Az esküvőmön könnyek közt fuldokolva fogom elmesélni, hogy már első látásra beleszerettem Lucasba, pedig ez nem igaz; egész pontosan harmadszorra mozdult meg bennem valami. Amikor jobbra húztam a Tinderen, egy cuki fickót láttam, akivel talán lehetne egy jót beszélgetni. Nem gondoltam bele semmi többet. Amikor először találkoztunk az egyetemen a nagy felismerés után, átfutott a fejemen, élőben mennyivel karizmatikusabb, mint a képeken. Amikor legközelebb megpillantottam őt az előadóterem ablakán keresztül, épp órát tartott, én pedig a történelem tanszék épülete mellett siettem el a parkoló felé. Megtorpantam és figyeltem, hogyan magyaráz a diákjainak, és azon kaptam magam, hogy pillangók verdesnek a gyomromban. Szerettem volna többet tudni erről az egyszerű, kedves és jóképű halandóról, aki ekkora átéléssel képes beszélni mindarról, amit számomra unalmassá és agyonkoptatottá tett az idő múlása. Még ma is gyakran eltöprengek rajta, mégis mi fogott meg akkor benne, mi volt az, ami arra késztetett, hogy újra és újra felkeressem, óráról órára válaszoljak az üzeneteire és igent mondjak, mikor először randevúra hívott. Néha megpróbálok ugyanazzal a szemmel nézni rá, meglátni benne a jót, a szépet, a szeretni valót, és látom, még mindig megmosolyogtat, még mindig forró lesz tőle a mellkasom, még mindig úgy érzem, meg akarom őt védeni a világtól, de a pillangók mélyen hallgatnak, minden csendes bennem és mozdulatlan.

- Csokoládé. - visszhangzom olyan hangsúllyal, hogy a teremben egy pillanatra halálos csend lesz körülöttünk, pedig még csak meg sem emeltem a hangom. Egy egyszerű kérdést tettem fel a vőlegényemnek az esküvői szalon közepén.
- Csokoládés tortát akarsz adni a vendégeinknek. Az esküvőnkön. - Bár a főszakács, akit felbéreltünk, egyre mélyebbre süllyed az általa készített étlapok és brossúrák mögé, Lucason még mindig nem látom felcsillanni a felismerés fényét. Határozottan kitart a csokoládétortája mellett, én meg úgy érzem, sírba tesz a kezdődő migrénem még azelőtt, hogy lenne időm mérgemben felrobbanni. Csokoládé! És akkor minek a dekoráció, legyen minden csupasz és falfehér! A virágok meg legyenek művirágok, a menyasszonyi ruhám helyett meg elég lesz egy kisestélyi!
Még hazafelé is ezen puffogok, és akárhányszor szegezi nekem ugyanazt az ostoba "de mi a baj?" kérdést, ugyanannyiszor vágom rá leplezettnek szánt ingerültséggel: semmi. Minden a legnagyobb rendben, kivéve, hogy a jövendőbelimet annyira sem érdekli az esküvőm, mármint esküvőnk, hogy legalább végignézze a cukrászok kínálatát. Csokoládé.
Gyors puszit nyomok az arcára és köszönés nélkül szállok ki az autóból, amikor megáll a ház előtt. Tudom, hogy nem kéne büntetnem a viselkedésemmel, mégis rosszul esik, hogy láthatóan kettőnk jövője csak számomra elég fontos ahhoz, hogy maximális erőbedobással készüljön rá. Valószínűleg ez a jellememből fakad, nem szeretek fél szívvel belefogni semmibe; vagy beleadom szívem-lelkem, vagy neki sem állok. Lucas pedig... Nos, ő Lucas. Bár a józan ész azt súgja, nem kéne mérgesnek lennem rá emiatt, képtelen vagyok uralkodni az érzelmeimen. Néha könnyebb lenne csak feladni és elengedni az egészet, hogy aztán évszázadokig újra hallgathassam, mi a dolgom, a kötelességem és születésemnél fogva a feladatom, a helyem ebben a családban. Nem. Szeretem Lucast, és ez az esküvő tökéletes lesz, még ha az arcába is kell kennem a csokitortáját.

Szeretek szórakozóhelyekre járni, noha a mai bárok és klubok nem érhetnek fel a régi idők báljaival, partijaival, a fodros szoknyák táncával, a pezsgős koccintásokkal és a lágy jazz zenével - de legalább még mindig van egy hely, ahol levethetem a Draco lány szerepét és az lehetek, aki csak lenni akarok. Elvegyülhetek. Nem mintha szükségem lenne rá, hiszen semmi okom sincs távol kívánni magam Lucastól, a családomtól....
Ekkor megpillantom őt. Nehéz nem észrevenni, hiszen... Nem, elég nehéz, a tömeg, a fények, a hangzavar, az egybeolvadó testek masszája, mégis elsőre kiszúrom. Hiszen vámpír vagyok. Hiszen a haja olyan tejszőke, mint a fakó, sápadt, téli reggelek, és a szeme elüt tőlük, erős és igéző, a ruhája pedig... Ó, miért ilyen nehéz ez?
Nem szabad odamennem. Miért ne mehetnék oda? Egy ismerős a virágboltból. A legszebb a városban - a virág, amit árul... Nem mehetek oda. Draco vagyok, bármit megtehetek. Elindulok felé. Megtorpanok. Igazítok a hajamon. Talán hagynom kéne... De hát nem teszek semmi rosszat. Csak egy beszélgetés.
Elpillantok felé. Nem rí ki a tömegből, épp, hogy túlöltözött kicsit, a haját is csak a hajszárító rendezte fazonba, és mégis ez az, ami újra és újra odavonzza a pillantásom. Olyan puhának és kócosnak tűnik, sajog mindenem a vágytól, beletúrnék. A következő pillanatban már mellette állok, a kezem a vállán, mosolyom szélesebb és kedvesebb, mint egész héten volt. Ahogy rám néz, a gyomrom bizseregni kezd, a bőröm ég, a szívem, az a halott húscafat pedig mintha meg-megdobbanna tekintetének a súlya alatt. Ilyen érzés lehet élőnek lenni - vagy ilyen érzés meghalni?