A hóban ül, előtte egy állvány, a gép körbetekerve anyaggal, hogy ne adja meg magát a hidegnek. Egy másik állványon álló gép időnként halkan kattan, jelezve az időnkénti exponálást. Pár hete már kint van, a hideg nem árt neki, ellenben a Nap nem kímélné. Kihasználja, az, ami, s éjjelente készít fotókat a vadonról, a hóról, a csillagfényes éjszakákról.
Nyugalomra van szüksége.
Azok után, amit tett, újabb ország tiltotta ki határain kívülre, s állhatott nagyapja előtt. Már nem fél, az húga végső halálával a semmibe ment, s csupán csak egy időre éledt fel, mikor nagyapjához rohant dühödten, számon kérve ezért. S amiért másnap nagyapja felcsomagoltatta, s újfent a tengeren túlra küldte. Sosem lesz belőle úriember, senki se kívánja tőle.
Előtte sem volt túlzottan az.
A politikai, és gazdasági botrányok éltették, és éltetik ma is. Minél nagyobbat tudott kavarni, annál jobban élvezte. A szebbik nem végtelen hódolójaként, s nagyszerű simabeszédűségéért az ujjai köré csavarta őket. S főleg azokra vadászott, kiknek férje befolyással bírt, vagy a politikában, vagy a gazdasági életben. Azt akarta, hogy világ ébredjen fel a saját hazugságaiból, strucc-politikájából.
Szerelmes szívekkel, s életekkel a legnagyobb élvezettel játszadozott el, egészen a húga haláláig. Átélte, milyen elveszíteni azt, akit igazán szeret, s ebből értette meg, egyik szerelme sem volt az igazi.
Azé a férjé viszont igen, aki rajtakapta őket legutoljára. Abban a világban a hűtlen nejre halál vár, ám a férj, a felszarvazott férj szerelme olyan erős, hogy megbocsátott a nejének. Nem az lett számára arcul csapás, hogy újfent egy országgal kevesebbe teheti be a lábát, legalábbis egy ideig, hanem azt újra látni, hogy ismét van egy olyan pár, egy olyan szerelem, amely erősebb mindennél, és kitartó. S ebben neki eddig sosem volt része, s már nem hisz abban valaha lesz is.
Órákig bámulta a havat. Éppen olyan üresnek érezte önmagát, és az életét, mint a táj, amelyet érintetlen hó borított.

Sóhajtva csukja le a laptopot, s a kanapé támlájának dől, beletúrva a hajába.
- Szar az egész. Újracsináljuk - egy ideje semmivel sem elégedett, nem leli már a fotózásban sem az örömét, de másban sem. A botrányok hamvadóban, nem érez kéjes örömet a helyzetekben, kezdi hidegen hagyni mindaz, ami körbeveszi. Alkotói válságnak tudja be, mindig is voltak ilyen időszakai.
- Ne mondd nekem, hogy ezek szarok. A legjobbak. Nem egy díjnyertest látok benne - a menedzser mellett az asszisztense is néma csendben ült egy ideig, nem foglalkozott velük.
- Tudod, mennyibe kerül mindezt újra leszervezni?
Mérgesen szusszantással kevert unalommal dobja karjait a párnákra.
- És az engem hol a francot érdekel? Szervezd újra - fellendíti a karját, hogy mindenki menjen ki, nem akar többet foglalkozni vele. A másik keze alatt felzizzen a telefonja, elsőnek nem veszi fel, csak a plafont bámulja. Még soha ennyire hiábavalónak nem érezte a létezését.
- Igen? - szinte bosszúsan szól bele a kihangosított hívásba.
- Szia Janette vagyok, rosszkor hívlak? Visszahívhatlak később.
Sóhajt újfent egyet. Janette már az első szóból mindig tudta, hogy mikor rühelli, ha éppen zargatják.
- Inkább nyögd ki - és utána legalább békén hagyja, ismeri már ő is Janettet.
- Az egyik divatlap felkérte a First Ladyt egy fotózásra, és....
- Hol érdekel engem? - Kis híján kinyomja a hívást, de Janette boszorkányos gyorsan tud beszélni, mielőtt bontaná a vonalat, befejezi a mondatát.
- ő kifejezetten téged akar...
Hajszál távolságban áll meg az ujja hegye a bontás ikonon, leesik a telefon mellé a keze.
- Van még pár száz ripacs, aki a seggét verné a földbe, hogy őt kéri fel rá - morgok.
- Egyik sem olyan feszes, mint a tiéd.
Reflexből felhorkan, a röhögést visszafojtva.
- Elmész te a...
Ledől a párnára, átkarolja, úgy figyel a kijelzőn lévő fotóra, ami Janettet ábrázolja. Jó kis falat, hancúrozott vele jó párszor, és... semmi.
- Mikorra kéri? - fordítja maga felé a kijelzőt, felemelve a kanapéról.
- Három hét múlva. Küldöm az anyagot Tonynak.
Válaszul egyszerre bontják a vonalat.


Az elmúlt hetekben valamennyire visszatért az életkedve, ha lehet így mondania, és az alkotási kedve. Feleslegesnek, üresnek, és értelmetlennek érezte az összes munkát, amit tett, közömbösen fogadott mindent.
Muszáj lesz valahogy felráznia magát, hogy a munka menjen, s ezt általában a fényképezőgép, és a fények beállításával sikerül. Most csak többé-kevéssbé, de már így is jobban érzi magát, mint mielőtt a műterembe ért volna.
Megáll a keze a gépen, ahogy felismerni, hirtelen lett nyugodtabb. Ez nem történik csak úgy magától, körbenézne, de egy hang előbb jut el hozzá.
- Mr. Draco.
A kétszárnyas ajtó felé néz, ahonnan a hang érkezik. Sosem hitt a villámcsapásokban, de most egészen odaszögezi a padlóra.