdőn pillantok rá, és elnyílnak az ajkaim, hogy kérdezzek… aztán becsukom a számat, és nyelek egy nagyot. A tekintete, amivel rám néz, annyira intenzív. Nem tudok jobb szót rá. Mintha az a mindig vidám, cinkosan csillanó kék szempár most egészen sötét lenne, én pedig úgy merülök el a pillantásában, mintha víz alá buknék. De a tündérek nem kapnak levegőt a víz alatt, nem igaz?

- Egy világ dőlt most össze bennem... - A fejem csóválom, a szám sarkában mégis mosoly bujkál. Cal nem igazán hagyja, hogy túlzottan elszaladjon velem a ló és az egóm fényezésében sem mindig partner, de hát így van jól. A végén még tényleg elszállnék magamtól, ha nem állná utam, hogy letörje a szarvam.
Az akta rituális elégetése különös elégedettséggel tölt el. Egyfajta lezárásként hat annak tudatában, hogy rögtön előttünk az újabb ajtó, amit ki lehet nyitni; hiszen megígérte, hogy marad, én pedig hiszek neki. Aztán az arca valahogy érdekesebbé válik a lassan hamuvá porladó papírénál, csendben elemzem, az emlékeimbe próbálom vésni, miközben változásokat keresek rajta, összehasonlítom a róla festett fantomképekkel, amiket helyette képzeltem. Fel sem tűnik, mennyire mélyen bámulom, csak mikor összeakad a tekintetünk. Ahelyett, hogy észbe kapnék, még mélyebbre ránt a pillantása. Nem kerüli el a figyelmemet a megugró ádámcsutkája, hosszú szempilláinak rebbenése. Leengedem a kezünket, a hasfalamnak támasztom az övét, ezzel együtt közelebb lépek, egy határozott lépéssel lecsökkentem kettőnk között a távolságot. Fogalmam sincs, mit akarok, vagy mire készülök, de már a száját figyelem, azon töprengek, milyen íze lehet, kiérezném-e a vodkát, és a szomorúságot.
- Kérsz még vodkát? - köszörülnöm kell a torkomon, kikopott belőle az erő.