Fogalmam sincs, mennyit ácsorogtam kirakatok és polcok előtt, mire megtaláltam azokat az apróságokat, amik most gondosan becsomagolva lapulnak a dísztasakban, amit igyekszem nem lóbálni zavaromban, miközben Blue ajtaja előtt ácsorgok. Azt sem tudom, egyáltalán minek fáradtam karácsonyi ajándékkal, hiszen alig néhány hete találkoztunk újra, mégis… amikor megláttam azt a plakátot, annyira ő jutott eszembe róla, hogy muszáj volt borzasztóan szépen udvarolnom az eladólánynak, aki segített hozzájutni egyhez a marketing-részlegükön keresztül. De a zöld mogyoróit kínálgató Grincs-plakáton kívül rejtőzik még a csomagban egy kék plüss-bilincs - mindenhol csak rózsaszínt, esetleg vöröset vagy feketét árulnak, de amikor ez szembejött, akaratlanul is könnyesre röhögtem magam a szimbolikájától -, valamint egy nagyobb, lapos doboz, amiben hat különleges, frissen készített fánk pihen. Na nem én sütöttem őket, de a város legjobb fánkosától vannak, igazi kézműves darabok.
Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, de aztán meggondolom magam, és leteszem a tasakot az ajtó elé. Amint vigyorogva bekopogok, már iszkolok is a lépcső felé, mint valami kölyök, aki élete legnagyobb csínjét követi el éppen. Talán így is van, és veszettül jólesik.

Maradok… valóban ez volt a legjobb döntés? Megígértem, és amúgyis… nem lenne erőm még egyszer elölről kezdeni mindent csak azért, hogy eltűnjek Blue szeme elől. Nem is akarok. Egyszerűen túl jó így, itt, vele. Biztonságban érzem magam. Jobban, mint a saját lakásom otthonos zugában, ahol körülvesznek a növényeim, a megszokott bútoraim, ahol a legszebben süt rám a nap reggelente… Mégsem melenget úgy egyetlen napsugár sem, ahogy Blue pillantása, az érintése a csuklóm vékony bőrén. Ahogy közelebb lép, én is moccanok, ösztönösen fordulok felé. Még akkor sem vagyok képes elszakadni a tekintetétől, amikor a hasának támasztja a kezem. Nem merek moccanni, belefagyok a pillanatba, még talán levegőt venni is elfelejtek, de nem a félelemtől. Ha félek is valamitől, az inkább az, amit magamnak sem merek még bevallani, hogy Blue túl közel van hozzám. Nem, nem a hajszálnyi távolságról van szó, ami most elválaszt minket, bár tény, hogy ennél közelebb is kevesen voltak hozzám fizikailag, hanem arról, hogy odabent, a mellkasomban szaporán dobogó szívemben mennyire közel került.
- Nem hiszem, hogy... jó ötlet lenne - szinte csak suttogom, és fogalmam sincs, hogy valóban a vodkára értem-e, vagy arra a csókra, ami ott várakozik a kettőnk között feszülő pókfonálra fűzve. Annyira könnyű lenne elcsenni a maradék távolságot, finoman végigfuttatni a nyelvem hegyét az ajkain, mintha csak keresnék valamit, amit fogalmam sincs, megtalálhatok-e nála.
Az ujjaim mozdulnak csupán, szétterülnek a kötött pulóver puha anyaga alatt rejtőző izmokon, majd feljebb kúszik a kezem a mellkasára, és belemarkolok a pulóverébe. Nem húzom közelebb, csak kapaszkodok belé, mintha az életem függne tőle. Az ajkaira rebben a pillantásom, majd ismét a szemeire.
- Mi lesz, ha nem olyan, amilyennek most elképzeljük? - halk a hangom, de egészen határozott. - Nem vagyok egyéjszakás srác, Blue.
Hiszen ezt már megbeszéltük, én pedig képtelen lennék úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Vele nem menne. De azt sem akarom, hogy kényszernek érezze, hogy mellettem legyen. Képes lennék vajon tartani egy “barátság extrákkalt”? Akarnék egyáltalán?
A francba az egész agyalással! Miért ilyen rohadt bonyolult ez?

