Egy anyának sem kívánom azt az érzést, amit a Tanács bálján át kellett élnem. Nem is egészen értettem Tybald és Hannalise nyugodt arcát, mikor észrevették, hogy Caelan már nincs mellettük. Én azonnal kétségbe esetten kezdtem keresni Gavet a tömegben, de nem találtam. Eltűnt, mint az aranyóra, és csak a fogadás vége felé kullogtak elő a szirén herceggel, cinkos mosollyal, mintha valami hatalmas kalandban lett volna részük ketten, addigra engem pedig már felemésztett az aggodalom. A hazafelé vezető úton fiam annak rendje és módja szerint elaludt, így nem tudtam számonkérni az aggodalomért, amit nekem okozott, azóta pedig került. Mást sejtetem a dolog mögött, mert nem sikerült egy épkézláb mondatot sem kihúzni belőle azóta.
Aggódtam érte, hogy ne aggódtam volna, hiszen ez egy anya dolga. Gav nem szokott ilyen lenni, ez a fajta viselkedés inkába az öccsére jellemző. Mióta csak beszélni tud, tökéletes koronaherceg, és büszke vagyok rá, Most mégis, annyi aggodalmat okozott pár nap alatt, mint amennyit 32 év alatt talán csak akkor, mikor babakorában egy hétig nem tudtam levinni a lázát. Ez azért másabb, komolyabb. Felnőtt, és felnőtt problémái vannak.
Ahogy ezen merengek, elsuhan előttem, csak a barna hajkorona libbenésére leszek figyelmes. Megint siet, reméli, hogy nem vettem észre, de sajnos nincs így.
- Gavain, édes fiam, állj csak meg! -szólok utána. Látom, hogy kicsit összehúzza magát, hiszen tudod, akkor vagy igazán bajban, ha anyád a keresztneveden szólít, becézés nélkül. Ahogy megtorpan, oda sietek hozzá, és igyekszem felvenni a „komoly szülő vagyok” ábrázatomat. Mert engem is érdekelne, hogy mit találtak a vámpírfészekben való kóborlásuk alatt. De legyőzöm ezt a késztetést, és nagyon komoly arccal próbálom összerendezni kusza gondolataimat.
- Édes fiam! -kezdek neki, a szokásos anya monológomnak, de nehéz elrejteni a mosolyomat. – Meséld már el, legyél szíves, de ha lehet, részletesen, hogy merre jártál te a Mindenszentek bál alatt? Apáddal halálra aggódtuk magunkat miattad! Az hagyján, hogy szólás nélkül tűntél el, nade pont a Thornewood birtokon! És nem mondta el még ezerszer, hogy a Draco birtok tele van csapdákkal? Kikaphattad volna az egyiket, szerencséd volt. Erre te neki állsz, csak úgy felfedezni? Bajod is eshetett volna! Meg is halhattál volna! Komolyan, néha olyan felelőtlen vagy, hogy akarsz így király lenni hmm?

A másnaposságtól görcsölő homlokomra keresek gyógyszert, amikor megérzem anya közeledő illatát. Lélekjelenlét Gav, lélekjelenlét. Igyekszem azelőtt befejezni a mantrázást, hogy anya mellé érnék. A tiszta fej láthatatlanná tesz. A csendes elme csendes lépteket szül. Osontam , gyors-osontam. Nem azért, mert rettegtem volna anyától, csak szerettem volna ágyban, párnák közt megemészteni az alkoholszagú gondolataimat. - Anya! - a szám sarkai a fülemhez közelednek, majd a válaszul  érkező lüktető fejfájás nyomására inkább abbahagyom a vigyorgást. - Észre sem vettelek. Mit csinálsz itt? - az udvarias kérdés tökéletes apropó a tématerelésre.
Már reggelinél láttam, hogy kerülgeti a kását ahelyett, hogy megenné , de valószínűleg túl nyúzott volt a képem ahhoz szemtől-szemben letámadjon. Szóval megvárta, amíg kibújok a takarórétegek alól és belesétálok a véletlenül felállított csapdájába. Ügyes húzás anyukám.
Mire a kiselőadás végére ér magamhoz húzom és hosszasan megölelem. Vajon észreveszi, hogy a tegnapi fürdés elmaradt? - Szeretlek anya. - búgom a hajának a füle helyett, remélve, hogy nem kap szívinfarktust a szájszagomtól. Pedig, már mostam fogat. Kétszer.
