Csend. Olyan áthatolhatatlan és kőkemény csend hogy úgy érzed megérinthetnéd ha felemelnéd a kezed. Olyan lenne mint a márvány, az a fajta amikből a sírokra állított fejfák készülnek. Hideg és kemény.
A csend ami a nővérem halála után az otthonomra szállt pont ilyen volt.
Áthatolhatatlan, lendöthetetlen, elpusztíthatatlan.
Lily folyton beszélt. Mindegy miről, de valamiről mindig tudott beszélni. Mindenkivel megtalálta a közös hangot, mindenkihez volt pár jó szava.
Olyan volt mint egyikünk sem a családból.
Ő igazán élt.
Egészen addig míg a nagyapám úgy nem döntött hogy véget vet az életének. Szeretett valakit, akivel le akarta élni az életét ezért átváltoztatta. Úgy hogy előtte nem szólt Nagytatának.
Abban az időben... ez fatális hibának számított és az eszem hiába tudja hogy Nagytata csak azért tette mert meg akarta védeni a családját, mert meg akart védeni minket...
A szívemben még mindig óriási heg a nővérem elvesztése. Akármikor eszembe jut az arca, a mosolya a hangja vagy akár egy szófordulat amiről tudom hogy tetszett volna neki úgy érzem ismét letörik belőlem egy darab.
Ha belenézek a tükörbe, és úgy fordulok, vagy furcsán esik rám a fény... az ő arcát látom a sajátom helyett. Mi lett volna ha még mindig élne...?
Nem szeretem a csendet. A csend olyan mint egy áthatolhatatlan sziklafal. A csendről Lily jut eszembe, a gyász és a gyűlölet ami mai napig a családommal él.
Nem akarom gyűlölni a nagyapámat. Nem is tudnám. Nem akarom gyűlölni a nagynénémet és a nagybátyáimat, nem akarom gyűlölni az unokatestvéreimet. Ők mindenem amim van.
És ők mindenem amim a jövőben lesz, hiszen ha valaki olyan sokáig él mint a mi fajtánk... Felesleges a családunkon kívül másra támaszkodni.
Minden múlandó. A zeneszó elszáll és újból eljő a csend.

- Sziasztok, Vera vagyok, szabad ez a szék? - léptem oda az asztalhoz, a hátamon a hegedű tokja. Az asztal körül öten ültek, mindenki mellett egy egy hangszer tokja. A legtöbbön játszani is tudtam, habár nem szerettem kérkedni vele.
Egy göndör hajú tündérlány rám nézett majd össze a mellette ülő dzsinnel. Kellemetlen csend telepedett közénk ahogy felismerték ki vagyok.
Mi árulhatott el? A túl hegyes szemfogaim, vagy a fekete napernyő ami megóvott a napfény általi haláltól?
- Épp menni készültünk - kelt fel rögtön a lány mire a többiek is követték. Összesúgva összekarolva távoztak én pedig ott maradtam ez immáron üres asztalnál. Én csak.. barátkozni akartam.
A zenéről beszélgetni valaki olyannal akinek mond az valamit hogy appassionato vagy hogy malinconico anélkül hogy visszakérdeznének hogy az milyen tésztaétel.
Lassan leereszkedtem az egyik székre és sóhajtva elővettem a telefonom. Flo küldött pár memet, Dahlia meg valami zeneszámot, de most valahogy semmi kedvem nem volt egyikhez sem.
Másokat is akartam amgam köré nem csak a családomat. Nem csak olyanokat akik velem lesznek majdnem az örökkévalóságban. Önző vagoyk? Meglehet.
Újra megjelent lelki szemeim előtt az a srác akibe pár hete futottam bele egy kávézóban. Vöröses haj, ostoba vigyor, szeplők. Mégis... volt benne valami ami miatt újra és újra eszembe jutott. Újra és újra megjelent az arca a fejemben.
A gondolataimból egy ismerős szőke alak szakított ki. Lehuppant mellém és rámvigyorgott az ismerős, pimasz vigyorával. Cyrus.
- Na mire ez a nagy orrlógatás cicám? - kérdezte vigyorogva mire nagyot sóhajtva néztem rá.
- Ennyire látszik rajtam hogy félelmetes  emberevő vámpír vagyok? Senki nem hagyja hogy barátkozzak vele... - néztem talán egyetlen barátomra akihez nem kötött vér. Mázli ha az ember le akarja inni magát bánatában és belebotlik valaki Cyrusfélébe az egyik bárban. Hihetetlen módon nem csak egy részeges estéig tartott a barátságunk. Mikor kiderült hogy egy egyetemre járunk, a találkozóink rendszeressé váltak.
- Feljössz velem a próbaterembe? Meg akarok mutatni egy dalt, én írtam - keltem fel. Persze Cyrus nyafogott egy darabig amiért most jött de már menni kell tovább de jött velem. Be nem állt a szája, de nem bántam. Szerettem hallgatni
Egy pillanatig csend volt körülöttem.
Én pedig ki nem állhatom a csendet.