Bár tudná, hogy sosem szoktam minősíteni az ötleteket, kategorizálni őket jóra, meg rosszra, mielőtt fejjel beléjük ugranék! Hányszor hallottam már valamire, hogy hülyeség, mégis ugyanúgy belefogtam, sosem érdekeltek a következmények. Pillanatnyi ingercsillapítás hajtott, megragadni az aktuális hangulatfoszlányt és teljesen kiélvezni a lehetőséget. Most sem a józanság tart vissza attól, hogy még közelebb húzódjak hozzá, sőt, dacból előre kéne törnöm ott, ahol mindenki más a fékre tapos - mégsem mozdulok. Újfajta határvonal ez, nem ismerem minden szabályát.
Libabőr és jóleső borzongás követi a mellkasomra futó érintését, ujjam leszakad a pulzusáról és feljebb csúszik a kézfején, beborítom az ujjperceit az enyéimmel, és ez a mozdulat valahogy intimebb, mint bármi, amit ezek után képzelnék kettőnknek.
Kezd zavarni, hogy csendben vagyok. Hozzászoktam az állandó zsongáshoz a fejemben, egyik gondolat szokta ütni a másikat és alig győzök mindent kidarálni magamból. Most? Most néma csend, mélázó lassúság és Caleb, a szeme, a szája, az arca, amire úgy odarögzült a pillantásom, hogy fogalmam sincs, pislogok-e közben egyáltalán. Nem tudom, mit mondjak. Csak akkor érzem szükségét felszólalni, mikor visszautal egy korábbi beszélgetésünkre.
- Nem akarok egy éjszakát. - vágom rá szinte egyből. Azzal már kábé az első napunkon tisztában voltam, hogy vonzódom hozzá, és bármilyen malacsággal is viccelődtünk egymás közt, részemről legalább a fele sosem tréfa volt. Könnyű lenne összegabalyodni egy estére, ahogy rutinszerűen megteszem másokkal is, de vele még ez is más. Nem akarom. Nem így akarom. Akkor hogyan? És mit? Ez a kérdés ismét hosszú hallgatásba taszít.
Kezd feszélyezni, hogy ilyen intenzíven bámuljuk egymást, úgyhogy lassan felemelem a mutató és a középső ujjamat és finoman megbököm Cal homlokát.
- Ne agyald túl. - A francba, tényleg meg akarom csókolni! Csak egyszer. Csak kipróbálni, annyira puhák-e az ajkai, amilyennek innen látom őket. Csak végigkóstolni az aromákat a nyaka vonalán. - Attól még, mert megegyeztünk, hogy házasok vagyunk, szerinted már az első randi előtt ágyba vihetsz? Se vacsora, se virág? A-am. Ha ezt a testet akarod, meg kell érte dolgoznod, bébi - felemelem a kezét a mellkasomról és belepuszilok a tenyerébe, mielőtt hirtelen elengedném és megkerülném őt. Kell az a vodka, még ha ő nem is iszik többet, nekem életbevágóan fontos ahhoz, hogy - ironikus módon - megőrizzem a józanságom vele kapcsolatban.

Örülök, hogy nem támad le, hogy valahogy tiszteletben tartja azt a valamit, ami köztünk van. Tudom, mélyen belül érzem, hogy nem tudnék nemet mondani neki, nem tudnám, és nem is akarnám megállítani. Viccelődtünk azzal a zöld jelzéssel, de ostoba módon valóban szinte bármire engedélyt adnék. Mert bízom benne.
Ahogy a keze beborítja az enyémet, valamiért megint mosolyogni támad kedvem. Igen, ettől az egyszerű gesztustól, amit nem követ más, nem követnek egymásért kapó ajkak, összesímuló testek, csak az a különleges csend, ami ránk telepszik. Amit Blue tör meg a kérdésével.
Őszintén meglep az megjegyzésemre rávágott, magabiztos kijelentés. Meglep, mert valószínűleg azt jelenti, hogy gondolkodott már ezen. Rajtam. Rajtunk. Beszédül a fejem a gondolatba, hogy azok a poénkodások, egymás húzása esetleg több volt, mint puszta szórakozás. De hát részemről is volt benne valami komolyabb, nem tagadom. Mert Blue vonz, szinte az első pillanattól fogva, hogy újra találkoztunk. Pont ezért igyekszem azonban megtartani a távolságot. Vagyis igyekeztem eddig. Most pedig fogalmam sincs, az eszemre hallgassak-e, vagy életemben először csupán hagyjam történni a dolgokat, és számoljak az esetleges következményekkel akkor, ha majd lesznek. Csábító, annyira csábító gondolat!
