Kopp. Kopp.

Az eső nagy cseppekben hullott alá az égből, hideg függönyt vonva a város köré. Hátamat a sír hideg kövének vetettem, arcomat pedig felfelé fordítottam, hagyva, hogy a víz végig csurogjon rajta. Tekintetem a semmibe meredt, egy szempillám sem rezdült, még akkor sem, amikor az esőcseppek rácsöppentek. Csak hallgattam a zivatar egyenletes, s megnyugtató zuhogását, mintha az ég is tudta volna, hogy a mai nap mire volt szükségem. Az én szemeimből könnyek nem tudtak ugyan hullani, ám ahogy itt kint ültem, azt is lehetett volna hinni, hogy sírok, zokogok. Minden okom meg lett volna rá. Elvégre apa halálának évfordulója volt. Én mégis képtelen voltam bármit is érezni az ürességen kívül. Hideg és magányosság vett körbe, második árnyékként követve bárhova is mentem.

Kopp. Kopp.

Mindmáig úgy emlékszem arra a napra, mintha ha csak tegnap lett volna, s nem jó pár száz évvel ezelőtt. Mindenki rendkívül izgatott volt, amiért apa is végre csatlakozik közénk a halhatatlanságban, olyannyira, hogy a legkisebb testvérem is sietett kijutni anya hasából, hogy ő is az ünneplők közé állhasson. Az öröm azonban hamarosan szomorúságba csapott át, ahogy az átváltozás katasztrófává lett. Apa nem élte túl azt. Nem sírtam, hiába éreztem olyan nyomást a mellkasomban, amibe majd megszakadtam, én nem ejtettem könnyeket, mert apának megígértem, hogy mindig erős leszek. Erős és bátor. Egy Draco nem sír. Semmilyen körülmények között. Amikor azonban megszületett az öcsém, Florian, képtelen voltam visszatartani a fájdalmamat. Nem azért kezdtek el folyni a könnyeim, mert szomorú vagy boldog lettem volna, nem, ezek a düh könnyei voltak. Ostobaság volt, magam is tudtam, mégis minden porcikámmal hittem abban, hogy Florian volt az oka annak, hogy az apám nem élte túl az átváltozást. Esendő, gyenge emberként született meg, akinek muszáj volt mást is bekebeleznie azért, hogy ő élhessen. Én pedig képtelen voltam ezt elfogadni. Olyan gyűlölet töltötte meg a szívemet, amelyet addig elképzelni sem tudtam. Minden idegszálam sikított, üvöltött azért, hogy tegyek valamit, okozzak fájdalmat Floriannak, hogy ő is olyan nyomorultul érezze magát, mint én, még ha csak egy kisbaba is volt. Nem érdekelt ő, nem érdekelt senki, csak vissza akartam kapni apát.
Rágondoltam, amikor egyik este odalopóztam az öcsém bölcsőjéhez, készen állva arra, hogy megfojtsam őt. Olyan könnyű lett volna, semmilyen erőfeszítésembe nem került volna, elvégre ő csak egy ember volt, gyenge, halandó. Ám nem számított, mennyire fókuszáltam minden utálatomat erre a csecsemőre, csak néztem és néztem őt gyűlölettel teli szemekkel, ahogy békésen aludt, a kezeim pedig nem mozdultak. Így hát sarkon fordultam, és elrohantam.

Kopp. Kopp.

Az volt az első alkalom, hogy kést ragadva saját magamon töltöttem ki minden dühömet. Csak ültem apa sírjánál, és a pengét újra és újra a csuklómba mártottam. A seb szinte rögtön begyógyult, engem azonban ez nem akadályozott meg abban, hogy ismételten felvágjam a bőrömet. Nem éreztem fájdalmat, abban a pillanatban nem létezett semmi más csak a dühöm és a hús, amin kitölthettem azt. Amikor apa meghalt, olyan érzés volt, mintha hirtelen kirántották volna a lábam alól a talajt, azóta pedig állandóan csak zuhantam és zuhantam, egyre mélyebbre a sötétségbe, míg már egyáltalán nem láttam a kiutat, a fényt. Éltem, mivel nem tudtam meghalni, mégis olyan voltam, mint egy üres héj. Nem éreztem többé semmit, nem számított többé semmi. Apa kedvéért úgy tettem, mintha pusztán arról lett volna szó, hogy hirtelen kellett felnőnöm és megkomolyodnom, és ez vezetett ahhoz, hogy az évek alatt megkeseredtem és hideggé váltam. Szarkazmussal és rideg racionalitással igyekeztem leplezni a bennem lakozó ürességet. Egyedül a fájdalom volt az, ami még mindig mutatta, hogy élek, nem számított, mennyire vérzett a szívem, mennyire nem voltam képes bármit is érezni. Így hát továbbra is vagdostam magam időnként. Senki nem tudott róla, hisz a sebek begyógyultak, egyetlen karcolás sem maradt utánuk, egyedül a lelkemen látszottak a sérülések, melyek soha nem tűntek el.

Kopp. Kopp.

Egy sóhaj hagyta el végül ajkaimat, leheletem fehér páraként szállt a magasba, és vitte magával minden emlékemet. A következő sóhaj megszüntette a gondolataim forgását, s a harmadik alkalomra már visszakerült az álarc az arcomra. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ennél tovább elmerüljek a bennem lakozó üresség bugyraiban, ugyanis az azzal fenyegetett volna, hogy végleg darabjaimra hullok. De még képes volt egyben tartani magamat, így hát felálltam, s mintha mi sem történt volna, eldobtam az eddig kezemben tartott üvegdarabot, mivel nem volt már rá szükségem. Felszegtem az államat, hátrasimítottam nedves fürtjeimet, a zakómat pedig leporoltam. Teljesen átáztam, facsarni lehetett volna a ruháimból a vizet, a szemeimben azonban ott csillogott a nemességre oly jellemző gőg és dac, miközben úgy sétáltam vissza a ház felé, mintha én lennék az eső ura, s mintha az csakis azért esett volna, mert én azt mondtam neki.

Nem hagytam, hogy lehulljon arcomról a maszk, hogy bárki a mögé lásson.

Elvégre én vagyok Dimitri Draco, és nem vagyok gyenge.