De ha savas a bor, akkor savas. Benyújthatnánk egy kérvényt a Tanácsnál, hogy foglalkoztassunk egy főborászt, mert a Mindenszentek bál terítése igencsak silány minőségű volt. És cukrozott.
Már lépnék el anya mellől, hogy haladjak tovább a keresőhadjáratomon és megtaláljam a medical packot, ami segíthet a túlélésben, mikor túl hirtelen a homlokomhoz csapok (ezzel egyidőben újabb belső jajgatást kell elnyomnom.) - Ami azt illeti, uralkodói nézeteinket vetettük véka alá Caelan herceggel. - egy sötét könyvtárban, ahol a kelleténél több egér és egérrel táplálkozó hüllő volt. - És még mindig...egy arrogáns pöcsnek tartom. - az utolsó szavak selymes fonálként pörögnek le a nyelvemről, anya esetleges reakciója újabb mosoly-próbálkozást eredményez. - De komolyan. Nincsenek rá finomabb szavak. Elismerem, mint leendő uralkodó   - a de kötőszó némán rezgett, tündérszárnyakon repdesett közöttünk. Nem akartam befejezni.
Nem fogom befejezni, mert talán megbánnám, amit mondanék. - Sajnálom. - nyögöm ki végül a beismerő vallomást és újra megölelném anyát, hogy biztosítsam arról: nem történt semmi bajom. Élek. Egészben. Kicsi, vonzó karcolások nélkül megúsztam. - Legközelebb a palota felső lépcsőjén állva jelentem be, ha kilépőt szeretnék.  

Édes, gyönyörű kicsi fiam, hol szaladt el mellettünk ez a sok év? Mikor cseperedtél önálló, csodálatos férfivá abból az édes, kicsi fiúból, aki a szoknyámba kapaszkodott? Ahogy elnézem fáradt, és vélhetően másnapos arcát, elgondolkodom, hogy vajon kevés időt töltöttem-e velük, azért érzem úgy, hogy visszahozhatatlanul elszállt ez a sok év? Hogy már soha nem fogom tudni visszahozni azt, ami kettőnk között volt? Holott ma is ugyan úgy szeretem őt, ahogyan ő is engem, még akkor is, ha már nem kell betakargatnom, és estimesét olvasnom neki. Felnőtt, visszavonhatatlanul, és egyszerre vagyok büszke és szomorú. Hiszen csodás trónörökös, mikor épp nem sunnyog ki egy fogadás kellős közepéről, a frászt hozva rám egyszer. Minden második ősz hajszálamon az ő neve szerepel, a többin az öccséé.
Kérdése megmosolyogtat, vérbeli politikus, annyi szent, ilyenkor egyértelműen az apja fia. Máskor az enyém, hisz mindkettőnkből hordoz magában darabokat.
- Téged kerestelek kicsim. -mosolygok, miközben a homlokára simítom kicsi kezemet. – Szörnyen festesz édesem, nem vagy te lázas?
Most sincs igazán felkészülve rá, hogy neki szegezem a kérdéseimet, és persze a szülői „szigor” nem visz sehová. Halka felnevetek, ahogy mellkasára von, és jó szorosan megölel, volt idő, mikor még csak a hasamig ért, de már akkor is ilyen vehemenciával szorított. Kis szeretetcsomag volt mindig is. Gyengéden megsimítom hátát, a két szárnya között, kicsit lejjebb és ahol érem, nyugtató anyai simogatás ez, mert valami nagyon nincs rendjén vele. És nem az, hogy meglógott a fogadásról.
- Én is szeretlek téged fiam, mindennél jobban! -mondom gyengéden, minden szavamnak külön hangsúlyt adva, hiszem így van.
Elmosolyodva figyelem, ahogy homlokon vágja magát, halkan felnevetek az arckifejezésére. Hát igen, a másnap, nem egy szép dolog, akkor sem, ha fiatal a tündér fia. Aztán jön a velős replika, az ifjú szirén hercegről, amire csilingelve szakad ki belőlem a nevetés. Szókimondó, drága gyermekem, ez a nagyapád vére, ő mondott meg így bárkiről, bármit, szívbajosság nélkül.
- Elismered, de attól még egy arrogáns pöcs marad! -nevetve megpaskolom fiam vállát. – Ne aggódj, én sem kedvelem különösebben Tybaldot…de velük kell együtt dolgozzunk. Nagyságra vall, hogy nem küldted még el a búbánatba, büszke vagyok rád.