Pont annyira, amennyire Blue ajkai, amik olyan veszettül közel vannak most. Újabb meglepetésemre azonban Blue megtöri a pillanatot, ahogy megböki a homlokomat, majd ellép tőlem. Elengedem a pulóverét, amit eddig szorítottam, és hagyom, hogy eltávolodjon, hogy a poénkodással nagyobb távolságot lopjon közénk, mint a megtett lépésekkel. Nem tudok most visszavágni, nem szolgálhatok semmi frappánssal, sőt, csak egy vérszegény mosolyra futja, mielőtt elfordulnék. Lepillantok a félig felvert tojásokra, de őszintén szólva már sokkal kevésbé tűnik jó ötletnek pénisz alakú mézeskalácsokat díszítgetni. Kioldom a kötényt, és leveszem. Az akta maradványaira pillantok a mosogatóban, és felsóhajtok. Most először érzem, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt. Minden összekuszálódott, én pedig elvesztem. Talán egy újabb vodka segítene, vagy csak tovább rontana a helyzeten?
Ne agyaljam túl… ha Blue még az üveg közelében van, odafordulok hozzá, és kinyújtom felé a kezembe fogott felespoharat. Néma jelzés, hogy én is kérek még egyet, amit fel is hajtok egy húzásra. Talán mennem kellene, de mégsem akarok. Nem akarok elmenekülni. Ki akarom bogozni ezt az ostoba csomót, amit kötöttünk, és amúgyis ígértem egy beszélgetést.
- Merre van az a gitár? - pillantok Blue-ra kérdőn. Hogy hogy jön ez ide, és mi a fenét akarok vele, arról nekem is csak nagyjábóli elképzeléseim vannak. Gitározni, nyilván…

A hangulat gyorsabban hal köztünk szörnyet, mint...... Csodás, már egy frappáns hasonlattal sem tudok előállni! Ez csak tovább mélyít az ürességen, ami meghasad bennem. Valószínűleg, ha kívülről látnám magam, nem győzném csapkodni a saját homlokom azt kérdezgetve, hogy lehetek ennyire ostoba. Mindent el szoktam venni ezen a világon, amit csak megkívánok, mindenbe fejest ugrok, ami rossz ötletnek tűnik, erre most, amikor igazán semmi akadálya nem lenne, gyáván meghátrálok? Talán pont ezért. Tisztában vagyok vele, Cal hagyná, hogy bármeddig elmenjek, bármilyen határt átlépjek és bármit megtegyek vele, és ezzel egyszerűen nem tudok visszaélni. Hogy néznék utána tükörbe? Csakhogy a várttal ellentétben hiába ékelek némi távolságot közénk, az az ellenállhatatlan, bőr alá kúszó inger, amit mellette éreztem, nem akaródzik enyhülni, sőt, csak még nehezebb nyomással préseli össze a mellkasomat. Alig kapok levegőt a súlya alatt.
Kapkodva tekerem le a vodkáról a kupakot. Csak azért nem húzom meg magát az üveget, mert a szemem sarkából érzékelem a felém mozduló poharat. Ő is iszik? Jól van. Először neki töltök, csak aztán magamnak, de mire fordulnék, hogy koccintsunk, már fel is hajtotta. Száraz mosollyal veszem tudomásul, szórakoztat a reakciója, aranyosnak találom, hogy ő is épp annyira kivan ettől az egésztől, mint én. Jó érzés nem egyedül fuldokolni benne. Az italomba bámulok, egy elmosódott tükörképfoszlány visszabámul rám. Elfintorodva félreteszem a pultra az üveget és az érintetlen poharat is, aztán magam elé révedek a világ értelmén gondolkodva.
Csak a kérdésre fordulok vissza Cal felé, a gitár említése feloldja a csomót a gyomromban, egészen fellelkesülve fogadom a javaslatát. Ha menteni akarjuk a hangulatot, a gitár és a vele való hülyülés a legjobb ötlet, amivel csak előrukkolhatott, mégis teljesen offnak érzek minden egyes szót, ami elhagyja a számat. Mintha valami megszállt volna és nem is én lennék, a szavak idegenül hatnak.
