Nem azért születünk, mert az így van elrendelve. Sokkal inkább , mert az emberek kitaláltak  minket.  Megszülettünk a fejükben, arcot és testet adtunk a rémálmaiknak.  Az anyám az , ki olyan, mint az éjszaka.  Az első nő. Az első nő, akit kiírtak a teremtéstörténetből és alakját átfestették, vérvörössel.  Azt mondják róla gonosz, a leggonoszabb. Azt mondják ártó és félelmetes, de csak ők az emberek akarták, hogy ilyen legyen. Mert ha már egyszer visszautasította Ádámot, ha már egyszer „rosszul döntött” akkor legyen minden az Ő hibája – mondá a Biblia. De mi van velem és mi van a családommal? Mi van apámmal,aki a reprodukció fogalmából kiindulva jelen kellett legyen a fogantatásomnál? Róla melyik kultúra költött rémmeséket?

Mai fülnek talán hazugságnak hangozhat, mai fül talán kétkedne az igazamban, amikor azt mondom, hogy csak én akartam rossznak látni a családomat. Mert ma már emancipált világban élünk, műanyagzacskókból vagy ízlésesebb vámpírok esetén kristálypoharakból szürcsöljük a vért. Ma már természetes, sőt egyenesen vonzó a tudat ha valaki öröklétű és megfeledkeznek arról, hogy mi volt az ára a örökkévalóságnak. Ha pedig embergyerekként kell akklimatizálódnod a sorsodhoz, akkor minden csepp vérre emlékezni fogsz - éles konyhakések, vérbankok, kristályosan csillogó üvegpoharak nélkül. Hogy a vörös folyadékhoz nem csak fehér cédulák, vértípusok hanem igazi arcok, haj, szemszínek tartoznak. Hogy a vendég fogalma kezdetben nem jelentett többet vacsoránál. A görög kultúrából ránk maradt xénia fogalma számunkra nem jelentett mást, mint ingyen ebédet. Nem hittünk álruhás istenekben, nem hittünk jóakaróban. A klánban hittünk, a családi egységben , a közös túlélésben, aminek elemi része volt a sorsom. Az átváltozásom.  
Hogy azzá válljak, amik a körülöttem élők voltak. Emberi arc mögé bújó vérszívók. Arcok, akik ugyanúgy szerettek és gyűlöltek, mint más emberek. Arcok, akik nem ijedtek meg az árnyékoktól, mert ők maguk voltak az árnyékok.
Szerettem volna ellenkezni és nemet mondani az erőre, nemet mondani a lehetőség lehetőségére de tudjuk, hogy az élet nem ilyen. Hogy inkább kitépem a szívem a mellkasomból újra meg újra, mintha kelta Prométheusz lennék és egy sas karmai helyett a saját körmömmel vésném ki az élettől dobogó szívemet csak azért, hogy megkaparintsak egy méreggel teli fiolát. És amíg porrá vált ujjaim között az emberi érzésekkel teli szerv, ott maradt millió emlék, az érme másik oldala. Ami miatt bizton állíthatom, hogy nem csak egy legyőzhetetlen gyilkos vagyok.
Látom magam előtt anyám szemeit, mintha könnyes fájdalom csillanna meg a szemében, de csak üres szenvedély lángol. Ő és apa volt az origója -  tanárok, mesterek - mindenemnek. Benével együtt tanultam meg  gyilkolás művészetét, hogy miként viselkedik a tápláléklánc ezen csúcsa. És örökké tartó világról, világokról, párhuzamos univerzumokról meséltek a fejünkben újabb és újabb valóságokat teremtve. Jövők és múltak karoltak egymásba, hogy megmutassák az utat, amit nekünk - Benének és nekünk szántak. Az életekről, amiket élni fogunk.
Az életekről, amiket kioltani fogunk.
Mindent elmondtak, tudásokat, amikre nincsenek szavak. Történelmeket, amik nem tankönyvekhez hanem a világunkhoz voltak hűek. Minden este, meleg-vörös lángnyelvek ölelésében született egy történet, aminek sosem lett vége. Sosem érkezett el a halál pillanata, amikor csendesen, távolba meredő szürke tekintettel a kibányászott szívem helyéhez kapok és elmerülök a halálba. Elmerülök egy másik végtelenségbe.
Vajon kijár nekünk két végtelen? Vagy mindenki csak egyet kap? Az emberek a halálban vállnak öröklétűvé, mi pedig újjászületünk a halállal, hogy megint örökké éljünk?
Callista és Aphrodité édes kacaja zsongta körbe a tűzet és új történetek születtek a külvilágról. Mezők és erdők helyett először csak falvak, majd városok jöttek. Parasztok mellett ott voltak a hercegek és hercegnők. A hatalom íze többé nem vörös és édes vas volt. Erőtől duzzadó karok, tükörként csillogó karhosszt-toldó vas volt. Lassan színeket hívtunk életre, többé nem az animista hit színeiről beszéltünk hanem érzések és tárgyak változtatták színeiket. Már nem csak hét szín volt - a föld feketesége, az agyagként tapadó barna, a kék égboltból leszakadó életet adó szürke víz, a napsugarak melengető sárga fénye, a fű zöld puhasága és a vér ajkakról csöpögő vörössége. Nem hét bűn volt - Mózes tévedett. Isten hazudott.
Ezer élőlény, mindegyik különböző, más színnel, más ízzel. Hogy porból lettél, porrá leszel - hazugság - hogy a Föld a teremtőnk, a talpunkat simogató föld az élet - hazugság. És amikor behunytam a szemem az új világ valójában egy mese bevezetése volt, csupán a szülői szavak tűntek igaznak és tettek tönkre mindent.
Deja vu volt a világ.
Nyelvek, amiket már beszéltem, mégsem beszéltem őket hangosan. Ismerős nevek mögött ismerős arcok alatt ismerős ízek. Évszázadok pörögtek így. Pillanatokba sűrített élvezetek, fürdőszoba csempe - fehér, kék, zöld - a vízsugár, amint - fehér, sárga, barna - bőrt simogat és cseppekké olvad, eggyé a kispriccelt élvezettel. Combon, háton, hasra ragadó hófehér jövő. Kioltott élet.
Ilyen a múlt, ilyen a jövő - mintha ugyanazt a kört futnám újra meg újra. Bene hatalomvágya,  Calli bátor mosolya, Aphrodité ártatlan tekintete - keresztül szúrnak és a valósághoz láncolnak, mint egykori kelta Prométheusz láncai a sziklához csatolva. És talán a Cosmopolitanban azt írják, hogy hangosan szenvedni könnyebb - mert elmondod, mert kisírod a bánatod de ezeregyévet ki foglal össze egy kiáltásba? Ezt a fájdalmat, ki hasonlíthatja az emberi magányhoz?