- Tudom, hogy sajnálod…és tudod mit helyesen teszed, jelentsd is be! -mosolygok, megsimítom a hátát. – De az is elég, ha csak nekem, meg apádnak szólsz. Aggódtunk érted, a Draco kastély veszélyes. Na de most…
Óvatosan karon fogom, de nem tűrök ellentmondást. Szörnyen néz ki, és ez így nem maradhat. És valami azt súgja, hogy van pár dolog, amit meg szeretne beszélni. Ez amolyan anyai hatodik érzék. Bármi is az, meghallgatom. – Most gyere szépen, és feküdj vissza az ágyba. Kapsz egy tisztességes másnaposság elleni ebédet, és kialszod szépen magad! De előtte elmondod, mi az oka, hogy ennyit ittál, mert nem vall rád! Miénk az egész nap erre.

Láz?  töprengő arcot vágva a homlokomhoz emeltem a kezem, mintha azt latolgatnám, hogy lázas vagyok-e. –Ha azt mondom, hogy igen, akkor írsz egy igazolást a királyi ellenőrzömbe és kihagyhatom az esti megbeszéléseket? -  az ajkaimon derengő mosolyhoz igyekszem a legártatlanabb tekintetet párosítani, de másnaposan nehéz a színészkedés. A kezem visszaejtem az oldalamra és már kérdezném is, hogy miért keresett… a Mindenszentek miatt , lassan összeáll ám a kép. – Köszönöm. – lehelem válaszul a dicséretre.
- Anyaaa. – nyögök fel, mintha megint tizenkét éves lennék és épp megsértődnék azon, hogy Lance kapta a kék sálat én pedig a barnát, holott tudták, hogy utálom a barnát. A lehető legjelentéktelenebb szín.  Förtelmesen unalmasnak véltem.  Pislantok kettőt, hátha elmúlik az anyám arcán ragyogó mosoly, de úgy tűnik élvezi- a lelke mélyén dédelgeti ezt a pillanatot. – Legyen elég, hogy veletek élek. Kérlek. Odafigyelek arra, hogy ne tűnjek el a szemetek elől seperc alatt… –  az anyám felől érkező kíváncsi pillantásokra válaszolva folytatom – elactivityzem! – némajáték. Apa ugyan veszett fejsze az ügyben, de anyával nyerő párost alkotunk. Még a legidiótább mutogatásaimról és tudja mit akarnak jelenteni. – Füstjeleket küldök. – kontrázok rá, remélve, hogy anyáékban fel sem merül olyan opció, mint egy testőr. – Arra ott van Atlas. – fut ki fogam kerítésén a gondolat. – Hogy vigyázzon rám akkor ha ti nem láttok. – nem tudom, hogy anyáéknak továbbra is fejfájást okozott-e Atlas hűsége de őszintén? Nem törődtem vele.  – És folytathatom a bejelentéseket az esküvőm dátumával? Vagy esetleg az utolsó lány nevével, akivel… – a mellkasomban hirtelen fellángoló szabadságvágy egy szusszanásra omlott össze. – Bocsánat.
Az ujjaimat szoros csomóba szorítottam a testem mellett, már vagy harmadszorra akartam a homlokomhoz nyúlni, hogy a fejemet fájlalva – aggódva masszírozni kezdjem a vékony bőrt, abban reménykedve, hogy ki tudom dörzsölni a gondolatokat a koponyámból. – Miért nem akkor kerestél meg, amikor még részeg voltam? – eresztek el bíztató mosolyt, mutatva, hogy már minden rendben… visszazökkentem oda, ahol egyébként lennem kell ringlispirezek a gyomromban. – Honnan tudtad, hogy apa az igazi? – talán ezredszer teszem fel ezt a kérdést, talán először. Lényegtelen. Sajnos ebben az egy esetben nem érvényesülhet a mások példájából tanulni. Magabiztosan csillogó arccal igyekszem palástolni a belső elveszettségemet de  karikás szemek árulkodóak.
Talán anya válasza ezúttal sem jelent majd többet, mint korábban de hegyezem a füleimet. Hátha változtam azóta, hogy utoljára hallottam. Hátha találkoztam egy barna szemű ismerős-idegennel, aki csillagszórót gyújtott a szívemben.