- A szobám mellett, balra van Yadáé. Hatmillió hangszere van. - Azzal átsuhan az arcomon a felismerés és felszakad belőlem egy nagy és igencsak megkönnyebbült sóhaj. Ennyi az egész. Egyetlen végtelenül fáradt, elgyengült, fájdalmas sóhaj.
Aztán odalépek hozzá és megcsókolom.
A vállánál fogva húzom közelebb, akaratosan és felszabadultan török egyre mélyebbre, nem erőszakosan, inkább mohón, telhetetlenül kapva jobban és jobban az ajkai után, mintha ez lenne az első és az utolsó, mintha üdvözölném, felfedezném, kisajátítanám. Csakhogy nem érünk el a búcsúhoz, hacsak Cal el nem tol magától.

Észreveszem Blue kapkodó mozdulatait, amivel a vodkásüveg kupakját kereri le, de tökéletesen megértem. Egyre inkább úgy érzem, jó ötlet az a második feles, és valóban nem jut eszembe megvárni most a koccintást. Felhajtom anélkül, hogy Blue-ra pillantanék, majd a pultra teszem a poharat. Csak akkor veszem észre, hogy az övé érintetlenül landol az üveg mellett, amikor már a gitárért indulnék, elvégre megkaptam az instrukciókat. Összevonom a szemöldökömet, és épp fordulnék Blue felé, hogy számonkérjem rajta, amikor meghallom azt a mázsás sóhajt.
Aztán már nincs időm megszólalni, a józan gondolatokat pedig nem a második feles, hanem Blue csókja veri ki a fejemből. Először megfeszül a testem, amikor magához húz, kettőnk közé emelkedik a két kezem, védekezőn, de az ajkaim engedelmesen nyílnak szét, utat engedve neki. Hamar enged a kezdeti feszültségem is, az egyik kezem Blue derekánál keres utat a pulóver alá, a másik kezem ujjaival pedig a hajába túrok. A vodka utóíze még intenzíven keveredik a nyelvemen Blue ízével, én pedig anélkül nyögök bele a csókunkba, hogy egyáltalán tisztában lennék vele. Mohón falom az ajkait, az sem érdekel, ha időnként összekoccannak a fogaink, egyszerűen úgy érzem, mintha nem kaphatnék eleget belőle.
Tovább azonban nem megyek. Nem akarok most mást, csak hogy csókoljon kifulladásig, hogy úgy öleljen, mintha nem létezne más a világon, mintha azt akarná, hogy maradjak. Itt, vele.
Fogalmam sincs, meddig tart, csak azt, hogy amikor már csillapodik a kezdeti lendület, amikor szelídülnek a mozdulatok, zihálva, kipirulva szakadok el Blue ajkaitól, hogy még mindig behunyt szemmel az arcélét csókoljam végig. Lassan, ráérősen, majd az orrommal megcirógatom fülét.
- Azóta vártam erre, amióta újra megláttalak - súgom a nyakára csókolva. Az illata betölti az orromat, én pedig ismét mosolygok, bele a bőrébe. Nem akarom még elengedni.

Puhább, mint hittem, a vodkától pedig kesernyés édesség olvad szét a nyelvemen. Életem végéig el tudnám csókolni, azt sem bánnám, ha az ajkairól mennék nyugdíjba; kicsit olyan, mint amikor hazaér az ember egy hosszú nap után, csak az enyém hosszú, nagyon hosszú évekig tartott. Most mégis otthon vagyok, és még a cipőmet sem veszem le, pofátlanul felfedezem a száját, a nyelvét, a kezem meg már valahol a derekán, vagy talán lejjebb, mégis ki szólna meg érte a csók hevében? Ennél tovább azonban nem megyek, valahogy már a csók önmagában is annyira kielégítő, hogy eszembe sem jut további határokat feszegetni.
Azt akarom, hogy maradjon. Itt, velem. Ha kell, még ma kilakoltatom a lakótársaimat, mostantól ez a kettőnk fészke, ő járhat dolgozni és keresheti a lóvét, én meg sütögetem az otromba formájú sütiket, mire hazaér, aztán kifulladásig csókoljuk egymást a kanapén. Ki hitte volna, hogy örök romantikus vagyok?
