Valahol egészen máshol jártam gondolatban, ahogy a kocsi lassan araszolt előre a forgalomban. Halkan szólt a zene, kezem ösztönösen a hasamon nyugodott, de valahol egészen máshol voltam fejben. A palotában, pedig éppen csak most szakadtunk ki onnan. De valami, a hatodik érzékem, azt súgta, hogy hamarosan nagyobb baj lesz ott, mint arra számítottunk. Mindig volt valami kellemetlen érzésem mostanában, mintha még a falak is sejtenénk valami nagy titkot, amit én nem. És akkor itt volt ez a kicsi élet a szívem alatt. Mindennek tökéletesnek kellett volna lennie, mire megérkezik, és távolról sem volt ilyen rózsás a helyzet, mint ahogy én azt szerettem volna. Titok lappangott az udvarban, amire nem tudtam rátenni a kezem, és gyűlöltem ezt az érzést. Iszonyatosan.
Talán éppen ezért mondtam igent a bevásárlótúrára, hogy kicsit eltereljem a figyelmemet ezekről a gondolatokról. Mert Oberon már most izgatottabb volt, mint én, pedig még szinte semmit sem tudtunk. Csak egy hozzávetőleges dátumunk volt, valamikor hét hónap múlva, és egy elképzelésünk, hogy milyen lesz ennyi idő után ismét egy kisbabát ringatni a karunkban. De hát, ha az apák gyöngye a fejébe vett valamit, azt már egy hurrikán sem fújhatta ki onnan. És ő játékokat, és ruhákat akart venni a kis jövevénynek.
Ahogy lefékeztünk a pláza előtt, rámosolyogtam, és megsimogattam a kezét.
- Édesem, nem tudom, hogy mit tudnánk venni neki…azt sem tudjuk, fiú lesz-e vagy kislány…- halkan felnevettem a tekintetére, éppen úgy nézett rám, ahogy a fiaink is képesek voltak, azokkal a bánatos kiskutyaszemekkel, amikkel mindent elért nálam. – Jóóóól van jól, vettem a célzást…néhány dolgot talán tudunk majd venni, ami kisfiúnak és kislánynak is jó lehet. Hihetetlen egy alak vagy te, de nagyon szeretünk! -nevetve arcon csókoltam, mielőtt kikászálódtam az ülésről. „Szeretünk”. Nem volt nehéz mást most többes számban beszélni magamról és a babáról.

Fel kell avatnom az új autót,  mostanra már mindent ismerek a járműben, többször elvittem magam egy-egy körre vele. Mintha éreztem volna, hogy ez az autó szükséges. Olyat szerettem volna, ami biztonságos. És nem is lehetett jobbkor erre gondolnom!
Mióta Titania elmondta a hírt, földöntúli boldogságban úsztam, és a legmélyebb aggodalomban. Vigyázni akartam rá, hogy minél kényelmesebben érezze magát, s mindene meglegyen, amit csak óhajt.
Hogy a fiúk miként fogadták az új kistestvér érkezését? Elmondhatom, hogy úgy reagáltak rá, mint ahogy jellemük megadta, s így tudom, őszintén fejezték ki érzéseiket.
S ideje elkezdeni az új jövevény lakosztályának, egyelőre szobájának a megalkotását. Eszemben sincs a ház legtávolabbi sarkába száműzni, mint régebben az emberek tették gyermekeikkel. Ó, az mondjuk egészen jó volt, hogy kicseréljük a gyerekeinket, igazán jó móka és nagyon nagy tanulság volt számunkra, véleményem szerint.
Ám a gyermekem a gyermekem, s ha Titania azzal rukkolna elő, hogy tegyük a  gyerekágyat a szobánkba, akármennyire is kimerítő számomra, számára a minduntalan átszaladgálás lenne kimerítő. Nem egy megszokott arisztokrata család képét mutatjuk ebben. S ezért szintén nagyon hálás vagyok Életem Napjának. Megnyitott ebben is, olyan jó volt néha éjjel, csak odasétálni és nézegetni, ahogy alszik. Sokszor ugyan nyúzott fejjel, hiszen nappal meg tennivalók sorakoztak, ám ki nem hagytam volna semmit abból, hogy a gyermekeim fontos lépéseinél ott ne legyek.
A ruhákat Titaniára bíztam, a játékok és bútorok az én menőkéim. Kivéve talán a pelenkázót. Nem hiszem, hogy hozzám kéne igazítani annak a bútordarabnak a méretét...
Ha tudná, milyen királnyőien ül, s ragyog, ahogy a hasát simogatja!
Finoman ráteszem a kezem a kézfejére és felé fordulok, figyelemmel.
- A bútorok szerintem nem sértődnek meg, ha semleges színűek lesznek. Utána még mindig átfesthetőek – mosolyodom el.
- Ruhából meg sosem elég, még te is mondtad és hát ki is értene ezekhez a legjobban, ha nem te? - Foglalkoztam a fiúkkal, ám sokszor fejtörést okozott, milyen méret. - Azt meg, hogy milyen színű... szerintem a büfi nem kérdezi... - elgondolkodom. - Ha már itt tartunk, az öltönyömet sem – mosolyodom el az emlékekre, hányszor kellett villámgyorsan átöltözni. De ki nem hagytam volna azt az élményt! A ruha tisztítható, cserélhető, az élmény nem, hogy a karjaimban tarthatom féltett kincseim.
Nem hagyom egyedül kiszállni, így már az ő oldalán ér a szeretünk és a csókolom, s viszonzom egy csókkal.
- Én is szeretlek benneteket, drágáim – simítom meg arcát, szeretettel. A várandós nőket és az anyákat mindig hősnek tartottam, hiszen sokat vesznek ki a gyerekek neveléséből, s hiába ragaszkodtam én is ahhoz, hogy részt vegyek benne, mégis, azt láttam, hogy Titania nagyobb részt vett ki, vagy jutott neki. Talán, mert jobban hagytam? Most viszont nem szeretném, azt szeretném, ha végre ő is többet pihenhetne, s foglalkozhatna magával.  Még többet, mint az idősebb fiaink idején.
A helyiség kiválsztásánál figyeltem arra, hogy excluzív legyen. Nagyon érdekel az emberek világa, felettébb érdekes, s az, ahogy minden faj igyekszik együtt létezni egymással. Ám, ha ketten vagyunk egy helyen, fokozottan ügyelek a biztonságunkra úgy, hogy ebből Titaniának semmi se tűnjön fel.
- Arra gondoltam, kedvesem, hogy előbb a bútorokat nézzük meg, s ha elfáradtál, akkor jöhetnek a kisruhák, kelmék – mosolygok rá, s kinyitom az ajtót előtte, megtartom a számára, majd becsukom magunk mögött.
- Egészen érdekes újdonságok érkeztek mostanában. Mit gondolsz, édesem, szerinted, ő mennyire lenne attól boldog, hogy... - egy modern bútor mellé állok, amire már nem tudom azt mondani, hogy már csak nem beszél és zenél, mert éppen azt teszi. A közben üdvözlő eladókat üdvözölöm, s előbb segítek levenni kedvesem a kabátot, majd magam is leveszem, s átadom az egyik eladónak, egy mosollyal teli köszönömmel, s azon kívánságunkat közvetítem, merre is vannak a bútorok.