Van egy bizonyos eltéveszthetetlen szag, ami körül lengi a másnaposokat, és nem nehéz ezt kiszúrni az én drága elsőszülöttemen se, de milyen anya lennék, ha felrónám egy harminckét éves felnőtt férfinak, hogy miért rúgott be? Hipokrita. Teljesen felesleges lenne papolnom, mikor fiatalon én is csináltam hasonló manővereket. Csak az anyai ösztön kapcsol be, nem szeretem betegnek látni fiaimat.
- Ha azt mondod, hogy nem, akkor is, mert ilyen használt mosogatórongy ábrázattal az ágyban a helyed édesfiam. Majd az esti megbeszélésről kimentelek, és közlöm az összes félcédulás tanácsadóval, hogy rettenetesen beteg vagy.
De az a bál…az nem esett jól a szívemnek. Annyira féltem, hogy valami baja esik abban a hatalmas házban, ami köztudottan tele van mágikus csapdákkal…nem éltem volna túl, ha bármi baja esik, ha csak a haja szála is meggörbül. Mert ők az én életem.
-Ugyan kicsim…nincs ezen mit köszönni, ez az igazság. -megsimogatom újra homlokát, hátha sikerül elűznöm onnan a kis szürke felhőket. Nem szeretem látni őket, nagyon nem.
Minden ilyen pillanatot kihasználok, mert nem tudom, mennyi adatott még meg belőlük. Hogy mikor nem fog már kérni anyai pátyolgatásomból, mikor lesz valaki más, aki átveszi tőlem ezt a szerepet. Akárki. Annyira szeretném már boldognak látni.
- Nagyon helyesen teszed, az activity tökéletes megoldás. -mosolygok. Oberon sosem tudta értelmezni, amikor kézzel-lábbal igyekszik elmutogatni valamit, ez valami anyai szupererő. – Maradjunk a pantomimnál, azzal nem lőhetünk mellé. -simogatom meg a karját, elnézem barna fürtjeit, kicsit most betegen csillogó szemét. Mikor lett ilyen jóképű fiatal férfi az a szurtos kisfiú, aki naphosszat az erdőben tekergett a kis barátjával. Akkor legalább tudtam, hogy biztonságban van. Akkor tudtam, hogy vigyáznak egymásra.
- Merem neki ajánlani, hogy vigyázzon rád, mert magadtól képes vagy valami nagyobb bajba kerülni! -feddem meg, csak amolyan kedvesen, mert tudom, nem olyan felelőtlen ő. De most veszélybe sodorta magát, ráadásul a másik herceggel. Valószínűleg őt is a szőnyeg szélére állították már.
- Arra nem tartok igényt, köszönöm szépen. -szusszanok egyet, legalább tudom, hogy nem fogadott cölibátust, ez is valami. – Az is elég, ha nem kóborolsz el többet a Draco birtokon. Meg is halhattatok volna.
Nem érzi jól magát, valami nagyon bántja, nem szokott ő ilyen lenni. De jobb, ha nem firtatom. Ha erőszakosan rugózok a témán, bezárkózik, ezt tudom jól kisfiú korából. Majd elmondja, ha el akarja.
- Kerestelek drágám, de nem találtunk, aztán a kocsiban kidőltél. -mosolyodom el. Olyan mélyen aludt, nem tudtam volna felkelteni.
Kérdése meglep, mert már sokszor elhangzott, de nem így. Nem ilyen hangsúllyal, nem ilyen szövegkörnyezetben. És ez egy remek kérdés. Mert ezer okot tudnék felsorolni.
- Ohh kincsem…ez nehéz kérdés. Tudod, hogy nagyon fiatalok voltunk még, mikor megismertük egymást…és először…először úgy éreztem, hogy az is elég lesz, ha megtanulom szeretni, mint…mint barátomat. Ami gyorsan sikerült is, aztán egyik dolog követte a másikat. Tudod…azt hiszem az apró dolgokba szerettem bele. Ahogy figyeli, hogy ki mit csinál, ahogy nevet, ahogy megcsillan a szeme, mikor egy regényben tetszik neki valami. Azok a hétköznapi apróságok a leginkább szembetűnőek, amiket sokszor csinál a másik. Ha szereted, ha igazán szereted, a nyolcszázadik apró kacaja is olyan édes, mint a legelső. Ha nem ő az igazi, az is elkezd idegesíteni, ha a másik csak levegőt vesz. Úgy szerettem bele édesapátokba, hogy szinte észre sem vettem, hogy meg voltam győződve róla, hogy ez csak egymás nyugalmas elviseléséről, és egy esetleges baráti viszonyról fog szólni, de mire eljött az esküvőnk napja, már végzetesen szerelmes voltam. Mikor az oltárnál megcsókolt…mintha felrobbant volna az egész világ.