Kifulladásig csókolom most is, a végén már szelídülve, puhatolózva inkább, és ahogy elszakad, ösztönösen billentem oldalra a fejem, hogy jobban hozzám férhessen. Nem emlékszem, mikor került bele mindkét tenyerem a farzsebébe, de nem különösebben sietek elhúzni őket, miután realizáltam sem.
- Tudom - A nyakába fojtom a vigyoromat, apró csókot harapok a bőréről. Most rajtam a sor, hogy végigkóstoljam, fentről lefelé indulok el. Fellengző megjegyzésem nyilván nagyrészt üres arcoskodás, mert a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy ilyesmin agyalt volna már a legelején. - Én meg azóta, hogy leálltál flörtölni az orrom előtt azzal a pincérrel - toldom még hozzá, készségesen megfeledkezve a tényről, hogy azt valójában én kezdtem. Fátylat rá!
- Most, hogy beismerted, mennyire odavagy értem... - Még ha kicsit más szavak hagyták is el a száját, a lényege úgyis ez volt. - ...nem valószínű, hogy beengedlek más szobájába. Gitár nélkül nem tudsz szerenádot adni? - Tőlem dobolhat az asztalon, azt is elhallgatnám.

Eszemben sincs reklamálni, hogy merre tévednek a kezei, vagy merre sem, amíg így csókol! Élvezem az ajkai ízét, a kezei melegét, amit még a ruhámon keresztül is érzek. Ösztönösen mozdulok közelebb, ölelem magamhoz, bújok a karjaiba, mint amikor az ember egy hideg, téli estén beburkolja magát egy puha takaróba.
Ahogy oldalra billenti a fejét, mosolyogva csókolok a nyakára. Persze nem ő lenne, ha nem jönne az a válasz olyan veszett magabiztossággal, amitől a nyakába kuncogok, mint valami tinilány. A kuncogásom hamar elégedett sóhajba fordul amikor a fogai finoman megkarcolják a bőrömet. Oké, nyilván nem az első pillanattól fogva gondoltam erre, az őrsön épp más foglalta le a gondolataimat, de igen, az étterem vidám nyugalmában már határozottan kedvem lett volna megcsókolni. Akkor is, ha épp magamnak sem mertem beismerni.
- Hé, nem én voltam, aki flörtölt vele! - vágok vissza szinte azonnal, némi felháborodást igyekezve csempészni a hangomba, kevés sikerrel.
Még hogy nem enged be más szobájába! Szusszanok egyet, miközben elhúzódok tőle, hogy legalább egy kicsit kikerüljek az érintései bűvköréből, és a szemébe tudjak nézni.
- Te is kihozhatod, hm? - vonom fel a szemöldökömet. Elvégre az ő lakótársa, aki amúgy itthon sincs. - Hacsak... nem volt végig itthon, de most, hogy tudod, tényleg odáig vagyok érted, mar kihagynád az édeshármasból, mi?
A végére természetesen már vigyorgok, mint a tejbetök.
- De bármilyen zseniális vagyok is, csak a gitárhoz értek. Na nem mintha tényleg szükségem lenne rá. Csak muszáj volt valamit kitalálnom, hogy ne verjem be az orrod, amiért ilyen rohadtul úriember vagy velem - igyekszem unott hangot megütni, de nem tudom elrejteni a mosolyomat. - Szerencséd, hogy megmentetted a hírnevedet.
Ha nem húzódik el, röpke csókra hajolok hozzá újra.
- Meg szükségem lett volna rá, ha mesélni akartam volna. De elég az is, ha mellém ülsz a kanapén - jobb kezemet bebújtatom az övé mellé a farzsebembe, enyhén egymásba fűzve az ujjainkat.
Lehunyom a szememet egy pillanatra.
- Jólesik, ahogy hozzámérsz - mosolygok, mikor ismét abba a végtelen kék szempárba pillantok. - Figyelsz rám.

- Igaz, flörtölésnek elég gyenge volt - füllentek, de legalább leszakad a nyomás a mellkasomról és úgy érzem, végre újra tudok lélegezni. Sőt, ha így simul hozzám, lassan még szárnyra is kapok, mármint főként lelki értelemben, de aztán ki tudja, a végén talán még tényleg beindulnak a röptetők a hátamon.
Nem tetszik, hogy elhúzódik; talán ő azt hiszi, nem megy túl messzire, de jobb szerettem a nyakába temetkezni, ez a távolság köztünk ennyi ruhával rajtunk egyszerűen már túl sok egy jó ízléssel megáldott tündérnek. Kihúzom a kezem a zsebéből és az oldalára simítok, rosszallón ciccenve.
- Most lebuktam. De hát azt hittem, azért hoztad a bilincset... Nyugi, megmondom neki és a gangbang többi tagjának, hogy elmarad a mai buli. - Vajon mennyire lennék féltékeny típus egy normális kapcsolatban? A hozzáállásom Calhoz azt mutatja, legalább száztíz százalékig, pedig ezt a tulajdonságomat eddig még sosem figyeltem meg magamon. Nem nagyon volt kire féltékenykednem. Azt nagylelkűen nem dörgölöm az orra alá, hogy beismerte, tényleg odáig van értem, pedig szívem szerint papírra vésetném, bekereteztetném és kilógatnám az ágyam fölé. Na majd születésnapomra...
- Elnézést, soha többé nem próbálok érett felnőtt módjára viselkedni. Már én is belátom, mekkora hiba volt - Drámaian rázom a fejem, közben előbb a saját mellkasomat érintve fogadkozom, hogy többet ilyen nem fordul elő, majd a kezem végül Cal mellkasán köt ki, képzelt szöszöket rendezgetek rajta, aztán csak megpihentetem a szíve felett a tenyerem. Belemosolygok a csókba, a közelségét kihasználva a kezem ismét támadást indít dél felé és hopp, máris újból enyém mindkét farzsebe. Ahogy csatlakozik hozzám az egyik keze, a mosolyom vigyorrá szélesedik és finoman rászorítok az ujjaira. Meg a hátsójára.
- Ücsörgök majd veled eleget a kanapén, mikor már nyuggerek leszünk - Most mindenféle célzást és hátsó szándékot mellőzve a szobám felé tolom meg úgy, hogy ő hátrál, én meg navigálok anélkül, hogy levenném róla a szemem. Esküszöm, csak fetrengeni és beszélgetni akarok, semmi többet.
Egyelőre.
- Dehogy figyelek. Amikor hosszan a szemedbe nézek, csak a saját tükörképemben gyönyörködöm. - Pimaszul elvigyorodom a végén, és ezúttal én hajolok le hozzá, hogy harapjak egy röpke csókot az alsó ajkáról. Azért persze jól esik, hogy így érez, és ha nem lennék ekkora gyökér, meg tudnám hasonlóan szépen fogalmazni, hogy nekem is jól esik, amit velem művel - már amikor épp nem kapok a saját, kusza érzéseim miatt lelki krízist és miniatűr pánikrohamot.
""Véletlenül"" pont úgy terelgetem, hogy eltévesszük a nyitva hagyott ajtót. Nekikoccanok vele a félfának, finoman hozzápréselem egy pillanatra, míg korrigálom az egyensúlyom.
- Hupsz... - Megjátszott ártatlansággal vigyorgok rá, nagyon is élvezettel szorítva be a félfa és közém, nyitva hagyva oldalt egy kis járatot, ha szökni akarna, de egyébként esélye sincs.
- És mikor szándékozod a szádba venni, amit sütöttem? Mondjuk még ki, vagy mi, fel sem vertük hozzá a habot... Talán még "elálldogál" kicsit magában... - Ez az utolsó, becsszó, utána már kihasználom végre, hogy nem tud hova elszaladni és odahajolok egy csókra, ha hagyja. Ezúttal nem kapkodok el semmit.

Elhúzom a számat a nyilvánvaló sértésre, de bármennyire próbálok bosszús képet vágni Blue-ra, nem sikerül.