Igyekszem olyan részletes választ adni, amennyire csak tudok. Mert már felnőtt, mert ez már nem a kisgyermek ártatlan kérdése arról, hogy hogyan ismerték meg egymást a szülei. A felnőtt gyermek tudni akar valamit, amire nem mer egészen nyíltan rákérdezni. Remélem, tudok segíteni. Mindent megteszek, ami csak telik tőlem.

Egyetlen hálákodó sóhaj hagyta el az ajkaimat, meleg, némán-köszönő pislantás repült anya felé. Már közbe akartam szólni, hogy ne hangsúlyozza ennyire a rettenetest , mert elég átlátszó lesz. De mégis a királynő volt az anyám, nála jobban senki nem érthetett a szavakhoz.
Az érintése nyomán kellemes bizsergés rázza fel a testemet és már-már vissza akarok bújni anya ölelésébe, amikor rájövök, hogy ez mindennek a netovábbja. Magyarázkodhatok ahogy szeretnék - például azzal, hogy a tündérévek és az emberévek nem azonos értékűek, tehát az, hogy túl vagyok a harmadik ikszen igazából nem jelent semmit - de valahol tényleg beteges.
Mégis szeretem.
- Mi volt a legnagyobb baj, amibe keveredtem? - kérdezem morcosan anyától, felülve a nosztalgiavonatra, ami mindig kakaó és fahéjillatú pamacsokként lengik körül anya bokáját. - Azon kívül, hogy a minap szó nélkül eltűntem.
Némán iszom a szavait és elképzelem anyát meg apát fiatalon, hogy mennyire különböztek az elején és hogyan csiszolódtak össze és alkották meg a tökéletes királyi párt, akik a színfalak mögött is ugyanolyan nyugodtak és kedvesek voltak, mint a pásztázó szemek fókuszában. Hogy a legjobb szülők voltak, akiket egy gyermek kívánhatott.
- Szóval a szerelem első látásra csak marketing? - míg felteszem a kérdést megszabadulok a saját szürke gondolataimtól, és elképzelem magamat apaként. Anyát és apát nagyszülőkként, hogy előtte ott állnak mellettem az esküvőm napján és Lancelot a lehető legidiótább legénybúcsút szervezi így anya bezárja szobafogságra, szóval majdnem lekési az esküvőt. - Azt mondod legyek olyan úriember, mint apa? - és viselkedjek úgy, mint ő?
A tekintetem az előttünk kanyargó folyosó végtelenségét kutatja, habár a mellettem álló nőtől várom a válaszokat. Sóhajtva fordulok ismét anya felé, megfeledkezve arról, hogy a konyhafelé tarottam-e az utam elején vagy a szobám felé. - Nem tudom, hogy van e olyan ember, aki elfogad engem. - nem voltam zakkant. Nem voltam különleges sem és olyan asszonyt szerettem volna magamnak, aki nem fél attól, hogy a karmait mélyen a lelkembe vájja, amikor hibázom. - Nem, a család nem számít. - talán egyetlen lány volt, akivel több időt foglalkoztam, mint az tőlem megszokott volt. De vele is csak azért, mert a könyvtárban dolgozott és kedves ember volt. Perszehogy számít a család. Csak nem ebben a kontextusban - de nincs energiám kijavítani a szavakat és csak reménykedni tudom benne, hogy anya nem lesz vérig sértve.
- Arra gondolsz... - egy hosszú levegővételre megerőltetem az agyam és a képzeletemben pörgő színes képekre koncentrálok. - hogy bármikor fel tudnád idézni a nevetését? Vagy tudod, hogy a szeme másként csillog ha késő őszi napsugár csillan meg rajta és más ha éjjeli csillagok tükröződnek benne? Amikor az orrát mérgében felhúzza úgy, hogy nem is tud róla... ezért mindig elárulja magát ha ideges? - ott volt a kezemben egy kupacnyi gyengéd érzelem és próbáltam begyömöszölni őket egy már így is zsúfolt fiókba.