- Jó haszna lesz a bilincsnek, hidd el. A fűtéscsőhöz bilincselek bárkit, aki rajtam kívül hozzád akar érni - cinkos mosoly terül el a vonásaimon, miközben Blue szemébe nézek, és bal kezemmel megcélzom a pulóvere alját, és ujjaimat pimaszul bebújtatom alá, hüvelykujjammal félretúrva minden annyira, hogy a bőrére simíthassak. - Nem osztozkodom, Blue Lewis.
Hiába tűnik viccesnek a kijelentés, mégis száz százalékig komolyan gondolom. Nem akarom elijeszteni vele Blue-t, de úgy érzem fairnek, ha már azelőtt tisztázzuk a játékszabályokat, mielőtt bármelyikünk túlságosan kötődni kezdene a másikhoz. Mintha lenne ilyen lehetőség… Végülis csak az elmúlt húsz év tűnik szinte semminek, amikor egymás társaságában vagyunk.
- Helyes! Borzasztó lennél érett felnőttnek. Ha komolyan kell viselkedni, bízd csak rám. Rád úgy van szükségem… - elakadok egy pillanatra, amikor rájövök, mit mondtam, és futólag beharapom az ajkamat, mielőtt folytatnám. - Mármint a világnak úgy van rád szüksége, ahogy vagy. Hibbantan.
Biztos vagyok benne, hogy azt gondolja, elment az eszem, hogy ilyeneket mondok ki hangosan és - viszonylag - józanul. Elvégre az egész olyan, mint egy tündérmese, amiben a két herceg az első randin egymásba zuhan, és az egész valami gusztustalan, rózsaszín nyáltengerbe fullad. De ha egyszer tényleg így érzem… hogy igenis szükségem van rá! Mint a napfényre és a levegőre.
Amikor megszorulnak egymáson - és a fenekemen - az ujjaink, az én arcomon is visszatükröződik az ő vigyora. Engedelmesen lépek hátra, hagyom, hogy tereljen, és hátra sem kell lesnem, hogy tudjam, a szobája felé megyünk. Bízom benne, bízom benne minden őrült idegszálammal. Ha ki akarná használni a helyzetet, ha csak meg akarna dönteni, fele ennyit sem kellett volna kínlódnia velem… és már rég nem lennénk itt, együtt. Mert számomra minden döntésével azt bizonyította eddig, hogy érdemes bíznom benne. Egyébként meg… ha mélyen magamba nézek, egyetlen oka van, amiért nem akarnék csak egyetlen éjszakát tőle: a többi, amit együtt tölthetnénk. Mert mondtam neki, hogy nem vagyok egyéjszakás srác, és úgy is gondoltam. Akkor is, ha most minden mozdulatommal rácáfolok erre a kiejlentésemre.
Amikor a hátam a félfának nyomódik, akkor sem a pánik az első, ami elfog, hanem a felszikrázó vágy. Mert nem zár be. Észreveszem, és fogalmam sincs, hogy ez ösztönös, vagy tudatos a részéről, de kimondhatatlanul hálás vagyok érte.
Hátrabillentem a fejem a fának, felkínálva a tekintetének a nyakam ívét, és félig lehunyt szemekkel nézek Blue-ra a mézeskalácsok említésére. Ha ő így, hát én is, ezt már megtanulhatta.
- Ilyen kóstoló után alig várom, hogy a számba vehessem… mármint a művedet, nyilván - lusta mosolyra húzom az ajkaimat, mielőtt Blue lecsaphatna rájuk, hogy egy újabb ráérős csókkal kényeztessük egymást. Miért érzem úgy, hogy képtelen vagyok betelni vele? Az újdonság varázsa lenne? Akkor szeretném megállítani az időt, mert nem akarok szabadulni ebből a pillanatból.
Mégis tudom, hogy nem húzhatjuk a végtelenségig túl akarok lenni azon a beszélgetésen, bármennyire nem fűlik hozzá a fogam. Vannak dolgok, amiket Blue-nak tudnia kell rólam, mielőtt… mielőtt valóban dönthetne.

Olyan szélesen és önelégülten vigyorgok, mintha megnyertem volna vele a főnyereményt. Érdekes, hogy azért sem szoktam soha semmi komolyabba kezdeni, mert halálom a túl erős kötődés, amikor a másik úgy lóg a nyakadon, hogy szinte már megfojt, pedig még semmi életre szólót nem ígértetek egymásnak. Mégis, Cal valahogy... Szexi. Ha ő csinálja, az egyáltalán nem idegesítő, sőt, nagyon is bejön.
- De csak egy bilincs van, nekem meg annyi rajongóm... Lehet, engem kéne inkább valahova odabilincselned - Csak egy ártatlan javaslat, és ahogy megérzem a felsőm alá futó ujjait, egyből elhallgatok. Tetszik, ahogy kutakodik, tetszik a finom érintés a bőrömön, igazából minden tetszik, amit együtt csinálunk és már azelőtt tetszett, hogy felvettük volna a smárolást és a tapit a programok közé. Beszélgetni, évődni és együtt kajálni vele legalább olyan jó volt, mint ennyire közel húzni magamhoz, miközben a felsőm alatt matat. Na jó, a jelenlegi felállás egy hajszállal vezet.
Igazából semmi kifogásom nincs a Cal által kiszabott szerepeket illetően, ezer örömmel maradok a gyerek a kapcsolatban, míg ő megbirkózik minden érettséget és felelősségteljességet kívánó dologgal. Mégis kénytelen vagyok ellenkezni, mert hát azért...
- Naaa! Annyi szép jelzőt mondhattál volna, pont ez jutott eszedbe? Nem inkább... Hmmm... Elbűvölően vicces? Jóképű és komolytalan? - Még egy kicsit közelebb húzom magamhoz, hogy odaduruzsolhassam: - Ha már szükséged van rám, meg kell tanulnod rendesen magasztalni... Így hogy érezzem magasabb rendű félistenségnek magam? - Csak ugratom, egyáltalán nem várok el hasonlót, sőt, egy idő után biztosan zavaró lenne, ha folyton udvarolgatnánk egymásnak. Tőlem aztán időnként lehibbantozhat, ettől csak még szexibb.
Igazán megtanulhatnám már, hogy ne dobjak ennyire magas labdákat, neki ne, mert ő képes megugrani és úgy hozzám csapni őket, hogy csak pislogok. Ha ilyeneket mond, ne csodálkozzon, ha aztán egyszer csak elszakad az a foszladozó cérnaszál, ami az önuralmamat tartja, és bedobom az ágyba, meg a zuhany alá, meg fel a konyhaasztalra, vagy ebben a sorrendben, vagy esetleg fordítva. Nem is tudok mit visszaszólni, hagyom, hogy ezt az egyet elvigye 1:0-ra, helyette a csókban fejezem ki, mennyire idegesítő, hogy ennyire tökéletes és mennyire irritál azzal, hogy ilyen szinten.... bírom. Kedvelem. A nagyobb szavakkal nem kéne előre szaladni, ugye?
Befordulok az ajtón és a hátsóját magára hagyva, az összekulcsolt kezünknél fogva és a nadrágja derekába kapaszkodva magammal húzom, hogy ne kelljen megtörni a csókot. Még mindig tartom magam a kimondatlan ígérethez, hogy csak beszélgetni fogunk, de tény, hogy eléggé nehezen veszem rá magam, hogy elszakadjak tőle. Olyannyira húzom-halasztom, csak még egy kicsit, csak még egy csókot, csak még egy szögből, csak még egyszer, hogy ezúttal tényleg teljesen figyelmetlenségből elszámolom az ágyat. Hamarabb jön, mint a mentális térképem szerint jönnie kellett volna, és miután szerencsésen belevertem a lábszáram, már vágódom is hátra, természetesen őt is rántva magammal. Gyakorolja csak az esküjét arról, hogy jóban-rosszban.... Meg hát úgyis ő jön ki szerencsésen a dologból, egyrészt mert puhára esik, másrészt mert én vagyok alatta.
- Bocsi - Csak azért szabadkozom, mert nem akartam sem meglepni, sem kockáztatni, hogy megüti magát, egyébként a legkevésbé sem sajnálom, épp ellenkezőleg, kifejezetten élvezem, hogy rajtam van. - Asszem, még nem mondtam, szóval most mondom: érezd otthon magad! - Ha a köztünk lévő távolság és Caleb maga engedi, az alkaromra támaszkodva megpróbálom feljebb húzni magam, hogy ne lógjak le az ágyról, hanem kényelmesen elterülhessek rajta, neki is helyet hagyva magam mellett.